Klió 2005/3.

14. évfolyam

Mos maiorum. Az ősök erkölcse. Az identitás kialakulása és konszolidációja a Római Köztársaságban

A kötet a TU Dresden-en működő Institutionalität und Geschichtlichkeit nevű, kiemelt kutatási terület (Sonderforschungsbereich 537) keretében az A2 jelű ókortörténeti alprogram munkatársainak közreműködésével jött létre. Rövid, a köszönetnyilvánításokat tartalmazó előszó után, a két szerkesztő által jegyzett bevezető tanulmánnyal veszi kezdetét az érdemi rész (Institutionalitäl und Geschichtlichkeit in der römischen Republik: Einleitende Bemerkungen zu den Forschungsperspektiven, 1–23). A társadalmi stabilitás és az intézményi folyamatosság a római köztársaságban nem magyarázható sem egy kidolgozott államjog, sem pedig a személyes kötődések és társadalmi függőség szövetéből összeálló, kifejezetten az ókori Rómára jellemző társadalmi rend egyedüli következményeként. Ez a jelenség csak a római értékrendszer háttere előtt érthető meg: a fides, virtus és a többi fogalom döntő befolyással voltak a politikai cselekvés kötelező szabályaira, a nobilitas és a nép közötti kommunikációra. Az említett ókortörténeti alprogram azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ennek az értékrendszernek az egyik tartóoszlopát, a mos maiorum fogalmát világítsa meg úgy, hogy necsak egyszerűen filológiai értelemben vett fogalomtörténetet adjon, hanem megvizsgálja a fogalom szerepét a res publica politikai kultúrájának tágabb összefüggéseiben is. A szerzők rövid bevezetésben fektetik le az elméleti alapokat. A római értékrendszert olyan társadalmi berendezkedés summájaként határozzák meg, amelyet „a normatív viselkedési struktúrák elfogadása és internalizálása” hoz létre és „az axiomatikusan, metahistorikusan és kissé metafízikusan lehorgonyzott értelem- és értékfelfogásokra való szimbolikus utalások” legitimáltak (14). Az ebből levezetett társadalmi cselekvési és kommunikációs folyamatokat, amelyek a „normatív viselkedési struktúrák objektivizálásának” folyamatos reprodukálása által mennek végbe, a kiadók a mos maiorumban mint a „példaszerűen megélt, ritualizált cselekvési és kommunikációs minták” konglomerátumában foglalják össze (15).

Elsőként Wolfgang Blösel fogalomtörténti elemzését olvashatjuk (Die Geschichte des Begriffes mos maiorum von den Anfängen bis zu Cicero, 25–97), amelyben azt mutatja meg, hogyan vált az „ősök erkölcse” lépésről lépésre családi hagyományból a nobilitas összarisztokratikus viselkedési kódexévé. A köznép tagjai soha nem hivatkozhattak ősökre, mert ez lényegileg az arisztokratikus státusharc eszköze és médiuma volt. A tanulmány egy bevezető fejezet után előbb a mos maiorum szerepét vizsgálja Plautus komédiáiban, és arra a következtetésre jut, hogy a mos maiorum volt a nobilitas tagjainak politikai cselekvéséhez a döntő legitimáló eszköz. Ezt a pompa funebris mint a mos maiorum színpada elemzése követi, majd a mos maiorummal mint a nobilitas erkölcsével foglalkozik. Ennek során megállapítja, hogy a mos maiorum fogalma és koncepciója a rendi harcok utáni évtizedekben keletkezett a régi patríciusi gensekben, de hamarosan a plebeiusi gensek is hivatkozhattak az állam szolgálatában megalapozott családi hagyományaikra. Ezáltal a mos maiorum egyrészt kijelölte az egyes gensek közötti konkurenciaharc határait, másrészt az egyes gensek saját családi tradíciójuk fenntartásával erősítették a mos maiorumot. A következő fejezetben az idősebb Cato és a mos maiorum viszonyát tárgyalja, majd tovább követi a fogalom fejlődését az I. század kezdetéig. Az utolsó előtti fejezet azt vizsgálja, hogy hogyan bővítette ki a mos maiorum fogalmát Cicero, és tette alkalmassá arra, hogy bárki hivatkozhasson rá, aki a populus Romanus tagjának tartja és érzi magát. A tanulmány végén összefoglalja az eddigieket, és rövid kitekintést ad a principátus időszakára.

A mos fogalmának a külpolitikai érvelésben való felhasználását vizsgálja Rene Pfeilschifter (Andere Länder, andere Sitten? Mores als Argument in der römischen Außenpolitik, 99–140). A kérdés az, hogy vajon a saját értékek és erények mint legitimáló cselekvési minta hangsúlyozása az idegen hatalmakkal szemben hideg számításon vagy meggyőződésen alapult? A kérdésen mindenesetre lehet vitatkozni, amit jól illusztrálnak a különböző, Scipio Africanustól Caesarig terjedő esettanulmányok. Feltűnő, mennyire kicsi a rómaiak küldetéstudata a saját morest illetően, és mennyire zárt az értékrendjük az idegen erényekkel szemben.

Michael Stemmler az előző két tanulmány kiegészítéseként a cicerói kor retorikai és retorikaelméleti írásaiban vizsgálja az exempla szerepét (Auctoritas exempli. Zur Wechselwirkung von kanonisierten Verganganheitsbildern und Gesellschaftlicher Gegenwart in der spätrepublikanischen Rhetorik, 141–205). Két hatósíkot különböztet meg: az egyiken az exempla lendíti előre a társadalmat, míg a másikon a társadalom hat vissza az exemplára. Az exempla lényeges stabilizáló teljesítményét az időtlenségükben ismeri fel, vagyis a kiemelkedő tettek és társadalmi viselkedési módok emblematikus megjelenítésében. Ezekre mint történelemre emlékeznek, függetlenül a hozzájuk kapcsolódó valós történelmi tartalomtól. Az emblematikus funkció aktívan ellene hatott a múlt történeti kutatásának.

A tanulmányok második csoportja a római értékrend jelentőségét tárgyalja abból a szempontból, hogy a különböző társadalmi rétegek hogyan tudták kölcsönösen elfogadni egymást a politikai és vallási szférában.

Martin Jehne ragyogó cikkben mutatja be, hogy a népgyűlésben a formális felesküvés a libertas populi Romanira, az arisztokrata hivatalnokok által semmi esetre sem volt alakoskodás (Jovialität und Freiheit. Zur Institutionalität der Beziehungen zwischen Ober- und Unterschichten der römischen Republik, 207–235). A nobilitas és a nép közötti társadalmi aszimmetria tudatában az ilyen bizonyítékok váltak kényszerítő gesztusokká a kölcsönös státus elfogadására. A politikai kommunikációt legyőzte egy „jovialitas” parancs, vagyis egy rituális érintkezési forma a társadalmilag nem egyenlők között, ami ezt az egyenlőtlenséget nem állította félre, hanem a jelenlétét kisebbítette.

Andreas Goltz azzal a szereppel foglalkozik, amelyet a római magisztrátusok „karhatalmi” emberei betöltöttek a konfliktusok kezelésében (Maiestas sine viribus – Die Bedeutung der Lictoren für die Konfliktbewältigungsstrategien römischer Magistrate, 236–267). A kérdés az, hogy mennyire szorult rá ez a kommunikáció a stabilizációs stratégiákra, mennyire voltak korlátozottak a hivatalnokok lehetőségei, hogy a népet engedelmességre kényszerítsék. Hangsúlyozza, hogy a lictorok funkciója szimbolikus és intézményes. A fölérendelt autoritás elfogadását többek között a hivatalnoki szimbolika respektálására vezeti vissza. Az, hogy a késői köztársaság krízise mintegy ennek a szimbolikának a legitimációs krízisévé vált, természetesen ismert.

A kötet zárótanulmányában Bernhard Linke a vallás síkján vizsgálja a kollektív válságkezelést és identitásteremtést összefüggésben a társadalmi és politikai cselekvés szférájával (Religio und res publica. Religiöser Glaube und gesellschaftliches Handeln im republikanischen Rom, 269–298) Újra felteszi a régi kérdést: vajon a vallásos intézkedések kötege a valódi hit kifejezése vagy csak a politikai uralom biztosításának a kengyele volt. Ezek az alternatívák (helyesen hangsúlyozza) túl keveset ragadnak meg, egyrészt mert a római vallást normaszerkezetnek ábrázolják, ami szorosan egybe illeszkedik a politikával, másrészt pedig a középső köztársaság arisztokrata vezető rétege szilárdan gyökerezett a vallásos gondolat- és értelmezésmintákba. A populos ezen vallásos meghatározottsága segített abban, hogy a deviáns egyének, illetve csoportok különösebben messzire nyúló vallási következmények nélkül kirekeszthetők legyenek, valamint behatárolta a vallásos és társadalmi cselekvés horizontját. A rómaiak meggyőződése szerint a társadalmi normák szerinti cselekvés minden római számára biztosítja az istenek támogatását és védelmét. Ily módon védve a külső fenyegetésektől csak a belső veszélyekkel kell szembeszállniuk. A kötet kerek egész. A hat tanulmány részletes és sokrétegű megközelítései a témának, ami a mos maiorum genezise, dinamikája és társadalmi hatóereje. Mindegyik tanulmány ad rem íródott és gondolatilag, illetve tematikailag összekapcsolódik egymással, emellett mindegyikhez részletes bibliográfia található, amelyekben ugyanakkor sok átfedést találhatunk. Külön értéke a kötetnek a jól használható tárgy-, név- és forrásmutató. Mindent összevetve egy különösen jól használható és tanulságos kiadványra lel benne az, aki készbe veszi.

Bernhard Linke, Michael Stemmler (szerk.): Mos maiorum. Untersuchungen zu den Formen der Identitätsstiftung und Stabilisierung in der römischen Republik (Az ősök erkölcse. Az identitás kialakulása és konszolidációja a római köztársaságban). Stuttgart, Steiner, 2000. (Historia Einzelschriften 141). VII, 319. o.

Lakfalvi Géza Imre