Klió 2005/1.

14. évfolyam

Lovagság és lovagi világ

 

 

A középkori lovagságról szóló hatalmas irodalom és saját kutatásai alapján igyekszik összefoglalni az idős (1919-ben született) szerző,  Joseph Fleckenstein az európai lovagságkutatás doyenje, a témával kapcsolatos legfontosabb ismereteket. A lovagság előtörténete a paraszt és a harcos karoling-kori kettéválása a IX. század elejéig. A lovagnak a harcosból való kialakulása fokozatos. A lovagság a Frank Birodalomban alakult ki, s a harcosnak lovaggá válása Nagy Károly korában kezdődik. A lovas harcosok (equites) fegyverzete, felszerelése költsé­gesebbé vált, s ezek tekintélyesebbek is voltak a gyalogos harcosoknál.

A lovasság harcmódja lényegesen megváltozott a kengyel elterjedésével, melyet a Távol-Keleten „találtak fel”, s az avarokon és Bizáncon át jutott el Nyugatra. Ez szilárdabb ülést, a lándzsa és a kard hatékonyabb használatát biztosította. A lovasság fontosabbá válását mutatja, hogy Kis Pippin frank király az évi seregszemlét márciusról májusra tette át, mert ekkorra a legelőkön felerősödött lovak már jobb állapotban voltak.

Nagy Károly hadseregreformját a 807–808. évi kapitulárékból ismerhetjük meg. A hadköteles szabadok földbirtokainak nagysága átlagban 3–4 Hufe volt. Károly 807-ben 3, 808-ban 4 Hufe-ban állapította meg az általános katonai részvételre kötelező birtoknagyságot. Az ennél kisebb birtokúak „szegényeknek” (pauperes) számítottak, és hadiszolgálatukat csoportokban (Gestellungsver­band) teljesítették. E csoportok 1-1 harcost állítottak ki, miközben az otthon maradók megművelték a harcos földjét.

A gazdagabbak lovon harcoltak, és akinek 12 Hufe birtoka volt, az köteles volt mellvértet viselni. Ez volt a nehéz lovasság ismertetőjele, mely lovasságon alapult Károly seregének fölénye. A mellvértviselők kiemelkedtek a többi lovas harcos közül, kiknek szintén volt sisakjuk, kardjuk, lándzsájuk és pajzsuk, de mellvértjük nem. Ez utóbbiak voltak többen, de Károly a páncélos lovasságra különösen sok gondot fordított. Kevesen voltak olyan gazdagok, hogy a drága mellvértet beszerezhessék. Ütőerejük azonban nélkülözhetetlen volt, ezért főként a lovasokat látták el hűbérbirtokkal (benefícium), hogy képesek legyenek nehézlovas felszerelést szerezni. A gyalogosok egyre inkább háttérbe szorultak.

Nagy Károly különválasztotta az általános hadkötelezettséget a hűbéri (lovas) hadkötelezettségtől, s a lovasok közül kiemelkedtek a páncélos (mellvértes) lovasok, a lovagok elődei. A hadkötetezettség kiterjedt az egyház­nagyokra is.

A IX. század közepétől a vazallus szót kiszorítja a miles. Mindkettő azonos értelmű, s elhatárolja az e nevek viselőjét a régi paraszt harcostól, ki egyre inkább rusticus lesz, nem tartozik többé a hadakozókhoz. A harcosok közé emelkednek viszont fokozatosan az eredetileg szolga állapotú ministeriansok. Idővel megszűnt a különbség közöttük és a vazallusok között.

A miles szó eredetileg harcost jelent, később lovagot. Ezt az átalakulást a szerző a normannok példáján mutatja be, kiknek serege ez időben a legjobb volt. Ezek harceljárását jól ismerjük a bayeux-i szőnyegen ránk maradt ábrázolásokból, melyek az 1066-os hastingsi csatát ábrázolják.

A harcos lovaggá alakulásának folyamatában különös jelentősége van a magánvárak építésének. A nemesség a hegyekre épített várakba vonul, ezzel „magasabb” pozícióba kerül, s egybeolvad a „milites”-réteggel – s így kialakul a lovagság. E folyamatban igen fontos szerepe van az egyháznak, mely igye­kezett pótolni a királyi hatalom gyengeségét. Az állandó magánháborúkat (Fehde) az Isten békéje (Treuga Dei) mozgalommal törekedett korlátozni, mely bizonyos napokon tiltotta a hadakozást.

Ez a békemozgalom nem a királyi törvényekre hivatkozott, hanem az egyházi zsinatok döntéseire, és kizárólag egyházi büntetésekkel igyekezett kikényszerí­teni a békét, ami csekély eredménnyel járt; ezért az egyház megpróbálta a mozgalomnak a nemeseket is megnyerni. Az egyháznagyok a X. század vége óta szövetkeztek a világi urakkal, kik nem ritkán rokonaik voltak.

A Treuga Dei mozgalom Aquitániából indult ki, innét terjedt át Burgundiába, innét Észak-Franciaországba, és viszonylag későn – a XI. század végén – terjedt át Flandrián át a Német Birodalomba. A magánháborúkat csak azok képesek korlátozni, kik e magánháborúkat vívják – s ez a lassú folyamat erkölcsössé, vallásossá teszi a miles-t. 1000 óta a királyért mondott imákban a milesekért is imádkoznak. Az első ilyen ima Lotaringiában maradt fenn.

Az egyház már a X. században keresi a milesekkel való kapcsolatot. Ennek része a kard megáldása, amiből a lovaggá avatás kialakult.

A Treuga Dei idején történik az átmenet a harcosságból a lovagságba. Ezen átmenet első foka a nehézlovasság elválása a gyalogságtól, s e nehézlovasság betagozódása a kialakuló feudális struktúrába. Ennek lényeges eleme a bayeux-i szőnyeg tanúsága szerint a meglepően egységes fegyverzet a hastingsi csatában részt vevő mindkét félnél.

A harcosból lovaggá történő átalakulás fő jelei az egységes fegyverzet és a hegyen emelkedő vár. E jelek már a X. században mutatkoznak. Lényeges az egyháznak az a törekvése, hogy a milesek kötelességévé tegye a többiek, a nem fegyveresek védelmét. Döntő körülmény, hogy mikor határozta meg a lovag öntudatát mindaz, amit az egyház a lovagoknak felajánlott. Amikor a milesek tudatába behatolt a fegyvertelenek védelmének kötelessége, s érdekeiket igyekeztek az egyház érdekeivel összekapcsolni, akkor váltak lovagokká. Ez némileg megmu­tatkozik már az invesztitúraharc idején, és egyértelművé válik az első keresztes hadjáratban. Az egyház és a lovagság szoros szövetségének jelei a Palesztinában és a spanyol királyságokban kialakuló szerzetes lovagrendek: a Templomos, a Johannita és a Német lovagrend, továbbá az Alcantara, Calatrava és a Szent Jakab lovagrendek.

Lovaggá két módon lehetett valaki: lovaggá avatás útján vagy öröklés útján. A XII. század közepén már lovagi ősökre is szükség van. I. (Barbarossa) Frigyes császár megtiltja, hogy papok, diakónusok és parasztok fiai lovagokká válhassanak. De a lovagok fiai is kötelesek voltak származásukat bizonyítani, kivéve Angliában, ahol nem ismerték a lovagi rend lezárását, és azt később sem vezették be. Ahol bevezették – Nyugat-Európa legtöbb országában – ott a lovagság szűkebb, lépcsőzetesen tagozott lett, s a lovagok elit voltát címer, pajzs és sisakdísz is bizonyította.

A militia nem az összes fegyverviselőket jelenti, hanem csak a lovagságot, mely a hercegektől a (szolga eredetű) miniszteriálisokig terjed és egységes nemesi kultúrát feltételez. Ennek tünetei a világi lovagrendek, melyek a késő középkorban terjednek el.

A kötet befejező része a Thomas Zotz által írott fejezet, melyből a lovagi kultúrát ismerhetjük meg. A fejezet legfontosabb része kétségkívül a lovagi fegyverzettel foglalkozó, hiszen a lovag „tartozékai” közül ez volt a legfontosabb: a páncéling, a részben, majd teljesen vaslemezekből készült páncél, a pajzs, a lándzsa, a kard, s mellettük a buzogány és a bárd. A klasszikus lovagi (hónaljba szorított) lándzsatartás a XI–XII. század fordulóján alakul ki a francia templomi ábrázolások szerint, s a XII. század derekán Németországban is bizonyítják az írott források. A kard használatára akkor került sor, ha a lándzsa eltört, vagy a lovag elvesztette lovát.

A lovag hadakozása sok pénzbe került. Két lova volt: egy utazó (palafridus) és egy csataló (dextrarius). Lehetett egy kísérő lova és egy málhás lova is (roncunis). Mindezekből katonai egység keletkezett, melynek glčve (lándzsa) lett a neve.

Nagy csata kevés volt, a hadvezérek lehetőleg kerülték kockázatossága miatt.

A lovagi magatartásnak egész sor szabálya alakult ki a háborúban. Lehetőleg gazdag ellentelet volt érdemes elfogni, akiért nagy váltságdíjat lehetett követelni. A fosztogatást illett mellőzni.

Részletesen ír a szerző az apródi állapotról, a lovaggá avatásról, az udvari ünnepségekről, lovagi tornáról, a vadászatról, solymászatról, mint lovagi szórakozásokról. Az egyház eleinte tiltotta a lovagi tornát, főként veszélyessége miatt, és a lovagi tornán elhunytaktól sokáig megtagadta az egyházi temetést, de időnként el kellett ismernie hadgyakorlat „exercitium militare” jellegét. 1316-ban XXII. János pápa teljesen megszüntette a tilalmat.

Külön alfejezet foglalkozik a lovag, a hölgy és a klerikus viszonyával a különböző királyi és főúri udvarokban.

A kiváló művet célszerű lenne magyar nyelvre lefordítani, hogy minél többen olvashassák.

 

Joseph Fleckenstein: Rittertum und ritterliche Welt (Lovagság és lovagi világ). Unter Mitwirkung von Thomas Zotz (Thomas Zotz közreműködésével). Berlin, 2002. 256 o.

 

Borosy András