Klió 2005/1.

14. évfolyam

„... kenyeret koldultam...”

Szegénység, koldulás és szegényügy Alsó-Ausztriában a XVIII. század folyamán

Az Österreich in Gesichte und Literatur című folyóirat 2003. évi 2b–3. számában három olyan történelmi tanulmányt közölt, amelyeknek témája a szegénység, és a koldulás. Ezek egyike az a dolgozat, amelyben Martin Scheutz1 a közgondolkodásban társadalmon kívülinek tartott elemeknek a koraújkori társadalomban elfoglalt helyét, arra gyakorolt hatásait, illetve jog- és intézménytörténeti vonatkozásait mutatja be. A téma tökéletesen illeszkedik a szerző kutatási területéhez,2 mert a bírósági jegyzőkönyvek tanúvallomásai a szegénység kutatásának elsőrangú forrásai. Ráadásul német nyelvterületen komoly hagyománya van a kérdéskör kutatásának, így munkája során széleskörű szakirodalomra is támaszkodhatott.

Scheutz munkájából az olvasó szinte teljes képet kaphat a szegénység XVIII. századi állapotáról, mivel sikerült egyetlen tanulmányba sűrítenie a kérdéskör mikro- és makroszociológiai vonatkozásait. Két konkrét eset ismertetésével betekintést enged a társadalom perifériájára szorultak mindennapjaiba, ugyanakkor feltárja és rendszerezi a szegényellátás egészét is.

Az alsó- ausztriai uradalmakban, a koldusok, a csavargók, és az útlevél nélkül közlekedők kiszűrése érdekében az 1720-as évektől egyre alaposabban ellenőrizték a közutakat. Évente tartottak katonai kísérettel teljeskörű átvizsgálást (Generalvisitatio), emellett – felső utasításra – a hivatalnokok (törvényszolga, vadász, bíró) havonta ellenőrizték az egyes körzeteket (Partikularvisitatio). Ilyenkor valamennyi útonjárónak átvizsgálták a holmiját, sőt a testüket is, hiszen az is tartalmazhatott olyan hegeket, sérüléseket, amelyek korábbi büntetésről árulkodtak. Ha semmi nem utalt bűncselekményre, akkor az idegent egy törvényszolgából és őrökből álló csapat kíséretében hazatoloncolták a szülőföldjére vagy szerencsés esetben munkát biztosítottak a számára. Gyanús körülmények esetén viszont hivatalos eljárást indítottak a területileg illetékes törvényszéken. A gyakorlatban korántsem zajlott mindez ilyen gördülékenyen. A járőrözések többnyire kevéssé voltak eredményesek, mert maguk a hivatalnokok is nyűgnek érezték, továbbá a letelepedett lakossággal jó kapcsolatot tartó koldusok időben értesültek az ellenőrzésről, és elrejtőztek. A gaming-scheibbs-i körzetben 1723–1752 között összesen csak 260 koldust (116 férfi, 106 nő, 38 gyerek) fogtak el. A hatásfok azonban a lezárt ügyek esetében is kérdéses, mert a hazatoloncolt személy többnyire csak rövid ideig maradt szülőföldjén, majd ismét útnak indult, mert az otthon kapott segély nem volt elegendő a megélhetéshez. Egy ilyen járőröző csapattal találkozott 1761 júniusában Michael Döllinger, aki egy terhes nő társaságában kóborolt az említett körzetben. Az ingóságaik átvizsgálását követően felmerült a gyanú, hogy azok lopásból származnak, ezért elfogták őket. A szerző az ő peranyagukkal illusztrálja a XVIII. századi viszonyokat.

A jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a törvényszék az efféle marginalizálódott elemek ügyében is teljesen korrekt bírósági eljárást követően mondott ítéletet. A gyakorlat az volt, hogy a vádlott először szabadon beszélhetett magáról, a bíróság csak ezután tett fel kérdéseket. Elsőként a foglalkozására, családi állapotára és a származására kérdeztek rá, de a bíróság a gyanúsított egész életútját meg akarta ismerni. A kihallgatás során kiderült, hogy a fogoly a St. Peter in der Au-i törvényszolga fia. Ezt a foglalkozást – csakúgy, mint a hóhérét – a közösség tisztességes emberhez méltatlannak, becstelennek tartotta. A korabeli társadalomban pedig a becsület jelentette a legfontosabb szociális tőkét, mert az határozta meg az egyén helyét a közösségen belül, így elvesztésével egy ember értéke jelentősen devalválódott. Mindez beszűkítette a megbélyegzett személy házasságkötési lehetőségeit, ennélfogva a törvényszolgák úgyszólván endogám közösséget hoztak létre. A stigma öröklődésével egyre inkább marginalizálódtak, ami hátrányosan befolyásolta tagjaik munkavállalását.

Döllinger családjának a példája viszont arra is rávilágít, hogy a lakosságnak az általa megbélyegzetthez való viszonyában kettősség érzékelhető, mivel koldulás, és alkalmi munkavállalás esetén egyaránt a lakosság biztosította a perifériára szorult személy számára a megélhetést. Az utóbbi esetben ráadásul maga a munkaadó is kockázatot vállalt, mivel a hatóságok rendeletek sorában tiltották a csavargók befogadását. A keresztény irgalmasságnak és a felebaráti szeretetnek azonban ekkor még sokkal nagyobb volt a motiváló ereje, mint a szabálysértéstől való félelem. Nem elhanyagolható persze az a szempont sem, hogy e gesztus révén a befogadó igen olcsón jutott munkaerőhöz. Az elfogott pár tulajdonképpen munkamegosztásban dolgozott. Amíg a nő elszegődött a parasztokhoz fonni, addig a férfi házról-házra járva koldult, és miközben a lakókért mondott egy-egy imát, jókívánságot, hozzájutott a létfenntartáshoz szükséges „kis kenyérhez”, szerencsés esetben egy kevés pénzt is kapott. Egy helyen három-négy hetet töltöttek, majd amikor beszűkültek a lehetőségek, egyszerűen „odébbálltak”. A holmijaikat többnyire megőrzésre a munkaadónál hagyták, és csak később, esetleg évek múltán mentek értük vissza. Ennek a gyakorlatnak az ismeretében a bíróság kihallgatta egykori szállásadónőjüket, mert a nála hagyott holmik a lopás tárgyi bizonyítékai lehettek. Az eredmény nem maradt el. Döllinger elismerte, hogy két esetben is lopást követett el. Az első alkalommal ruhaneműket, míg a másik esetben két csomó dohányt tulajdonított el. Azt azonban hangsúlyozta, hogy csupán a hirtelen jött lehetőséget ragadta meg, és nem tervelte ki előre a betörést. A bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe, hogy Döllinger megbánta tettét, és azt, hogy sanyarú helyzete miatt követte el a bűncselekményeket. Ez az eset arra is rávilágít, hogy a szegénység és a koldulás jelensége csak társadalmi kontextusban érthető meg.

A kisebb bűncselekmények elkövetése egyébként nem volt idegen a koldusok életformájától. Michael Döllinger, hosszas vizsgálati fogság és költséges bírósági eljárás után mindössze 25 pálcát kapott, majd száműzték a körzetből. A nőt pedig, miután megszülte gyermekét, szolgálni adták egy „jó emberhez”, ahonnan rövidesen megszökött. Döllinger neve a későbbiekben még egy körözésben fordul elő, majd nyoma veszett.

A szerző helyesen látja, hogy a szegénység egyetemes érvényű definícióját lehetetlen megfogalmazni, mert nem statikus fogalom, hanem régiónként eltérő, korszakonként változó jelenség. A XVIII. századi Zedler Universallexikon3 még csak a pénzhiányt és a rossz fizikai állapotot tekintette a szegénység kritériumának. Más munkák az életforma és a mobilitás mértéke alapján próbálták meghúzni az alcsoportok közötti határvonalat. Mára már világos, hogy a társadalmon belül szükségszerűen elindul a differenciálódás, és bizonytalan körvonalú alcsoportok jönnek létre. A szegényeket viszont sokak szerint az tette marginális helyzetűvé, hogy a hatalom külön jogi kategóriaként tartotta őket számon. Ennek megfelelően eltérő módon részesedtek a szociális támogatásokból a háziszegények, a vándorló életet élők, illetve azok, akik nem a saját hazájukban éltek – ez utóbbihoz sorolták a cigányokat is.

Módszertanilag a szegények társadalmi arányának a megállapítása a legnehezebb feladat. Egyrészt azért, mert a fogalmi bizonytalanságból adódóan nem könnyű egységes kritériumot találni, másrészt a kisebb területekre vonatkozó adatok a régiók közti különbségek miatt nagyobb egységre nem vetíthetők ki. Scheutz sem közöl ilyen adatokat dolgozatában.

A szerző a szegénység okait is vizsgálta. A betegség, az öregség, és a nemi hovatartozás (a nőket a szegénység fokozottan veszélyeztette) mellett a XVII. századi klímaváltozásból fakadó terméscsökkenés is befolyásolta az emberek vagyoni, társadalmi helyzetét.

A koldulás a középkorban elfogadott életforma volt. Mivel a koldusokat Krisztus helytartójának tekintették, a gazdagok, a bűneiktől való megtisztulás lehetőségét látva bennük, ellátták őket alamizsnával. Az 1348/49-es pestisjárványt követő évtizedben viszont megnövekedtek az árak és csökkent a munkaerő, erősödött a különbség a szegények és a gazdagok között, aminek következtében – elsősorban a német birodalmi városokban – megkezdődött a lecsúszottak kirekesztése. A ténylegesen rászorulóknak a város koldulási engedélyt adott, amivel a szaporodó ellenőrzések során meg tudták magukat különböztetni a munkakerülőktől.

Jelentős változásokat hozott a reformáció is, amelyek szintén a városokban kezdődtek. A szegényügy az egyház hatásköréből átkerült a városi tanácshoz. Megkezdődött a segélyezés racionalizálása. A városok kidolgozták a támogatás kritériumait (munkaképesség-csökkenés, indokolt családi helyzet, stb.), a fejlődő közigazgatási apparátus pedig egyre alaposabban tudta ellenőrizni, hogy ki felel meg ezeknek. Az ellátást a közösség bevételeiből fedezték, a henyélőket viszont kiutasították a városból.

A harmadik fordulat nem köthető egyetlen dátumhoz. A XVII. és XVIII. század folyamán fokozatosan alakult ki az a szemlélet, amely a szegénységet már nem csak isteni akaratnak tulajdonította, hanem a gazdaságban keresték az okait. A probléma megoldását az állam feladatának tekintették, amely a fegy- és dologházak, a manufaktúrák és az árvaházak lakóit igyekezett is hozzászoktatni a munkához. A szegénységgel kapcsolatos rendeletek a rászorultság elvére épültek. 1530-ban azt fogalmazták meg, hogy a szülőhely a felelős a szegény ellátásáért (Heimatprinzip). Ez utóbbit rövidesen valamennyi örökös tartományra kiterjesztették. Az intézkedéssel azt akarták elkerülni, hogy a vándorló koldusok terjesszék a betegségeket.

A XVII. században negatív változás következett be a lakosság és a koldusok viszonyában. Az élelmiszerhiány következtében csökkent az adományok mennyisége, amit a koldusok úgy próbáltak pótolni, hogy ima és jókívánságok helyett átkozódtak, és természeti csapásokkal fenyegetőztek. Ez érthető módon feszültségeket gerjesztett, amit még hangsúlyosabbá tett, hogy a szaporodó járőrözések, és bírósági eljárások egyre inkább tudatosították a korabeli közvéleményben, hogy a koldusok gyakran követnek el bűncselekményeket.

A tanulmány részletesen ismerteti a szegénygondozás egyes formáit is. Stájerországban, 1754-ben például 106 szociális intézet volt, amelyekben körülbelül 1600 főt, a lakosság 0,2 százalékát gondozták. Kétféle típusát különböztették meg az efféle intézményeknek: az egyházi vagy magántulajdonban lévő kombinált árva- és szegényházat; másrészt a széles feladatkört ellátó „polgári kórházat”. Közvetlen állami irányítás alatt csak néhány, úgynevezett Spital működött.

A polgári kórházak kegyes alapítványokként jöttek létre, ezért a bentlakók naponta többször imádkoztak. Az idős helyi lakosság mellett – régiónként eltérő mértékben – az árvákat, a testi vagy szellemi fogyatékosokat is itt ápolták. Az alsóbb rétegek soraiból csak keveseknek sikerült bekerülni, mert a városi polgárok és családtagjaik elsőbbséget élveztek. A jobb anyagiakkal rendelkezőknek nem kellett a többiekkel közös helyen aludni, hanem bizonyos összeg fejében egy külön kis helyiséget (Pfründe) kaptak. Így persze tovább csökkent az ingyenesen igénybe vehető férőhelyek száma. A bentlakók ellátása (munkakötelezettség, ruha, élelmezés) tekintetében óriási különbségek voltak az intézmények között. A kórházba való bekerülés korántsem jelentett biztos egzisztenciát. A bentlakóknak esetenként koldulni kellett járni nemcsak a maguk, de gyakran az intézmény számára is. Az eggenburgi kórház lakói például 1785-ben hetente kétszer mentek a tanács engedélyével alamizsnát gyűjteni. A hatóságok a kórházaknak kiváltságokkal biztosítottak némi többletjövedelmet. A felvételi ügyek felett a kórházmester és a városi tanács őrködött, s mivel az ellátás költsége is őket terhelte, ők kezelték a gondozottak vagyonát is. Az így létrejött pénzügyi alap a közösség számára szinte „hitelbankként szolgált”. Az ilyen szociális intézet, terjedelmes birtoka révén fontos munkaadó és jelentős gazdasági faktor volt a városokban és a mezővárosokban.

Az ehhez hasonló intézményekben a XVIII. század második felétől a gondozás helyett a gyógyítás került előtérbe. Ezekbe már nem szociális alapon lehetett bejutni. 1784-ben II. József megalapította az „általános kórházat”, amely iránymutatóvá vált. Az egészségügyi ellátás területén elkezdődött a szakosodás, amely során többféle ellátó intézet (szülőotthonok, lelencházak, bolondokháza) különült el.

A XVIII. századra szigorodtak a társadalmi rendet biztosító intézkedések, így ezen a téren is egyre komolyabb infrastrukturális háttérre volt szükség. Ennek a változásnak a jegyében hozták létre a javító és büntetés-végrehajtó intézményeket, amelyekben ugyan még összekeveredtek a szegénység és a bűnözés különböző formái (elítélt, koldus, bolond), de már modern vonásokat is hordoztak magukon. Az új fegy- és dologházak elsősorban azokat a problémákat kívánták negligálni, amiket a „henyélő csőcselék” okozott a társadalomnak. Viszont már annak is igyekeztek megteremteni a feltételeit, hogy az elítéltek a büntetés leteltét követően minél sikeresebben tudjanak a társadalomba integrálódni. Éppen ezért nagy hangsúlyt fektettek a munkára és a lelki gondozásra. Ez utóbbiban a lelkészre hárult a legjelentősebb feladat.

A szervezett szociális gondozás legnagyobb részt nem intézményes keretek közt zajlott. Sokak számára a közösség, vagy továbbra is a magánszemélyek természetbeni vagy pénzadománya biztosította a megélhetést. A háziszegények – az öreg, munkaképtelen cselédek – ellátásának az alpesi országokban nagyon elterjedt módja volt, hogy a rászorult házról-házra járt, amelyekben néhány napig biztosították számára az ellátást. Ez nemcsak megalázó volt, de a háztulajdonos számára is kellemetlen, ezért azok többnyire igyekeztek kivonni magukat a segítségnyújtás ilyen módja alól. Lényegesen előremutatóbb megoldást talált egy délcseh nemes, gróf Johann von Buquoy, aki kísérletet tett a szegények ellátásának jobb, kiszámíthatóbb megszervezésére. A rendszer lényege az volt, hogy a pénzt, amit korábban egyénenként adtak a koldusoknak, azt most központilag gyűjtötték össze. Az összeget a pap és az intézmény vezetője kezelte, a nyilvántartásba vett rászorultak pedig munkaképességük csökkenésével arányos mértékben részesültek belőle. Buquoy modelljét 1783-ban az egész monarchiában bevezették, a kísérlet mégsem volt sikeres, mert a kis körzetekből kapott adományok nem voltak elegendők a kiadások fedezésére. Mégis ez tekinthető a XIX. században kialakult egyháztól független szegénygondozás előzményének, azzal a különbséggel, hogy akkor már az állam volt a fenntartó. Emellett számos egyházi, városi intézmény működött egészen a XIX. század második feléig. A sokféle intézmény ellenére a szegények nagy tömege nem kapott támogatást, ami arra sarkallta őket, hogy törvénytelen úton biztosítsák létfenntartásukat.

Martin Scheutz a szegénység és a bűnözés kapcsolatát Joseph Irrchenhan vázlatos életrajzával illusztrálta, amelynek az egyéni vonásokon kívül a vizsgált társadalmi réteg egészére érvényes tanulságai vannak. Betekintést nyújt az olyan csavargó fiatalok életébe, akiknek már a szülei is koldusok voltak. Az ilyen gyerek ott született meg, ahol a szülőknek éppen fedél jutott, a keresztapa pedig általában a szállásadó lett. A koraújkor embere előtt nem volt ismeretlen a gyermek- vagy fiatalkorúak koldulása, mert a gyerekek kezdettől fogva jártak kéregetni a szülőkkel, és már igen hamar alkalmi munkát vállaltak. Az állandó munkahellyel járó kötöttségeket azonban huzamosabb ideig nem viselték el. Elsősorban az idénymunkákban (betakarítás, cséplés) vettek részt vagy napszámosnak szegődtek el. Az így szerzett „alaptőkéből” gyakran vásároltak szárított gyümölcsöt, amivel útjuk során kereskedhettek. 1783 tavaszán a család találkozott egy járőrcsapattal, és annak jegyében, hogy a szegényekről a szülőföldnek kell gondoskodni, elszakították őket egymástól. Az anyát hazaküldték Bajorországba, 16 éves fiát pedig Randeggbe toloncolták (az apának pedig már korábban nyoma veszett). Ez az abszurd megoldás tarthatatlan volt, így a család már az év őszén újra együtt járta az utakat. A visszaesőkre ugyan szigorúbb büntetés várt, ezzel azonban nem lehetett tartós eredményeket elérni. Télen a koldusok többnyire beszállásoltak valamelyik paraszthoz, így az akciórádiusz csökkenésével kevesebb alamizsnát tudtak gyűjteni, ez pedig megnövelte a pénzszükségletüket. Egy régión belül a koldusok ismerték egymást és mindig átadták a legfontosabb információkat. Ez utóbbinak nem kizárólag pozitív hozadékai lehettek. A településen zajlott adásvételek ismeretében nagy volt a kísértés, hogy betörés révén szerezzenek pénzt. A misék idejére üresen hagyott házak is felkeltették a nincstelenek érdeklődését. A bűncselekmény viszont kockázattal járt, mint ahogyan azt Irrchenhan a betörés közben szerzett több késszúrást, és hosszas vizsgálati fogság után egy év közmunkát követően maga is megtapasztalta. A büntetés leteltével hazatoloncolták szülőföldjére.

Ez az életút jól példázza, hogy a kolduló életformában felnőtt gyerekekben nem tudott kialakulni olyan viszony a rendszeres munkához, amely lehetővé tette volna a letelepedésüket. Rámutat továbbá a koldulás és a bűnözés közötti összefüggésre is. Mindezek ellenére a koldusok továbbra is kapcsolatban álltak a letelepedettekkel. Ennek köszönhették, hogy az ellopott cikkeket az orgazdáknál, vagy általában a lakosságnál gyorsan pénzzé tudták tenni, így a gyanús áruktól könnyen megszabadulhattak.

A szigorodó szabályozás miatt a hivatalos ellátási formákat csak kevesen vehették igénybe, ugyanakkor sokak számára a szociális intézmények nem jelentettek a kóborlással szemben vonzó alternatívát, mert ott a segítségnyújtás mellett mindig jelen volt a büntetés lehetősége. A hatalom felismerte, hogy az intézményrendszer kialakítása önmagában nem oldja meg tartósan a szegénységből fakadó problémákat, hanem jelentős változásra van szükség a lakosság mentalitásában is. Éppen ezért többféle – gyakran propagandisztikus – eszközzel (pátens, prédikáció, röpirat) terjesztett olyan, ma már alapvetőnek tartott értékeket, mint a szorgalom, a rend és a takarékosság. A hivatalos aktákból mégis az rajzolódik ki, hogy a társadalom peremére került elemek elleni küzdelem hosszabb távon semmiképpen sem tekinthető eredményesnek. Az tapasztalható, hogy a koldusok gyakran önszántukból szöktek el munkaadójuktól, és saját elhatározásból biztosították az utcán kéregetve a megélhetésüket. A XVIII. századra a koldusok a középkorhoz képest mindinkább perifériára szorultak. A XVIII. századtól kezdve a szegényeket deviánsoknak tartották, a bűnözés és a betegségek legfőbb okozóiként aposztrofálták. A csavargók, koldusok, szegények kapcsolattartása a települések lakóival viszont továbbra sem szakadt meg.

Martin Scheutz tanulmánya a magyar olvasó szempontjából nem csupán a tudományos eredményei miatt tekinthető jelentősnek. Számunkra abban rejlik legnagyobb értéke, hogy egy olyan témára világít rá, amely a magyar történetírásban eddig kevés figyelmet kapott.

Martin Scheutz: „in daz brod bettlen ausgegangen” – Armut, Bettel und Armenversorgung in Niederösterreich während des 18. Jahrhunderts („kenyérért koldultam” – Szegénység, koldulás és szegényügy Alsó-Ausztriában a XVIII. század folyamán). In: Österreich in Geschichte und Literatur, 47. évf., 2003. 2b-3. szám, 119–135. o.

Fazekas Zoltán

1. Martin Scheutz a Bécsi Egyetem Történettudományi Intézetének egyetemi tanára, illetve az Osztrák Történettudományi Intézet munkatársa.

2. Kutatási tevékenységének középpontjában a koraújkori városok, és a bűnözés történetének vizsgálata áll.

3. http://mdz.bib-bvb.de/bigbib/lexika/zedler