Klió 2005/3.

14. évfolyam

A bajor–osztrák térség forrásai az 1159-es egyházszakadás előtörténetéhez – Egy ismeretlen levél Reichersbergi Gerhochtól?

A osztrák történelmi folyóirat a Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung szerzőjének, Christoph Eggernek a tollából egy rövid, de annál értékesebb munka jelent meg az elmúlt év során. A cikk témája az 1159-es skizma. A szerző ezzel kapcsolatban közöl forrásokat, amelyek nem csak a magyar, hanem a nemzetközi kutatás előtt is szinte teljesen ismeretlenek voltak. Maga a tanulmány összhangban van egy nagyobb kutatási munkával, amelynek célja a bajor-osztrák térség korai skolasztikus teológiájának ismertetése.1 A cikkben ismertetett források kevésbé az eseményekre, mint inkább az érintett személyek egyéni motívumaira vonatkoznak, segítik a jelen kutatóit ennek a bonyolult politikai játszmának az áttekintésébe.

Az eseményekről röviden annyit, hogy 1159-ben pápává választott III. Sándor (1159–1181), a korábbi pápai kancellár, Rolando Bandinelli személye elfogadhatatlan volt a német-római uralkodó, I. (Barbarossa) Frigyes (1152–1190) számára. A III. Sándorral szemben szintén pápává választott IV. Viktort (1159–1164) azonban az 1160. évi páviai zsinaton már a császár is elismerte, így kezdetét vette az 1177-ig tartó nyugati skizma, melynek során a nyugati kereszténység két táborra szakadt. Barbarossa Frigyes három Itália elleni hadjárattal próbálta megtörni a pápa makacs eltökéltségét, aki a német-római uralkodóval szembenálló Veronai Szövetséget és a Lombard Ligát támogatta, az ő fegyveres harcuknak mintegy az ideológiai megalapozójává lépett elő III. Sándor. Az 1176-os legnanói csatát követő 1177-es velencei béke tudta csak rendezni a császár és a pápa között fennálló háborús feszültséget – noha a pápasággal folytatott harcok III. Orbán pápa (1185–1187) alatt kiújultak.

A korra vonatkozó források legfőbb gyűjteményei Admonthoz és Salzburghoz fűződnek. Ezek zömében a pápák és ellenpápák leveleinek gyűjteményei, melyeknek címzettjei a térség főpapjai (pl. III. Adalbert, Salzburg érseke). Betekintést nyerhetünk az egyházszakadás vitairodalmába és propagandaháborújába egyrészt az ismeretlen szerzőtől származó Dialogus de pontificatu sanctae Romanae ecclesiae, valamint az Egger által feldolgozott Gerhoch-féle levél révén. Reichersbergi Gerhoch (†1169) ezt a levelét élete utolsó éveiben írta. Érdekes belátni a megváltozott helyzetbe és abba, hogy az egyes egyházfők milyen döntési helyzetbe kényszerültek. Különösen fontosnak bizonyultak ezek a döntések az osztrák–bajor térségben (mint például Salzburg, vagy Reichersberg), amely az összekötő kapcsot, ugyanakkor nehezen áthidalható akadályt jelentett Németország és Itália, így a német-római császárok hódító szándékai és a valóság között.

A tanulmány első fejezetében Christoph Egger ismerteti azokat a leveleket és okleveleket, amelyek leginkább Klosterneuburg egyházi levéltáraiban maradtak fenn és amelyek összefüggésben vannak Gerhoch préposttal és körével. A hivatkozásokat CCI rövidítéssel látja el, utalva azok származási helyére, a Codex Claustroneoburgensis-re. Az első ismertetett forrás, a CCI 949 a skizmát megelőző korszakból származik: négy levél II. Orbán (1088–1099), II. Ince (1130–1143), II. Gelasius (1118–1119) és IV. Adorján (1154–1159) pápáktól. A CCI 762, fol. 1r-v szám alatt Reichersbergi Gerhoch levele található, amelyet 1153-54 fordulóján írt, és amelynek címzettje a bécsi Péter magiszter. A levélben még nincs szó egyházpolitikai kérdésekről, inkább különböző krisztológiai problémákkal foglalkozik. A CCI 848, fol. 155r–156v szintén krisztológiai témájú, amely rámutat a reichersbergi prépost és a bécsi magiszter közötti teológiai szembenállásra. A CCI 785, fol. 138v–139r alatt III. Sándor választási körlevelét, az Eterna et incommutabilist találjuk, melynek címzettje Gerhoch és a bolognai kanonokok, törvénytudók (legum doctores) és egyetemi tanárok. A levél keletkezési ideje 1159 októberének elejére tehető. Egger megjegyzi, hogy ez a szöveg kizárólag Bajorországból, vagy Ausztriából származó változatokban maradt fenn, pl. Salzburgban, illetve Admontban.

A CCI 805, fol. 1r-v közli a tanulmány legfőbb témáját alkotó levelet. Maga az egész kézirat 58 darab pergamenlapból áll, amelyeket a XIX. században kötöttek be félbőr-kötésbe. Az 1r és az 58v lapokon még fellelhető a régebbi fémkötés nyomai. A levél szövege feltehetően ugyanattól a szerzőtől származik, aki a CCI 762, fol. 1r-v alatti levelet írta, vagyis azonos lehet Reichersbergi Gerhoch-hal. A kódexben ezenkívül válogatás található Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) műveiből is. A tanulmány szerzője ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy hiányoznak a kódexből a klosterneuburgi könyvtáros, az 1300 körül élt Albertus Saxo megjegyzései is.

Egger hivatkozik még a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban őrzött, Cod. 1557, fol. 238v szám alatt őrzött kéziratra is: a hiányos szöveg 1174. szeptember 8-án keletkezett Mondseeben, szerzője III. Sándor, címzettje, III. Adalbert, Salzburg érseke; a pápa a levelében érvénytelennek nyilvánítja az érsek elmozdítását, állhatatosságra buzdítva benne a salzburgi egyháztartomány főpásztorát. – A tanulmány szerzője szerint még további ilyen és ehhez hasonló kéziratok várnak feldolgozásra, összefoglalása így nem lehet teljes, inkább csak átfogó képet kíván nyújtani a korszak forrásairól. A feldolgozást nehezíti, hogy nincs mindig szoros összefüggés a kódexekben található szövegek tartalma között, így a kutatónak gyakran több ilyen forrást is elő kell vennie, ha megfelelő képet akar nyerni a korszakról és a térség egyházpolitikai viszonyairól.

Cikkének második részében a szerző részletesebben is ismerteti a CCI 805, fol. 1r-v alatti levél tartalmát. A levél szerzője, aki feltételezhetően a reichersbergi prépost, de ez további bizonyításra szorul, ismeretlen nevű, S. monogrammal jelzett testvérének és barátjának üdvösséget kíván („Dilecto fratri et amico suo S. suus salutem eternam”). A tárgyra térve a levél ismeretlen küldője S. egyik korábbi kérésére (talán levelére) utal, amelyben ez az ismeretlen címzett a pártoskodás és a viszály hátteréről szeretne többet megtudni és a levél szerzőjének véleményét is szeretné megismerné a pápák közti harcról és az egyházszakadás lehetséges veszélyeiről. A levél írója azt mondja, hogy az egyház nem osztható meg, mert az maga Krisztus oszthatatlan köntöse („Sed ipsa ecclesia scindi non potest, quia ipsa est illa tunica desuper contexta per totum, sicut inconsutilis ita inscindibilis”). Ez a kifejezés (tunica inconsutilis desuper contexta per totum) a János- evangélium 19, 23. verséből származik, összefüggésben a korábbi bibliaértelemzési hagyományokkal. A levél szerint számos hívő, aki Sándor pápa, vagy Viktor ellenpápa tevékenységét, egyházfőségét igaznak ismeri fel, valójában semmit sem tud az igazságról, mivel mindkét pápa messze áll attól. A levél szerzője szerint a konfliktusból való kikerülés egyetlen lehetséges módja a teljes semlegesség lehet. Ennek alátámasztására egy újabb bibliai helyet hoz fel a szerző, a Királyok második könyvének 1, 9–14. versét: három csapat katonát küldött Ahazja király Illés próféta ellen: két csapatot egy égi tűz pusztított el, de a harmadik megmenekült, mivel a vezére Istenhez könyörgött. A két pápai pártot, illetve azok követőit az elpusztult harcosokhoz hasonlítja a levél írója, mivel az egyház egységét megbontják és így joggal számíthatnak az isteni büntetésre. A szerző másik bibliai példaként Salamon király ítéletét hozza: szerinte azok, akik az egyház egységét meg akarják őrizni, hasonlítanak ahhoz az anyához, aki nem akarta, hogy Salamon kettévágja a per tárgyát képező gyermeket (1. Királyok 3, 16–27). Senki nem lehet a semleges tábor tagja, aki csak egyvalakit is elismer a vitázó pápák közül. A pápákat skizmatikusnak nevezi és az általuk kiadott szentségeket érvénytelennek tekinti („hunc scismaticum iudicant, et quamdiu manet scisma, sacramentis illius non communicant”). A semlegeseknek kerülniük kell a szakadár pápákat támogató papokat is. Az egyházszakadás ellenzői – a levél írója szerint – hasonlítanak az apostolokra, akik a zárt ajtók mögött várják Isten országának eljövetelét. Az ismeretlen szerző önmagát Szent Tamás apostolhoz hasonlítja, aki csak arra vár, hogy az igazság végre napvilágra kerüljön („... et ego quasi Thomas cum illis exspectans quasi palpabilem veritatem”). A skizmatikusok szerinte – és itt I. Pelagius pápára (555–561) hivatkozik – nem méltóak a szentáldozatra („... asserente papa Pelagio quia non est Christi corpus quod scismaticus conficit...”). Egy másik – ezúttal Szent Ágostontól (354-430) származó – idézettel pedig úgy érvel, hogy az egyházon kívül nincs is igazi szentáldozat („extra katholicam ecclesiam non est locus ueri sacrificii”). Nemcsak a szakadárok nem vehetnek magukhoz érvényes szentáldozatot, de a semlegeseknek arra is ügyelniük kell, hogy kerüljék a skizmatikus papok szentmiséit és ne fogadják el azok szentelményeit, nehogy valamelyik oldal mellett elköteleződjenek.

Az egyházszakadásnak csak semleges döntőbírók segítségével lehet véget vetni: ezek pedig nem mások, mint az antiochiai és a jeruzsálemi pátriárkák, valamint a hívő férfiak sokasága az egyházon belül („... presules apostolicarum sedium, Antiocene uidelicet Ierosolimitane, atque post illos maiorem numerum uirorum catholicorum in tota uniuersali ecclesia...”). E döntőbírók ítélete megfellebbezhetetlen, az új jelöltet mindenkinek el kell fogadnia, függetlenül a pártállásától, illetve a jelölt személyétől. A Jób 34, 30-ra hivatkozva azt írja a levél ismeretlen szerzője, hogy a képmutató pápa az emberek bűnei miatt van Szent Péter trónján, és őt egészen annak haláláig el kell viselni, mivel ez Isten akarata („... ipocritam, quem Deus interdum regnare permittit propter peccata populi”). A levél végén ismét egy hivatkozás található I. Pelagius pápa korábban már említett levelére. Az üdvözlet és a záróformula hiányzik a levél végéről, így valószínű, hogy az nem maradt fenn teljes egészében.

A bibliai és az egyházatyáktól származó idézetek utalnak a szerző műveltségére, amely megfelel egy normál egyházférfiúi képzettségnek. Maga a levél azonban nem mindig kelti az átgondolt és jól felépített teológiai munka érzetét. Az egyházatyáktól származó idézeteket szinte minden esetben a Decretum Gratiani-ból veszi át. A levél szerzője mindazonáltal teljesen ismeretlen, még csak monogramot sem használ. Csak a CCI 762 számú kódex keletkezési körülményei utalnak arra – ahol pedig biztosan van egy levél Gerhoch préposttól –, hogy a levél szerzője talán a reichersbergi prépost lehetett. Gerhoch korábbi leveleiben van ugyanis hivatkozás az antiochiai és a jeruzsálemi pátriárkákra, mint semleges döntőbírókra; a politikai semlegesség követelménye is Gerhoch írásaira utal. Gerhoch egyik műve a De investigatione Antichristi, ami 1160–61 körül keletkezett, elítéli az egyházszakadást és különösen III. Sándor magatartását. Egger néhány helyen idéz a levélből és a De investigatione-ból, rámutatva az egyes szövegrészletek és a bibliai idézetek közötti hasonlóságra: a klosterneuburgi levélben és a De investigatione Antichristiben Salamon ítéletét hozzák fel példaként azok szerzői, jól szemléltetve vele az egyház végzetes megosztottságát. A klosterneuburgi levél 46–50 sorában a szerző elítéli azt a pártot, amely vonakodik elismerni a választott döntőbírókat és elfogadni azok ítéletét; a De investigatione már mindenkit bírál, aki nem hajlandó egy ilyen bíróság elé járulni. Gerhoch leginkább III. Sándorra gondol, aki semmilyen bírói eljárásnak nem akarta magát alávetni. Mindkét munka hangoztatja a keleti egyházfők részvételének fontosságát az egyházszakadás felszámolásában, akiket a Szent Péter és Szent Jakab által alapított püspöki székek utódjainak tekint. A Decretum Gratiani gyakori idézése szintén jellemző Gerhoch prépost teológiai munkásságára.

Egger ugyanakkor nem hagy figyelmen kívül olyan tényeket sem, amelyek Gerhoch prépost szerzősége ellen szólnak. A leveleiben nagy számban fordulnak elő a devotas orationes, illetve a devotas orationes cum fideli obsequio üdvözlőformulák, ami mondhatni a prépost stílusjegye: ilyennel a klosterneuburgi levélben nem találkozunk, akárcsak a frater megjelöléssel, amit Gerhoch gyakran alkalmaz saját magára. A klosterneuburgi levél mindkét pártot elítéli a skizmában játszott szerepéért, senkit sem említve meg konkrétan: a De investigatione ezzel szemben csak III. Sándor magatartásával szemben fogalmaz meg éles kritikát.

Egger egy másik szövegről is szót ejt, a Dialogus de pontificatu sanctae Romanae ecclesiae-ről. Szerzője ismeretlen, talán Rahewin, a Gesta Friderici szerzője, legalábbis a Dialogus szerkesztője, Heinrich Dümmler szerint. Egy másik kutató, Roman Deutinger a moosburgi káptalan dékánját, Engelbertet tartja a mű szerzőjének. Maga a Dialogus egy fiktív bírósági tárgyalás, amelyen III. Sándor és IV. Viktor képviselik a saját álláspontjukat. A bíróság III. Sándor javára dönt, bár e döntés felől a mű már az elejétől fogva semmi kétséget nem hagy. A szerző idéz Lucanustól, Macrobiustól, Boethiustól és Origenestől, bizonyítva ezzel széleskörű műveltségét. Párhuzam mutatható ki a Dialogus és a De investigatione Antichristi között, bár kizárható, hogy az előbbi műnek Gerhoch volt a szerzője, vagy akár csak ismerhette volna a tartalmát. Egger következtetésként azt vonja le, hogy igen valószínű, hogy Gerhoch, a Kloster Neuburgban lévő levél szerzője, figyelembe véve a párhuzamokat a De investigatione Antichristi című munkájával. A tanulmány végén pedig a szerző közli a CCI 805, fol. 1r-v alatti levelet teljes terjedelmében.

Christoph Egger: Quellen zur Frühgeschichte des Schismas von 1159 im bayerisch-österreichischen Raum. Ein unbekannter Brief Gerhochs von Reichersberg? (Források az 1159-es egyházszakadás előtörténetéhez a bajor–osztrák területről. Ismeretlen levél Reichersbergi Gehochtól?) Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforshung, 112. kötet, 1–4. füzet, Raoul Oldenbourg Verlag Wien-München, 2004. 163–176. o.

Bradács Gábor

1. Lásd ezzel kapcsolatban: Christoph Egger: The Scholar’s Suitcase: Books and the Transfer of Knowledge in twelfth-century Europe, in: The Church and the Book. Papers Read at the 2000 Summer Meeting and the 2001 Winter Meeting of the Ecclesiastical History Society, kiadja Robert N. Swanson (Studies in Church History 38, Woodbridge, 2004, 87-97.)