Klió 2005/1.

14. évfolyam

Etnikai tisztogatások a XX. századi Európában

 

 

A magyar történészek számára régóta ismert pittsburghi tudós magyar Várdy-házaspár egyik amerikai kollégájukkal összefogva, 2000. november 16–18-án a pittsburghi Duquesne University területén nemzetközi konferenciát tartott a címben tárgyalt kérdésről. Az elhangzott előadások (alkalmasint sokszorosan kibővített) szövegeit adták itt közre. A magyar olvasó számára ismeretlen szerzők esetén (hét országból jöttek, két kontinensről) röviden jelezzük, honnan kerültek a konferenciára.

A kötethez Habsburg Ottó írt előszót, utalva a zsidók babiloni fogságára: a kérdésnek hosszú előtörténete van. Egy bevezetőben a szerkesztők sikeresnek mondják a konferenciát, köszönetüket fejezik ki Fischer Galati profesz-szornak segítségéért.

Az előadásokat a szerkesztők öt nagyobb csoportra osztották. Előbb azonban Várdy és Tooley felvetik az etnikai tisztogatás történetét. Ortega y Gasset már 1929-ben figyelmeztetett a tömegek lázadására és a barbárság kitörésére. Hitler mintegy 6 millió embert ölt meg, Sztálin mintegy 40–50 milliót. A tisztogatás 1945 után is folyik, Kambodzsában, Ruandában, Boszniában. Genocídiumnak a szerkesztők csak a zsidók elpusztítását nevezik, erről már sokat írtak, így ezt a problémát kihagyták a kötetből. Az amerikaiak az etnikai tisztogatást a XIX. sz. első felében az indiánokkal szemben kezdték el. 1918 és a birodalmak szétesése után az első nagyobb tisztogatás a görög–török népességcsere volt. A tetőpontot a második világháború jelentette. Az egykori washingtoni magyar nagykövet, Jeszenszky Géza a keleti Svájc gondolatát kíséri figyelemmel Kossuthtól Jásziig és még tovább. A közép-európai etnikai mozaikban csak 1848–49-ben kerültek elő fegyveres etnikai ellentétek. Sok táblázatot közöl Magyarország 1918 előtti etnikai összetételéről. A történészek feladata volna annak a bemutatása, hogy a tisztogatás nem megoldás. Négy r-betűs angol szóval jelzi a teendőket: responsability (felelősség), remorse (megbánás), reparation (jóvátétel) és reconciliation (megbékélés). A cikke címében felvetett kérdést, hogy még mindig releváns-e a cím, maga sem válaszolja meg érdemben. Michael V. Hayden altábornagy, az amerikai biztonsági szolgálat igazgatója, az 1980–90-es években többször járt a Balkánon, személyes élményeit mondja el. A kérdést szélesebb perspektívában kell megvizsgálni. A horvátok a háború során csak a Neretva folyóig hatoltak előre, ott megálltak, mert ott volt a nyugati és a keleti kereszténység határa.

Az I. rész a tisztogatás előzményeit elemzi.  M. F. Dreisciger a kanadai katonai főiskolától az észak-amerikai francia, angol és kanadai fellépéseket sorolja fel az indiánok ellen 1536–1946 között. Utal a bennszülettek iránti megvetésre, a nem fehér bevándorlók számának csökkentésére. Még a második világháború alatt is a Kanadában élő japánokat az óceán közeléből eltávolították. A háború után négyezren vissza is tértek Japánba. T. Hunt Tooley a shermani Austin College-ből az etnikai tisztogatás európai kialakulását mutatja be az első világháború idején. Az idegenek eltávolítása ekkor nem katonákkal szemben is általánossá vált. 1914 előtt az etnikai változások még erőszak nélkül mentek végbe (kivéve Dél-Kelet-Európát). Erőszakos formák már 1870 óta jelentkeztek, de a periférián, a gyarmati területeken az idegeneket törvényesen másoknak, de valójában belső ellenségeknek tekintették. Az első világháború növelte az erőszakot, most már önmagáért is. A totális mozgósítás, aztán a szovjet gyakorlat hozta magával a tisztogatást. Mindig az állam a kezdeményező. Legszörnyűbb a törökországi örmények kiirtása volt.  Közép-Európában sok változást a Párizs-környéki békék okoztak. Mindenkit kielégítő határokat persze sehol sem lehetett húzni.  Peter E. Mentzel Utahból a Monarchia uralta Bosznia-Hercegovinát veszi példának, a muszlimok már az 1870-es évek végétől emigráltak, az annexió újabb hullámot idézett elő. A kivándorlásban a társadalom minden rétege részt vett, mert az iszlám szokásokat a hatóságok negligálták, a vallás szerint tilos volt idegen, azaz pogány uralom alatt élni. A Monarchia persze nem alkalmazott erőszakot. A muszlimok körében csak 1918 táján indult meg valamiféle etnikai öntudat kialakulása.

Cathie Carmichael az angliai Norwichból a muzulmán vallású szerbek nehéz helyzetét tárgyalja 1821–1922 között. Öt milliót öltek meg közülük, öt millióan emigráltak. A szláv muzulmánokat törököknek is mondták. Sem szerbek, sem törökök, ezért minden oldalról gyűlölik őket. Ebben a korabeli szépirodalomnak is volt szerepe. Jugoszlávia nem soknemzetiségű összetétele miatt esett szét. Dennis P. Hupchick a pennsylvániai Wiles-egyetemről, a bulgáriai török kisebbségről szólva, utal a nemzetállam hátrányaira. A Balkánon az etnikai különbségeknél fontosabbak a vallásiak. 1878-ban a balkáni átrendeződés kapcsán a muszlimok 17 százalékát megölték, 34 százalékát pedig elkergették. A bulgáriai muzulmánok 1920 után elfogadják a török nyelvi reformot, végül a török identitást is. Az 1970-es években a bolgár kormányzat megkezdte a „homogenizálást”, azon az alapon, hogy voltaképpen erőszakkal iszlamizált bolgárok utódairól van szó. 1984-ben még szláv név felvételére is kötelezték őket. Ma viszont szívesen látják pártjukat mint a kormánykoalíció tagját, mert szükség van rájuk. Alfred de Zayas jogász, aki nemzetközi szervezetekben tevékenykedett, az 1915-ös örmények elleni mészárlásról számol be. Már 1896-ban történt kísérlet ilyen népirtásra. Mintegy egy-másfél millió örményt gyilkoltak meg. A sevres-i békeszerződés ugyan előírta a jóvátételt, de a későbbi események miatt erre nem került sor. 1968-ban az ENSZ egyezményt dolgozott ki az ilyen népirtások megtorlására, de ez az egyezmény nem lépett életbe. Törökország az oszmán birodalom utódállamának számított, ezért vonták felelősségre az eseményekért, néhány törököt csakugyan halálra ítéltek, de a genocídium szándékát tagadták. Nemzetközi viszonylatban elfogadták, de a jóvátétel nem kikényszeríthető.

Ben Lieberman a massachusettsi Fitchburg State College-ből a görög–török lakosságcsere történetét foglalja össze. A kisázsiai görögöket már 1915-ben kezdték a törökök deportálni, 1919–22 között háború is folyt köztük, a törökök visszaszerezték a béke szerint Görögországnak juttatott területeket, innen a görög lakosságot elkergették, sok atrocitással, de a görögök sem maradtak adósak. A kortársak szerint ez csakugyan etnikai tisztogatás volt. Eleni Eleftheriou michigani jogász ezt a témát folytatja, kitekintve az előzményekre is (a „nagy eszme”, vagyis a bizánci birodalom visszaállítása). Az 1923-as lakosságcsere kötelező volt, de mindkét oldalon maradtak kisebbségek, és máig sem szűntek meg a kölcsönös asszimilációs kísérletek. Mindez 1964-ben és 1971-ben Cipruson megismétlődött. Kétségtelenül mindkét fél szenvedett az eseményektől. A görög Victor Roudometof  Miamiből a két világháború közti balkáni viszonyokat elemzi. Érdemben Macedónia kérdését, az itteni lakosságot görög területen asszimilálni próbálják. Az albánokat  az anyaország mellett, jugoszláv és görög fennhatóság alá osztották be. A korban nem volt egyértelmű, vajon homogén vagy soknemzetiségű államok helyezkedjenek el itt.

A II. rész a németek 1944/45 utáni kitelepítését tárgyalja. Alfred de Zayas a csehszlovákiai kiűzésért az angolszász hatalmak felelősségét keresi. Igaz, hogy a kitelepítést Beneš találta ki. A történészek még nem vizsgálták eléggé a kérdést. Churchill és Roosevelt elfogadta a megoldást, és Lengyelország keleti területeinek az átengedését is. A következmények láttán később sajnálkoztak, és arra hivatkoztak, hogy nem ők találták ki. A német ösztöndíjjal éppen Pittsburghben tartózkodó Christopher Kopper a londoni emigráns kormány felelősségét keresi a kiűzésben. Benest a hazai ellenállás sürgette erre a lépésre, válaszul a német kegyetlenkedésekre. 1940-ben teljesen el is fogadta. A londoni csehszlovák emigráció köréből kikerülő szudétanémetek ellenkezését nem hallgatták meg, különösen a Heydrich elleni merénylet megtorlása után. Éppen az emigráns szudétanémetekre való tekintettel, Beneš 1944-ben még hajlandó volt 800 ezer szudétanémetet meghagyni. Angol tévés személyiség, Scott Brunstetter  a háború után német területen szervezkedő szudétanémet egyletek, Landsmannschaftok tevékenységét kíséri figyelemmel. München változó értékelése mellett azért vannak kísérletek a cseh–német megbékélésre, bár ennek legfőbb akadálya az anyagi kártérítés kérdése. 1992-ben szerződést kötött a két állam, 1997-ben közös nyilatkozatot is adtak ki az események elítéléséről. A múltat persze mégsem szabad elfelejteni. A Maine-ből jött Richard Blanke az új lengyel területekről 1944-ben elűzött németek kérdését veti fel. A háttérben lévő téma itt azokat érinti, akik bizonytalan nemzetiségűek voltak. Ilyenek a mazúrok, akik német öntudatúak, bár lengyelül beszélnek. 1920-ban a hovatartozásról szóló népszavazás során 99,3 százalékuk Németország mellett nyilatkozott. 1945-ben a legtöbben elmenekültek. 1947-ben még 80 ezer körüli volt a számuk, 27 ezret közülük lengyelként igazoltak is. De állandóak voltak az ellentéteik az idetelepített lengyelekkel. 1989-ben már csak mintegy nyolcezren voltak. A poznani Tomasz Kamusella az 1944–51 közötti felső-sziléziai tisztogatást tárgyalja. A szovjetek 1944 júliusában értek ide. A falusiak 20–50 százaléka és a városi lakosoknak nagyobb aránya elmenekült. 46 ezer főt „Szklonzakuként” igazoltak. De 1945. május–június során illegálisan még több lakost kitoloncoltak. A megmaradtakat ellengyelesítették. 1950-ig 900 ezer főt igazoltak, egymilliót rehabilitáltak mint lengyelt. 400 ezer fő került a Szovjetunióba vagy Németországba. Helyükbe 900 ezer lengyel érkezett. Ma a lengyelországi németek 90 százaléka itt él. A texasi Elizabeth Morrow Clark Danzig, azaz Gdańsk sorsát kutatja. Mintegy másfélmillió főt és a katonaság nem egészen egy százalékát tengeri úton elmenekítették. A város 90 százalékban elpusztult. Ma rekonstruálják a régi épületeket, de a porosz korszakból valókat nem. Részletes jegyzéket közöl, magyarázatokkal, a helyre­állított épületekről. Ide tartozik Małbork, vagyis Marienburg, a Német Lovagrend központi vára. A helyre­állításnál a német mozzanatot nem tagadják le. Gregor Thum Frankfurt am Oderből Wrocław, azaz Breslau kérdését veszi elő. Emlékeztet a város történetére, és arra mutat rá, hogy az 1945-ben idetelepítettek számára a német múlt idegen volt, idegennek is érezték magukat itt. A lengyelek persze a történelem átértékelését vezették elő. Elképzelhető, hogy a német és a lengyel városnév azonos tőből származik. A lengyelek itt radikálisabban léptek fel, mint Gdańskban, az utcaneveket átkeresztelték. 1970–72 során a német temetőket felszámolták, a német jellegű műemlékeket és a porosz épületeket lerombolták. Manapság viszont kezdik újra felfedezni a város német múltját. Az amerikai hadügy­minisztériumban dolgozó  John. R. Schindler a jugoszláviai németek 1944 utáni kitelepítésében látja az első itteni tisztogatást. Félmillióról volt szó, ennek tíz százalékát megölték, a többit elűzték az országból. A dunai svábokról van szó. A szerző kitér az előzményekre, a XVIII. századi betelepítésre, aztán a németek bevonulásáról az SS-be. Egyébként  a csetnikek is a kitelepítést tervezték. 1944-ben a svábok kétharmada a német hadsereggel együtt menekült el. 200 ezer maradt, ezeket a titkosrendőrség jórészt kiirtotta. Angi János a magyarországi németek kitelepítésének a történetét vázolja fel, a szövetségesek mintegy félmillió elűzését követelték, illetve megengedték, de a magyar kormány ezt parancsnak vette. Magyar részről végül is hivatalosan 185 655 személyt telepítettek ki, tehát a németek mintegy fele itthon maradhatott. A szerző számos dokumentumot is közöl függelékben a kitelepítés végrehajtásáról. A Chapel Hillből jött  Nicolae Harsányi, román szakértő a romániai németeknek 1945–49 között a Szovjetunióba való deportálását foglalja össze. Mintegy 75 ezer főről volt szó, listák alapján válogatták ki őket kényszermunkára, ahonnan csak 1951-ben tértek vissza Romániába. 1951–55 között viszont a Duna-deltába, Brăgănba deportálták őket.

A III. rész az etnikai tisztogatás következményeit veszi számba. A chicagoi Charles M. Barber William Langer izolacionista szenátor álláspontját ismerteti. A kommunistaellenes szocialista szenátor a végrehajtás során tanúsított bánásmód ellen hadakozott, de tevékenységét marginalizálták. A texasi Memphisbe való Frank Buscher a katolikus egyház álláspontját elemzi, a Nyugat-Németországba került kitelepítettek és a helyi német lakosság közt ellentétek voltak, ellenséges jellegűek. A katolikus németek itt protestáns környezetbe kerültek. A helybeli katolikus papok nem törődtek velük. A felekezeti tarkaság nőtt. De az 1950-es évektől a gazdasági helyzet javulásával az ellentétek feloldódtak. A kanadai nemzetközi jogász, Richard Dominic Wiggers arra a kényes pontra tapint rá, hogy az amerikai megszálló hatóságok 1945-ben nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a német polgári lakosság élelemmel való ellátásáért. Pedig nemzetközi előírások kötelezték őket erre. Végül fejenként napi 2000 kalória megadásáról gondoskodtak, mint minimum, valójában ennél is jóval kevesebbet adtak, napi 700–1190 kalória körül. A civil lakosok csak 1250 kalóriát kaptak fejenként. Ez ellen már a többi szövetséges is tiltakozott. Truman először nem foglalt állást, de 1946 során az amerikai közvélemény már fellépett a szigor ellen. Az egykori elnök, Herbert Hoover tájékoztatta a közvéleményt a helyzetről. A tifusz és a difteritisz sok áldozatot követelt. 1948 márciusában a civilek még mindig csak napi 2000 kalóriát kaptak. Victor Gollancz, angol közíró szerint ez Hitlerre emlékeztetett. A pennsylvaniai Huntingtonból jött Emil Nagengast politológus a németek elűzését az európai értékrendszer felől vizsgálja. A kitelepített németek marginalizálódtak, az egész kérdés a történeti múzeumokba tartozik, mondta a Bundestag egyik alelnöke 2000-ben. 15 millióról volt szó. 1950-ben már létrehozták a kitelepítettekre vonatkozó chartát, 1951-ben a hazájukból száműzöttek szövetségét (Bund). Az 1960-as években a kitelepítettek a Szövetségi Köztársaság lakosságának 20 százalékát tették ki. Adenauer betagolásukra törekedett. Mai helyzetük tudomásulvételét az elűzöttek nehezen tolerálják. A szudétanémetek és a csehek viszonya még ma is feszült. Az egész nem illik bele a németek európai elkötelezettségébe. Stark Tamás a magyar területről a Szovjetunióba kény­szerített németek sorsát, a gulágokba való bekényszeríté­süket második holokausztnak tartja. Mintegy 450 ezer magyar hadifogolyról és 60–64 ezer magyarról és magyarországi németről van szó, saját számításai szerint. Hozzávetőleg 200–240 ezer közülük helyben elpusztult. A szovjetek Magyarországon a balti forgatókönyvet vezették be, nem mindenkit hurcoltak el. De Kelet-Szlovákiából és Kárpátaljáról minden magyart elvittek. Huszár Váry Ágnes a szovjet táborokban elpusztult magyar nőkről emlékezik meg. Kevéssé kutatott téma. A németek kitelepítésénél meghatározott létszámot követeltek helyben, ha annyi német nem volt, magyarokkal töltötték fel a kontingenst. 1944 őszén az ország északkeleti részéről vittek el embereket, 1945 januárjától már egész Magyarországról. A szerző sok egyéni esetet tud bemutatni, összesítő számokat legfeljebb becsülni lehetne.  A New Mexico-i Socorro főiskoláról jött  Alexander V. Prusin a nyugat-ukrajnai ukrán felkelő hadsereg, az ukrán nacionalisták tevékenységét mutatja be, a két világháború közti előzményekkel kezdve. 1941-től ezek az ukrán nacionalisták a németekkel együtt irtották a nem-ukránokat. 1941–42 során viszont, a németek magatartása miatt egyre nagyobb lett az ellentét. A lengyelek innen már a háború elején elmene­kültek. 1943-ban a nacionalisták szabályos hadsereget hoztak létre, 1943 végétől lengyel falvakat támadtak, a lakosságot kiirtották. Ezt a német hadsereg megpróbálta felszámolni. A szovjet csapatok közeledtével az ukránok a lengye­lekhez közeledtek, de ez nem volt egyértelmű. Kelet-Galíciában az ottani lengyelek már jobban szervezettek voltak, könnyebben tudtak védekezni. De a szovjet uralom idején a lengyeleket már elűzték, mintegy 50 ezer lengyelt meggyilkoltak. A massachusettsi Dartmouth College-ből jött Brian Glyn Williams a krími tatárok kitelepítésének a történetét eleveníti fel. A szerző a török kisebbségek elleni terror szakértője. 1944-ben a tatárok még kollektív bűnösöknek számítottak a németekkel való együttműködés miatt. Húszezer tatár, aki hadifogságba esett a németeknél, valóban német oldalon harcolt. De kb. ugyanannyi tatár harcolt ugyanakkor a Szovjet Hadseregben. A tatárokat a közép-ázsiai köztársaságokba telepítették, a kazahok jól bántak velük. Üzbegisztánban a szerző még tudott interjúkat készíteni a kitelepítések túl­élőivel. A tatárokat minden joguktól megfosztották. Céljuk csupán a nemzet fennma­radása lehetett. 1989-ben hazaengedték őket a Krímbe, de itt munkatáborokba kerültek. Május 18., amikor elrendelték a kitelepítést, azóta is a tatárok nemzeti ünnepe. Még az 1890-es években is folytak hatósági zaklatások a tatárok ellen. Az Indianából jött Edward Chászár, nemzetközi jogász a szlovákiai magyarok kitelepítését foglalja össze, elsősorban a diplomáciatörténeti részleteket. Az eseménytörténet során érzékelteti, hogy a hatóságok elsősorban a módosabb magyarok kitelepítésére törekedtek. A Beneš-dekrétumok, a csehországi közmunka, a jogfosztás, a csehszlovakizálás eseményeit összefoglalva utal arra, hogy itt 1941-ben 729 ezer magyar élt, 1951-ben már csak 451 ezer. Az elbeszélés során számos bibliai idézetet sorol fel. Barta Róbert ugyancsak ezt a kérdést veti fel, itt a lakosságcsere oldaláról. Itt is bemutatja az 1946 februári egyezmény diplomáciatörténeti előzményeit, ő is hangsúlyozza a módosabb magyarok kiszemelését. 1948-ra a lakosságcserét lezárták, Magyarországról 73 ezer szlovák távozott, Szlovákiából 68 ezer magyar, de ez csak a hivatalos szám, valójában sokkal többen. Sok táblázatot közöl az 1910–1921 óta és későbbi népszámlálási adatokból a lakosság nemzetiségi meg­oszlásáról. Az ohiói politológus, Andrew Ludányi a jugoszláviai magyarok sorsát mutatja be, érdemben tehát a Vajdaságba valókét. Ezen a területen bosnyákok, albánok és horvátok is élnek a magyarok mellett, meg persze szerbek. Kifejti itt, hogy az etnocídium nem azonos a genocídiummal, a nyelv és az identitás elvételét jelenti. Leírást ad a Vajdaságról és az itteni etnikai összetételről 1910-től kezdve. A Habsburg-politika védelmet jelentett ennek a területnek. Az itteni fejlődést négy szakaszra bontja: a két világháború között 1929-ig, illetve 1941-ig, majd az 1941–44-es időszakot, az 1944-48 közöttit és 1948-től napjainkig. Itt lényeges mozzanat a polgárháború során elmenekült szerbek letelepítése a Vajdaságban. Ez egyúttal bizonyos tisztogatást is jelentett. Kitér a világháború alatti kölcsönös atrocitásokra. A jugoszláviai háború után sok szerb menekültet telepítettek le a Vajdaságban.

A IV. rész személyes visszaemlékezéseket vagy azokról szóló írásokat tartalmaz. Karl Hausner és neje szudétanémetek, a kitelepítésre emlékeznek, és arra, hogy a Nyugat megfeledkezett róluk. Martha Kent pszichológus lengyelországi németként jutott a kitelepítés sorsára, előtte mint ottani német, négy éven át volt koncentrációs táborban. Erich A. Helfert szudétanémet pénzügyi szakértő,1950 óta az Egyesült Államokban él.  Az 1945–47 között történtekről számol be. Raymond Lohne német származású politológus, Ohióban, 1956-ban született, tehát személyes emlékei nem lehetnek, a dunai svábok kérdését tárgyalja, akikről megfeledkeztek. Áttekintést ad a gyér számú, velük foglalkozó munkákról. Sürgeti az emlékhelyek feltárását és kultuszát. Erdélyről és a magyar kisebbségekről is írt könyvet. Andreas Roland Wesserle, az Egyesült Államokban tanult német, most nyugdíjas, a szlovákiai németek történetét ismerteti a középkori betelepüléstől. Csehszlovákia,  amelyről 1944-ből személyes emlékei is vannak, nem volt valami keleti Svájc.

Az utolsó, V. rész a XX. század utolsó harmadában vizsgálja a téma szélesebb implikációit. Az amerikai magyar  Hámos László, aki Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója volt, a magyarok ellen irányuló hivatalos román politikát vizsgálja 1965–89 között, vagyis a Ceausescu-korszakban. Ceuasescu tudományos munkákat íratott a magyar felfogás ellen, iskolákat számolt fel, kizárta a magyarokat a felsőfokú oktatásból, eltüntette a magyar vonatkozású utcaneveket, csökkentette a magyar nyelvű televíziós adásokat, a múzeumokból eltüntette a magyar emlékeket, nehezítette a kapcsolatokat az anyaországgal, amikor pl. megtiltotta külföldiek elszállásolását a családoknál. A magyar szakembereket román vidékekre küldte dolgozni. Sok táblázatot is közöl az etnikai helyzetről. A nagy nyomás persze éppen ellenkező hatást váltott ki. Klejda Mulaj londoni PhD-hallgató a jugoszláviai etnikai tisztogatásokról szól újra, ismerteti a tisztogatás fogalmára vonatkozó, különféle nézeteket. A genocídium egyik esetének látja a nők megerőszakolását a jugoszláviai háború idején. A zsidók, örmények és afrikai tuszik példáján mutatja be etnikai tisztogatás és genocídium összefolyását. A tisztogatáson inkább csak az eltávolítást érti, ez persze kölcsönös is lehet, ahogy az Jugoszláviában látható.  Robert H. Whealey, athéni nyugalmazott egyetemi tanár a jugoszláviai etnikai tisztogatást járja körül, mint esetet. Elsősorban a jugoszláviai fejlemények amerikai visszhangját tanulmá­nyozza, Tito kedvező fogadtatását. 1991–95, a jugoszláviai háborút az amerikaiak is ösztönzik. A békítési kísérletek kudarcot vallottak. A tisztogatást csak ürügyként használták Milošević megbuktatására. Itt a felekezeti különbség az elsődleges. Az Egyesült Államok a horvátokat segítette, az amerikai zsidók a muszlimokat. Az albánok iránt nincs érdeklődés Amerikában. A végső tanulság, hogy senki sem óhajt kisebbség lenni. A washingtoni jogász, John Cerone a genocídiumra vonatkozó újabb jogi fejleményeket elemzi a koszovói események példáján. Az 1948-ban elfogadott meghatározás szerint a genocídium szándékos, az állam részéről folytatott üldözés. Az egyezmény szövegében azonban számos ellentmondás és hiányosság van, ezeket részletesen felsorolja. A genocídium jogi, az etnikai tisztogatás azonban politikai fogalom. Koszovóban előbb az albánok ellen fordult a tisztogatás, azután a szerbek ellen. A kérdés pontosításához még további elmélkedésre lesz szükség. Mazsu János  az etnikai tisztogatás fogalmának a változásait vizsgálja Közép- és Kelet-Európában. Megkülönbözteti a tisztogatás különféle módjait, az adminisztratívat, a terrort, a katonaság bevetését. A fogalom önmagában nehezen érthető. Népességcsere már ősidők óta létezett. Az újabb korokban a nemzetállam lett a kérdés előmozdítója. Mások a fasiszta és a kommunista diktatúrával magyarázzák, ezek alkalmazták. A holokauszt fordulhat etnikai és osztályellenségek ellen, vagy imperialista megfontolással a rendzavarók ellen. A pennsylvaniai Latrobe-ban műküdő St. Vincent College-ban dolgozó  Gabriel S. Pelláthy  az IDP-k, vagyis az ország belsejében gyökértelenné vált (displaced) személyek különböző meghatározásait veszi sorra, 11 országban 1,2 millió főről van szó. Ismerteti a fogalom történetét, a rá vonatkozó nemzetközi meghatározásokat. Az elmélet világos. Ezek a személyek politikai komplikációkat okoznak az egyes országokban. Saját államukban nem találnak védelemre. Nemzetközi intézményeknek kellene a kérdéssel foglalkozniuk, csak azok segíthetnek, a megoldás nehéz. Ha ezek a személyek elmenekülnek saját országukból, eltűnnek, ha maradnak, áldozatokká válnak. Stefan Wolff, az angliai Bath politológusa európai perspektívába állítja be az etnikai tisztogatást, és felveti a kérdést, vajon ez-e az út valamiféle új stabilitáshoz. 1945 előtt és után (görög–török, vagy német viszonylatban) már régóta létező probléma, manapság a német–lengyel és a német–cseh viszonyban jelent problémát. Csak egyik eleme az etnikai konfliktusoknak. Bizonyos esetekben csakugyan elősegítheti az állam stabilitását. A már kétszer szerepelt Alfred de Zayas az 1945-ös és a mai etnikai tisztogatást hasonlítja össze: 1945 előtt már voltak nemzetközi normák, vonatkozó törvények és egyezmények. Elvben az etnikai tisztogatás illegális, de betartatásához kellene valamiféle nemzetközi szervezet.

A függelék 11 dokumentum-szöveget közöl az 1923-as görög–török megegyezéstől a daytoni 1995-ös egyezményig, közben a Beneš-dekrétumokat is elővezeti. A szerzőket név szerint, betűrendben bemutató szövegek viszonylag bőségesek és érdemlegesek. Egy ilyen terjedelmű munka esetében az angolszász művekben szokásos név- és tárgymutatók már túl nagy terjedelmet vettek volna igénybe, ezért elmaradtak.

Ennyi tartalmi ismertetés után már csak néhány rövid megjegyzésnek van helye. Az egész kötetnek van valamiféle magyarbarát jellege, ami nem is árt, mert hiszen Nyugaton ez elég ritka. Az egész kérdéskört sokoldalúan mutatták be az egyes szerzők, olykor eléggé ellentétes véleményekkel, de ez csak hasznos. Egy érdemi kritikánk van: a zsidó holokausztot a szerkesztők kiiktatták, ez elfogadható. De hogy a hitleri Németország milyen tisztogatásokat hajtott végre, arról nem ártott volna néhány tanulmány. Mert így a németek kitelepítését tárgyaló, valóban sok szörnyűséget feltáró rész révén a németek az egész korszak ártatlan üldözötteinek tűnnek. Persze jó néhány helyen esik szó a németekről, de egészében véve mégis van itt valamiféle kiegyensúlyozatlanság. Végső tanulságként meg lehet állapítani, hogy ez a szerencsére elmúlt XX. század nagyon szörnyű volt.

 

Ethnic Cleansing in Twentieth-Century Europe (Etnikai tisztogatások a XX. századi Európában). Ed. Steven Béla Várdy and T. Hunt Tooley. Assoc. Ed. Agnes Huszár Várdy. New York, Social Science Monographs, Boulder. Distributed by Columbia University Press, New York, 2003. XIV. 860 o.

 

Niederhauser Emil