Klió 2005/1.

14. évfolyam

Az Egin-folyóvölgyi régészeti emlékek

 

 

Mongólia északi részén az Eg-folyó partján az 1990-es évek elején vízi erőmű építését tervezte a mongol kormányzat. A munkák megkezdése előtt mongol és orosz régészeket küldtek ki, hogy végezzenek leletmentő ásatásokat a helyszínen. A feltárások minden előzetes eredményt felülmúltak, hiszen viszonylag kis területről a kőkortól egészen a mongol korig rendkívül gazdag leletegyüttes került elő. Az összesítésből kiderül, hogy a régészek 28 kőkori telephelyet, 389 bronzkori, négyszögletes sírt, 116 hun kori sírt, 3 türk kori sírt és 71 középkori sírt tártak fel. Ezenkívül a környező területen szarvasos követ, 3 sziklarajzot, 5 kolostorromot, és sziklába történő temetkezés maradványait is megtalálták. A feltárások egészen 2002-ig folytatódtak, mongol és külföldi régészek bevonásával. A most bemutatandó könyv a feltárások eddigi eredményeit összegzi, sok kép- és ásatási melléklettel. A könyv végén a szerzők összegyűj­tötték az ásatásokra vonatkozó legfontosabb hazai és külföldi bibliográfiát is. A könyv öt nagy fejezetre tagolódik. Az legelső a régészeti kutatások mongóliai helyzetének elemzésével foglalkozik. Részletesen leírja, hogy milyen körül­mények között került sor ezen ásatásokra, milyen nemzetközi szervezetek pályázatai révén folyhatott majdnem tíz évig az Egin-gol-menti munka. A szerzők az alfejezetben tájékoztatást adnak a meglévő kutatási eredmé­nyekről, nevezetesen, hogy kik milyen jelentős elméletekkel álltak elő, illetve, hogy az elmúlt tíz év alatt milyen publikációk születtek. Részletes mongol és külföldi bibliográfiát a könyv végén találhatunk. A második fejezetben a kutatók meteorológiai, természeti környezeti kutatások eredményeiről adtak részletes elemzést, amelyet szintén elvégeztek a környéken. A könyv igazi régészeti elemzései a következő három fejezetben találhatók. A szerzők legnagyobb érdeme, hogy a négy nagy történeti korszakon belül elemzik a tárgyalt időszak kutatásának történetét, felsorolják a legfontosabb környékbeli emlékeket.

A könyv rávilágít arra, hogy az ásatást megelőzően Mongóliában a bronzkori sírok kutatása nagyon elhanyagolt volt, nem került ugyanis elő megfelelő számú sír a komoly kutatáshoz. A régészeknek most már módjuk van ezeket a leleteket összevetni a dél-bajkáli térségnél találtakkal. A szerzők a bronzkorhoz sorolják a négyszögletű sírokat, amelyeket a jelenlegi kutatók a Kr. e. VIII–III. századra datálnak, tágabb értelemben korukat a Kr. e. I. évezredtől a hun korig számítják. Általában egy helyen egymáshoz közel kb. 3–5 sír található, de van már arra is példa, hogy 10–15 sír legyen egymás mellett. A sírokat több kutató a szkíta korhoz kötötte, de az elmélet azért vitatott, mert a mongol területen összesen talált 542 sír közül csupán 20 sírban találtak szkítákhoz köthető eszközöket. A négyszögletű sírokban a kutatók égési nyomokat találtak, ezért a feltárók azt valószínűsítik, hogy a sírhely nyílását tűzzel tisztították meg. Ezekben találtak emberi csontvázakat, de azok többnyire hiányosak. Állati maradványok közül főleg a nagytestű állatok egyes csontjai kerültek elő. A bronzkori kultúra másik jelentős emléke a kerekszúr, a különleges kövekből álló építmény, mely egyaránt lehet négyszögletű és kerek formájú is. A kerekszúrok csoportosítása és funkciójának pontos meghatározása máig nem történt meg, pedig számtalan példányt találtak az Altáj-hegységben, Mongólia északi és középső térségében. A kerekszúroknál is található mellékletek: általában állatcsontok, és vázatöredékek. Az Egin-golnál talált kerekszúroknál azonban semmilyen melléklet nem volt.

A bronzkor mellett a második leggazdagabb lelet a hun korból való. Ezzel a könyv negyedik fejezete foglalkozik. Három helyen sikerült feltárni mintegy 116 sírt, mely a mongol területen eddig feltárt hun sírok egynegyedét teszik ki. Az észak-déli irányban tájolt sírokból rengeteg emberi maradvány került elő amely­ből a külföldi szakemberek génmintát vettek. A vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy a hun sírokban talált génállomány nagyon hasonló a jelenleg ott élő mongol pásztorokéval. Szintén a hun síroknál figyelték meg azt a szokást, hogy az állatok csontjából darabokat helyeztek a sírba. A csontokat bőrbe csomagolták. A tudósok szerint az így eltett csontok az egész állatot jelképezték, és az volt a céljuk, hogy azok a következő életben is szolgálják gazdájukat. Az itt talált hun sírok szerkezete és a talált mellékletek, köztük két bronzüst, nagyjából hasonló a többi feltárással, a Bajkál-tótól egészen Észak-Kínáig.

Az ásatási terület környékén, a folyó északi partján egy nagy magaslat található, ahol délkeleti irányú falmaradványt, továbbá egy épített csatornát találtak a mongolok. A lelőhelyet Holtoszi falnak nevezték el. A területen cserépedény-, valamint szénmaradványokat is felfedeztek. A telepet a Kr. u. 235–350 körüli évekre datálták. Ez valószínűleg már a hunok utáni szienpi törzsszövetség egyik szállása lehetett. A lelet különlegessége az, hogy erről a népességről most került elő először régészeti anyag.

A könyv ötödik fejezete a türk és a mongol korral foglalkozik. A helyszínen 5 türk sírt találtak, melyek mindegyikében a lovas temetkezési szokást fedezték fel. A sírokból egy női, és négy férfi csontváza került elő. Ezek antropológiailag belső-ázsiai mongolos típusúak voltak. A mongol korból 28 sír került elő, a sírokat a XI. századra keltezik a régészek. Korábban kb. 100 sír került elő ebből a korból, de azok régészetileg nem voltak értelmezhetők. Az itt talált emberek fejének tájolása észak-északkeleti irányú volt, a fejek mellé lábszárcsontot vagy bokacsontot helyeztek.

 

C. Törbat – Ch. Amartüvsin – U. Erdenebat: Egin-golin sab nutag dahi arheologiyn dursgaluud (Az Egin-folyóvölgyi régészeti emlékek). Ulaanbaatar, 2003. 296 oldal, 152 o. melléklet.

 

Obrusánszky Borbála