Klió 2005/1.

14. évfolyam

Politikai erőszak a XX. századi Spanyolországban

 

 

„Nem nyugodhattam bele abba, hogy karba font kézzel kövessem az eseményeket; épp ellenkezőleg, úgy gondoltam, helyes erőszakhoz folyamodni ahhoz, hogy átformáljuk a világot” – áll a kötet hátlapján, és ez a Manuel Tagüeńa 1929-re utaló visszaemlékezéseiben leírt mondat megadja az alaphangulatot a spanyol történészek tanulmányainak elolvasásához.

A kötet szerkesztője, Santos Juliá a madridi Távoktatási Egyetem (UNED = Universidad Nacional de Estudios de Distancia) Politikai Gondolkodás Története és Társadalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára és igazgatója. Emellett az El País című, óriási példányszámú napilap belpolitikai kommentátora. Szakterülete a XX. századi Spanyolország társadalom- és politikatörténete, valamint historiográfiája.

Legutóbbi munkái között található egy életrajz a II. Köztársaság egyik miniszterelnökéről, később köztársasági elnökéről, Manuel Azańáról (Manuel Azańa. Una biografia política); a szocialisták politikai szerepvállalásáról Spanyolországban 1879–1982 között (Los socialistas en la política espańola, 1879–1982); továbbá az elmúlt évszázad spanyol politika- és társadalomtörté­netéről (Un siglo de Espańa. Política y Sociedad).

Jelen kötet tematikája tehát nem esik távol szakterületétől, csakhogy ezúttal a tanulmánykötet társszerzőivel együtt, igen speciális szemszögből, az erőszak nézőpontjából vizsgálják a XX. századi spanyol történelmet. (Az erőszakra utal a kissé hatásvadász borító is, mely Spanyolország térkepét vértócsaként ábrázolja.)

Számos monográfia jelent meg a spanyol történelemről az utóbbi években. Az egészét és egyes fejezeteit tárgyaló kötetek egyaránt hozzáférhetők az olvasóközönség számára. Magyar nyelven is olvashatók színvonalas munkák. Anderle Ádam és Pierre Vilar tollából a spanyol történelem rövid összefog­lalását ismerhetik meg, míg az autentikus spanyol szerzők, Fernando García de Cortázar és José Manuel González Vesga kimerítő alaposságú és részletekbe menő monográfiával álltak elő 2001-ben. A XX. század spanyolországi történeté­vel hazánkban Harsányi Iván foglalkozik mélyebben, erről tanúskodnak a Franco-korszak születését és a diktátort bemutató kötetei. Mindezekben az írásokban bőven esik szó az erőszakról.

A politikai erőszak a XX. századi Spanyolországban című kötetben, több mint 400 oldalon, többek között az alábbi témákról kilenc tanulmányt olvashatunk: a karlisták erőszakos fellépéseiről, az anarchizmus sötét arcáról, a spanyol jobboldali erőszakról, a szocialisták és a forradalom viszonyáról, az antiklerikális erőszakról és az ETA erőszakos megmozdulásairól.

A huszadik századi spanyol történelem mélyebb összefüggéseinek megérté­séhez ismernünk kell a XIX század eseményeit. A könyv tanulmányai az 1830-tól egészen 1970-es évekig terjedő időszakot ölelik át. A szerzők mindannyian szakterületük kiváló ismerői, többkötetes szerzők. Előszavában Santos Juliá kifejti, hogy az erőszakot minden politikai erő – ideológiai hovatartozástól függetlenül – előszeretettel alkalmazta. Elfogulatlanul szól a karlisták, az anarchisták, a szocialisták, a kommunisták, a monarchisták, a fasiszták és a nacionalisták felelősségéről.

Az erőszak visszatérő alkalmazását az elhúzódó instabil politikai helyzettel és a fennálló hatalom társadalmi elfogadottságának hiányával magyarázza. Ennek gyökerei visszanyúlnak a XIX. századi katonai államcsínyek korába, melyek következtében sűrűn váltakoztak a kurzusok és a kormányok. A politikai erők a XX. században is bármikor készek voltak fegyvert ragadni a fennálló rend védelmében és ellenében egyaránt. A széleskörű legitimitás hiánya miatt a mindenkori hatalomnak állandó szervezett, többnyire fegyveres ellenállással kellett szembenéznie. Franco tábornok tanult elődei „hibáiból”; ezért tartotta szükségesnek a minden korábbi mértéket messze meghaladó erőszakot, az ellenség teljes felszámolását és megsemmisítését.

A negyvenéves diktatúra során Spanyolországban megszaporodtak az ellenzéki erők. Amikor a hetvenes évek közepén megkezdődött a demokratikus átmenet többéves időszaka, a politikai elit úgy döntött, a múlt rendszer bűnöseit nem vonják felelősségre. Santos Juliá úgy véli, hogy az első negyedszázadot megérő spanyol demokráciában pontosan emiatt legitim a váltógazdálkodással működő mindenkori hatalom. Mindezek ellenére az előszó címében ott látható a kérdőjel: vajon ténylegesen véget ért az erőszak hosszú története Spanyol­országban?

A XX. század kétségkívül a diktatúrák évszázada volt. Az Ibériai-félszigeten születtek meg az első olyan diktatúrák, melyek a második világháborút hosszan túlélték. A mai magyar olvasó figyelmére legfőként a diktatúrák keletkezése körüli időszakok tarthatnak számot. Emiatt az elmúlt száz év spanyolországi történelméből az 1920–30-as évek eseményeit feldolgozó tanulmányokat taglalom részletesebben. Ez az időszak a két legtartósabb spanyolországi diktatúra létrejöttének ideje. A tanulmányokból kiderül, hogy az erőszak milyen szerepet játszott már a diktatúrák előéletében is.

A fenti témakörön kívül eső tanulmányokkal tehát – bár nem érdektelenek – nem foglalkozom. A karlisták erőszakos megmozdulásai zömmel a XIX. századhoz, az  ETA erőszakos fellépései és terrorcselekményei pedig a Franco-korszak végéhez és az alkotmányos időszakhoz tartoznak.

Pedro Carlos González Cuevas jegyzi A fennköltség politikája és a spanyol jobboldali erőszak teológiája című tanulmányt. Ez a gyökerektől, Mussolini rendszerétől kezdve követi végig a spanyol jobboldali radikalizmus kialakulását.

Elemzi a XX. század első két évtizedének kríziseit, és a spanyol társadalomra gyakorolt hatásukat, amelyek 1923-ban államcsínybe torkollottak. Az első spanyolországi tekintélyuralmi rendszer, a Primo de Rivera tábornok nevével fémjelzett diktatúra jellemzése igen plasztikus és árnyalt. Éles határt húz a rendszer politikai ideológiája és gyakorlata között. Azt állítja, hogy politikai értelemben semmi köze nem volt az olasz fasizmushoz, merthogy eredetileg csak konzervatív gyökerekhez nyúlt vissza. Primo de Rivera pártja, az Unión Patriótica ideológiája is különbözött a fasizmusétól. A szerző arra már nem tér ki, hogy kibontakozása során a rendszer sok elemet átvett a kifejlett fasizmusból, amennyiben az élet bizonyos területeinek problémáira igyekezett megoldást találni.

A dolgozat figyelemreméltó megállapításokat tesz a polgárháború kirobbanása körüli időszakról. A II. Köztársaság évei alatt vált a végsőkig feszültté a helyzet a jobb- és a baloldal között. Részletesen elemzi, miként alakult ez az ellenségeskedés már-már vallásos érzületté, hogy a polgárháború éveiben a „jó” és a „rossz”, a „szent” és az „ördögi” közötti háborúban csúcsosodjon ki, amit soha nem látott mértékű megtorlási hullám kísért, majd követett.

Mercedes Cabrera és Fernando del Rey Reguillo közös dolgozatban a politika eldurvulásának elemzését vállalta. Széles tablóra festik fel az állam válságának az okait, a magányos merénylők kezdeti akcióit, majd az erőszak kibontakozásának és tömegessé válásának lépcsőfokait. A tanulmány nyomon követi az erőszak szélesedését és fokozatos társadalmi térhódítását, ismerteti az első és a második diktatúra születésének eltérő és hasonló előzményeit és körülményeit.

A kötet mondanivalóját mintegy összefoglalja Eduardo González Calleja Az erőszak előtti állam című írása. Az impozáns jegyzetanyagot, a legtöbb idegen nyelvű és legfrissebb keletkezésű irodalmi hivatkozást felvonultató szerző munkájában arra keresi a választ, hogy a különböző államberen­dezkedések során – a restauráció korszaka, Primo de Rivera diktatúrája, II. Köztársaság, Franco-korszak és a jelenlegi jogrendi állam – milyen mértékben függtek a közrend fenntartásához nélkülözhetetlen erőszakszervezetek a mindenkori politikai hatalomtól. Megállapítja, hogy bizonyos korszakokban jelentős összefonódásról volt szó, amely szerepet játszott az erőszak elterjedésében.

Az alábbi szerzőkről és munkájukról fentiekben nem esett szó, de az érdeklődők, illetve a recenzió teljessége kedvéért szükséges megemlíteni nevüket és tanulmányuk pontos címét. A karlistákról  Jordi Canal írt. (Karlista erőszak a karlizmus ideje után: új formák egy régi mozgalom számára). A katalán szerző a Gironai Egyetem címzetes tanára és a történettudomány doktora. Több kötetet publikált a karlizmusról, többek között a sajátos katalán karlizmusról is. Az anarchizmus sötét arca című írással  Julián Casanova, a Zaragozai Egyetem modernkori tanszékének tanára jelentkezett. Korábbi köteteinek témája: az aragóniai paraszti társadalom anarchizmusa és forradalmai, az anarchoszindi­kalizmus Spanyol­országban 1931–1939. Társszerzője a Polgárháború áldozatai című kötetnek. A kötet szerkesztője és előszóírója, Santos Juliá, tanulmányának címe: „Felkészülni, mire eljön az idő” A szocialisták és a forradalom. „Ha a papok és a szerzetesek győznének...” Az antiklerikális erőszak című tanulmány Julio de la Cueva Merino műve. Eddigi pályafutása során több egyetemen tanított, és több könyvet publikált. A sort az ETA szervezetének kiváló ismerője, Florencio Domínguez Iribarren: Az ETA erőszakos nacionalizmusa című tanulmánya zárja.

A kötet végén kétféle függeléket találunk, egy bibliográfiát és egy személynév­mutatót. A bibliográfia tanulmányonként rendszerezi az egyes szerzők által felhasznált irodalmat, ami nagyon praktikus, mert így könnyen tud megfelelő könyvet találni, aki valamelyik témában el akar mélyedni.

Színvonalas kötetek végéről ma már nem hiányozhat egy komoly névmutató. Ebben az esetben sincs ez másként, így az egyes személyiségekre vonatkozó részek kikeresése nagyon egyszerűvé válik. Egy súlyos hiba azonban emlí­tésre szorul. A névjegyzékben értelemszerűen külön szerepel Miguel Primo de Rivera és fia, José Antonio Primo de Rivera. A rájuk vonatkozó oldalszámok azonban sok esetben tévesek, mivel a José Antonió Primo de Riverára vonat­kozó oldalakon következetesen apjáról, Primo de Riveráról esik szó. Az effajta tévedések a kevésbé tájékozott olvasót félrevezethetik.

A tanulmánykötetről összességében megállapítható, hogy gondosan és széleslátókörűen szerkesztett munka, mely elsősorban a téma feldolgozásának nézőpontja miatt érdemel különös figyelmet. A lábjegyzetekből és bibliográ­fiákból megállapítható, hogy a feldolgozott anyagok többségében spanyol nyelvűek, és korabeli szerzők művei is bőségesen találhatók közöttük. Ez nagyban hozzájárul a könyv hitelességéhez, noha a témakörrel foglalkozó történészek számára eddig ismeretlen forrásmunkákra nem támaszkodtak. Egyes tanulmányok esetében hiányosságként említhető, hogy igazán friss műveket nem, vagy alig használtak fel.

Külföldi szerzők munkáira több esetben egyáltalán nem támaszkodtak a tanulmányok írói, de ha mégis, spanyol fordítást vettek kézbe. Ebben persze közrejátszhatott, hogy bizonyos termékeny külföldi hispanisták lassan már spanyol szerzőknek számítanak, egészen odáig, hogy hazai közönségüknél is nagyobb az irántuk érdeklődő spanyolok száma, és gyakorlatilag minden munkájuk spanyolul is olvasható.

A záró tanulmány szerzőjével, Eduardo González Callejával szólva, konklú­zióként annyit fűzhetünk a fentiekhez, hogy a politikai erőszak miértjeire olykor a spanyolországi hatalomgyakorlás és rendfenntartás egyes sajátosságai adják meg a választ. Gyakran előfordult ugyanis, hogy a rendfenntartó adminiszt­ratív szervek egyszerre katonai és bírói feladatokat is elláttak.

A mai alkotmányos körülmények között az ilyen összefonódások elképzelhetetlenek, és ha az ETA mozgalmának vitorlájából is sikerül kifogni a szelet, akkor a kérdőjel helyett végérvényesen pontot tehetünk a mondat végére: a spanyolországi politikai erőszak hosszú története véget ért. Leg­alábbis a mai fő külső és belső adottságok fennmaradása esetén.

 

Santos Juliá (szerk. és előszó): Violencia política en la Espańa del siglo XX (Politikai erőszak a XX. századi Spanyolországban). Taurus, Madrid, 2000. 422 o.

 

Szigetvári Krisztián