Klió 2005/1.
14. évfolyam
Dél-Kazahsztán
arisz kultúrája a Kr. e. IV–Kr. u. VI. évszázadokban
Az 1991-től önállóságot kapott Kazah Köztársaság, az ország hatalmas természeti kincseire támaszkodva, nagyszabású régészeti kutatási és publikálási programokkal jelentkezett. A megélénkülő nemzeti identitás- és eredettudat iránti érdeklődés nagyon pozitív hatást gyakorol a régészettudományra.
Ennek egyik pompás eredménye A.
Ny. Poduskin kiváló könyve is.
Jóllehet már 1960-ban (!) éppen Kazahsztán régészeti topográfiáját adták ki
elsőként az akkori Szovjetunióban, az nem válhatott tudományos közkinccsé,
mivel a benne közölt, kisléptékű térképek miatt külföldre nem lehetett kiküldeni.
Egészen az 1980-as évek elejéig a régészeti kutatások igen szerény volumennel
folytak az országban. Arról, hogy milyen régészeti emlékek ismeretesek
Dél-Kazahsztánban, most ebben a könyvben kiváló összefoglaló, színes térképet
közöltek (22. old.). A lelőhelyeket jelző számok nyomán, azok elnevezését a
kötet végén közlik. Dél-Kazahsztán a Kara-tau hegygerinctől délnyugatra
fekszik, és olyan nevezetes lelőhelyek vannak a területén, mint például Otrar
város romjai. Egyes lelőhelyeket kiváló légi felvételeken is bemutatnak, de
ugyanakkor a róluk készült szintvonalas felméréseket is közreadják. Több temető
feltárásából eredő leleteket részletesen ismertetnek, színes fényképekkel és
rajzokkal.
A kötet III. fejezetében
mutatják be a címadó arisz kultúrát, amely a hasonnevű folyóról nyerte a nevét
(87–107. o.). Egymás után vették sorra a kultúrára jellemző tárgyi leleteket,
és közülük a legfontosabbakat hatalmas táblázatban is közreadták (a 105. o.
előtt).
A IV. fejezet a kultúra
időrendjét taglalja (a 107. oldaltól), amelyet a tipológia és a rétegtan
segítségével állapítottak meg. Tisztázták azt, hogy ezen a kultúrán belül
kisebb etapokat (időrendi szakaszokat) lehetett kielemezni, ezek lelőhelyeit
kisebb térképeken külön-külön mutatják be. Az egyes etapok a következők:
altintobai a Kr. e. VI–IV. századra, a karaultobai pedig a Kr. e. IV–I.
századra, majd a karatobai a Kr. e. I. századtól a Kr. u. IV. századra esett. A
kötet V. fejezete szól az etnikai meghatározásokról (139–162. o.), ami nem volt
csekély feladat a jelzett évezred népi sokfélesége miatt. Szerepelnek itt a
szakák, mint a karaultobai etap alapnépessége, szarmaták, mint ugyancsak ennek
a népe, illetve a következő etap elejének főszereplői, majd a szjunnuk (=
hiung-nuk) következnek (153–157. o.) és végül a Kang-jü (Kanc’zjü) etap népe.
Ennek meghatározása a VI. fejezetet is magába öleli (163–177. o.), ismét kitűnő
térképmelléklettel a 166. oldalon.
Kang-jü,
vagy Kangüj ókori állam lakosságának javarészét nomád népek alkották, amelyek
részben a Szir-Darja mellett éltek, így az állam neve annak egyik nevéből, a
Kangából eredhet. Kialakulásának éve ismeretlen, létezése a Kr. e. II.
században már igazolt. A Kr. e. I. évszázadban Horezmet is magába olvasztotta.
Seregei Kínával álltak harcban Fergána és Kelet-Turkesztán népei védelmében. A
Kr. u. első évszázadokban elvesztette uralmát Horezm és a taskenti oázis felett
a Kusán Birodalommal szemben, de tovább létezett még a Kr. u. IV. évszázadig. A
magyar kutatás számára a kötet talán legfontosabb fejezete ez, mivel nálunk is
a kutatás homlokterében áll a hazai és a keleti hunkori leletek összevetése, a
lehetséges egyezések elemzése. Ehhez azonban jól kell ismernünk azokat a
leleteket, amelyek a belső-ázsiai hunok (hiung-nuk) közép-ázsiai feltűnésével
hozhatók kapcsolatba. Dél-Kazahsztán területén a hiung-nuk (ázsiai hunok) még
nagyon sok mindent megőriztek belső-ázsiai kulturális vonásaikból. Ezt
tanúsítják a jellegzetes alakú és ékességű deréköv-csatveretek (105–106. o.),
melyek párhuzamai Észak-Kínából, a Burját Köztársaságból és a mongóliai
Góbi-sivatagból egyaránt ismeretesek. Tipikus nagy bronzüstjeiket itt még
agyagból is utánozták, mert ez is kultúrájuk fontos jellegzetessége volt. A
fegyvereik közül kiemelendők a csontlemezekkel megerősített végű, jellegzetes
hun íjak. Az ázsiai hunok megjelenése a mai Kazahsztán területén Csi-csi nevű
vezérük népével áll kapcsolatban, a Kr. e. I. évszázadban. Csi-csi szállása a
Talasz folyó mellett volt.
Etnikai
meghatározásként a szerző ezen a vidéken a szjunnu-szarmata kevert
népesség-egységét állapította meg (154–155. o.). Elhárítja viszont A.
Bernstam régebbi hipotézisét az alánok-ászok-aorszok dél-Kazahsztáni
jelenlétére vonatkozólag (155. o.).
A
kötet külön fejezetében adták közre a paleográfiai emlékeket, melyeket A. Muszakajeva
dolgozott fel (181. o.). Az egyik felirat egészben megmaradt téglán van,
valószínűleg a Kr. u. II–IV. század közé keltezhető, szogd nyelvű. Olvasatát
nem oldották meg. A másik feliratos lelet téglatöredéken szerepel, ami valószínűleg
már nem szogd, hanem pártus (vagy arameus?) nyelvű és a Kr. u. I. és V. század
közé keltezhető, de ha ez a nyelvi meghatározás igaz, akkor korábbi is lehet,
azaz az ezredfordulóról való. Az elemző végül a Kr. u. III–IV. századi
keltezést javasolja. Ezt a feliratot sem sikerült még elolvasni. Reméljük, hogy
magyar szakemberek is megkísérlik a megfejtését.
Egy oldalnyi a kötetben
mindössze az embertani összefoglalás (182. o.), A. Iszamgulov neves
kazak antropológus tollából. Az összefoglalás mindössze 17 emberi koponyára
épül, a férfikoponyák (12 db.) a steppei bronzkori andronovo kultúra
népességének leszármazottait képviselik, a női koponyák (5 db.), tőlük
jelentősen eltérnek, a gracilis földművelő lakosság képviselőiből származnak.
Egyes koponyákon a mesterséges koponyatorzítás szokásának nyomai is kivehetők.
A monográfia kitűnő
anyagközlést és értékes történelmi gondolatokat tartalmaz, amelyek mind a
magyar, mind pedig a nemzetközi kutatást jelentősen elősegítik.
Alekszandr Nyikolajevics Poduskin: Arisszkaja kultúra Juzsnogo Kazahsztana IV. v. do n. e. – VI. v. n. e. (Dél-Kazahsztán arisz kultúrája az i. e. IV–i. u. VI. évszázadokban). Jasszavi Izdatyelszkij Centr. Turkesztán 2000. 203. o.
Erdélyi István