Klió 2005/3.

14. évfolyam

Számháború: Mekkora volt az egyesült államokbeli rabszolgatartók vesztesége az amerikai forradalom következtében?

Mint ismeretes, az amerikai forradalom eredményeként nem szűnt meg a rabszolgatartás a függetlenné vált amerikai köztársaságban, s a rendszer fejlődése minden korábbinál nagyobb lendületet vett a XIX. század első évtizedeiben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az amerikai forradalom történései ne gyakoroltak volna több tekintetben is nagyon lényeges hatást a rabszolgatartás további fejlődésére. A brit „zsarnokság” ellen, az „emberek egyenlőségébe” vetett hit szellemében folytatott szabadságharc következtében a szabadság és egyenlőség eszméi széleskörűen elterjedtek az amerikai társadalomban, s egyre többen akadtak olyanok, akik azokat a fekete rabszolgákra is érvényeseknek gondolták. Fellendültek és sokkal tömegesebbekké váltak a rabszolgák felszabadításáért fellépő mozgalmak, s részben ennek köszönhetően, a Marylandtől északra elhelyezkedő államokban – igaz, hogy fokozatosan és nem minden ellentmondás nélkül – a rabszolgaságot megszüntető törvényeket fogadtak el a forradalom alatt és az azt követő években. A forradalom, illetve a dohánytermesztő mezőgaz­dálkodás válsága következtében, a jóval nagyobb rabszolganépességgel rendelkező déli államokban is felszabadítási hullám bontakozott ki a XVIII–XIX. század fordulóján. Az amerikai forradalom néhány nagy „alapdokumen­tumába”, így az ún. Northwest Ordinance (Északnyugati Rendelet) és az 1787-ben kidolgozott szövetségi alkotmány szövegébe is bekerültek olyan pontok, amelyek jelentős fejleménynek voltak tekinthetők a rabszolgatartás későbbi fejlődése szempontjából. Az előbbi hatodik cikkelye kimondta, hogy az Ohiótól északra, illetve a Mississippitől keletre megszervezendő államokban tilos a rabszolgatartás, míg az alkotmány első cikkelyének kilencedik paragrafusa tette lehetővé azon törvény elfogadását, amely 1808. január elsejei hatállyal megtiltotta a további rabszolga-behozatalt az Amerikai Egyesült Államok területére.1

A forradalom és a függetlenségi háború eseményei azonban jóval közvetlenebb hatást is gyakoroltak a rabszolgák életkörülményeinek alakulására és őket is azonnali állásfoglalásra késztették. George Washington (1732–1799) Kontinentális Hadseregében is szolgáltak fekete bőrű katonák, de még többen voltak olyanok, akik a britek oldalára állva próbáltak javítani helyzetükön és próbáltak elnyerni szabadságukat. Mindezt nagymértékben segítette a brit hadvezetés azon politikája, amely 1776-tól kezdődően, tudatosan törekedett arra, hogy a „lázadó” tulajdonosok rabszol­gáinak szabadságot ígérve keltsen zavart az amerikai fél hátországában. A brit tábornokok többszöri felhívását követve, több ezer rabszolga szökött az ő oldalukra, akik közül nagyon sokan az anyaországbeli csapatokkal együtt távoztak az Egyesült Államokból a háború befejeződésekor. A háborús körülmények következtében viszonylag kevés írásos dokumentum maradt fenn az Egyesült Államokban arra vonatko­zóan, hogy a britek felhívásainak hatására hány rabszolga szökött el tulajdono­sától, illetve, hogy közülük hányan nyerték el valóban a szabadságukat, s kezdhettek szabad életet valahol az Egyesült Államokon kívül. Minthogy a legközvetlenebb források tőlük származtak, a történészek legnagyobbrészt hitelt adtak a veszteséget szenvedett tulajdonosoktól származó adatoknak. Cassandra Pybus, a University of Tasmania (Ausztrália) munkatársa azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy a volt tulajdonosok által szolgáltatott adatok aligha tekinthetők hiteleseknek, mivel ők abban voltak érdekelve, hogy veszteségeiket minél nagyobbnak tüntessék fel. Ennek okát a függetlenségi háborút lezáró, a két fél által 1783. szeptember 3-án aláírt párizsi békeszerződés két pontjában találhatjuk meg. A dokumentum negyedik cikkelye kimondta, hogy „a mindkét oldalon található hitelezők követeléseit, a mindezidáig jóhiszeműen megkötött hitelszerződések vonatkozásában, minden törvényes akadályoztatás nélkül, teljes font sterling értékben ki kell elégíteni”. A békeszerződés e pontja igen érzékenyen érintette a virginiai rabszolgatartók jelentős részét, mivel azt jelentette, hogy maradéktalanul vissza kell fizetniük azokat az adósságaikat, amelyeket még a forradalom előtt halmoztak fel a terményeik forgalmazását kezükben tartó anyaországbeli kereskedőkkel szemben. A szerződés hetedik cikkelye ugyanakkor azt is megállapította, hogy „a mindkét oldalon található hadifoglyokat szabadon kell engedni, és brit őfelsége, a lehető legmegfelelőbb sebességgel, minden haderejét, helyőrségét és flottáját kivonja a nevezett Egyesült Államokból, mégpedig anélkül, hogy bármilyen rombolást vinne végbe, vagy elvinné az amerikai lakosok egyetlen négerét is (kiemelés tőlem – A szerző) vagy bármilyen másféle tulajdonát”.2 Amint azt korábban már említettem, a távozó brit csapatok mégis magukkal vittek sok olyan volt rabszolgát, akik hozzájuk szöktek a harcok során. Az amerikai tulajdonosok – például a háborút követően az Egyesült Államok párizsi nagyköveteként működő Thomas Jefferson (1743–1826) – a békeszerződés utóbb idézett pontjára hivatkozva, kártérítést követeltek a britek felszólítására elszökött rabszolgáikért. Ez viszont azt jelentette, hogy minél nagyobbnak állították be az őket ilyen módon ért veszteséget, annál nagyobb kárpótlásra tarthattak igényt. Az állott tehát érdekükben, hogy eltúlozzák a britekhez szökött rabszolgáik számát. Erre ösztökélte őket a békeszerződés korábban idézett cikkelye is, mivel a brit hitelezőikkel szembeni tartozásaik rendezéséhez pénzre volt szükségük. Ráadásul, a két dolgot egyértelműen össze is kapcsolták egymással, ami világos módon kitűnik Jefferson azon érvrendszeréből, amelyet a brit hitelezőivel 1786 áprilisában folytatott, londoni tárgyalásain alkalmazott. Kifejtette ugyanis, hogy a birtokait elfoglaló Charles Cornwallis (1738–1805) brit tábornok csapataival harminc rabszolgája is távozott, s hogy „az ellenem így elkövetett hasztalan és barbár igazságtalanság több kárt okozott nekem, mint az az összeg, amellyel önöknek tartozom, az alaptőkét és a kamatokat is beleértve”. (243. o.) Fizetésképtelenségét tehát a rabszolgái elszöktetésével a britek által neki okozott kárral indokolta. Egy nem sokkal később keletkezett, már Párizsból címzett levelében pedig úgy fogalmazott, hogy „feltételezésem szerint Virginia állam mintegy 30 ezer rabszolgát veszített Cornwallis tábornok fellépése miatt, akik közül körülbelül 27 ezren meghaltak himlő és tábori láz következtében”. (243. o.) Jefferson szerint tehát a britekhez szökött rabszolgák többsége nemhogy a szabadságát nem nyerte el, hanem meg is halt, ami nyilván annak volt köszönhető, hogy rosszabb körülmények közé kerültek, mintha gazdáiknál maradtak volna.3

Mint már utaltam rá, a témával foglalkozó szakemberek többsége reális kiindulópontnak tekintette a tulajdonosoktól származó adatokat. Tanulmányában Cassandra Pybus annak igazolására törekedett, hogy a rabszolgatartók nemcsak szökevény rabszolgáik számát túlozták el erőteljesen, hanem azokét is, akik a britek vélt rossz bánásmódja következtében elhaláloztak. Addig nem kellő mértékben figyelembe vett, elsősorban brit levéltári források vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a rabszolga szökevények tényleges száma az 1775 és 1783 közötti időszakban, jelentősen alacsonyabb lehetett annál a 80–100 ezer főnél, amiről a tulajdonosok közlései alapján a történészek beszéltek.

A rabszolgákat tömeges szökésre buzdító első proklamációt Virginia utolsó királyi kormányzója, John Murray, Dunmore negyedik grófja (1732–1809) bocsátotta ki 1775 novemberében. Pybus, a brit és az amerikai források kritikai elemzése alapján arra a megállapításra jutott, hogy a fenti időpont és a következő év augusztusa között – amikor Dunmore csapatai Virginia elhagyására kényszerültek – „körülbelül 1500 férfi, nő és gyermek” szökött a kormányzó táborába, „akiknek kétharmada eshetett áldozatul a betegségeknek”. (250. o.) A virginiai tulajdonosok körében széleskörűen elterjedt az a hír, hogy a britek, a fegyverforgatásra alkalmatlan szökevényeket eladták rabszolgának a karib-tengeri gyarmataikra. Pybus azonban erre semmilyen bizonyítékot sem talált. Arra viszont igen, hogy Virginia – folyamatos pénzhiányban szenvedő – forradalmi kormányzata pontosan ezt tette az amerikaiak által újra elfogott és a Dunmore távozásakor hátrahagyott feketékkel.

A brit hadihajók 1777 januárjában tértek vissza a Chesapeake-öböl térségébe, amikor is, William Howe (1729–1814) tábornok felhívására rabszolgák újabb csoportjai szöktek a brit oldalra. Pontosabb adatok hiányában, e szökevények vonatkozásában Cassandra Pybus-nak is be kellett érnie azzal a megállapítással, hogy ezek „néhány száznál nemigen lehettek többen”. (252. o.) Sokkal pontosabb adatokat sikerült viszont találnia az 1779-ben a virginiai vizeken újra megjelenő brit hajókra szökött rabszolgák számát illetően. Edmund Pendleton (1721–1803), az egyik vezető virginiai politikus – maga is rabszolgatartó – becslése szerint, a britek, egyedül a Portsmouth ellen 1779 májusában intézett támadásuk során 1500 rabszolgát vittek magukkal. Ezt az adatot aztán széleskörűen átvették a témával foglalkozó kutatók. Pybus-nek viszont sikerült megtalálnia a New York-ba visszatérő brit flotta parancsnokának feljegyzését, amely szerint a virginiai Portsmouth és Norfolk körzetében 256 fekete férfit, 135 nőt és 127 gyereket vettek a brit hajók fedélzetére. Pendleton azzal is megvádolta a briteket, hogy kifejezetten azzal a szándékkal fogdosták össze a rabszolgákat, hogy katonai célokból kihasználják, majd karib-tengeri gyarmataikon értékesítsék azokat. Pybus azonban erre vonatkozóan megint csak nem talált semmilyen bizonyítékot. Ennek egyértelműen ellentmondani látszik viszont a szökevények korosztályos és nemi összetétele, s ezzel összefüggésben az a tény, hogy a rabszolgák családostul érkeztek a brit táborba. A gyerekeknek és a nőknek ugyanis nem sok katonai hasznát vehették. A fentebb említetthez hasonló, a britek által evakuált feketékre vonatkozó források elemzése alapján az ausztrál történész arra a megállapításra jutott, hogy „azon szökevények száma, akiket a britek katonai erőfeszítéseik támogatása céljából vonzottak táborukba 1779–80-ban, nem haladta meg az ezret”. (252. o.)

Ami Georgiát illet, Henry Laurens (1724–1792), az egyik vezető dél-karolinai politikus közlése alapján, a szakmai közvélemény általában elfogadta azt az adatot, hogy egyedül 1779-ben körülbelül 5000 rabszolga szökött meg onnan. Pybus szerint azonban Laurens, annak érdekében, hogy forrásokat és csapatokat préseljen ki a Kontinentális Kongresszusból Dél-Karolina védelme céljából, erősen eltúlozta a szökevények számát, hogy ezzel is érzékeltesse az alsó-déli gyarmatok szorongatott helyzetét. Amikor a britek 1779 januárjában elfoglalták Georgia akkori fővárosát Savannah-t, nagyon sok amerikai tulajdonos, rabszolgái hátrahagyásával menekült el a városból. Az ilyen módon a britek oldalára „került” rabszolgák számát Cassandra Pybus legfeljebb 1500 főre becsülte az alapján, hogy a város nem sokkal ezután következő, 1779 októberi, sikertelen amerikai ostroma idején, 620 fekete szerepelt a brit hadsereg fizetési jegyzékein, s ehhez jöhettek még a lajstromokon nem szereplő nem harcoló segédszemélyzet tagjai, például a mészárosok, szakácsok, ápolónők vagy mosónők. A háborúval járó kaotikus körülmények pedig sok rabszolga számára teremtettek lehetőséget arra, hogy mindenfajta politikai orientáció nélkül a brit fennhatóság alatt álló Kelet-Floridába szökjenek.

Az 1780 tavaszán Dél-Karolina ellen támadó Henry Clinton (1738–1795) tábornok felhívásának eredményeként szintén sok rabszolga szökött a brit oldalra, s a brit erőkkel New Yorkból is érkeztek fekete katonák. Az Alsó-Délen, Georgia és Dél-Karolina területén szabályos polgárháború alakult ki a britekhez lojális és a függetlenség párti amerikaiak között, ami egymás birtokai és rab­szolgái kölcsönös elkobzásában is megnyilvánult. Ez azt jelenti, hogy a britek oldalán „tevékenykedő” rabszolgák egy része nem önszántából, tudatos szökés eredményeként került oda, s ezeket az embereket a britek természetesen továbbra is rabszolgáknak tekintették. A britek egy külön biztos (Commissioner for Sequestered Estates) igazgatása alá helyezték az elkobzott birtokokat és rabszolgákat, s ennek iratanyagából az derült ki, hogy Dél-Karolinában körülbelül 5000 ilyen rabszolgát „alkalmazhattak”. Bizonyos források arról számolnak be, hogy amikor a britek 1782. december 14-én végül kiürítették Charlestont, Dél-Karolina fővárosát, legalább tízezer fekete hagyta el velük az államot. Ebben azonban benne voltak a nem önkéntesen az oldalukra állott elkobzott rabszolgák és a hozzájuk hű rabszolgatartók feketéi is.

Több száz szökevény csatlakozott Cornwallis tábornok Charlestonból kiinduló, a déli gyarmatok visszafoglalását célzó hadjáratához is. Cornwallis csapatai 1781 tavaszán egyesültek az időközben Virginiára támadó, a „lázadóktól” a britek oldalára állott Benedict Arnold (1741–1801) seregével, akinek táborában ekkor már körülbelül 300 szökött rabszolga tartózkodott. A Virginián keresztül vonuló hadsereghez újabb rabszolgák is csatlakoztak, s a brit források arról számolnak be, hogy a francia és az amerikai csapatok, a brit haderővel együtt mintegy háromezer szökevényt is bekerítettek Yorktown-nál. A himlőnek és a tífusznak már a hadjárta korábbi szakaszában és Benedict Arnold portsmouth-i táborában is nagyon sok szökevény esett áldozatul, s a helyzet csak még súlyosabbá vált a bekerített Yorktownban. A két betegség átlagos halálozási rátáit figyelembe véve Cassandra Pybus úgy vélte, hogy nagyjából kétezer fekete élhette meg Cornwallis fegyver­letételének napját, 1781. október 19-ét. Ezeknek mintegy fele kerülhetett vissza a rabszolga sorba azon igények alapján, amelyeket volt tulajdonosaik jelentettek be.

Milyen következtetés adódik mindebből a forradalom alatti rabszolga-szökevények számát illetően? Azt Cassandra Pybus is elismeri, hogy pontos számukat az ő kutatásai alapján sem lehet megmondani, de ő legalább olyan eredményre jutott, amely megállja a próbát a rendelkezésre álló írásos dokumentumokkal való összevetésben. Eredményei egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a korábbi számítások jelentős mértékben eltúlozták a szökevények számát. A felső-déli, vagyis a marylandi és a virginiai szökevények számát kétféle forrásbázis adatainak összevetésével igyekezett pontosítani. A brit források alapján úgy kalkulált, hogy Dunmore felhívásának hatására 1500-an szökhettek meg, s ezeket körülbelül 500-an követték az 1777–79-es hadműveletek során. Mintegy ezerötszázan gyűlhettek össze Benedict Arnold portsmouth-i táborában 1781 folyamán, s nagyjából kétezren csatlakoztak Cornwallis Yorktown felé nyomuló seregéhez. Ehhez jött még körülbelül háromszáz marylandi szökevény, ami összesen 5800 főt tett ki. A második forrásbázist azok a felmérések jelentették, amelyeket a virginiai törvényhozás készített a brit hadjáratok által érintett megyék jelentései alapján az őket ért anyagi és rabszolgaveszteségre vonatkozóan. Az érintett negyven megyéből tizenkettőnek az adatai elvesztek és a meglévők jelentései sem teljesek. Olyan neves rabszolgatartók igényei hiányoznak, mint például Thomas Jefferson. De nem szerepelnek sok olyan tulajdonos adatai sem, akik a háború alatt a britekkel szimpatizáltak, s szintén elveszítették rabszolgáik egy részét. Ez azt jelenti, hogy az a 450 igénylő által bejelentett, 1390 rabszolgára vonatkozó kárigény, amely a meglévő adatok alapján rekonst­ruálható, jelentősen alulreprezentálja a rabszolgaveszteség tényleges mértékét. Ráadásul, ismert azoknak a rabszolgáknak a jegyzéke is, akiket a britek vittek magukkal New York végleges kiürítésekor, s akik között 1200 virginiai származású rabszolga is volt. Ez utóbbiak nevei közül pedig csak néhány szerepel a virginiai tulajdonosok által bejelentett igénylistán is. Mindezek alapján Cassandra Pybus arra a következ­tetésre jutott, hogy a rendelkezésre álló virginiai kárigények, az adott megyék szökevényeinek kevesebb, mint a felét képviselhetik. Két és félszeres szorzóval számolva, a teljes adat 3475 fő körül lehetett. Ehhez hozzá kell még adni a hiányzó tizenkét megye adatait, s mivel azok az érintett negyven megye rabszolga népességének nagyjából 30 százalékát képviselték, az ausztrál történész ennyivel látta érdemesnek megnövelni a szökevények potenciális számát. Az így kapott 4517 főhöz hozzá kell még számítani azt a körülbelül 20 százalékot, amit a britektől később visszaszerzett rabszolgák jelentettek, valamint a nagyjából 300 főnyi marylandi szökevényt. E számítás szerint tehát, a felső-déli szökevények teljes száma 5720 fő körül lehetett, ami eléggé közel van a másik módszerrel számított 5800 személyhez.

Az Alsó-Dél, vagyis Észak- és Dél-Karolina valamint Georgia vonatkozásában igazán csak a brit forrásokra lehet hagyatkozni. Ezek alapján úgy tűnik, hogy az utóbbi két állam vonatkozásában háromezer, illetve kétezer fő lehetett a britekhez csatlakozott szökevények száma. Az Észak-Karolinára vonatkozó sokkal szórványosabb adatok alapján annyi nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a szökevények száma nem haladta meg az ezer személyt. Mindez azt jelenti, hogy az alsó-déli szökevények teljes száma szintén hatezer fő körül mozoghatott.

A déli régió egészéhez viszonyítva, sokkal kevesebb forrás áll rendelkezésre az északi államokra vonatkozóan. Az 1776 szeptemberétől a háború végéig folyamatosan brit kézen lévő New York városa a szökevények és a britek által evakuált feketék gyűjtőhelyévé vált, ahol a fehér munkaerő viszonylagos ritkasága következtében, a volt rabszolgák elég jó munkalehetőségekre találhattak a brit hadsereg és flotta kötelékében, de a polgári életben is. Az ide érkezett feketéktől viszont sokszor nehéz elkülöníteni a helybéli szökevényeket. G. R. Hodges kutatásaira támaszkodva, a New York-i és a New Jersey-i szökött rabszolgákat kerestető hirdetések, valamint a brit szolgálatban álló munkaerő származási összetételének vizsgálata alapján, Cassandra Pybus úgy találta, hogy az északi területekről származó rabszolga szökevények száma nem lehetett több kétezernél, beleértve azt a néhány száz főt, akik még Boston 1776-os kiürítésekor tartottak a britekkel, illetve azokat, akik egyénileg szöktek az északi kikötővárosokból Kanadába. Ide lehet még számítani a brit flottában, illetve a britek oldalán harcoló portyázó magán­hajókon alkalmazott körülbelül ötezer feketét is, akik zömmel szintén New Yorkból, illetve az északkeleti tengerpartról származtak.

Mindez azt jelenti, hogy az 1775 és 1783 közötti időszakban összesen 20 ezer rabszolga szökhetett a brit oldalra, akik közül 12 ezer származhatott a déli államokból. Erről a számról megállapítható, hogy jelentősen alacsonyabb, mint a korábban elfogadottnak tekintett 80-100 ezer fő, hiszen – mint emlékezhetünk rá – Jefferson egyedül Virginia, Cornwallis tábornok hadjára­tához kapcsolódó veszteségét 30 ezer rabszolgára becsülte.

De vajon ebből a 20 ezer lélekből hányan válhattak valóban szabaddá, s kezdhettek új életet valahol az Egyesült Államokon kívül? A korban legtöbb áldozatot szedő tífusz és himlő korabeli halálozási rátái, valamint a rendelkezésre álló konkrét adatok alapján Pybus arra a következtetésre jutott, hogy a virginiai szökevényeknek mintegy fele e betegségeknek esett áldozatul még a háború folyamán, s az amerikai tulajdonosok, elveszített rabszolgáiknak mintegy 20 százalékát vissza tudták szerezni a britektől. Ez azt jelenti, hogy csak mintegy kétezer virginiai rabszolga vált valóban szabaddá annak köszönhetően, hogy a britekhez szökött. Az Alsó-Délen a fenti betegségek nem végeztek akkora pusztítást, mint Virginiában, ami részben annak volt köszönhető, hogy itt himlő ellen beoltották a brit hadsereg alkalmazásában álló feketék jelentős részét. A brit ezredek halálozási adatai alapján Cassandra Pybus arra a megállapításra jutott, hogy az Alsó-Délen a szökevények 30 százaléka halhatott meg a betegségek és a harci cselekmények következtében. A tengerészek körében ez az arány 25 százalék körül mozgott, míg az északi szökevények esetében ezt a mértéket sem igen érte el. Ez azt jelenti, hogy a nagyjából 20 ezer szökevényből, mintegy 12 ezren lehettek azok, akik túlélték a háborút, és akiket nem szolgáltattak vissza amerikai tulajdonosaiknak.

De vajon mi történt ezekkel az emberekkel? Szerencsére elég jó források állnak rendelkezésre azon három nagy kikötő vonatkozásában, ahonnan a brit csapatok a legtöbb velük tartó feketét evakuálták. A Savannah-ból elszállított feketék jelentős része szabad szerződéses szolgaként Jamaicára és Kelet-Floridába került. Charlestonból mintegy nyolcezer feketét szállítottak el a britek, ám ezek túlnyomó része a pártjukon maradt rabszolgatartók tulajdonát képezte. Körülbelül ezerkétszázan azonban szabad emberként hagyták el szülőföldjüket. New Yorkban mintegy négyezer szabad szökevényt vettek fedélzetükre a brit hajók, s a háború végén körülbelül háromezer volt rabszolga szolgálhatott a brit flottában. Mindezek alapján Cassandra Pybus arra az eredményre jutott, hogy „1775 és 1783 között, nem kevesebb, mint 8000 és nem több mint 10 000 afroamerikait evakuáltak szabad emberként Amerikából, ami az összes britekhez szökött rabszolga nagyjából 50, míg a túlélők 80 százalékát képviselte”. (264. o.) Ez egyúttal azt is jelentette, hogy – az amerikai tulajdonosok állításaival ellentétben – a britek összességében beváltották a szabadság elnyerésére vonatkozó ígéretüket: „Felszabadították azokat a túlélőket, akikről úgy ítélték meg, hogy a különböző brit nyilatkozatok hatálya alá estek. A párizsi békeszerződés közvetlen megsértése árán és George Washington, a Kongresszus, valamint Virginia, Dél-Karolina és New York kormányzóinak elkeseredett ellenkezése ellenére is, magukkal vitték fekete szövetségeseiket. Amerika kiürítését a korai amerikai történelem legjelentősebb felszabadítási aktusának kellene tartanunk. Persze nem mindenki döntött a britekkel való távozás mellett. Mint Ira Berlin rámutatott, több ezren voltak olyanok... akik egyszerűen elvegyültek az új köztársaság szabad fekete népességében”. (264. o.)

 

Cassandra Pybus: Jefferson’s Faulty Math: The Question of Slave Defections in the American Revolution. (Jefferson téves matekja: Az átállt rabszolgák kérdése az amerikai forradalomban). William and Mary Quarterly, 2005. április, 243-264. o.

 

Lévai Csaba

1. Minderről részletesebben lásd: Lévai Csaba: Szabadságot a szolgaság fenntartásával: az amerikai forradalom alapdokumentumai és a rabszolgaság kérdése. In: Emlékkönyv Gunst Péter 70. születésnapjára. Szerk. Barta János–Pallai László. Multiplex Media, DUP, Debrecen, 2004. 139–152. o.

2. The Treaty of Paris (Sept. 3, 1783). In: Colonies to Nation: 1763–1789. Szerk. Jack P. Greene. McGraw – Hill Book Co., New York, 1967. 421–22. o.

3. Jefferson eladósodottságára és rabszolgatartó gyakorlatára lásd: Lévai Csaba: Recenzió Hahner Péter: Thomas Jefferson és a francia forradalom című könyvéről. Budapesti Könyvszemle, 1999 ősz, 323–327. o.; Lévai Csaba: Thomas Jefferson és a rabszolgaság problémája. Aetas, 2001/1. 5–26. o.