Klió 2005/1.

14. évfolyam

A központi, nem fekete földes orosz területek agrármodernizációja a XVIII. század végétől a XX. század elejéig (Alapszakaszok)

A vizsgált időszakban, bonyolult és ellentmondásos folyamatban történt meg az áttérés a hagyományos társadalmi-gazdasági viszonyokról az új, piacgazdasági, kapitalista rendszerre Közép-Oroszországban. Sz. A. Kozlov azonban rámutat, hogy a régi és az új elemek kölcsönhatásának megítélése a fenti átalakulásban máig kérdéses. A szerző az agrárium racionalizálásában a három fő tényezőt (az újító tudósokat, a közgazdasági és agrártársulatokat és az államhatalmat) figyelembe véve hét alapszakaszt különböztet meg.

Az első periódus 1765-től 1820-ig tartott; vagyis a Szabad Gazdasági Társulás időszakától a Moszkvai Mezőgazdasági Társaság tevékenységének kibontakozásáig. Egyúttal ezt a szakaszt tekinthetjük a tervszerű agrármodernizáció kezdetének. A. T. Bolotov, D. M. Poltorackij, I. M. Komov és más szakemberek sikerrel kísérelték meg összekapcsolni az orosz agronómiai hagyományokat a nyugati agrotechnikai újításokkal. Kozlov kiemeli, hogy a közép-oroszországi parasztok többségének azonban, a faluközösségi kollektivizmus és a megszokott gazdálkodási módszerek miatt minden újdonsággyanús volt. Az előbbi korlátok ellenére, főleg az európai piaci konjunktúra és az orosz gabonaexport növekedése révén, az új elemek mégis bekerültek az orosz falu gazdálkodási és szociokulturális rendszerébe, és a vidéki nemesség is kezdett felhagyni „oblomovi életstílusával”. A szerző rámutat, hogy II. Katalin 1762. febr. 18-i kiáltványa és főleg I. Sándor 1803. évi rendelete a szabad földművelőkről, a paraszti földtulajdon és a szabadságjogok hiánya miatt ugyan korlátozottan, de az agrárium modernizálása irányába hatott. A vizsgált régióban igyekeztek megőrizni a talaj termőképességét, és kezdtek meghonosodni az új mezőgazdasági kultúrák és a fűvetés. Noha a korszerűsítés igen korlátozott volt, a régióban megjelentek a racionális földesúri gazdálkodás szigetei („fészkei”). Kozlov szerint pl. I. I. Szamarin, Rumjancev és Aprakszin birtokai, az optimálishoz közelálló gazdálkodási modellként irányadók voltak a többi földesúr és a parasztok számára.

A második agrárinnovációs szakasz a központi, nem fekete földes övezetben az 1820-tól az 1850-es évek derekáig terjedő időszakot fogta át. A Moszkvai Mezőgazdasági Társaság tevékenysége ekkor kitűnő szakemberek részvételével (mint Bolotov, M. G. Pavlov, K. F. Rulje, Ja. A. Linovszkij és mások) a régió minden rétegére kiterjedt. A jobbágyrendszer válsága és a korabeli parasztmozgalom együtt járt a falusi paternalizmus, az archaikus paraszti és földesúri gazdálkodás korrodálódásával. Oroszország két alapvető rétegének anyagi okokból is meg kellett találni a krízisből kivezető legoptimálisabb utat. Agronómiai szempontból ilyen volt a többnyomásos vetésforgók és a talajjavítók elterjesztése és az agrotechnika fejlesztése. Az agrárinnováció hozzájárult a faluközösségi parasztok pszichológiai arculatváltozásához. Pl. az új művelési rendszerek aláásták az obscsina éves földújraosztásait. A fenti időszakban jelentősen fejlődött a közép-oroszországi parasztság elemi és szakmai (mezőgazdasági) oktatási rendszere az említett moszkvai társaság, az Állami Javak Minisztériuma és egyes földesúri magániskolák révén. Kozlov Je. Sz. Karpovicsot, A. I. Korenyevet, N. Sz. Mordvinovot, A. P. Zablockij-Gyeszjatovszkijt említi a paraszti iskolaügy élharcosai közül. Először jött létre dialógus a művelt kisebbség és a faluközösségi paraszti többség között. Noha az ún. kapitalista parasztok körében erősödött a vállalkozói szellem, és az elemzett övezetben létrejöttek ilyen típusú mikrorégiók is, Kozlov mégis úgy ítéli meg, hogy 1861 előtt hiányoztak az agrárinnováció szociokulturális és gazdasági előfeltételei.

Az 1840–50-es években megélénkült a gazdasági és a mezőgazdasági társulások helyi szekcióinak tevékenysége az orosz agrártradíciók és a nyugat-európai újítások szintézise helyesnek bizonyult stratégiáját követve. Ugyanakkor az 1861. évi jobbágyfelszabadítás előtt azonban a szociális, a politikai és a szellemi szférában csak rendkívül lassú megújulás ment végbe. Ezt akadályozta a jobbágyrendszer, a faluközösségi parasztság és a nemesség tudati és gazdasági tényezőkből fakadó tétlensége, és az államnak a gazdasági ésszerűsítés iránti érdektelensége. Kozlov joggal idézi A. N. Szaharovot, aki rámutatott a technológiai modernizáció és a szociokulturális progresszió közötti kapcsolatokra. Az agrárinnováció fő akadályát így „a paraszti önmegvalósítás lehetetlensége” képezte. Kozlov kiemeli, hogy nem helyes szűken értelmezni az agrárium korabeli regionális modernizációját. Valójában – igaz, a nyugati tapasztalatokat hasznosítva – az agrárinnováció sajátos orosz variánsáról volt szó, amennyiben figyelembe kellett venni, pl. a nem fekete földes övezet természeti, gazdasági és mentális sajátosságait. A szerző rámutat, hogy a gazdasági és mezőgazdasági társaságok újságjai révén eljutottak a parasztsághoz a modern agronómiai ismeretek, így gazdasági mentalitásuk lassan, de mégis változott. Fontos annak kiemelése, hogy I. Miklós korában az orosz állam nem nyújtott pénzügyi és szervezeti segítséget a mezőgazdasági társaságoknak. Sőt, a felesleges gyámkodással, ellenőrzéssel nehezítette munkájukat, szűkítve ezzel az agrárinnováció propagandáját, ugyanakkor elősegítve a régi gazdálkodási mód fennmaradását.

Az 1850-es évek közepétől az 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadításig tartó harmadik szakaszról szólva, Kozlov kiemeli a jobbágyreform előtti állapot gazdasági és társadalmi sajátosságait. A Moszkvai Mezőgazdasági Társaság munkájában előtérbe kerültek az olyan gyakorlati kérdések, mint a bérmunka vállalkozói céllal történő alkalmazása és az új agrotechnikai és agrotechnológiai módszerek meghonosítása. A közgazdasági és az agrártársulások szakemberei, össztársadalmi érdekeket érvényesítve vettek részt a jobbágyfelszabadítást előkészítő kormányzósági bizottságokban. Az 1850-es évek végén vita folyt a faluközösség szerepéről. Noha voltak, akik kiálltak mellette, a szakemberek többsége azonban nem táplált illúziókat vele kapcsolatban, figyelembe véve modernizációellenes sajátosságait. Kozlov szól az 1861 előtti agrárfejlődés pozitívumairól is. Így pl. a vetésforgó terjedéséről és a talajjavításról.

A közép-oroszországi agrárinnováció negyedik szakasza 1861-től 1894-ig tartott. A jobbágyreform utáni eufóriát gyorsan felváltotta a csalódás és a mély apátia. A földbirtokosok jelentős része vagy tönkrement, vagy földjétől megszabadulva, a városokba költözött. A szerző szól a jó gazdálkodást gátló olyan tényezőkről, mint a modern eszközök és gépek korlátozott alkalmazása, a bérmunka drágasága és a korszerű agronómiai ismeretek csekély elterjedtsége. A szakemberek és a társulások csak fokozatosan alkalmazkodtak az új viszonyokhoz. A Moszkvai Mezőgazdasági Társaság pl. 1864-ben dolgozta ki új szabályzatát. Ebben a periódusban külön figyelmet szenteltek a mezőgazdasági oktatásnak. Mintafarmokat létesítettek, a zemsztvók pedig szakiskolákat tartottak fenn. Ekkor szervezték az első szakmai kongresszusokat. Gyorsan terjedt a szövetkezeti mozgalom. Kozlov azonban rámutat, hogy eredményeit nem szabad túlértékelni. A tejgazdaságok fejlesztésében nagy érdemeket szerzett a neves szakember, N. V. Verescsagin.

A szerző kiemeli, hogy a faluközösségi hagyományokat aligha lehetett összeegyeztetni az agrárium modernizálásával. A mezőgazdasági statisztikák, a publicisztikai és szaktudományos írások ezt egyértelműen alátamasztják. Az agrárinnováció egyik fő akadálya volt a faluközösségen belüli földhasználat, kiváltképp a földek tagosítatlansága. Földszűke esetén az obscsina és a parasztok nem kockáztatták meg az újítások (pl. a vetésforgó) bevezetését. A falusiak körében elterjedt innovatív tartalmú újságok nagy szerepet játszottak az agrárinnováció előmozdításában. A gazdasági és az agrártársaságokkal együttműködő neves szakemberek (A. Sz. Jermolov, P. A. Koszticsev és mások), illetve a szmolenszki térségben a híres agronómus-földesúr, A. N. Engelhardt újító tevékenysége nagyban hozzájárult az agrármodernizációhoz. Az 1880-as évek agrárválságából a kivezető utat a szakpublicisztika a kormányzat, a mezőgazdasági társulások és a földművelők összefogásában látta. Kozlov rámutat, hogy bár az állam szerepe az agráriumban tényleg erősödött, a kivánatostól azonban messze elmaradt. A zemsztvók se tudták döntően befolyásolni a parasztság iskolázottságát és hitellehetőségeit. Egyes szakemberek a szerző szerint túlértékelik az előbbi tényezőket. Az agrárinnovációt akadályozó természeti, önkormányzati és egyéb faktorokkal szemben nem alakult ki a munka–tudás–tőke azt előrelendítő feltételrendszere.

Kozlov az eddigieknél tömörebben jellemzi a közép-oroszországi agrármodernizáció ötödik (1894–1906. nov.) és az utolsó két (1906-tól az első világháborúba való belépésig, valamint a világháború kezdetétől az 1917. februári forradalomig terjedő) szakaszát. Sztolipin agrárreformja után, noha erősödött az állami szervek, a zemsztvók és a gazdasági és agrártársulások munkájának koordinációja, az oroszországi szakoktatás pl. jócskán elmaradt az európai országokétól. A szerző ugyanakkor pozitívumként értékeli az agronómusok helyi társulásokba szerveződését és általában az értelmiségnek az agrármodernizációba való bevonását. Az 1890-es évek rossz termése és az éhség miatt a kormányzatnak, a zemsztvóknak és az agrártársaságoknak foglalkozni kellett az agrárium gazdasági és szociális problémáival. Ezeket bizottságokban, gyűléseken és kongresszusokon tárgyalták meg. Pl. a Moszkvai Mezőgazdasági Társaság kidolgozta a hitelszövetkezetek mintaszabályzatát és a szövetkezeti hitelbank tervezetét, és megszervezte a kölcsön-takaréktársulások első összoroszországi kongresszusát. Ugyanakkor a vetésforgóra való áttérés, az agrotechnika és technológia fejlődése mellett fennmaradtak az archaikus művelési rendszerek, technikák és technológiák is. A XX. század elején tovább élt a magánvállalkozásnak és „a tőke bűneinek” a sajátos nemzeti és ortodox hagyományokkal összefüggő elítélése, ami akadályozta az agrármodernizációt.

A hatodik agrárinnovációs szakaszban (1906–1914) Sztolipin reformja eredményeként a parasztság jelentős, vállalkozói része elhagyta az obscsinát, bővült a Parasztbank ügyfélköre, a földrendezési bizottságok alapjában felszámolták a tagosítatlanságot, és emelkedett az agrár szakoktatás színvonala. 1913-ra az elemzett övezetben a körzeti agronómusi hálózat hatékonyan segítette a parasztgazdaságokat. Az előbbi agronómia ún. „északi irányzata”, ami a térséget jellemezte, kiterjedt az egész falusi lakosságra, míg a „déli” inkább a tanyagazdaságokra orientálódott.

Engelhardt és mások kísérleti állomásai eredményesen segítették a modernizációt. A Népbank révén a paraszti szövetkezetekben erősödött a piacra történő termelés. 1909 és 1914 között a zömében irtásföldeken létrejövő övezetbeli gazdagparaszti gazdaságok intenzifikálták és racionalizálták pl. a vetésforgóra való áttéréssel és a talajjavítással a termelést. A Moszkvai Mezőgazdasági Társaság tevékenysége révén modernizálódott a paraszti társulások termelése. A szerző P. N. Zirjanov nyomán utal „a felülről történő reform” olyan gyenge pontjaira, mint a parasztság egy részének és a vidéki nemességnek az agrárátalakulás iránti érdektelensége. 1914 és 1917 között a háborús körülmények miatt a parasztgazdaságok árutermelői és modernizációs szintje esett. Kozlov azonban T. M. Kitanyina adataira támaszkodva rámutat, hogy a zemsztvók 1915-től agronómiai és agrotechnikai segítséget nyújtottak a paraszti társulásoknak. A világháború alatt nőtt a hitel- és takaréktársulások száma és a gazdagparaszti tejtermelői potenciál. B. D. Brickusz nyomán Kozlov rámutat a korabeli agrárium konszolidálásának társadalmi-politikai és gazdasági-vagyoni akadályaira. A vizsgált övezetben erősödött a parasztság gazdagodó és elszegényedő rétegekre történő szétesése.

Összegzésében a szerző megállapítja, hogy az agrármodernizációra a vizsgált szakaszban végig hatottak, a gazdasági mellett, a szociokulturális tényezők. Stabilan nagy volt az ésszerűsítő szakemberek és kicsi az állam szerepe. A gazdasági és az agrártársaságok ökonómiai és oktatási funkciói lassan, de állandóan nőttek. Az övezet- agrárinnovációjának megvalósítói, a helyi sajátosságokat figyelembe véve, az orosz és a nyugati agrártradíciók szintézise alapján dolgozták ki az optimálishoz közeli konkrét újitási formákat. A regionális innovációs folyamat elemzése hozzájárul a tágabb, oroszországi és a szűkebb, lokális evolúció megértéséhez. Az orosz történetírásban eddig a modernizációra ható külső impulzusokat hangsúlyozták. Kozlov kiemeli, hogy az előbbiek mellett, sőt azzal ellentétben, a vizsgált periódusban az agrárinnováció döntően a paraszti és a földesúri gazdálkodás fokozatos átalakulásán nyugvó, belső fejlődésen alapult. Az agrármodernizációban kivételes szerep jutott a hagyományos faluközösségi mentalitás és „az oblomovi” nemesi életvitel és gazdálkodás ellen küzdő szakembereknek. Miután az előbbi rétegek nem tudtak elszakadni korábbi szokásaiktól, az agrárinnováció csak felemás és beteljesületlen lehetett, ami előrevetítette a XX. század eleje különböző dimenziójú, nagy kataklizmáit.

Sz. A. Kozlov: Agrarnaja modernizacija Centralno-Nyecsernozjomnoj Rosszii v konce XVIII–nacsale XX veka (Osznovnije etapi) (A központi, nem fekete földes orosz területek agrármodernizációja a XVIII. század végétől a XX. század elejéig. Alapszakaszok). Otyecsesztvennaja Isztorija, 2004/2. 20–37. o.

Kurunczi Jenő