Klió 2005/3.

14. évfolyam

Emlékkönyv Richard Marsina professzor 80. születésnapjának a tiszteletére

 

A medievista történész a magyar középkor kutatói által is jól ismer és tekintélyként számon tartott kutató a pártállami korszakban meglehetősen a háttérbe szorított, de munkássága okán ki nem hagyható tagja volt a szlovák történetírók közösségének. Csak a rendszerváltás után jutott az újjáalakult nagyszombati egyetemen képességeinek és tevékenységének megfelelő álláshoz. Az emlékkönyvet a nagyszombati egyetem történeti tanszéke szerezte és adta ki. A tanszék vezetője, Jozef Šimončič írta a kötetet bevezető üdvözlő szavakat, és a régi barát, Vincent Sedlák adott értő méltatást a tudós és oktató életútjáról.

A zömmel a középkorral foglalkozó tanulmányok sorát Ján Steinhübel nyitja meg az avar kaganátus és tudunátus területi kérdéseiről. A tudun az avar államalakulat egyik főembere volt, országrésze a Kárpát-medence egész északnyugati területére terjedt ki, nagyjából Samo rövid életű államának a helyén. Alattvalója, a kapkan Nyitrában tartotta székhelyét, a juguré volt a Tiszántúl. A tudun már 795-ben elismerte a frank fennhatóságot. 805-ben a nyitrai és morvaországi szlávok támadásai következtében, amelyek Dévény és Komárom ellen irányultak, az államszervezet szétesett, az avarok 811-ben végleg meghódoltak a frankoknak. E sorok írója a középkori egyházszakadás máig ható következményeire hívja fel a figyelmet. Ján Lukačka a keresztény­ség kontinuitásának a kérdését vizsgálja a mai Szlovákia területén, úgy látja, hogy a felső hierarchia ugyan a nagymorva állam bukása után eltűnt, de az alsó szinten a papság megmaradt, az utánpótlás morva területről jött. Nyitrán ismeretes volt Szt. Emmerám és Szt. Hippolit kultusza, ez az itteni szláv népesség kontinuitását igazolja.

Vincent Múczka  a király és az egyház viszonyát elemzi a XI. században Uhorskoban (ez a történeti Magyarország általánosan használt szlovák neve). Az uralmi forma ekkor patrimoniális volt, az egyház mégsem volt Eigenkirche. Fő jövedelme ekkor a tized volt, nem a földbirtok. A király mint patriarchális és karizmatikus uralkodó egyúttal szakrális jellegű is volt, ő az egyház legfőbb őre, kissé a frank állam mintájára, ahogy azt a 843-as zsinat meghatározta. A szabolcsi zsinat határozatai ezt követték. Az egyház alá volt rendelve a királynak, a kettőt nem lehet egymástól elválasztani.

Alexander Avenarius igen érdekes tanulmányában a kép fogalmát vizsgálja a patrisztika korában, mint az egyházszakadás egyik előzményét. A képnek ekkoriban többféle értelme volt, Szt. Atanáziusz a kép és az ábrázolt belső hasonlóságát hangsúlyozta, Aranyszájú Szt. János a teljes azonosságot, Pseudodonysios Areopagita a képben Isten képmását és annak ellenkezőjét is látta. Damaszkuszi Szt. János szerint minden kép, ami valamilyen formában emlékeztet a személyre, a hasonlóság is fontos. Niképhoros pátriárka szerint a hasonlóság révén mélyebb kapcsolat alakul ki, mint a szimbólum (pl. kereszt) révén. A frank álláspont viszont az identitás szempontjából nem a hasonlóságot látja a fontosnak, ezért kell a képet identifikáló felirattal ellátni. Ezek a különbségek is hozzájárultak a két egyház szétválásához.

Adriana Švecová a szepesi káptalan hiteleshelyi működésének a kezdeti szakaszát vizsgálja (1260–1314), a káptalan által kiadott mintegy 200 oklevelet formai és tárgyi elemzés alá veti, sőt paleográfiai szempontból is. Persze csak 113 oklevél maradt fenn. Ferdinand Uličný Kézai Simon magyaror­szági (!) krónikás származását úgy látja, hogy ősei Csehországból jöttek (a Bogát-Radvány nemzetség), Simon az első, aki szlovák környezetben született. Miloš Marek a szlovák etnoním elterjedését mutatja meg a középkori Magyarországon (Uhorskóban) a Tót, Tóti neveket viszi fel térképre, 170 ilyen helynevet tart számon, a Tótfalu – Magyarfalu jellegű helynevek valószínűleg az etnicitásra utalnak, de esetleg az életmódra is. A Slovan vagy hasonló etnoním is előfordul. Mária Nováková a személyt jelölő hely­nevek jelentőségét mutatja be a történetírás szempontjából, elsősorban Györffy több kötetes munkája és Fehértói Katalin gyűjtése nyomán, még Kiss Lajos földrajzi etimológiai szótárát is felhasználva. A helynévvé válást azzal magyarázza, hogy az illető képviseli a helyi lakosságot, vagy ő a tulajdonos.

František Oslanský az egyházi nemesek elterjedését vizsgálja az eszter­gomi főegyházmegye területén, az első, kiváltságaikat felsoroló oklevél 1255-ben kelt, de lehet későbbi is. 1262-ben újabb kiváltságlevelet kaptak. Elmagyarázza a különbséget a köznemesektől, és utal arra, hogy az egyház­megye területe a középkorban nagyjából azonos a mai Szlovákia területével. Tomas Maroš a Szepességben lévő lándoki kolostor történetéhez hoz adalékokat. A Szent Sír keresztesei 1212-ben Sárosban alapítottak kolostort, onnan költöztek 1313-ban a Szepességbe. A XIV. századi prépostok neveit sorolja fel, egészen 1591-ig is elmegy. 1593-ban a keresztesek eladták a birtokot és Lengyelországba költöztek. Henrieta Lászlóová a bozóki premontrei prépostság történetét mutatja be. Első kolostoruk a nagyváradi, II. István alapítása. A bozókit a Hont-Pázmány nemzetség mintegy 1124–1131 között alapította, vagy 1262-es átírásban maradt fenn egy 1135-ös birtokösszeírás. A közelfekvő birtokok miatt sok konfliktus támadt a szomszé­dos birtokosokkal. A kolostor eredetileg bencés rendi volt, a premontrei szerzetesek a morvaországi Klášterní Hradisko-ból 1180–81-ben kerültek Bozókra, amely azóta a premontrei rendé. 1505 táján Dévai András volt a prépost, aki megreformálta a rendet. 1530-ban a protestánsok támadása felszámolta a kolostort, a szerzetesek Garamszentbenedekre menekültek, 1567-ig még lehet tudni a prépostok nevét. 1530-64 között a kolostort várrá alakították át.

Juraj Šedivý Pozsony város „újonnan felfedezett” legrégibb okleveleinek a problémáját tisztázza. Darina Lehotská régebben hat oklevelet tartott számon, de ezek közül csak kettőt ismert eredetiben (1314-ből). Ezt a hatot a pozsonyi káptalan írnoka állította ki, ma is megvannak a káptalan levéltárában, de csak most jöttek erre rá. A XIV. század második feléből már német nyelvű oklevelek is vannak. A XIII. században a város még a káptalant vette igénybe, de a következő században már saját írnoka is volt, az első, név szerint ismert Siegfried, kb. 1350 körül. A tanulmányhoz két (1311 és 1314-es) oklevél fakszimiléje is tartozik. Vincent Sedlák egy általa szerkesztett, készülő pozsonyi oklevéltár problematikáját vázolja fel, nemcsak helyben őrzött okleveleket kell feltüntetni, az 1971-es, utolsó bővítés utáni Pozsony egész területét kell figyelembe venni, vagyis Oroszi, Dunacsúny vagy Dévényújfalu is figyelembe veendő, de csak a városi anyag, a megyére vonatkozó nem tartozik bele a gyűjtési körbe.

Veronika Nováková Trencsén megye írásbeliségét ismerteti, első ismert comese Mihály (1193–95), a XIV. század első felében már van vicecomes és szolgabírák is. 1342-ben tartották az első generalis congregatiot, a továbbiakban is 1526-ig Nyitra megyével együtt. 1526-ig 153 oklevélről tud, ezek közül egy elveszett, 142 eredetiben maradt fenn. Ezek tárgyi elemzését nyújtja. Vladimír Rábik a kelet-szlovákiai német jogú telepítés (és migráció) kapcsán a magyarországi bevándorlásról általában is ad képet. Az országon belüli költözést a hatóságok nem szerették. A keleti megyéket zömmel Sárosból telepítették be, az erre vonatkozó forrásokat és a telepítés ismert menetét mutatja be a szerző. A városok külön kiváltságokat kaptak telepesek befogadására.

Daniela Dvořáková a magyarországi nemesség életstílusának változásait mutatja be, elsőrendűen Zsigmond korában, a ruházatot, a bútorokat és az edényeket. Ivan Hlaváček német nyelvű írásában a XV. századi cseh királyi udvart tárgyalja, elsőrendűen Pogyebrád György korában. IV. Károly után hanyatlást mutat, csak 1458-tól van ismét királyi udvar a prágai óvárosban (tehát nem a várdombon). Működik a kancellária és a koronatanács, de papok és nemesek alig vesznek részt benne, Jan Rokycana huszita érsek pl. soha. Építkezés alig folyik. De sok könyvet Györgynek ajánlottak, oda is ajándékozták neki. Az udvari emberek több tucatnyi számban voltak jelen.

Julius Bartl a szlovákiai városi könyveket és problémáikat veszi számba, a koraiak a pozsonyi, selmecbányai, nagyszombati, besztercebányai, kassai, a XV. századiak az eperjesi, bártfai és kézsmárki könyvek. Sokfelé idővel már tárgyak szerint szakosított könyvekbe vezették be az ügymenetet, de pl. Zsolnán és Körmöcbányán mindenféle ügyletet vegyesen egy könyvben gyűjtöttek össze. Végül is 30 város vezetett ilyen könyveket. A városi levéltárakban egyéb iratok is találhatók a várostörténethez, összeírások stb. A könyveket hivatásos írnokok vezették, de olykor városi polgárok is, ami a városi polgárság magas kulturális színvonalát mutatja. A münsteri germanista, Ilpo Tapani Piirainen nyolc középkori és koraújkori szepesi krónikát elemez, szemelvényeket is ad belőlük. Időrendben az első a szepesszombati a XV. század derekáról, korabeli német nyelven, 1493-ból való egy névtelen Lőcséből, Konrad Sperlvogel ismert krónikája 1515–37, a lőcsei Daniel Türk 1548–1559. A szepesi jogkönyvben található egy kompilált világkrónika, azután van a Szepesi Krónika 1526–46-ról, Hain Gáspár jól ismert krónikája, Johann Briechenzweigé, amely 1910–13-ban jelent meg három kötetben, 1988-ban magyar fordításban. Van egy rövid feljegyzés a prágai vár 1540-es építéséről. Sok adat található Hain króni­kájában pl. az időjárásról.

Juraj Žudel a császtai Fugger-házról bebizonyítja, hogy 1535–83 között működött, a vöröskői uradalomhoz tartozott, 1539–42-ben épült a Fugger-birtoklás idején, gabonatároló és borpince volt (36 x 10,4 x 9,5 m terjedelemben). 1551-ig átlag évi 348 akót tároltak benne, 1559-ig átlag 915 akót. Értékes műemlék, joggal nevezik Fugger-háznak. Ivan Chalupecký a bochniai és wieliczkai lengyel sóbányákból a Szepességre szállított só problémáit világítja meg, a 13 város elzálogosítása miatt köztük és Nowy Sącz között konfliktusok voltak. Zsigmond Ágost lengyel király 1663-ban megengedte a só szabad kivitelét a városokba, de Sącz árumegállító joga miatt ellenkezett. 1570-ben egyezség jött létre, 1590-ben a városok Lubomirski herceg tulajdonába kerültek, övé voltak a sóbányák is, ez egy időre felszámolta a problémát. Báthory István 1583-ban Sącznak ítéli meg a hasznot.

Ludmila Sulitková Brno példáján vizsgálja, vajon a város lakosságának mintegy 10 százalékát kitevő felső réteget patriciátusnak vagy felső rétegnek kell-e nevezni. Köztük van egyetemi végzettségű is, 1620 előtt orvos és gyógyszerész. Nem mindegyikből lett tanácstag, többen nemességet szereztek. Spekulánsok viszont akkor is városi tanácstagok lehettek, ha csak nemrégen költöztek be a városba. A XIV. század harmadik negyedéig mindenképpen patriciátusnak kell nevezni, a lakosság ötödét-negyedét tették ki, bortermeléssel foglalkoztak. A tanácson belüliek és kívüliek közt nem volt érdekellentét. A XV. századtól már felső rétegnek kell tekinteni, nem patriciátusnak, csak egy részük került be a városi tanácsba, ezeket tanácsi rétegnek vagy inkább tanácsi patriciátusnak kell nevezni.

Mária Kohútová az 1626-os canonica visitatio alapján vizsgálja a Bars megyében található vallásos irodalmat, feltűnően kevés, sok még a kéziratos misszalé. A Tridentinum után született kegyességi irodalom alig található meg. Marta Dobrotková 1719–1740-es, 1774/75-es és 1777/78-as adójegy­zékek alapján elemzi Trencsén lakosságát, a háztulajdonosokat. 28 iparág­ban 108 kézműves szerepel, 33 csapos, 21 kereskedő az első időszakban, de 1740-ben már 236 kézműves dolgozik itt, tehát tipikusan kézműves város. Monika Kotianová bemutatja Ján Pálfi (vagyis Pálffy János) 1753-as kelte­zésű utasítását a bajmóci uradalom tiszttartója számára, amely 17 fejezetben tárgyi csoportosításban igen részletes útmutatást ad. Végül a kötetet szerkesztő Jozef Šimončič hoszabb bevezető szöveggel közli az 1938. november 13/14–27. között írt naplót, amelyet a lengyel–szlovák határmegállapító bizottság szlovák elnöke, František Hrudšovský vezetett. Egyértelmű a lengyel tárgyalófél fölénye, a megbeszélések is zömmel Zakopanéban folynak, és a lengyelek minden kívánságát teljesítik.

Mint a Pálfi név is mutatja, a szerzők zömmel ragaszkodnak ahhoz a pár évvel ezelőtt megadott határozathoz, hogy a régi magyar neveket szlovák helyesírással kell írni. Egyébként azonban örömmel állapítható meg, hogy a zömmel szlovák szerzők Uhorskót saját hazájuknak és államuknak tekintik, házigazdaszemmel vizsgálódnak a múltban. És az is örvendetes, hogy a kötet méltó képet ad Marsina professzor tekintélyéről és az iránta megnyil­vánuló köztiszteletről.

 

K životnému jubileu Univ. Prof. PhDr. Richarda Marsinu DrSc. (Dr. Richard Marsina professzor 80. születésnapjára). Zostavil: Sedlák, Vincent. Bratislava, Slovenský historický ústav Matice slovenskej, 1998. 433 o.

 

Niederhauser Emil