Klió 2005/3.

14. évfolyam

A rómaiak zsidók iránti érzületei Traianus császár idején

 

Martin Goodman (Oriental Institute, Universitiy of Oxford) tanulmánya egy jól ismert problémakör – a rómaiak zsidók iránti ellenséges érzületének korai császárkori alakulása – árnyaltabb bemutatására vállalkozik – az előzményeket is felvillantva –, egyrészt a sokat idézett történeti forrásokra, másrészt a régészeti leletekre támaszkodva. A szerző abból a gondolatból indul ki, hogy a rómaiaknál a tekintélyhez és a hatalomhoz a háborús katonai sikereken keresztül vezetett a legrövidebb út, és cikke ennek az ideológiának a zsidókkal szembeni viszonyra gyakorolt hatását vizsgálja a korai római birodalomban.

Ez a kapcsolat kezdetben nem különbözött lényegesen a Mediterráneum keleti népeivel szemben mutatott viszonytól, de a Kr. e. I. század közepétől változás következett be, amelynek okait a tanulmány szerzője igyekszik számba venni. A rómaiak először a mediterrán világ keleti felének meghódításakor kerültek kapcsolatba a zsidókkal, amikor is a hadvezérek – új és új alkalmakat keresve a katonai dicsőségre – beavatkoztak a hellenisztikus államok ügyeibe. A Földközi-tengeri világ teljes meghódítása során kialakult az a római politikai szisztéma is, amelynek lényege az arisztokrácia intenzív versengése volt, és amely egyfelől a római uralom expanziójához vezetett, másfelől a polgárháborúban, majd pedig a hatalom Octavianus általi megragadásában csúcsosodott ki. Az elkövetkező évszázadokban a Mediterráneum stabilitása és virágzása önmagában is elegendő lett volna, hogy legitimálja a rómaiak szerepét az alávetettek szemében, viszont a császárok továbbra is kénytelenek voltak – éppen maguknak a rómaiaknak – megfelelő nyilvános képet fenntartani, amely normális esetben a harcias vezető képe volt.

Az, hogy a különböző császárok az erélyes, életerős megmentőtől a jótékony apa figurájáig terjedő skálából mit választottak, nagymértékben a körülményektől függött, de csak kevés császár fordított hátat a római éthosz folyamatosságának, amely az állam nevében szerzett dicsőséges katonai győzelmet a politikai hatalomra való jogalapnak tekintette. Ugyanakkor a római állam számára a béke megőrzése is fontos volt a provinciákban, illetve a vagyon kivonása onnan, éppen a császárság hatalmát biztosító katonai erő fenntartása érdekében. Mindezek után az állam már megengedhette magának, hogy toleráns legyen a birodalmon belüli kultúrák és vallások sokféleségével szemben, és a diaszpórák lakói számára sem volt követelmény, hogy alkalmazkodjanak a római modellhez. A zsidók vallásosságának a megítélése is a multikulturális toleranciának ebben a légkörében történt: monoteizmusukra mint vallásuk sajátos vonására tekintettek, amelyet egy hosszú, tiszteletre méltó hagyomány szentelt meg, bizonyos vallási szokásaikat, mint a körülmetélés vagy a szombat megtartása, inkább bizarrnak és mulatságosnak tartották, mint veszélyesnek, a jeruzsálemi Templomhoz kapcsolódó szertartások pedig a legkevésbé voltak idegenek a pogány világ számára, eltekintve a Templomhoz kapcsolódó tömeges zarándok­lat szokásától.   

A zsidók katonai-politikai helyzete sem volt rendkívüli, habár a Kr. e. II. századtól folyó háborúk története azt sugallhatja, hogy ez az időszak a főképpen szülőföldjükön, Judeában élő zsidók számára is a szüntelen katasztrófák sora volt, de a tanulmány szerzőjének véleménye szerint egy ilyen kép megtévesztő volna, hiszen Kr. u. 70-ig Jeruzsálemnek mint vallási-politikai hatalomnak éppen a  virágzása figyelhető meg, amelyhez nagymértékben hozzájárult a vagyonnak a Templomhoz kapcsolódó koncentrációja. Ennek a prosperitásnak a Hasmoneusok alatti történetét Josephus Flavius is kiválóan dokumentálta. Jeruzsálem és a Templom központi szerepe a Kr. u. I. században, a pax Romana alatt is megmaradt, hiszen a diaszpóra zsidóság mindenhonnan felkereste ezeket.

Goodman azt a kérdést állítja tanulmánya középpontjába, hogy mi volt az oka a rómaiak részéről a zsidók iránt megmutatkozó sokirányú tolerancia megszűnésének és mi vezetett a Kr. u. 68–70-es háborúhoz, amelynek következménye a zsidó identitás központjának, a Templomnak a lerombolása és a körülötte virágzó társadalomnak a pusztulása lett, amint Josephus Flavius, majd a későbbi rabbinikus források is tanúsítják. A Kr. u. 70 és 132 közötti hat évtizedre vonatkozóan még több forrás: klasszikus, rabbinikus és patrisztikus művek, archeológiai, epigraphiai és numizmatikai anyagok dokumentálják Róma és a zsidóság viszonyát, amelyben egyfelől a rebellis zsidóság, másfelől a vérszomjas, elnyomó Róma maradandó képe alakult ki.

A tanulmány írója úgy látja, hogy ennek a folyamatnak a magyarázatában a zsidók esetében a nacionalista tradíciót tápláló rebellis hajlamukat emelik ki, amelyet a bibliai szövegek tartottak fenn, a rómaiak esetében pedig az antiszemita görög irodalomból örökölt magatartásokat említik, de éppen az ilyen magyarázatok hagyják eldöntetlenül a zsidó–római kapcsolatokban bekövetkezett változások okait a tanulmányban vizsgált időszakban, hiszen   egyik oldalról voltak zsidók, akik lehetségesnek tartották, hogy békésen éljenek a római fennhatóság alatt, másik oldalról pedig voltak rómaiak, akik jóindulattal tekintettek a zsidókra és a judaizmusra. Goodman szándéka olyan megoldást javasolni, amely rámutat, hogy a római állam zsidók iránti ellenséges viszonyu­lásához kevés köze volt maguknak a zsidóknak. Ez sokkal inkább annak az önképnek az eredménye, amit a császárok gondoltak ki a római nyilvánosság számára, a Kr. u. 69–135 közötti időben, és ebben fontos szerepe volt Traianusnak, akinek a személyét ebben a kontextusban – a szerző véleménye szerint – korábban még nem vizsgálták.

A zsidó–római háborút megelőző évtizedek Josephus Flavius által leírt eseményeinek elemzése alapján Goodman jogosnak tartja a feltételezést, hogy a rómaiak a Kr. u. 66 előtti évtizedekben nem láttak különösebben fenyegető tényezőt sem a judeai, sem a római zsidókban, amit az is bizonyít, hogy Judeában nem volt erős katonai jelenlét, illetve háromszor egy évben, a zarándokünnepeken engedélyezték – igaz, biztonsági intézkedésekkel –, hogy a zsidók gyülekezzenek Jeruzsálemben. A rómaiak részéről a zsidók iránti ellenszenv alkalomszerű kifejezése mellett a jeruzsálemi kultusz iránt mutatott alkalomszerű tiszteletnek is megvolt a jele és a helye, azonban a római szándékok megváltozását mutatta, amikor Vespasianus világossá tette, hogy a Kr. u. 70-ben lerombolt Templom újjáépítésére nem fog sor kerülni. A megváltozott szándék hátterében Vespasia­nusnak és Titusnak az a törekvése állt, hogy az idegennek tekintett néppel szembeni háborút mint kívánatost és heroikust tüntessék fel, a  felettük aratott győzelemmel pedig dicsőséget szerezzenek Rómának – és ezzel eltereljék a figyelmet a valódi problémákról.

Ennek az imázsnak a létrehozásába beletartozott, hogy a következő néhány évben Róma központját úgy alakították át, hogy emlékeztessen a Flaviusok zsidók feletti győzelmére, a Judaea Captát ábrázoló pénzérméket vertek, a zsidókat illegitimeknek tartották a saját templomuk kultuszában, speciális adót vetettek ki rájuk, amelyet a fiscus Judaicus számára kellett fizetniük.

A tanulmány szerzője a zsidók feletti győzelmen alapuló propagandát, amely Vespasianus és Titus sikerét biztosította, nem tartja meglepőnek, az, ami véleménye szerint magyarázatra szorul, ennek a propagandának a sok éven át tartó folyamatossága, Titus korai, 81-es halála után is. Goodman írásának hátralévő részében ennek a folyamatosságnak az okait és hatását vizsgálja, rámutatva, hogy Domitianus esetében a még zajosabb propagandát (Titus diadalívének felszentelése, Judaea Capta feliratú pénzérme kibocsátása Kr. u. 85-ben, a zsidó adó szigorú behajtása) éppen a császár zsidó háborútól való távollétével lehet magyarázni, amelynek oka fiatal életkora volt. Domitianusnak a zsidók iránt mutatott kivételes ellenszenvét – amelynek szimbolikus kifejeződése volt az állam ellenségeivel szemben a judaizálódás vádja – a szakirodalom hosszú ideig emlegette, amely ellenszenv mögött Goodman véleménye szerint ugyanaz a motiváció állt, mint más – rajnai, dunai – támadásai mögött. A zsidóellenes propaganda váratlanul abbamaradt Domitianus meggyilkolásával, és az őt követő Nerva reformokat kínált Róma számára új pénz-sorozatával, és remény mutatkozott a zsidókkal szembeni magatartás megváltozására is. A fisci iudaici calumnia sublata pontos jelentését a tanulmány szerzője nem tartja világosnak (a calumnia egyes vagy többes számú formaként értelmezésének lehetőségeire is kitér), annak a nézetnek az alátámasztására pedig, hogy Nerva elengedte a zsidók adóját, az Edfuból származó osztrakonokat említi, amelyek közül legfeljebb egyet lehet Nerva idejére datálni.          

A Nerva uralkodása idején táplált optimimizmus rövid életű lehetett, adoptált fiának, Traianusnak a családi háttere pedig döntő volt a zsidók esetében, hiszen természetes apja éppen a zsidók elleni 68–70-es háború során emelkedett ki az ismeretlenségből, így a kapcsolódása a Flaviusokhoz aligha lehetett volna erősebb, maga Traianus pedig ilyen módon könnyebben tudott azonosulni a birodalmi hatalommal, mint adoptálója, Nerva. Traianusnak érdeke volt, hogy a zsidó háborúról mint nagy győzelemről és a zsidókról mint a római állam természetes ellenségeiről szóló nézőpontot felélessze.

Goodman tanulmányát annak bemutatásával zárja, nehéz vizsgálni azt, hogy az ilyen birodalmi politikának mi lehetett a hatása a zsidókra, illetve hogyan alakulhatott ki bennük bizonyos, a Contra Apionemben még mutatott optimizmus, majd a csalódások hogyan vezettek előbb néhány zsidó diaszpóra felkeléséhez (Kr. u. 115–117), később pedig a 132-ben kitört Bar Kochba lázadáshoz. A diaszpóra felkelések megmutatták, hogy a rómaiak az ő helyzetüket is a judeai zsidósághoz való viszonyuk alapján kezelték, és egységesen okolták őket a 66–70-es eseményekért. A Traianust követő Hadrianus is csak a római hatalmának megalapozása után kereste a „végső megoldást” a zsidó rebellis­séggel szemben. A tanulmány írója szándékosan használja a „végső megoldás” emocionális kifejezést, utalva azokra az antik forrásokra, amelyek a diaszpora közösségek elnyomásáról is szólnak.  

 

M. Goodman: Trajan and the Origins of Roman Hostility to the Jews (Trajanus és a rómaiak zsidók iránti ellenséges érzületének eredete), Past and Present. A Journal of Historical Studies. 182. szám, 2004. febr., 3–29. o.

 

D. Tóth Judit