Klió 2005/1.

14. évfolyam

Brit intervenció a görög forradalomban

Egy sokak által sokszor, különböző korokban megírt történetet vehet kézbe az olvasó. Ezt a brit beavatkozást már egykor is hevesen vitatták – többek között a brit parlamentben az akkor már a Munkáspárt (Labour Party) vezetői közé tartozó Aneurin Bevan például nagyon éles hangú interpellációkban bírálta a Churchill vezette koalíciós kormányt. Az a gyanúm, hogy a történet minálunk mégis eléggé ismeretlen, s több oknál fogva az. Mert végeredményben miről is van szó? Hogy Görögországban az olasz, majd a német megszállókkal szemben igazi, népi ellenállás, majd partizánharc bontakozott ki, amely sikeres is volt. Továbbá, hogy ennek során irányítását baloldaliak, sőt kommunisták vették át az EAM révén, s a polgári londoni, illetve egyiptomi erők elszigetelődtek, befolyásuk London véleménye szerint is vérszegény volt. Márpedig sem Churchill, sem Angliában még számosan, nem akartak és nem tudtak „lemondani” Görögországról. S így azután még nem ért véget a második világháború, amikor – ha Churchillnek le is kellett mondania nagyon óhajtott, széles balkáni inváziós terveiről – brit fegyveres erők avatkoztak bele abba, hogy milyen is legyen Görögország politikai, szociális arculata a háború után.

John Newsinger igen kemény felütéssel kezdi a könyvét. Első mondata így hangzik: „A brit csapatok még Görögország náci megszállása alatt részt vettek abban a véres kísérletben, hogy a kommunisták vezette Nemzeti Front befolyását visszaszorítsák (1. old.). S azután bekövetkezett az új történelmi szakasz, amikor a hitleri Németországnak ki kellene ürítenie Görögországot, s ezzel – mint a szerző hangsúlyozza – azonnal még inkább elszabadult az ellentét és fegyveres harc, amelynek során a brit katonai erők az „EAM erőinek teljes felszámolására, kiradírozására”, s ezzel együtt a háború előtti rendszer, „a status quo ante” helyreállítására törekedtek. (Mindehhez tudni illik, hogy 1939 előtt Görögországban nem nyugati típusú polgári demokratikus rendszer „virágzott”, hanem katonai diktatúra, amely nagyon is belesimult az akkori balkáni és kelet- és közép-európai országok nagy többségének politikai és társadalmi rendszerébe.)

Ez a háború előtti görög monarchia azonban elismerte, elfogadta a brit különleges befolyást, azt, hogy az ország a „brit érdekszféra” része. S ezen sem London, sem a régi rend hívei nem kívántak változtatni.

Newsinger rávilágít két másik lényeges komponensre. Az egyik, hogy a konzervatív és az intervenciós brit körökből sűrűn hangzott el, hogy ők e fegyveres retorziós lépésekre amiatt kényszerültek, mert a kommunisták és az EAM készült a hatalom átvételére. Newsinger azonban hangsúlyozza, hogy ennek nincsen semmi nyoma. Sokkal inkább igaz az, hogy ez az „oldal” egyszerűen félt a baloldal ilyen megerősödésétől – aminek persze lettek volna következményei. A másik komponens, hogy ekkor már jócskán elszabadult a „hidegháború”, aminek azután megvolt a maga visszahatása, mind a baloldal elleni félelmek további felerősödésére, de arra ls, hogy ezt a baloldalt letörjék.

Newsinger még valamit hangsúlyoz még a kezdetek kezdetén: azt, hogy a görög kommunisták nemcsak nem törekedtek a hatalom megragadására, az antikapitalista forradalom végrehajtására, de még előkészítésére sem.

A céljuk a bepettyeződött monarchia megdöntése, illetve a németekkel kollaboráló elemek eltávolítása, és a politikai gyakorlat ilyen szempontból baloldali nyomás alatt tartása volt. Ez pedig megfért volna az adott társadalmi rend keretei között is. S bőven belefért volna abba, amit ekkoriban magában Nagy-Britanniában a Labour is ígért és szorgalmazott. Csakhogy ez nem kvadrált sem az anyaországban sokak, mindenekelőtt a torik elképzeléseivel és érdekeivel – sem nemzetközi síkon sokaknak mélyen ülő érdekeivel, valamint régi és új szándékaival.

A Churchill vezette kormány – és persze a brit hadsereg belső urai – elutasítottak minden ilyen perspektívát, sőt a görög világ mindenfajta lényegi megreformálását is, s ugyanakkor készek voltak szövetkezni és támaszkodni minden olyan görög erőre, amely ezt megakadályozza.

Mindezt azután kiegészítette az, amit a szerző „cinikus megállapodásnak” nevez, s amit Churchill 1944 októberében kötött Sztálinnal Moszkvában – amely szabad kezet adott Churchillnek, hogy Görögországban (cserében) azt tehet, amit akar –, azt Moszkva nem fogja bírálni.

S Churchill jól át szokta gondolni terveit. E megállapodás után nagyon hamar következett a „gyakorlat”: 1944 decemberében Athénban és még több helyütt a brit hadsereget bevetették a görög tegnapi fegyveres ellenállók ellen. (A brit parlamentben az intervenció ellen, többek között, Bevan is tiltakozott.)

Ámde – mint arra Newsinger rámutat – ugyanez a hagyományos „brit politika ugyanazon módszerekkel és ugyanazon célokért folytatódott az 1945 júliusában kormányt alakító Labour Party alatt, minthogy az új kormány politikáját Attlee és Bevin határozták meg. (Az persze nagy vitatéma, hogy miért, amit a szerző itt nem kutat, sem azt, hogy Attlee és Bevin között is mi volt a különbség – aminek szintén nagy irodalma van. Miként annak is, hogy Bevin és a Foreign Office meghatározó politikusai között milyen volt a viszony, kölcsönhatás.)

Newsinger felidézi a „nyugati világban” bestsellerré lett könyv esetét: Berniere: Captain Corelli mandolinja című könyvében elmondja annak a görög szigetnek háborús szerelmi regényét, amelynek hősei egyfelől azok az olasz katonák, akik Olaszországnak a háborúból való „kiugrása” után a görögök oldalán a németek ellen fordultak és végigharcolták a háborút. Másfelől a regény igazi hősei maguk a görögök, méghozzá a kommunisták vezette Nemzeti Front (az EAM) és a felszabadító hadsereg az ELAS. Berniere ebben a művében azt az állítást is cáfolja, mintha az ellenállás, e partizánhadsereg „barbár tetteket” vitt volna végbe, avagy „cinikus” lett volna – amivel később a decemberi brit katonai leszámolást igazolni igyekeztek.

Newsinger hangsúlyozza, hogy a görög kommunistáknak ekkor nagy volt a tömegtámogatásuk, és Manolis Glezos híres hőstette – hogy még a német megszállás idején „lelopta” az Akropoliszról a horogkeresztes zászlót – nem volt pusztán egyedi eset. A brit médiában mégis igen sok romboló írás jelent meg már ekkor erről a görög ellenállásról – továbbá elterjedt volt az a hamis beállítás, hogy a görög kommunisták magukhoz akarták ragadni a hatalmat, holott nagyon egyértelmű volt, hogy a görög párt is, az olasz és a francia kommunisták nyomán új, széles antifasiszta koalíciós egységfrontba szeretett volna bekapcsolódni – amely persze a háború után ugyanúgy, mint a két másik országban, búcsút mondhat a tegnapnak, mint Olaszországban a monarchiának, és új viszonyokat alakít ki.

Ezzel Görögországban és Londonban is pontosan tisztában voltak, csakhogy éppen ezt akarták megakadályozni. Az angol „establishment” az EAM-mal soha nem is akart tárgyalni.

A kritikus időkben a Labour Partyban ugyan voltak, akik odafigyeltek, és a görög ellenállásnak nyújtottak is némi támogatást, ámde a „túlsúlyos” Bevin a kritikus decemberi fegyveres elfojtáskor teljes támogatást adott Churchillnek – és ez volt a meghatározó.

A szerző e rövid történeti „exponálás” után nyúl vissza a történeti múltba, és közöl teljes kis fejezetet arról, hogy miként élt Görögország a Metaxas-diktatúra éveiben (mintha ez nálunk nem lenne teljesen közismert), és ugyanebben a fejezetben rövid történeti áttekintést ad a Görög Kommunista Párt létrejöttéről és történetéről egészen a kritikus háborús évekig. S ezután következnek a pontos történeti, részletező fejezetek arról, hogy milyen volt Nagy-Britannia viszonya a görög ellenálláshoz, majd külön fejezetet találunk e címmel: Churchill és Athén, de még ennél ismeretlenebb területre vezeti az olvasót a szerző az 1945-ben felállt, új Labour-kormány esetében. Külön fejezetben tárgyalja, hogy milyen volt ennek az új kormánynak a viszonya és politikája a görög jobboldallal és monarchiával szemben, és ezek után több mint bonyolult annak áttekintése, hogy milyen volt magának „az egész” Labournek a „görög politikája”, hiszen a görög szocialisták ott működtek az embrionálisan már élő Szocialista Internacionáléban – a Labourrel együtt, ott működtek nemcsak Párizsban, de Londonban is, és az ő véleményük sem vágott egybe Bevinével. Nagyos sokrétű és bonyolult, sok szakaszos történet ez, aminek tisztánlátásához Newsinger ebben a kis könyvében új adatokkal, értékelésekkel segíti az érdeklődőt.

John Newsinger: British Intervention in Greek Revolution (Brit intervenció a görög forradalomban). Socialist History Society. Occasional Papers Series. No. 16. London, 2002. 38 o.

Jemnitz János