Klió 2005/3.

14. évfolyam

 

Az interdiszciplináris komparatisztika úttörője: Hugo Meltzl

 

A Tübingenben működő, s az ottani egyetem történészeivel szoros együtt­működést kialakító Institut für donauschwäbische Geschichte und Landes­kunde már eddig is számos kötettel gazdagította a német nyelvterület és Kelet-Közép-Európa szellemi kapcsolatainak történetét, elsősorban a nagy elisme­réssel övezett Materialien des Instituts sorozata révén, amelynek most a 16. kötete látott napvilágot a stuttgarti Steiner Verlag jóvoltából. Az Intézet tudományos kutatója, Horst Fassel arra vállalkozott, hogy önálló tanulmány­gyűjteményt szerkesszen a neves kolozsvári germanista tudós, Hugo Meltzl (1846–1908) sokoldalú munkásságának elemző bemutatására. A szerkesztőn kívül még tíz szerző írását tartalmazza a kötet, amely több tudományág történetét is érinti a XIX. század utolsó harmadát illetően.

Mint köztudott, az erdélyi szász származású professzor alapította meg azt a folyóiratot, amely világviszonylatban is úttörő feladatot vállalt: a szellemi élet terén a soknyelvűséget és az összehasonlító szempontot nem csupán elvként hangoztatta, hanem a megvalósítására is példát adott. Az Össze­hasonlító Irodalomtörténeti Lapok (Acta comparationis litterarum univer­sarum) fenn­állásának bő évtizede alatt (1877–1888) 21 nyelven közölt tanulmányokat, szerzői között pedig nemcsak majd minden európai országnak, hanem mind az öt kontinensnek a képviselőit is ott találjuk. Mint Horst Fassel előszava említi, 24 ország 128 szerzőjét nyerte meg Meltzl a folyóirat munkatársának, s levelezésben állt az európai egyetemek tudósain kívül, többek között Melbourne, Kairó, Tunisz, Philadelphia és Mexikóváros szakembereivel is.

Joggal utalnak a kötet szerzői közül többen is arra, hogy Meltzl Hugó a szellemi régiók közötti kommunikációs struktúrák kialakításának európai szintű kezde­ményezője volt, az irodalomról vallott elképzelése egyrészt a nemzetek feletti perspektívát, másrészt a tudományszakok közötti átjárást helyezte előtérbe. Ebben nagy segítséget jelentett szerkesztőtársa, Brassai Sámuel († 1897), akit a szakirodalom az utolsó erdélyi polihisztorként tart számon. Kettejük szemlélete nyomán alakult ki a lap profiljának az az alapvető jellegzetessége, amely a szellemi életet valamiféle egységes egésznek tekintette, s így a nyelv- és irodalomtudomány mellett a filozófia, a társadalomtörténet, vallástörténet, művészettudomány és folklór is jelentékeny teret kapott benne. A Lipcsében doktorált Meltzl Hugó, Nietzsche egykori évfolyamtársa, ezt az interdiszciplináris szemléletet hozta magával stúdiumai befejeztével. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az ilyen kezdeményezések feltárása, tudománytörténeti értékelése, tanulságainak feltárása a XXI. század elején időszerű feladat, az efféle szellemi örökséggel érdemes szembenézni, s azt a nemzetközi fórumokon is megismertetni.

A most közreadott német nyelvű kötet éppen ezt teszi, s hozzátehetjük: aligha véletlen, hogy már a XIX. század végén is a multikulturális Erdély járt elöl a polyglott tudományosság reprezentációjában, minthogy Európának kevés régiója mutathatott fel nálánál tarkább szellemi összképet. A magyar, német és román nyelvű tudományosság szimbiózisát itt még tovább színezte a latin oktatási tradíció, a görögkeleti egyház ószláv nyelvi kultúrája, valamint a neolatin nyelvek (olasz, francia) erős hatása. Ebben a közegben nem véletlenül született meg a komparatív irodalomtudomány és az etnikumok szellemi koexisztenciájának gondolatköre és gyakorlata. Bizonyára túlzás, mégis jellemző, hogy egyes kortársi hiedelmek szerint Meltzl mintegy negyven nyelven olvasott. Tény, hogy az északi germán és skandináv szellemi élet iránt élénk érdeklődést mutatott, s különösen nagyra értékelte az izlandi irodalmat, de folyóiratában megjelentetett japán, kínai, provanszál, albán tárgyú cikkeket is.

Hugo Dyserinck professzor (Aachen) egyenesen összehasonlító Európa-tudománynak (komparatistische Europa-Forschung) nevezi azt a diszciplinát, amelyet a kolozsvári tudós létrehozott, s kiemeli ezen belül a szemlélet aktuali­tását, továbbgondolásának lehetőségeit és esélyeit földrészünk egységesülő szellemi életében. Ehhez csatlakozva, Horst Fassel részletes elemzésben mutatja be a regionalizmus és univerzalizmus összekapcsolásának metódusait Meltzl szerkesztői gyakorlatában, s őt a „polyglott világrend előfutárának”, majd pedig a jövőtudomány (Zukunftswissenschaft) kezde­ményezőjének nevezi.

Az átfogó értékeléseket a tanulmányoknak két nagyobb csoportja követi. Öt írás foglalkozik Meltzl életművének súlyponti részeivel. Vasile Voia (Kolozsvár) az Acta comparationis Litterarum Universarum programadó megfontolásait veszi sorra, Tóth-Nagy Ildikó (Kolozsvár) a provincializmus és univerzalizmus viszonyát vizsgálja a folyóirat kapcsán, Komáromi Sándor (Budapest) Meltzl filozófiai-esztétikai elméletét tárgyalja, Sanda Tomescu Baciu (Kolozsvár) a folyóirat skandináv anyagát tekinti át, Tánczos Csilla (Kolozsvár) pedig a magyar népdalok szerepét elemzi a kolozsvári komparatisztika keretei között. Teljes mértékben indokolt, hogy főként a Babes-Bolyai Tudományegyetem tudósai értekeznek professzorelődjük szellemi örökségéről, amelyet egyébként is kívánatos lenne Erdély progresszív hagyományai között a korábbiaknál jóval határozottabban felszínen tartani és megbecsülni.

A kor szellemi életének története számára hasznos hozzájárulásokat jelentenek a második blokkba helyezett írások. Itt már nem a kolozsvári professzor közvetlen életműve a téma, hanem utókorának többé-kevésbé az ő szellemében készült, komparatív szemléletű tanulmányai kaptak helyet. Mind a négy írás a közép-európai regionalitás és multikulturalitás egyes aspektusát veszi szemügyre. Módszerük inkább eszmetörténeti, mintsem esztétikai. Klaus Heitmann (Heidelberg) a román irodalom recepcióját vizsgálja a német nyelvterületen, s ebben elsősorban Ion Luca Caragiale műveinek sorsát követi nyomon. A jeles román drámaíró és publicista szövegeinek német fordításai végül is az első világháború románellenes német propagandájába ágyazódtak be, s erre a tanulmány szerzője szerint a fordítások adtak alkalmat. Patrice Neau (Nantes) a cseh nép ábrázolását vizsgálja a századforduló prágai német irodalmában. Három szerzőre koncentrál: Rainer Maria Rilke, Max Brod és a „száguldó riporter” Egon Erwin Kisch műveire, de csak azokra, amelyek 1914 előtt a német–cseh etnikai viszonyról szóltak. Közülük az utóbbinak volt legtöbb személyes tapasztalata és eleven élménye a cseh társadalomról, az elemzés eredménye azonban azt mutatja, hogy Prága a német közvéleményben többnyire a különleges, mágikus, nem ritkán szinte valamiféle természetfölötti helyszín szerepét töltötte be, sajátos atmoszférájú háttér volt az etnikai és társadalmi konfliktusok ábrázolásához.

Ismét más vetülete tárul elénk a közép-európai multietnikus szellemi régiónak, ha Horváth Andor (Kolozsvár) tanulmányát olvassuk. A magyar professzor a XX. század első felének román memoárirodalmát vizsgálja, annak Monarchia-képét igyekszik megrajzolni. Arra a következtetésre jut, hogy az emlékezők – Sextil Puşcarin, Octavian Goga, Alexandru Vaida-Voievod és mások – két különböző regiszterben adták vissza benyomásaikat. A privát élet szférájában csak elvétve akadtak negatív sztereotípiák, előítéletek, viszont a politikai regiszterben annál inkább előfordultak ilyenek. Természetesen a szerző jól tudja, hogy az emlékiratok retrospektív módon készülnek, s többnyire nem a megélt élménnyel és tapasztalattal egyidőben fogalmazódnak meg, hanem utólag. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a leírtak hitelessége több esetben adatszerűen megkérdőjelezhető, illetve a megírás idejének légkörére jellemző inkább, mint az ábrázolt történések idejére (ez a helyzet pl. Goga emlékiratával, amely olyan fogalmakkal ábrázolja a századforduló erdélyi falvainak etnikai helyzetét, amely fogalmak jóval később, a 30-as évek konfliktusaira jellemzők). A bukaresti emlékiratok (szemben az erdélyiekkel) már sokkal inkább a profi politikusok elképzeléseit tükrözik, mintsem a személyes emlékek felidézését. Az emlékiratok ilyen szempontú vizsgálata azért is hasznos, mert rávilágít azok forrásértékének viszonylagosságára, történeti kútfőként való használatának korlátaira.

A kötet utolsó tanulmánya, Wolfgang Dahmen (Jena) írása egy kisebbség identitását veszi górcső alá, amikor a Balkán egyik csekély lélekszámú etniku­mának történetét mutatja be. A makedo-román, azaz arumán (aromunisches Volk) nyelv és népesség helyzetéről szól, kultúrájukat jellemzi. A régebbi magyar nyelvben cincároknak nevezték e népcsoportnak a Kárpát-medencébe menekült tagjait, akik megbecsült kereskedők és ötvösművesek voltak. A XX. század elején még egymillióra becsülték számukat, most már csak legfeljebb 300 ezer képviselőjük él Macedónia, Albánia és Észak-Görögország területén, valamint a világban szétszórtan. Nyelvük a románnak egy dialektusa, amely a XI. századtól kezdve különült el és fejlődött önállóan, de jeles íróik is vannak (Dina Cuvata, Chira Iorgoveanu-Mantsu). Nagy kérdés természetesen, hogy mi lesz, mi lehet az ilyen kis lélekszámú nép és kultúrája sorsa az Európai Unióban. A válaszra a tanulmány szerzője sem vállalkozik.

A közép-európai, s ezen belül a balkáni etnikai tarkaság, a kis népek irodalmának értékelése, valamint a kultúrák közötti kapcsolatok felderítése mindesetre olyan témák, amelyek megfelelnek Hugo Meltzl szellemének és törekvéseinek, ez indokolja itt e tanulmányok közreadását.

A kötet végén található az Acta comparationis litterarum universarum bibliográfiája, amely már csak azért is nagyon hasznos a további kutatások számára, mert maga a folyóirat igen csekély példányszámban jelent meg, még a legnagyobb könyvtárakban is ritkaságnak számít, ha teljes sorozata megvan. A rovatok szerinti csoportosítás listáját követi a szerzők cikkeinek cím szerinti felsorolása, ebből látható az a bámulatra méltó nyelvi és tematikai sokszínűség, amely Meltzl vállalkozását jellemezte. Reykjaviktól Melbourne-ig, New York-tól Kairóig, Helsingforstól Dél-Afrikáig terjed az a hálózat, amelyikkel a szerkesztő dolgozott, s amelyik látható módon összefogott a kor fogalma szerinti „világirodalom” tudományos hátterének létrehozására.

Indokolt és helyénvaló, hogy ez a XIX. század végi tudományos kezde­ményezés ne merüljön feledésbe, s a nemzetközi tudománytörténetben az őt megillető helyre kerüljön a kolozsvári professzor életműve.

          

Hugo Meltzl und die Anfänge der Komparatistik (Hugo Meltzl és a komparatisztika kezdetei), Hg. Horst Fassel, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. Materialien des Instituts für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde Tübingen, Hg. von Horst Förster, Bd. 16. 194 o.

 

Bitskey István