Klió 2005/3.

14. évfolyam

Az északi háborúk, 1558–1721

 

Robert Frostnak, az Aberdeeni Egyetem professzorának könyve a Longman Kiadó által gondozott Modern Wars in Perspective elnevezést viselő sorozat egyik darabja. E sorozat beindításával az volt a kiadó célja, hogy a kötetek, kilépve a hadtörténet hagyományos keretei közül, szélesebb perspektívába ágyazva tárgyalják az egyes háborús konfliktusokat a középkor végétől egészen napjainkig. Azaz a művek nem pusztán a hadicselekmények leírására szorítkoznak, hanem részletesen bemutatják az adott háború(k) okait, nemzetközi diplomáciai hátterét, társadalmi, gazdasági következményeit, sőt ideológiáját is. Frost könyve, amint az időbeli behatárolás egyértelművé teszi, annak az áthúzódó konfliktusnak a történetét tárgyalja, mely a Baltikum birtoklásáért folyt: ez a livóniai háborúval (1558–1582/83) kezdődött és az ún. nagy északi háborúval (1700–1721) jutott nyugvópontra, melynek eredményeképpen Oroszország megszerezte a mai Lettország, Észtország területét, valamint Ingriát és Karélia egy részét.

Milyen szerepük volt az „északi háborúknak” a térségben érdekelt országok története szempontjából? A könyv alapvető konklúziója, hogy Északkelet-Európában a hadügyi forradalom nem úgy játszódott le, mint azon nyugat-európai államok (Franciaország, Anglia) esetében, amelyekre a történetírás általánosan koncentrál. Ami ebben a régióban végbement, azt „egyedi hadügyi forradalmak sorozatának” lehet nevezni, nem pedig azonos ismérvekkel bíró „egyetlen hadügyi forradalomnak”: ugyanis a hadviselésben lezajlott változások időbeli eltérése, illetve a változások jellege „alapvetően függött azoktól a különböző gazdasági, társadalmi, politika struktúráktól”, amelyek az egyes államok sajátjai voltak. Frost, bár hangsúlyozza a változások evolucionista jellegét, fontosnak tartja megjegyezni, hogy az egyes hatalmak esetében más-más időszakban következett be olyan áttörés, amely az új hadügyi rendszer bevezetéséhez vezetett. Így Svédországban az 1620-as évek, Brandenburg-Poroszországban az 1650-es évek, míg Dániában az 1660-as évek voltak döntő fontosságúak, Oroszországban, pedig az 1700-as évek elejére esett ez a kritikus periódus.

A hadügyi forradalom és az államépítés közt szoros összefüggést mutattak ki a történészek pl. Franciaország, Nagy Britannia esetében. Frost viszont, az előbbiekben leírtakkal összhangban, éppen azt a konklúziót vonja le, hogy nem szabad európai viszonylatban általános érvényűvé tenni azt az államépítési modellt, amely Franciaországot tekinti etalonnak.

További fontos megállapítása a szerzőnek, hogy nem szabad a hadügyi forradalom harcászati, technikai jellegű változásait sem uniformizált módon kezelni, mint ahogy téves feltételezés az is, hogy az átvételek csakis nyugatról keletre terjedtek. Mindezt jól megvilágítja a szerző a lovasság példáján. Míg a lovasság valóban háttérbe szorult a nyugat-európai harctereken a XVI–XVII. században, ahol a XVII. században az ostromok meghatározóvá váltak (különösen Németalföldön), addig Kelet-Európában „központi jelentőségű maradt a hadműveletekben végig a tárgyalt időszakban”. Sőt az 1621 után alkalmazott svéd lovassági taktika is lengyel mintán alapult, mint ahogy a lengyel szablya is hatékonyabb volt azoknál az egyenes kardoknál, amelyek más hadseregekben voltak rendszeresítve. (A lengyel szablyát a XVIII. század elején átvették a nyugati hadseregek is!) „A lovasság fontossága Kelet-Európában annak a ténynek a tükröződése volt, hogy a nyugati katonai módszerek nem mindig voltak megfelelőek a keleti viszonyok közt. A nyugati hadvezérek és a nyugati hadseregek – mint pl. Szászország hadserege a nagy északi háborúban – gyakran szembetűnően sikertelenek voltak keleten.”

Frost részletesen vizsgálja azt a kérdést is, hogy miért lehetett sikeres a hadügyi forradalom az északi államokban, valamint hogy mi a magyarázata e folyamat megtorpanásának Lengyelországban, ami viszont hosszú távon Lengyel­országot kiszolgáltatta szomszédjainak a XVIII. század végére. Svéd­ország esetében kiemeli, hogy a svéd katonai sikerek hátterében nagyrészt olyan társadalmi konszenzus állt, amely támogatta az ország új katonai szerepét. Gusztáv Adolf  katonai reformjainak megvalósításában élvezte a svéd evangé­likus egyház támogatását, mely erőteljes propagandát fejtett ki az uralkodónak való engedelmesség hirdetésével, maga a király pedig tudatosan épített a Vasa uralkodók (és utódaik) által viselt Gótok és Vandálok Királya címre, amikor a svédeket a harcias ősök tetteinek követésére biztatta. Ugyanakkor Svédországban a hadügyi forradalom együtt járt „egy új közösségi, vallási és politikai identitás kialakulásával”. Továbbá Gusztáv Adolf  sikerrel igyekezett meggyőzni alattvalóit a svéd országgyűlésben, hogy a legjobb, ha a háborúkat úgy vívják, hogy azok elkerülik Svédország területét. Az 1629-es Riksdag (a svéd országgyűlés elnevezése) így nyilat­kozott: „Jobb, ha mi kötjük ki lovunkat az ellenség portáján, mint ha ő teszi ezt a miénken.” 1699-re a svéd hadsereg 60 ezer jól képzett főt számlált, ami valóban kivételes eredmény volt az ország lakosságát és gazdasági fejlettségét tekintve. Sőt, ez a létszám 1709-re már 110 ezer főre duzzadt, ami még akkor is egyedülálló teljesítmény, ha ez együtt járt a harci érték csökkenésével.

Lengyelország esetében, Frost szerint, éppen az a politikai konszenzus hiányzott, amely Svédországot sikerre vitte. Amivel a lengyel–litván nemesi köztársaság szembesült, az a dilemma volt, hogy miként oldható meg az állam hatékony védelme és a nemesség szabadságainak megőrzése. Nem az alkalmaz­kodás képessége hiányzott az új hadviseléshez, hiszen a XVII. század első felében a lengyel lovasság ütőképes harci erőt képviselt, amint azt pl. Orosz­országban a „zavaros időszakban” a lengyel beavatkozás sikere mutatta. Ami hiányzott, az a reformok folytatására irányuló politikai szándék volt. A hadsereg felett kizárólagos rendelkezéssel bíró királyi hatalomban ugyanis a XVII. század közepén a nemesség a szabadságjogainak fenyege­tését látta. Így az 1660-as években a királyi hatalom további visszaszorítása és pacifista külpolitika lett az irányadó. (1668-tól a liberum veto-t már az országgyűlés első napján alkalmazták, és a gyűlés ily módon való megbénítása ezután rendszeressé vált.) Mindez veszélyes volt egy olyan történelmi kontextusban, melyet az egymással rivalizáló dinasztikus államok növekvő militarizálódása jellemzett.

Frost szerint az, hogy Oroszország végül is győztesként került ki a számára meglehetősen rosszul induló északi háborúból (narvai vereség, 1700), nem volt szükségszerű: azaz a birodalom „hatalmas emberi és természeti erőforrásai” még önmagukban nem predesztinálták erre Oroszországot. „Oroszország győzelme számára a kulcs a lengyel–litván állam veresége volt, mely az egyedüli olyan ország volt az északi háború fő hadviselő felei közül, amelyben nem ment végbe a hadügyi forradalom.”

A könyv nemcsak a széles nemzetközi szakirodalom kritikai szintézisét adja, hanem primer forrásokra is épít megállapításainak megalapozásához. Az írást a korszak főbb eseményeinek kronológiája, az érintett országok uralkodóinak listája, valamint egy rövid terminológiai magyarázat zárja.

 

Robert I. Frost: The Northern Wars 1558–1721 (Az északi háborúk, 1558–1721). London–New York (Longman) 2000. 401 o.

 

Sashalmi Endre