Klió 2005/3.

14. évfolyam

Szabadka gyáripara és a gyártulajdonosok, 1918–1941

Az elmúlt évek legnagyobb történetírói teljesítménye Szabadka szempontjából Stevan Mačković szabadkai történész meglehetősen vaskos munkája, a szabadkai iparról és iparosokról. Több mint egy évtizednyi levéltári kutatás alapján még soha nem közölt adatokat tár fel, és közöl jól strukturáltan. Az Arhiv Jugoslavije (Jugoszláv Országos Levéltár), és az Arhiv Vojvodine (Vajdasági Levéltár) adatait is felhasználta, de a legtöbb adat a Szabadkai Történelmi Levéltárból való. Kb. 20 levéltári állományt (fondot) nézett át a szerző, a legrégibbektől kezdve a legújabbakig, az igazgatási állományoktól, a hatóságokon keresztül (pl. a vámhatóság), az egyes cégek fennmaradt irataiig. Ezt részletesen dokumentálta a mintegy 1500 jegyzetben. A könyv elején felsorolja a használt levéltári állományokat, és szakirodalmat is. A tájékozódást mutatók segítik, az egyes fejezetekről magyar és német összefoglalók vannak. Kifejezetten sok az illusztrációs anyag a kötetben. A könyv végén a legérdekesebb forrásokat is közli. Az óriási mennyiségű összegyűjtött adat, többféle módon faggatható. Noha a könyv a két világháború közötti időszakra koncentrál, bőven találhatunk adatot a szabadkai ipar kezdeteiről, és a második világháború utáni államosításról is. Így a magánkézben lévő ipar fejlődéséről, és annak végéről is egészen jó képet kapunk. A cégekről is – a lehetőségekhez mérten – kimerítő tájékoztatást kapunk, a jelentősebb cégekről értelemszerűen sok adatot közöl, de a kisebb cégeket sem mellőzi. Az egyes iparágakat módszeresen dolgozza fel a szerző. A jelentősebb tulajdonosokról, illetve családi kapcsolataikról vannak bőven adatok.

A munka elején a szabadkai ipar hátteréről tudhatunk meg sokat, demográfiai urbanisztikai adatokat. Szabadka jellegzetes vonásairól is képet kapunk. Szabadka szabad királyi város volt, nagy terület tartozott hozzá egy sor kisebb településsel. Az új délszláv állam második legnagyobb városa lett, még akkor is, hogy északi területeit a határmegvonás Magyarországnál hagyta. Általában a „boldog békeévekkel” indul az egyes iparágak és vállalatok története, ugyanis ekkor érte el az iparosodás, és teszi rohamosan fejlődővé a várost, s ebben a felmerülő igények teszik dinamikussá. Szabadka ebben a korszakban vált az akkori fogalmak szerint nagyvárossá, az agrárvilágból kinőve, amely továbbra is körülvette. Építőipara, faipara, és más könnyűipari tevékenységek már kifejlődtek. Ez azonban magára a városra igaz, ha a szabad királyi város egészét figyeljük meg, akkor a mezőgazdasági termelés, és a mezőgazdasági termények kereskedelme a döntő. Az ipar a Szabadkán és környékén található a mezőgazdaság által termelt nyersanyagokra támaszkodott. Ezen alapult az iparosítás, amely azonban gyorsasága, mérete miatt önmagában véve is jelentős volt. A Monarchia többi részével furcsa a kapcsolat. Egyrészt a tranzitkereskedelem nagy, másrészt az ipar termékeit maga a város szívja fel. De a technológia, a szakemberek esetenként egészen távolról érkeznek, és elsősorban az építőipar szállított a Monarchia más részeire. Zomborral, Szegeddel, Budapesttel, Béccsel élénk a kapcsolat.

Az első világháború után előállt új politikai helyzetről is képet kaphatunk az egyes vállalatok történetéből, még akkor is, ha a szerző nem erre fókuszál. Ekkor több vállalat fejlődése megtorpan, meginog, egyesek nem élik túl a válságot, de a többség igen, sőt egyesek meg is erősödnek. Az országváltás után az immár külföldivé vált szakemberek alkalmazása lett körülményesebb, noha nem volt lehetetlen, mégis az egykori kapcsolatok jelentős része megszakadt. Az elhaló, többnyire északi kapcsolatok helyett a déli kapcsolatok kiépülése kezdődött el. A város mégis a perifériára került, ami számos nehézséget vetett fel. Híres városházának tornya mindössze 8 km-re került a határtól. A határmegvonás következményeként Szabadka távolról vezetett várossá vált. A szabad királyi városi állapot múlttá lett, noha a délszláv államhoz kerülő területét épen hagyták.

A szerző nem koncentrál a város etnikai összetételére, de utalások formájában érthető, hogy a belgrádi körök jóindulatát nehéz volt megszerezni, és nem is sikerült maradéktalanul. Szabadkára egyébként is jellemző volt a többnyelvűség, a többvallásúság. A magyar mellett a katolikus vallású bunyevácok, illetve horvátok (a régi iratokban: dalmaták) mellett erős volt a szerb közösség is. A multietnikus jellegnek számos egyéb jele is volt. Szinte a Monarchia minden nemzetisége megfordult Szabadkán.

A szerző Szabadka iparának ismertetését az építőiparral kezdi, talán azért mert volumenében ez volt a legjelentősebb. A legnagyobb megrázkódtatást is ez éli át 1920 körül. A dualizmus fejlődési dinamikája az építőipar felfutását hozta, így Szabadkán téglagyárak, cserépgyárak, beton- és cementgyárak, és aszfaltgyárak, valamint kőfaragó műhelyek működtek. Felfutását segítette, hogy Monarchia-szerte építkeztek, így termékeit, a Szabadkán átfutó vasút révén egészen jól teríthették. Az építőipar a majdani Vajdaság mezőgazdaságra települő ipara mögött a második legfontosabb tevékenység lesz. Szabadkán és környékén a lösz könnyen elérhető nyersanyag a téglagyárak számára. A monarchia felbomlása megroggyantotta az építőipart (1920-ban mindössze 35 ház épült – 73. o.) szinte leállt a termelés, később is mélyen az optimális termelékenységük alatt dolgoztak a téglagyárak. A szabadkai mélyrepüléssel ellentétben Újvidék – amely akkoriban sokkal kisebb volt Szabadkánál – felülmúlja építkezési kedvben. Mindezt észlelve a város vezetése tízévi, majd 1927-ben ezt felemelve húszéves adómentességet adott az építkezőknek. A téglagyárak piacuknak beszűkülése miatt folyamatosan mélyen termelőképességük alatt dolgoztak. A vasúti tarifák óriási mértéke (50 kilométeres szállítás az ár 40 százalékába került) drasztikusan leszűkítette versenyképességüket más belföldi piacokon. A helyi és az országos hatalomnak is megvoltak a tervei, ebben többnyire nem jutott szerep a szabadkai téglagyáraknak. A magánszemélyek építkezései viszont nem voltak elégségesek a fennmaradáshoz. Az egyes tégla- vasbetongyárak, kőfaragó műhelyek, építőipari kereskedő cégek történetét, és a tulajdonviszonyok átcsoportosulását külön-külön fejezetekben tárgyalja a szerző. Belgrád szerepe megnő a szabadkai építőiparban (Belgrádba település, illetve Belgrádból megjelenő cégek). Az országváltás után a gyárak idényjelleggel, sőt illegális módon is alkalmaztak munkásokat. Szinte csak a helyi piacra dogozhattak. 1938-ig 1833 épületet emeltek és 7567-et újítottak fel. Az építőipar nehézségei jól példázzák az ipar egészének nehézségeit, sőt felnagyítva mutatják meg azokat.

A szerző az élelmiszeripar helyzetének bemutatásával folytatja munkáját. Erről írja a leghosszabb fejezetet. Szabadka hagyományosan a város környéki élelmiszertermelésre támaszkodott. Az állattenyésztés révén a vágóhidak ellátása könnyű volt. A malomipar, a konzervipar, a szódagyártás, az édességgyártás és a jéggyártás is jelentős. A spiritusz (szesz), és a keményítőgyártás alapanyagai is a mezőgazdaságból származtak, de azokról a vegyipar kapcsán olvashatunk. A két iparág között jelentős az összekapcsolódás a tevékenység és a tulajdonviszonyok által is. Az országváltás után ez az iparág stagnál, sőt romlásnak indult. A két háború közötti időszakban az állatállományt inkább kiszállították, mintsem levágták volna.

A Hartmann és Conen részvénytársaság (101–121. o.) volt a leghíresebb, egyben ez a cég volt a legtőkeerősebb Szabadka egész iparát tekintve. A tulajdonosok Párizsban ismerkedtek meg. Hartmann a Hartmann Raffael és társai nevű céget működtette Szabadkán. Tojás, csirkehús és vadhús kereskedelmével foglalkozott, terebélyes kelet-európai kapcsolataik voltak. A Conen család Németország nyugati részéről való. Zöldségkereskedelemmel foglakoztak. Az ismeretség folytán a két család társult és létrehozták szabadkai cégüket. 1896-ban a cég részvénytársasággá alakult át „Magyar Húskiviteli Részvénytársaság” (103. o.). További története, és névváltoztatásainak története a város történetével érzékenyen egyevág. 1918-ban „rekvirálják”, de a zavaros évekből mégis működőképes cégként került ki. 1919-ben új nevet kap: Deoničarsko društvo za izvoz mesa (107. o.). A nagy gazdasági válság, amely Jugoszláviában 1930 és 1934 között volt a legerősebb, megingatta. A II. világháború idején a cég a politikai irányvonalhoz illeszkedően változtatott nevet, és a „fasiszta” Hangya egyesülettel működött együtt. Így ez a cég sem kerülhette el sorsát a kommunista időszakban, az egykori tulajdonosoktól gyakorlatilag mindent elvettek. Vilhelm Conen Jakobčić 1961-ben útlevelet kaphatott, és (Nyugat-)Németországban települt le. Könyvet is írt: A nem-emberek, akik félisteneknek tartották magukat címen (Unmenschen die sich für Halbgötter hielten – 117. o.) – úgy vélem a cím önmagában is beszédes. A két világháború között, több húsfeldolgozással foglalkozó üzem is létrejött (az első szabadkai szalámigyár, kóser szalámigyár, a Korhecz szalámigyár, halkonzervgyár). A malomipar és kenyérgyártás sorsa is hasonló.

A Szabadkán még ma is meghatározó édesipar kezdetei 1904-ig nyúlnak visz-sza. De a Ruff család édesipari gyára lesz a legnagyobb. Ruffékat ugyanúgy kisemmizik és megalázzák mint Conenéket. A szódafogyasztásban a város megtartotta monarchiabéli jellegét, több szódagyár és jéggyár is működött (147. o.). A két háború között létrejött egy likőrgyár, majd a Baross Szövetség alapított egy konzervgyárat (148. o.). Összegezve az élelmiszeripart a dualizmus időszakában vett lendület tovább mozdította a két világháború közti időszakban is.

A bőripar és cipőgyártás nem volt fejlett sem Szabadkán sem környékén. Erre a térségre az állatállomány kiszállítása és a kész bőripari termékek behozatala volt a jellemző. A gyártásban alkalmazott technológiák korszerűsége elmaradt a külföldi technológiáktól. A bőripari cégek alapítói és fenntartói általában mással is foglalkoztak. A város szükségletét alapjában véve a kisiparosok elégítették ki, még 1926-ban is 250 cipész és papucsos működött a városban. Később a híres Bata cipőgyár termékei is megjelentek. A cipőgyártás iparosítása a két világháború között fokozódott. A bőripar egyik mellékága a bélfeldolgozó ipar volt, a húros hangszerek húrjait, teniszütők húrját, az orvoslásban használatos, valamint a kolbászok töltéséhez használható termékeket állították elő.

A vegyipar gyorsan fejlődött, jól szétválasztható ágazatai vannak. Egyrészt létezett a nehézvegyipar, szeszgyártás, gyógyszergyártás, kozmetikumok gyártása, valamint a festék és oldószergyártás. Szabadka nem volt tökéletes helye a vegyipar egyes ágainak, mert a nyersanyagok hiányoztak. Mégis a későbbi Vajdaság egyedüli nehézvegyipari üzeme, a Klotild első magyar vegyigyár Rt. leányvállalata, a majdani Zorka A. D. (193–198. o.) volt. Az első világháborúig nagy műtrágyagyárrá nőtte ki magát. A szabadkai szegény lakosság közül sokan élhettek meg ennek köszönhetően. A kénsavgyártásban messze földön – főleg a majdani délszláv állam perspektívájából – nem volt konkurense. Az 1920-as határmegvonással, a Klotild cég és leányállatai több ország fennhatósága alá kerültek. A szabadkai rész a határok meghúzása előtt élénk kapcsolatban volt a Magyarországon maradt, és a Romániához került résszel. 1919-ben zárlat alá helyezték, majd nevet változtatott. Az új államban a Zorka jelentősége rendkívül nagy volt, hiszen a földművelőket rá kellett szoktatni a műtrágya használatára. A cégnek élénk külkapcsolatai is voltak, importált, és exportált. Külföldi szakemberek is dolgoztak a cégnél, szaktudásukra volt szükség, egyikük egy szőlészetben hasznos szert is szabadalmaz. A gyár 1940-ben leállt a behozatali nehézségek miatt, a háború alatt két német bomba is hullott rá, 1947-ben államosították. Gépeinek nagy részét leszerelték, majd Szerbiába vitték. Szabadkán jelentős volt a keményítőgyártás is. Nyersanyag volt bőven (kukorica, gabonafélék). Az első világháború előtt három keményítőgyár működött, részben kötődtek a szeszgyártáshoz. 1875-ben öt ecetgyár működött Szabadkán. Zöldségek konzerválásával is foglalkoztak. A két világháború között sikeres volt a szérumgyártás. Szappangyárak működtek, pl. a szintén Beck Manó alapította üzem, amely a szappan mellett gyertyát is gyártott. A szükséges illóolajakat Indiából, és Dél-Amerikából szerezték be. Az üzem gépeit a második világháború után Eszékre és Újvidékre szállították. Az Erika cég parfümgyártással is foglakozott. A Háború ideje alatt egy svájci állampolgárságú magyar, Minder Frigyes irányítja, és mindent elvisz, amit meg lehetett mozdítani. Hartmannék és Conenék, Nizza néven működtetnek szappangyártó céget. Komor (Klein) Géza 1893-ban alapította Szabadka első lakk- és festékgyárát, a tulajdonos „gyarmati” árukat is árult. Fia Komor Gyula (Julije) 1926-ban Detroitban Fordéknál tanul. Visszatérése után a Ford, és a Standard Oil főképviselője lett a délszláv államban. A vegyiparban van némi mozgás a határmegvonás után is, de kevés új céget alapítanak, noha az egykori Klotild dominanciája egyértelmű.

A fafeldolgozó ipar jelentős volt, mert a majdani Vajdaság területe jó piac volt. A nyersanyagot kezdetben Erdélyből, Boszniából, Szlavóniából, Szlovéniából szerezték be. A határmegvonás után tehát csak részben záródott el a nyersanyagforrás. A faiparban nem foglalkoztattak sok embert, a kisipari módszerek, és keretek voltak jellemzők. Szabadkán nem volt gőzfűrészipar, így csak a bútoripar, az asztalos ipar, és az építkezésben használatos fafeldolgozás működött. A faipart is sújtotta a vasút magas szállítási tarifája, majd a gazdasági válság tépázta meg. A Hrast volt az egyedüli ipari méretekben dolgozó gyár Szabadkán. A kefegyár, és a háztartásban használatos eszközöket gyártó cégek is a faiparhoz kötődtek.

A faipar önmagában véve nem volt nagy volumenű, sem a benne felhalmozott tőke, sem a foglalkoztatottak tekintetében. Az iparág lehetőségeit a helyi szükségletek határozták meg, amelyeket ki tudott elégíteni. Érdemes azonban megfigyelni, hogy az 1918 előtt alapított cégek tönkrementek, noha nem közvetlenül a határmegvonás miatt, és a vele foglalkozó elit kicserélődött.

A papírgyártáshoz a Délvidék nem nyújtott kedvező körülményeket, hiányoztak az erdők. Így igazi papírgyárak nem voltak Szabadkán. A papír átdolgozása, illetve a papírból készülő termékek gyártása folyt. A papírgyártással ellentétben a nyomdászatnak mély gyökerei voltak [Karl Bittermann (256. o.) már 1844-ben nyomdát alapított]. 1919-ben tanfolyamot szerveztek a szedőknek, hogy megtanulják a bunyevác-szerb nyelvet. Könyv- és lapkiadás is folyt (a Bácsmegyei Naplót adják ki, Bibliát és katekizmust is nyomtattak Szabadkán). A két háború közötti időszakban több nyomdát is alapítottak, ezek mellett több, kb. fél tucat nyomdászműhely is létezett, köztük a Hírlap kiadója is. A papír- és nyomdaiparban tehát volt némi átrendeződés a hatalomváltás után, hogy a két háború között a kezdeti nehézségek után bővüljön ez az iparág.

A fémiparnak sem kedvezett Szabadka és környéke, nyersanyag és elég energia sem volt. Mégis létezett kézműves hagyomány, és igény is a fémfeldolgozó ipar termékeire. Az első öntöde, rugógyár és fémbútorgyár 1888-ban alakult meg. A két világháború között többek között kerékpárgyártásba is kezdtek, hogy aztán a II. világháború után lefoglalják, majd államosítsák a céget, nevét Partizanra változtatva. 1889-től működött a városban szivattyúgyártás. 1918-ban 5 nagy vaskereskedés volt itt. 1918-ban jelenik meg a Reiter féle dinamógyár (310. o.). Bádogos munkákat is végeztek a gyárban. A legnevesebb gyár a Ferrum Rt., ezt Steiner Kálmán alapította (286. o.). Steinert 1920-ban hallatlan módon meghurcolja a szabadkai vezetés, száműzve Szabadkáról, arra kötelezve, hogy Péterváradba költözzön vissza, hogy végül mégis megengedjék a letelepedését. A cégnek még 1919-ben megváltoztatják a nevét Tvornica gospodarskih strojeva i ljevnica željeza d. d.-re. Javítóműhelyében vasúti kocsikat javítanak. Ebben az időszakban a cég prosperitása az állami megrendelésektől függ, és igazi gyáróriássá növi ki magát több alvállalkozást is maga előtt görgetve. Ezután eladósodva, a II. világháborúig folyamatosan nehézségekkel küzd, hogy végül 1945-ben lefoglalják, és 1948-ban államosítsák. Ebben a periódusban kezdődik meg az elektromos készülékek korszaka, amely kezdetben a fémfeldolgozáshoz kötődött.

A textilgyártás gépesítése a XIX. században, a királyi Magyarország idején a zsineggyártással és a farostgyártással elkezdődött. A délszláv állam tudatában volt az iparág fontosságának, és a vám, valamint a szállítási költségek kedvezőek voltak 1918 és 1941 között. Még 1777-ben hagyták letelepedni az Elzászból jött Jákob Mickl kalapgyártót (341. o.). Később még mások is céget alapítanak. Roth Ármin kalapos cége volt a legsikeresebb a két háború között, a háborúban bombatalálatot kapott, a kommunista hatalom 1946-ben államosította a céget. A városban voltak finom posztó előállításával foglalkozó cégek is, a kötött ruházat gyártásával is foglalkoztak. Drága kelmékkel, keleti szőnyegekkel szintén kereskedtek.

A könyv utolsó, nagyobb fejezete a város, illetve az állam által alapított és fenntartott cégekkel foglalkozik. Az 1800-as évek vége felé ismerték fel, hogy a város szempontjából szükséges bizonyos cégeket alapítani. A vágóhidat 1891-ben alapították, (376. o.) és 1903-ban bővítették, a különböző állatok leölésére alkalmassá tették. A városban tilos volt nagy állatot vágni. A házi vágás tilalmát 1918 után érvénytelenítik, nem törődnek vele, és a vágóhíd romlásnak indult, kapacitásának 10 százalékán működött. 1934-ben a báni igazgatás rossz állapota miatt becsukatta.

1890-ben alapították a városi gázszolgáltatót (375. o.). Szénből állították elő a gázt, a termelés bűzzel járt (1928-ban a Völgyi család meg is mérgeződött). Kezdetben a termelés a közvilágítást szolgálta, és másodlagosan az egyéni fogyasztók igényeit. A háború után a közvilágítást árammal oldották meg. 1934-ben végleg megváltak a gázlámpáktól, és a közvilágítás immár kizárólag árammal történt. A cég 1945 után még működik, de jelentős szerepe nincs. A városi áramellátás fejlődése a villamosvasúti hálózat fejlesztésével függött össze (377–384. o.). A Szabadka–Palics villamos vasútvonal építése 1889-ben kezdődött. A Szabadkai Villamos Vasút Rt. többször vált nevet és tulajdonost (volt belga és amerikai tulajdonosa is). Hőerőmű is épült, 1896-ban készült el, két részlege volt, az egyik kizárólag a villamosok működtetésére, a másik pedig az egyéni fogyasztók igényeinek kielégítésére. A villamosokat a Ganz gyár szállította, a délszláv állam Škoda villamosokat vásárolt. 1930-ban a cég központját Belgrádba tették át. 1929-ben alakul meg a Subotičko autobusko preduzeće, ez az autóbusz-forgalom kezdete. Mégis ez a történet 1974-gyel vett csak újabb fordulatot, amikor felszámolták a villamosforgalmat (alighanem ez volt a város történetének legnagyobb baklövése). Az I. világháború után Szabadkán van a székhelye az állami vasútvonalak regionális igazgatóságának (385. o.). Létezett a Gradska ekonomija nevű cég is (377. o.), amely a város kezében lévő mezőgazdasági termelést irányította. A város állapította cégek közül megszűnt a vágóhíd és a gázgyár. A villamos energia gyár ugyan nem szűnt meg, de áttelepítették. Az új állam csak a regionális vasúti igazgatóságot telepítette Szabadkára, de rövid idő alatt azt is áthelyezte.

Végül az egyéb ipari tevékenységekkel is foglalkozik a szerző: gyógyszergyártás, illetve gyógyszertárak, mozik, intézetek, biztosító társaságok, közvetítő ügynökségek (vámügyeket lebonyolító), szállítmányozók, szövetkezet, ültetvényezők, bankok. Ezek történetét csak röviden érinti a szerző.

A könyvből sok következtetést vonhatunk le, hiszen sok az adat. Abban a pillanatban, amikor Szabadka a délszláv állam része lett, civilizációs, infrastrukturális szempontból mesze az ország átlaga felett állt. Az újonnan alakult állam legrégibb mozija, zeneiskolája, valamint a legnagyobb városháza volt benne. Mind emellett számos más példa található. Ha a nemzeti kérdést vizsgáljuk az ipar szempontjából, akkor meg kell jegyeznünk, hogy sem a magyarok, sem a szerbek, sem a horvátok, illetve bunyevácok nem voltak kulcspozícióban. Szabadka ipara legnagyobbrészt a városban élő zsidó polgárok kezében volt az első világháború előtt. A kereskedelem és az ipari tevékenység nagyjából 70–80 százalékát működtették (ha ezt ki lehet így fejezni, noha a városban lakó zsidóság nagy többsége mégis szegény volt). Igyekeztek a fennálló hatalmi viszonyokhoz igazodni. Karikatúra szerű Geiger Béla esete, aki fémipari cég tulajdonosaként először magyarra, majd szerbre változtatja nevét. (Geigerről Gáborra, Béláról 1930 körül Vojislavra szerbesíti nevét). A cégek vezetése jellegzetesen családi keretekben működött. A szaktudást 1918 előtt az esetek túlnyomó többségében a Monarchia más részeiről érkező szakemberek hozták Szabadkára, ennek az I. világháború sem vetett véget teljesen.

Az első világháború következményei nehéz helyzetbe hozták a vállalatok tulajdonosait, a legjobban az építőipar ingott meg. A cégek egy része tönkrement, más részük csökkent kapacitással dolgozott. Egyes cégek székhelye elkerült Szabadkáról, főleg Belgrádba, de máshova is. Az első világháború előtt ellenben az volt a jellemző, hogy egyes cégek Szabadkára költöztek. A megingás mégis csak átmeneti, 1918 után a zsidó származású tulajdonosok megtalálták helyüket. Néhány év elteltével rendkívül rugalmasan alkalmazkodtak az új helyzethez. 1918 után a részvényesek között erőteljesebben megjelentek bunyevác-horvát, illetve szerb tulajdonosok is, de a változás mégsem nagy. A szerb tulajdonosok megjelenése nem előzmények nélküli, hiszen még a monarchia idejéből jelen voltak a város gazdaságában (pl. volt kifejezetten szerb bank is), mégsem válik befolyásuk döntővé. A magyarság gazdasági ereje a városban, az első világháború előtt is csekély volt, a világháború után is csekély maradt. Az új délszláv államban azonban szó sem lehetett arról, hogy helyzetbe hozzák ezt a nem szláv, sőt mindvégig ellenségként kezelt közösséget. A magyarság a Délvidéken egyébként is hátrányos helyzetben volt. Igaz, hogy a magyarság, illetve bunyevácság meghatározásokkal óvatosan érdemes bánni, hiszen a két etnikum egybeolvadása viszonylag előrehaladott volt, így esetről-esetre még azonos családokon belül is más volt a viszonyulás a magyarság, illetve a szlávság irányában. Ezeket az árnyalatokat nehéz utólag kideríteni. A két világháború között sok biztosító és szállítmányozó cég jött létre, valóságos burjánzás volt e téren.

A második világháború döntő változásokat hozott. Egyrészt a háborúban felszínre került őrült ideológia folytán a zsidó származásúak pusztítása óriási méreteket öltött, sokakat munkaszolgálatba vittek, másokat koncentrációs táborokba (a szabadkaiak 1944-ben Auschwitzba kerültek), hogy ezt a kommunista Jugoszlávia az államosításaival, a tulajdonosok kisemmizésével, sőt megalázásával tetőzze. A még életben maradt, egyéni tragédiákat átélt zsidóságtól elvették vagyonát. Több gyárat is bombatalálat ért. Újabb cégek irányítását tették át Belgrádba. Jellemző, hogy leszereltek cégeket, és máshova vitték őket, ez az első világháború után kivételes esetnek számít, ahogy az is kivételes volt, hogy a magyar hatóságok szereljenek le és vigyenek el egyes üzemeket 1941 és 1944 között.

1920 után tehát a gazdasági élet szereplői közötti viszonyok szerepek módosultak, a második világháború után azonban a helyzet 180 fokosat fordult. A dualizmus kori exponenciális növekedés helyett átmenetileg csökkent, majd lineárisan nőtt a termelés. Ez a város helyzetének, illetve a körülötte lévő politikai földrajz megváltoztatásának a következménye, másodsorban azonban az új államon belüli protekcionizmus, illetve preferenciaelvek is jelentős hatásúak voltak. A város térnyerése, fejlődése tehát megtört, ezt súlyosbította a második világháború. Szabadka felett a rövid huszadik század úgy repült el, hogy csak annyi változott, amennyi okvetlenül szükséges volt. A városközpont építészeti szempontból ma is az „aranykorban” kialakult képet mutatja, infrastrukturális értelemben a külső városrészek felzárkóztak, de ezen a téren sem történt áttörés. 1920-ban a gazdasági rendszer maga, és nem utolsó sorban a tulajdonosok jelentős része túlélte a megrázkódtatást. Csupán zavar állt be a tulajdonviszonyokban, 1949-ben viszont teljes törés. A kép pontosítása végett viszont el kell mondanunk, hogy a kommunista hatalom megpróbálta ugyanúgy működtetni az ipart, mint annak előtte, tehát strukturális változásokat nem akart, mégis hosszú távon folytatódott a szabadkai ipar és gazdaság eróziója.

Szabadka ütemes fejlődését a vis maior, a világtörténelem alakulása siklatta ki a megkezdett pályáról. Az első világháború határ menti várossá tette annak minden hátrányával, a második világháború idején a hatalomváltások megtépázták, a náci befolyás etnikai értelemben változtatta meg a várost, hogy a kommunista hatalom átalakítsa a birtokviszonyokat is. Hosszú távon lassan ellehetetlenült a város gazdasága. Napjaink csődje azonban nem egyértelműen vezethető le ebből, kellett hozzá az 1990-es évek őrült politikája is. Szabadka így ma inkább a szép emlékek városa, semmint a gazdasági prosperitásé. A könyv inkább az előbbiről szól.

Stefan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941) (Szabadka gyáripara és a gyártulajdonosok, 1918–1941) Istorijski arhiv Subotica, edicija posebnea izdanja, Subotica, 2004. 508 o.)

Mészáros Zoltán