Klió 2005/1.

14. évfolyam

Titkosszolgálatok, partizánok és politikusok küzdelme Jugoszláviáért, 1939–1945

 

 

Gorazd Bajc, a kötet fiatal szerzője, az 1972-ben született trieszti szlovén történész, az összefüggések sokoldalú vizsgálata közepette dolgozott fel egy szűkebb témát, a szlovén liberálisok második világháborús tevékenységét. Méghozzá úgy, hogy ismert és eddig ismeretlen levéltári forrásokat (ide tartoznak egyebek között az angol titkosszolgálat bizonyos 1993 óta közzétett anyagai, és a kötet egyik szlovén kulcsszereplőjének korábban nem kutatott családi levéltára) éppúgy feldolgozott, mint a témára vonatkozó rendkívül nagyszámú könyvet és folyóirat cikket. Azt, hogy az említett anyagokat milyen alaposan tekintette át, nem csupán az mutatja, hogy a kötetet 1308 jegyzettel gazdagította, de az is, hogy számos esetben helyesbítette a korábbi feldol­gozások megállapításait. Egy-egy résztéma bemutatásakor arra törekedett, hogy a források és feldolgozások szinoptikus bemutatásával a legkisebb részlettől a legszélesebb nagypolitikai kontextusig mutassa be az eseményeket. A nagyhatalmaknak a Balkán, sőt a Mediterráneum térségére vonatkozó megfontolásait éppolyan érzékletesen fogalmazza meg, mint amilyen pontosan vázolja föl az egyes szereplők kicsinyes emberi hibáit. A szlovén nemzeti liberálisok törekvésein kívül megismerjük az angol titkosszolgálat térségbeli tevékenységét, a jugoszláv emigráns kormány működésének hajtóerőit, valamint az egyes szereplőknek a Jugoszlávián belül harcoló fegyveres csapatokkal kapcsolatos elképzeléseit.

A kötet első fejezete az angol titkosszolgálatokkal foglalkozik, hiszen a szerző szerint ezeknek nagy szerepe volt abban, hogy milyen döntéseket hozott Winston Churchill miniszterelnök, illetve a külügy, a hadügy, és a háborús kabinet. Bár a titkos felderítő szolgálat (MI6) továbbra is privilegizált helyzetben volt, a háború során egyre fontosabb szerephez jutott a térségben a Special Operations Executive (SOE). Ezt a szervezetet a második világháborúban felmerülő szükségletek miatt hozták létre 1940 júniusában, s a háború végeztével 1946 januárjában feloszlatták. A szerző bemutatja a szervezetben fontos szerepet játszó személyeket, de az események szempontjából inkább azt tartom kiemelendőnek, hogy az újonnan létrehozott SOE hosszú ideig az emberi kicsinyességből és egyéni érdekféltésből fakadó bizalmatlanság légkörében működött: nem csupán a régebbi kollégák kritikájának volt kitéve, de maga a szervezet létrehozásának kezdeményezője, Churchill is szkeptikus volt a hatékonyságát illetően, a szervezet és a külügyminisztérium között pedig sokáig feszült volt a viszony. Ezzel összefüggésben a legnagyobb problémát nemcsak az jelentette, hogy a SOE megállapításait kevéssé vették figyelembe, de az is, hogy nem biztosították számára a megfelelő pénzt, aminek következtében a szervezet technikai nehézségekkel küzdött: 1942-ig nem volt saját kommunikációs csatornája, csupán négy régi bombázóval rendelkezett, stb. A szervezet egyes fontos munkatársairól kiderült, hogy a brit kommunista párt tagjai, illetve szovjet titkos ügynökök voltak, ugyanakkor az is tény, hogy a brit és a szovjet titkosszolgálat között1940 óta volt bizonyos együttműködés, de a SOE az amerikai Office of Strategical Services (OSS) szervezetével is együtt­működött.

A szerző ezután a tengermelléki szlovénok helyzetét és tevékenységét mutatja be. Az 1920-as rapallói egyezmény következtében 360 ezer szlovén és 160 ezer horvát került olasz fennhatóság alá (a szlovénok egy része már egy 1866-os döntés értelmében olasz alattvaló lett), annak ellenére, hogy a lakosság egy része már az első világháború végén kifejezte, hogy a jugoszláv államhoz kíván tartozni. A kibontakozó földalatti mozgalmat Jugoszlávia titokban támogatta, egyúttal azonban igyekezett elérni, hogy az értelmiségiek ne települjenek át Jugoszláviába, illetve, hogy térjenek vissza szülőföldjükre, a Tengermellékre. Amíg az úgynevezett TIGR mozgalom erőszakos eszközökkel harcolt az olasz megszállás, illetve a fasiszta olasz politika ellen, más mozgalmak inkább a felderítéssel és irredenta propagandával foglalkoztak. A kötet egyik főszereplője – Ivan Marija Čok – a háború előtt az egyik ilyen mozgalom elnöke volt. Amikor Jugoszlávia a tengelyhatalmak felé közeledett, Čok szervezete kapcsolatot keresett az angol és a francia titkosszolgálatokkal. Ezek örömmel fogadták ugyan az együttműködés lehetőségét, de a szlovénok területi igényeiről csak általánosságban voltak hajlandók szólni: a háború utáni rendezés a szlovénok számára kedvezőbb lesz, mint az 1920-ban kialakult helyzet. A brit titkosszolgálat 1938-ban Ljubljanába érkező embere, Lawrenson, megismerkedett a szlovéniai nemzeti liberális irányultságú politikusokkal, közöttük a kötet három fontos szereplőjével, Boris Furlannal, Ivan Rudolffal és a már említett Čokkal. A szerző szerint a szlovén politikai élet másik táborának, a nagy népszerűséggel bíró katolikus szlovén néppártnak (SLS) nem voltak kapcsolatai az angol titkosszolgálattal.

Az angol és a német titkosszolgálat között már a háború kezdetén, Jugoszlávia lerohanása előtt komoly küzdelem zajlott. Amikor az angol politikai vezetés eldöntötte, hogy a harcba bevonják a délszláv ellenállókat is (bár ezek hatékonyságáról kétségeik voltak), elhatározták, hogy az akciók irányítását Londonból Kairóba helyezik át. A szlovén ellenállók az angoloktól beszerzett robbanóeszközökkel számos szabotázsakciót hajtottak végre. A szerző azonban ezek részletes bemutatása előtt a jugoszláv menekült kormány tevékenységét tekinti át.

A Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án megindított támadás után a jugoszláv kormány Athénba, onnan Jeruzsálembe, majd Kairóba, végül Londonba menekült. Ez a kormány számos szempontból megosztott volt. A kormány szerb tagjai többnyire nagyszerb megfontolásokat követtek, mindenekelőtt a háború előtti Jugoszlávia újbóli létrehozására, az állam belső átalakításra csak ezután kerülhetett volna sor. A horvátok a belső átalakításra helyzeték a hangsúlyt, céljuk az volt, hogy a délszláv állam berendezkedése föderatív legyen. A szlovénok elfogadták ugyan a jugoszláv kereteket, de azt szerették volna elérni, hogy a szerbek és a horvátok között jöjjön létre megegyezés. (Kár, hogy nem tudjuk meg, hogyan képzelték ezt akkor a szlovénok). A nyugati szövetségesek ugyancsak a jugoszláv monarchia helyreállítására törekedtek, hiszen úgy vélték, ez biztosíthatná a Nyugat Jugoszláviára gyakorolt befolyását. Az emigráns jugoszláv kormány a szövetségesekkel való együttműködést, a propagandamunkát és az új jugoszláv hadsereg kialakítását tartotta fontosnak. Bár a jugoszláv katonák egy része ugyancsak a Közel-Keleten volt, az új hadseregnek nem volt elég katonája. A hadsereg szervezése nem haladt úgy, ahogy azt a kormány remélte, pedig az angolok nem csupán abban reménykedtek, hogy annak egy részét bevethetik a harcokba, de abban is, hogy annak létrejötte pozitív hatással lesz a Jugoszláviában harcoló délszláv erőkre is. Az angolok ugyanis 1943 elejéig ezen erők közül a királypárti Draža Mihailović seregét támogatták, de ennek tevékenységével nem voltak elégedettek.

A már említett Čok, Rudolf és más szlovénok a Jugoszlávia megszállása előtt jó egy évvel létrehozott szervezetnek, az Olaszországi Délszláv Bizottságnak (a továbbiakban Bizottság) voltak a tagjai. Ennek az volt a célja, hogy ha a háború kiterjed Jugoszláviára, akkor külföldön képviselje a tengermelléki és az isztriai szlovénok és horvátok érdekeit. 1941 februárjában Čokot választották a szervezet elnökévé, s felhatalmazták, hogy vezesse a Tengermellék és Isztria Jugoszláviához csatolása érdekében folytatott politikai akciót. Čok és Rudolf 1941 márciusának elején a brit titkosszolgálat segítségével Jeruzsálembe, majd Kairóba menekült. A későbbiekben számos jugoszláv, így sok szlovén politikus került Kairóba, közöttük azonban komoly nézeteltérések voltak. A liberális táboron belül személyes és politikai vita volt Čok és az egyik fontos politkus, Boris Furlan között, de komoly ellenségeskedés volt a szlovén liberálisok és a néppártiak között is.

Érdemes egy pillantást vetni Furlan személyére, mert élete sokat elárul a délszláv viszonyokból. A trieszti jogászprofesszor 1930-ban menekült Ljubljanába, ahol a jogi kar tanára lett. Már a háború előtt kapcsolatban állt az angolokkal, s Rudolf is az ő segítségével jutott el hozzájuk. Hamar elhagyta a Bizottság Jeruzsálembe telepített székhelyét, mert úgy vélte, hogy az stratégiailag nincs jó helyen. Čok és Rudolf úgy vélte, hogy Furlan túlságosan is közel került a néppártiak vezetőjéhez. Az egyre inkább elszigetelődő Furlan a horvát Parasztpárt vezetőségéhez közeledett, a szerbek közül pedig azokkal tartotta a kapcsolatot, akik hajlottak a szerb-horvát megegyezésre. (Közülük néhánnyal Čok is kapcsolatban volt). Furlan először az USA-ba utazott, ahol a délszlávok érdekében folytatott propagandát, sőt állást foglalt a kommunista partizánok mellett. 1944-ben az emigráns kormány hívására Londonba ment, ahonnan egyebek között rádión szólította fel a németekkel kollaboráló szlovénokat, hogy csatlakozzanak a partizánokhoz. Még folyt a háború, amikor már hazatért, hogy összegyűjtse azokat az anyagokat, amelyek elősegíthetik hogy az északi és nyugati határszakaszt a szlovénok számára kedvezően állapítsák meg. A háború után részt vett az egyetemi professzorok körében folytatott tisztogatásokban, majd 1947-ben őt is megvádolták, hogy az új rendszer ellensége, s hogy a háború idején a nyugatiak számára kémkedett. Halálra ítélték, az ítéletet kegyelemből 20 év kényszermunkára változtatták. Négy év múlva betegsége miatt kiengedték, s hamarosan meg is halt.

A Bizottság már a háború elején szerette volna elérni, hogy az emigráns kormány fogadja el ezt a szervezetet az olaszországi szlovénok képviselőjének, illetve, hogy a kormány vegye föl céljai közé az olaszországi délszlávok lakta területek fölszabadítását. Bajc szerint „a kormány tagjai ekkor az otthoni események miatt meglehetősen zavarodottak voltak, s nemigen vették tekintetbe a Bizottság kívánságát”. (Kár, hogy erről nem tudunk meg többet). A Bizottság és tagjai számára a későbbiekben számos problémát okozott az, hogy az emigráns kormány nem ismerte el hivatalos szervezetnek. A Bizottság és az emigráns kormány között a viszony így inkább romlott, mint javult, bár a Bizottság a kormányhoz hasonlóan Draža Mihailović csetnik csapatait támogatta. Ugyanakkor a Bizottság arra is törekedett, hogy az emigráns szlovénokból angol felügyelet alatt önkénteseket toborozzon. E leendő hadsereg céljáról Rudolf így írt Čoknak: „Hidd el nekem, hogy a jövőbeni határokat nekünk magunknak kell majd kijelölnünk. Ezért elsősorban a saját erőinkre kell támaszkodnunk. (…) A tárgyalóasztalok eddig még mindig megcsaltak minket.”

Čok Kairóból Londonba utazott, hogy ott képviselje a szlovénok érdekeit. A SOE egyik tisztjének elmondta, hogy nem ért egyet az emigráns kormány politikájával, s meggyőződése volt, hogy a kormány nem megfelelő működésének legfőbb oka a szerbek és a horvátok közötti állandó viszálykodás. Ugyanakkor a német és az olasz fenyegetés árnyékában úgy vélte, hogy a szlovénok számára nem marad más, mint hogy kitartsanak az erős jugoszláv állam mellett. Čoknak azonban nem volt szerencséje az angolokkal: ezek úgy vélték, hogy nem támogathatnak valakit, aki nem tekinthető hivatalos képviselőnek, hiszen egyébként sem ismerték el az informális csoportokat. Čoknak azzal is szembe­sülnie kellett, hogy irredenta törekvéseiket az angolok nem támogatják, hiszen Olaszországot ugyan ellenségüknek tekintik, de arra törekszenek, hogy elszakítsák Németországtól és a maguk oldalára állítsák, ezt a törekvést pedig a szlovén területi követelések támogatása nem segítette volna. Čok ezután Amerikába utazott és ott (akárcsak ellenfele Furlan) a partizánmozgalom támogatására szólította fel az amerikai szlovénokat, a politikusokat pedig angol nyelvű brossúrával igyekezett meggyőzni arról, miért kell Triesztnek a háború után Jugoszláviához tartoznia.

Az angolok ekkoriban komoly dilema előtt álltak: szerették volna megmenteni a jugoszláv monarchiát, s vele az angol érdekek legalább egy részét, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a jugoszláviai küzdelmeket Tito nyeri meg. Ezért azon dolgoztak, hogy Tito és az uralkodó egyezzen meg a harcoló egységek együttműködéséről. A szerző ezután azt mutatja be, hogy az angolok miképpen juttatták ki a fontosabb délszláv személyiségeket a háborúba sodródó Jugoszlá­viából, hogy miképpen vettek részt az ellenállás (ekkor még elsősorban a kommunikáció és az ellenpropaganda) megszervezésében, illetve, hogy milyen nehézségei voltak a SOE-nak az emigráns kormánnyal. Egyrészt az állandó belső viták és intrikák miatt, másrészt azért, mert az angolok állandóan attól féltek, hogy a jugoszlávok nem megfelelően kódolt üzeneteket küldenek és így kompromittálják a szervezetet.

Bajc ezután azt mutatja be, hogy miképpen szervezték az új jugoszláv hadsereget, illetve a szlovénok részvételét e hadseregben. Az 1940 decembe­rében Észak-Afrikában folyó harcok eredményeképpen az olasz hadsereg számos katonája angol fogságba esett. Az emigráns jugoszláv kormány azt szerette volna, ha a délszláv nemezetiségűeket külön kezelték, sőt esetleg elengedték volna. Az angol hadvezetés hajlott volna erre, a titkosszolgálatok azonban arra figyelmeztettek, hogy ennek negatív következményei lehetnek az olasz fogságba esett angol katonákra nézvést, ráadásul ez a cselekedet ellentétes lett volna a hadifoglyokról szóló konvenció 4. pontjával. Ennek ellenére – az angol érdekeknek is megfelelően – számos huzavona közpette, de mégiscsak megindult az afrikai olasz táborokban a toborzás. Toboroztak az Egyesült Államokban és Kanadában élő délszlávok körében is, ez a toborzás azonban nem hozta meg a kívánt eredményt (ennek oka egyrészt az ottani délszlávok egymás közötti vitáiban keresendő, másrészt a toborzottak egy részét az angolok nem találták elfogadhatónak). A SOE segítségével az angol hadügyminisztérium szándékai ellenében önkénteseket toboroztak az olasz hadsereg Indiában fogságba esett szlovén katonái körében is.

A következő fejezetből kiderül, hogy nem csupán a szlovénok és a többi délszláv nemzet (mindenekelőtt a szerbek és a makedónok) között voltak viták a királyi gárda katonái körében, de külön problémát jelentett az is, hogy az említett toborzottak körében voltak olyan fasisztaellenes érzelműek, akik viszont ellenezték a szlovén területei követeléseket (kár, hogy erről egy nem teljesen világosan foglamazott mondaton kívül nem tudunk meg többet). Fontos szempont volt, hogy a toborzott szlovénok nem akartak Olaszország ellen harcolni, hiszen az veszélybe sodorhatta volna olaszországi rokonaikat. A szerbek és a szlovénok közötti ellentétet mutatja, hogy az említett szlovénok egy részét ennek ellenére a fenti szempont figyelembe vétele nélkül sorozták be a hadseregbe. Az angol Hatch őrnagy 1993 végén mindennek ellenére úgy látta, hogy a királyi gárdában megfelelő a helyzet, s jelentésekből kiderül, hogy a szlovénok többsége a jugoszláviai partizánokkal szimpatizált, hogy többnyire rokoszenveznek az angolokkal, míg a tisztek, akiknek többségét a szerbek adták, negatívan viszonyulnak az angolokhoz.

Bár a háború elején a SOE a figyelmét elsősorban Jugoszlávia déli részére irányította, mivel ott volt a délszláv ellenállás központja, az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá lett Horvátország és Szlovénia stratégiai fontossága. Az angolok először arra törekedtek, hogy kapcsolatba lépjenek a szlovéniai csetnik mozgalommal. Később azt szerették volna, hogy megbékélés jöjjön létre a csetnikek és a partizánok között, 1943 tavaszán azonban felismerték, hogy ez nem megvalósítható. A SOE egyes vezetői úgy látták, hogy a csetnikek mindenekelőtt a szerbek által lakott területeket ellenőrzik, a partizánok pedig Horvátországot és Szlovéniát, s ezért azt javasolták, hogy a partizánokat Nyugat-Boszniából át kellene telepíteni Horvátországba, s a két területet teljesen el kellene egymástól határolni. Ennek értelméről persze meg kellett volna győzni a partizánokat is, nyilvánvaló volt azonban, hogy a két csoport érdekei nem egyeztethetőek össze.

Szlovéniával (mindenekelőtt a Tengermellékkel) kapcsolatban az angol titkosszolgálat megállapította, hogy ott három nagyobb irányzat tevékenykedik: a néppárt tagjai, akik egyáltalán nem léptek fel az olaszok ellen, sőt hajlamosak voltak a kollaborációra, a partizánok ellen pedig falusi őrséget állítottak. A kislétszámú szlovén csetnikek, akik ugyancsak együttműködnek az olaszokkal, s végül a legnagyobb létszámú csoport, a Tito-féle partizánok, akik a társadalom széles rétegeit képviselik, s akik aktívan harcolnak a tengelyhatalmak ellen. A néppártiakat arról értesítették, hogy akkor kapnak segítséget, ha aktívan fellépnek a tengelyhatalmak ellen, a partizánokat pedig arra ösztönözték, hogy ne avatkozzanak bele más csoportok tevékenyéségbe. A partizánok, látva, hogy az angolok nagy érdeklődést mutatnak a szlovén Tengermellék iránt, igen nagy óvatossággal létesítettek kapcsolatot az angol titkosszolgálattal. A későbbiekben azonban igen jó együttműködés alakult ki, s a partizán felderítés fontos katonai és stratégia adatokat szolgáltatott az angol (és a szovjet) titkosszolgálatoknak, mégpedig nem csupán Szlovéniára, de Észak-Itáliára és Ausztriára vonatkozóan is. A jó együttműködést zavaró tényező volt, hogy a partizánok nem nézték jó szemmel, hogy az angolok által küldött ejtőernyősök és az angol misszió tagjai között olyan polgári szlovén politikusok is voltak, akiket a partizánok reakciósoknak minősítettek. Az angol titkosszolgálat viszont már 1944 áprilisában megállapította, hogy a háború után az egész Balkánon polgárháború törhet ki.

A szerző végül az angolok azon 1945-ös dilemmájáról ír, hogy vajon megadják-e az egyértelműen kommunista uralmat megvalósító Titónak a már eddig nyújtott és továbbra is kért segítséget. Churchill úgy látta, fennáll a veszélye annak, hogy a kommunizmus Olaszországra is átterjedhet, ezért azt javasolta, hogy hagyják abba a segélyek küldését. Anthony Eden viszont úgy vélte, hogy Titót ezzel automatikusan a szovjetek karjába taszítanák. Az angolok végül hosszas vita után megtagadták a segítséget. A válasz szimbólikus volt ugyan, de igen erőteljes: amikor a jugoszláv delegáció 1945. április 11-én aláírta a szovjet–jugoszláv barátsági szerződést, a jugoszláv fél az ünnepi beszédben, a partizánok számára a legtöbb segítséget nyújtó angolok legnagyobb felháboro­dására, mindenekelőtt a szovjetek által nyújtott segítség jelentőségét méltatta.

 

Gorazd Bajc: Iz nevidnega na plan. Slovenski priomorski liberalni narodnjak v emigraciji med drugo svetovno vojno in ozadje britanskih misij v Sloveniji (A láthatatlanból a fényre. A tengermelléki szlovén nemzeti liberálisok második világháborús emigrációja és az angolok szlovéniai missziójának háttere), Koper, 2002, Zgodovinsko društvo za južno Primorsko–Znanstveno-raziskovalno središče Republike Slovenije. 375 o.

 

Szilágyi Imre