Klió 2005/1.

14. évfolyam

Dél-Kazahsztán arisz kultúrája a Kr. e. IV–Kr. u. VI. évszázadokban

 

 

Az 1991-től önállóságot kapott Kazah Köztársaság, az ország hatalmas természeti kincseire támaszkodva, nagyszabású régészeti kutatási és publikálási progra­mokkal jelentkezett. A megélénkülő nemzeti identitás- és eredettudat iránti érdeklődés nagyon pozitív hatást gyakorol a régészettudományra.

Ennek egyik pompás eredménye A. Ny.  Poduskin kiváló könyve is. Jóllehet már 1960-ban (!) éppen Kazahsztán régészeti topográfiáját adták ki elsőként az akkori Szovjetunióban, az nem válhatott tudományos közkinccsé, mivel a benne közölt, kisléptékű térképek miatt külföldre nem lehetett kiküldeni. Egészen az 1980-as évek elejéig a régészeti kutatások igen szerény volumennel folytak az országban. Arról, hogy milyen régészeti emlékek ismeretesek Dél-Kazahsztánban, most ebben a könyvben kiváló összefoglaló, színes térképet közöltek (22. old.). A lelőhelyeket jelző számok nyomán, azok elnevezését a kötet végén közlik. Dél-Kazahsztán a Kara-tau hegygerinctől délnyugatra fekszik, és olyan nevezetes lelőhelyek vannak a területén, mint például Otrar város romjai. Egyes lelőhelyeket kiváló légi felvételeken is bemutatnak, de ugyanakkor a róluk készült szintvonalas felméréseket is közreadják. Több temető feltárásából eredő leleteket részletesen ismertetnek, színes fényképekkel és rajzokkal.

A kötet III. fejezetében mutatják be a címadó arisz kultúrát, amely a hasonnevű folyóról nyerte a nevét (87–107. o.). Egymás után vették sorra a kultúrára jellemző tárgyi leleteket, és közülük a legfontosabbakat hatalmas táblázatban is közreadták (a 105. o. előtt).

A IV. fejezet a kultúra időrendjét taglalja (a 107. oldaltól), amelyet a tipológia és a rétegtan segítségével állapítottak meg. Tisztázták azt, hogy ezen a kultúrán belül kisebb etapokat (időrendi szakaszokat) lehetett kielemezni, ezek lelőhelyeit kisebb térképeken külön-külön mutatják be. Az egyes etapok a következők: altintobai a Kr. e. VI–IV. századra, a karaultobai pedig a Kr. e. IV–I. századra, majd a karatobai a Kr. e. I. századtól a Kr. u. IV. századra esett. A kötet V. fejezete szól az etnikai meghatározásokról (139–162. o.), ami nem volt csekély feladat a jelzett évezred népi sokfélesége miatt. Szerepelnek itt a szakák, mint a karaultobai etap alapnépessége, szarmaták, mint ugyancsak ennek a népe, illetve a következő etap elejének főszereplői, majd a szjunnuk (= hiung-nuk) következnek (153–157. o.) és végül a Kang-jü (Kanc’zjü) etap népe. Ennek meghatározása a VI. fejezetet is magába öleli (163–177. o.), ismét kitűnő térképmelléklettel a 166. oldalon.

Kang-jü, vagy Kangüj ókori állam lakosságának javarészét nomád népek alkották, amelyek részben a Szir-Darja mellett éltek, így az állam neve annak egyik nevéből, a Kangából eredhet. Kialakulásának éve ismeretlen, létezése a Kr. e. II. században már igazolt. A Kr. e. I. évszázadban Horezmet is magába olvasztotta. Seregei Kínával álltak harcban Fergána és Kelet-Turkesztán népei védelmében. A Kr. u. első évszázadokban elvesztette uralmát Horezm és a taskenti oázis felett a Kusán Birodalommal szemben, de tovább létezett még a Kr. u. IV. évszázadig. A magyar kutatás számára a kötet talán legfontosabb fejezete ez, mivel nálunk is a kutatás homlokterében áll a hazai és a keleti hunkori leletek összevetése, a lehetséges egyezések elemzése. Ehhez azonban jól kell ismernünk azokat a leleteket, amelyek a belső-ázsiai hunok (hiung-nuk) közép-ázsiai feltűnésével hozhatók kapcsolatba. Dél-Kazahsztán területén a hiung-nuk (ázsiai hunok) még nagyon sok mindent megőriztek belső-ázsiai kulturális vonásaikból. Ezt tanúsítják a jellegzetes alakú és ékességű deréköv-csatveretek (105–106. o.), melyek párhuzamai Észak-Kínából, a Burját Köztársaságból és a mongóliai Góbi-sivatagból egyaránt ismeretesek. Tipikus nagy bronzüstjeiket itt még agyagból is utánozták, mert ez is kultúrájuk fontos jellegzetessége volt. A fegyvereik közül kiemelendők a csontlemezekkel megerősített végű, jellegzetes hun íjak. Az ázsiai hunok megjelenése a mai Kazahsztán területén Csi-csi nevű vezérük népével áll kapcsolatban, a Kr. e. I. évszázadban. Csi-csi szállása a Talasz folyó mellett volt.

Etnikai meghatározásként a szerző ezen a vidéken a szjunnu-szarmata kevert népesség-egységét állapította meg (154–155. o.). Elhárítja viszont A. Bernstam régebbi hipotézisét az alánok-ászok-aorszok dél-Kazahsztáni jelenlétére vonatkozólag (155. o.).

A kötet külön fejezetében adták közre a paleográfiai emlékeket, melyeket A. Muszakajeva dolgozott fel (181. o.). Az egyik felirat egészben megmaradt téglán van, valószínűleg a Kr. u. II–IV. század közé keltezhető, szogd nyelvű. Olvasatát nem oldották meg. A másik feliratos lelet téglatöredéken szerepel, ami való­színűleg már nem szogd, hanem pártus (vagy arameus?) nyelvű és a Kr. u. I. és V. század közé keltezhető, de ha ez a nyelvi meghatározás igaz, akkor korábbi is lehet, azaz az ezredfordulóról való. Az elemző végül a Kr. u. III–IV. századi keltezést javasolja. Ezt a feliratot sem sikerült még elolvasni. Reméljük, hogy magyar szakemberek is megkísérlik a megfejtését.

Egy oldalnyi a kötetben mindössze az embertani összefoglalás (182. o.), A. Iszamgulov neves kazak antropológus tollából. Az összefoglalás mindössze 17 emberi koponyára épül, a férfikoponyák (12 db.) a steppei bronzkori andronovo kultúra népességének leszármazottait képviselik, a női koponyák (5 db.), tőlük jelentősen eltérnek, a gracilis földművelő lakosság képviselőiből származnak. Egyes koponyákon a mesterséges koponyatorzítás szokásának nyomai is kivehetők.

A monográfia kitűnő anyagközlést és értékes történelmi gondolatokat tartalmaz, amelyek mind a magyar, mind pedig a nemzetközi kutatást jelentősen elősegítik.

 

Alekszandr Nyikolajevics Poduskin: Arisszkaja kultúra Juzsnogo Kazahsztana IV. v. do n. e. – VI. v. n. e. (Dél-Kazahsztán arisz kultúrája az i. e. IV–i. u. VI. évszázadokban). Jasszavi Izdatyelszkij Centr. Turkesztán 2000. 203. o.

 

Erdélyi István