Klió 2005/1.

14. évfolyam

Rettegett Iván

Andrej Pavlov és Maureen Perrie jóvoltából a Hatalmi portrék (Profiles in Power) sorozat újabb kötetét, Rettegett Iván uralkodásának legfrissebb angol nyelvű feldolgozását veheti kezébe az olvasó. A szerzőpáros vállalkozása annál is érdekesebb, mert eleddig viszonylag kevés olyan történeti russzisztikai munka született, amelynek szerzőiben a szakterület egy-egy vezető orosz, illetve angolszász történészét tisztelhetjük. Andrej Pavlov a szentpétervári Orosz Történelmi Intézet főmunkatársa, Maureen Perrie pedig az angliai Birmingham Egyetemen működő Orosz Kutatási Központ professzora.

A téma, IV. Iván alakja, mondhatni örökzöld, a megközelítés azonban új. A szerzők kifejezetten hangsúlyozzák, hogy nem Iván életrajzát szándékoztak megírni, de nem is egy olyan típusú könyvet alkottak, amelynek tartalmát az „Oroszország IV. Iván korában” címmel lehetne visszaadni. A sorozat szellemének megfelelően, érdeklődésük fókuszában a politika állt, s „Iván hatalmának három fő aspektusát” vizsgálták. Az első a területi terjeszkedés kérdése, valamint „azok a diplomáciai és háborús erőfeszítések, amelyek révén a cár államának nemzetközi presztízsét igyekezett emelni”. Ebben Kazany, Asztrahany elfoglalása, valamint a livóniai háború (1558–1583) kapnak fő szerepet. A második fő kutatási irány a cár viszonya a bojárokhoz és „a privilegizált földbirtokosokhoz”, mely vizsgálódás fókuszában természetesen az opricsnyina kérdésének taglalása áll. A harmadik aspektus pedig „nemcsak a hatalom mítoszának, hanem a hatalom rituáléinak és szimbólumainak tanulmányozása”, amelyek központi szerepet játszottak a „monarchikus ideológia vizuális megjelenítésében” és az alattvalókhoz való közvetítésében.

A bevezetés és a konklúzió nélkül a könyv kilenc, számozott fejezetre oszlik. A fejezetcímek a következők: 1. Iván öröksége, 2. Az ifjú uralkodó, 3. Kazany és Asztrahany meghódítása, 4. Reformerek és reformok, 5. A konszenzustól a konfliktusig, 6. Az opricsnyina bevezetése, 7. Megtorlás és áttelepítés, 8. A terror csúcspontja, 9. Az opricsnyina után.

A néhány oldalas bevezetés informatív áttekintést nyújt arról, hogy a historiográfiában milyen nézetek láttak napvilágot Iván politikájának értelmezéséről. Megemlíti, hogy maga a jelző, amellyel Ivánt illették, a groznij, jelentését tekintve nem felel meg teljesen annak az angol szónak (terrible: rettenetes), amellyel Iván neve az angolszász történeti irodalomban összeforrt. A groznij ugyanis pozitívebb kicsengéssel bír, jelentése: félelmetes. (A magyar nyelvű irodalomban erre nézve Szvák Gyula munkái nyújtanak felvilágosítást.)

A szerzőpáros már a bevezetőben világossá teszi, hogy milyen álláspontot képvisel Iván cselekedeteinek értelmezésében. A két fő iskola, a „racionális” és az „irracionális” magyarázat közt természetesen leginkább az opricsnyina kapcsán a legélesebb a polémia a történész berkekben. A szerzők azonban Iván uralkodásának egészét vizsgálják, s a két egymásnak ellentmondó megítélés közül az előbbit gondolják elfogadhatóbbnak a cár gyakorlati politikájának magyarázatára. Ennek megfelelően pedig az opricsnyinát, „legalábbis részben”, olyan kísérletnek tartják, amelynek révén a cár megpróbálta „megszabadítani magát azoktól a korlátoktól, amelyeket a bojárok és az embrionális társadalmi rendek támasztottak vele szemben”. Ez a nézőpont, amint rámutatnak, ellentétes az irracionális magyarázat egyik képviselőjének, Richard Hellie-nek a véleményével, aki úgy érvel, hogy a cár éppen azért viselkedhetett szélsőségesen irracionális módon, mert nem léteztek vele szemben intézményes korlátok.

Az egyes fejezetek tartalmi ismertetése helyett a könyv azon lényegi megállapításaira koncentrálunk, amelyek bizonyára nem maradnak visszhang nélkül az Ivánnal foglalkozó történészek részéről.

Mindenekelőtt ki kell emelni azt, amit a szerzők az opricsnyina hatásáról írnak, hiszen bárhogy áll is a dolog az intézkedés motivációját tekintve, az igazi kérdés az, hogy mi volt az opricsnyina maradandó következménye a hatalomgyakorlás módjára. A 9. fejezet egyik alfejezetében ezt fejtik ki lakonikus tömörséggel. Nos, a szerzők meghatározó jelentőséget tulajdonítanak e rövid ideig működő intézménynek az orosz állam fejlődése szempontjából.

Főbb megállapításaik a következők: Iván áttelepítései szinte lerombolták a nemesség egy-egy meghatározott helyhez való kötődését, „meggyengítve a szolgálók helyi szervezeteinek a monarchiával szembeni pozícióját”. Ugyanakkor a bojárság örökletes birtokainak lerombolása, „valamint a helyi nemességgel való korábbi kapcsolataik elvesztése az orosz arisztokrácia jelentős átalakulásához vezetett és teljesen függővé tette azt a monarchiától”. Mindez kihatással volt a helyi szolgáló nemesség önkormányzati szerveinek (guba) szerepére, csakúgy mint a városi önkormányzatokra, amelyek teljesen alárendelődtek a központi hatalom által kiküldött új hivatalnoknak, a vojevodának. Összefoglalva: az opricsnyina eredményeként „az orosz államiság határozott lépést tett az autokrácia irányába”.

Ugyancsak igen figyelemre méltó, amit a terror jellegéről írnak a szerzők: nevezetesen az, hogy Iván alatt „még a terror is színpadias és rituális formákat öltött”. Az 1570-es novgorodi mészárlással, nézetük szerint, Iván „világosan azt szándékozott demonstrálni, hogy milyen félelmetes sors vár az árulókra”, mint ahogy az 1570-es moszkvai, autodafé-szerű kivégzések is megkomponált rituálé szerint zajlottak le. Sőt, a legérdekesebb talán az, amiben Iván önigazolását vélik megtalálni a szerzők: „E hátborzongató gyilkosságok néhány aspektusa arra utal, hogy Iván azt a nézetét akarta a gyakorlatba átültetni, mely szerint Isten földi képviselőjeként neki kötelessége úgy büntetni a bűnösöket, mint ahogy őket a pokolban kínozzák”. Esetenként viszont a cár „durván populista” volt, amikor is a népi kultúra elemeit felhasználva igyekezett (vélt vagy valós) ellenfeleit kivégezni: így pl. abban az esetben, amikor egy magas rangú egyházi személyt medvebőrbe varratott és kutyákkal tépetett szét. Az ilyen véres jelenetek talán olyan kísérleteknek tarthatók, vélik a szerzők, amelyek azt szolgálták, hogy „népi támogatást szerezzenek a terrornak azáltal, hogy publikus szórakozás leple alatt” hajtották végre e cselekményeket.

A könyv, amellett, hogy új és merész megállapításokkal rukkol elő, az Ivánnal foglalkozó nemzetközi szakirodalom szintézisét adja.

Az egyes fejezeteket jegyzetapparátus követi, a könyv végén pedig rövid kronológia, valamint az orosz szakkifejezések ugyancsak rövid szómagyarázata található. Végül pedig az angol nyelvű olvasóközönségnek szánt szakmai bibliográfia, valamint tárgy- és névmutató zárja az írást.

A. Pavlov–M. Perrie: Ivan the Terrible (Rettegett Iván). London–New York, 2003. 234 o.

Sashalmi Endre