Klió 2005/3.

14. évfolyam

Az 1934. évi bécsi február – hetvenedszer

 

Ez a könyv az első Osztrák Köztársaság 1938 előtti történetét járja körül egy szokatlan tudományos konferencia előadásainak közlésével. A szimpóziumot szervező két tudományos intézet, a Munkásmozgalom-történeti Egyesület (Verein für Geschichte der Arbeiterbewegung – VGA) és a Karl von Vogelsang-Institut korábban nem igen tartott közös rendezvényeket. Mint a kiadványból kiderül, az ilyen közös tanácskozásnak kedvező tudományos hozadéka is lehet.

Ami a tények ismertetését illeti, a két intézmény előadói között nincs alapvető különbség. Ausztria helyzetét kezdettől meghatározta a szünet nélküli küzdelem ideológiák és eltérő szociális helyzetek mentén végletesen polarizálódott társadalmának politikai csoportjai között. Az osztrák történelem sajátságai következtében ez az eredendően két szekértábor között zajló összecsapás az 1930-as évekre hármas viadallá alakult. A Monarchia felbomlásakor létesült ország a dualizmus egységes gazdasági hátterét immár nélkülözni volt kénytelen. A világháború alatt ellehetetlenült gazdaságú, óriási munkanélküliséggel sújtott, népessége túlnyomó része által is életképtelennek ítélt államtól a győztes hatalmak megtagadták a Németországgal való egyesülés lehetőségét. A nagynémet álomtól megfosztott Ausztria egyedül maradt feszítő belpolitikai problémáival. A háborús években elszegényedett katolikus középosztály (a „vidék”), az ország legnagyobb politikai erejének, a keresztényszociális pártnak a szavazóbázisa, megvetéssel vegyes félelemmel figyelte a radikális ipari munkásságot („Vörös Bécs”) és a zsidó hadiburzsoáziát, amely vélelme szerint az ő anyagi alapjait fölemésztő háborúnak köszönhette politikai befolyását és vagyongyarapodását. A társadalmi bázisa háború után kivívott jogainak csorbítá­sától tartó szociáldemokrata párt (SDAPÖ), az ország második politikai ereje, nem kisebb bizalmatlansággal viseltetett a túloldal irányában, s a fenyegetettek bátorságával küldte az utcára szervezett tömegeit, politikai ellenlábasának a nyugtalanítása érdekében. Tetézte ezt, hogy a mind feszültebb helyzetben több társadalmi csoport is kétségbe vonta az állam erőszak-monopóliumát. Önmaguk és érdekeik védelmére fegyveres félkatonai alakula­tokat szerveztek az osztrák békeszerződés döntései folytán csekély létszámú haderő és karhatalom mellett, a konkurrens szervezetek ellenében. Ezek a valóságos mozgalmi hadseregek az 1920-as években az utcán ököllel, olykor fegyverrel „intézték el” azokat a vitákat, amelyek a parlament két házában vagy a bécsi városi tanács padsoraiban folytak. Az egyik nagy paramilitáris szervezetnek, a Köztársasági Védszövetségnek (Schutzbund) a szava mind nagyobb erővel esett a latba a szociáldemokrata pártban. A szélsőjobboldali hajlandóságú Heimwehr (Honvédők) fegyveres területvédő csoportocskákból fejlődött elegyes ideológiájú, társadalmilag kevéssé támogatott politikai mozgalommá. 1931–1932-re azonban egy harmadik, hasonló tömörülés is felnőtt: a német testvérszervezet sikereiből és támogatásából táplálkozó, néhány év alatt jelentős szavazóbázisra szert tevő nemzetiszocialista párt, illetve fegyveres alakulata, az Osztrák Légió. Ez tetteinek a brutalitásával katalizátora lett az anélkül is erős társadalmi erőszakpotenciál elszabadulásának. Az 1930-as évek elején mintegy 180 ezer férfi tartozott valamelyik politikai csoportosulás fegyveres szervezetéhez, s várta a harcba hívó kürtjelet, amely 1934-ben két alkalommal is fölharsant.

2004. február 12-én az osztrák parlament költségvetési termében zajlott le a recenzált kiadvány alapjául szolgáló tudományos szimpózium, a hét évtizeddel korábban e napon kirobbant polgárháború, illetve az öt hónappal később lezajlott, Dollfuss kancellár meggyilkolásával végződő nemzetiszo­cialista hatalomátvételi kísérlet évfordulója alkalmából. Az egynapos ren­dezvényt, az osztrák történészszakma legjelesebbjei mellett, megtisztelte jelenlétével Ausztria teljes politikai vezető gárdája is. A tanácskozáson hét referátum, illetve két elő- és két utószó hangzott el, a hangsúlyozott paritás jegyében. Ráadásul a megnyitó és a záró beszédeket a két fővédnök, a National­rat (képviselőház) elnöke, Andreas Khol (Néppárt), illetve akkori helyettese (a jelenlegi szövetségi elnök), a szociáldemokrata Heinz Fischer tartotta. Az előadók nemcsak önmagukat, hanem kutatóintézeteket és kutatási projekteket is képviseltek. Legújabb eredményeik bemutatásával kutató­csoportjaik munkájába is betekintést engedtek. A kötet valamennyi tanulmányát aprólékos jegyzetapparátus kíséri. A kiadvány témáiban való kiigazodást időrendi táblák segítik.

Az első referátum1 szerzője, Dan Diner (sz. 1946), több német és dán egyetem izraeli vendégelőadója volt, egy Tel Aviv-i kutatóintézet igazgatója, akit európai közéleti szereplőként is számon tartanak. Fő kutatási területe – a Közel-Kelet története mellett – a huszadik századi német történelem és a nemzeti­szocializmus. Nagy ívű történeti áttekintésében a két világháború közötti európai diktatúrák kialakulási és fejlődési sajátságait elemezte, különös tekintettel Németországra. Erőteljesen hangsúlyozta a nácik előretörésének megakadá­lyozására képtelen német szociáldemokrata pártvezetés történeti felelősségét.

Roman Sandgruber (1947) professzor tanulmányában az első köztársaságot sújtó két évtizedes gazdasági krízishelyzet okozta társadalmi erőszakkészség-növekedést, s ennek következtében a képviseleti demokráciába vetett társadalmi hit megingásának a lépcsőfokait ismerteti.2 A linzi egyetem társadalom- és gazdaságtörténeti intézetének vezetője statisztikák sorát hívja segítségül annak a bemutatására, hogyan sarkallta a világgazdasági válság  Ausztria lakosságának egyre nagyobb részét megrendítő erejű politikai és szociális összeütközésekre. Pontokba szedve elemzi, miért hatott olyan súlyosan éppen Ausztriára a New York-i tőzsdekrach. Eszerint: 1. Ausztria eleve hátrányból indult, mintegy a Monarchia gazdaságának omladékairól. 2. A háborús hiperinfláció terméke, a szélsőségesen magas kamatláb megbénította a beruházási kedvet. 3. A válság éveiben összeomlott az osztrák külkereskedelem. 4. Az osztrák bankrendszert már 1929-től csak a fúziók mentették meg az összeomlástól, s a két évvel később bekövetkezett általános csőd magát az osztrák államot is csődbe juttatta. 5. Hitler hatalomra jutása után gyorsan nőtt a német gazdasági és politikai nyomás Ausztriára. 6. Az államadósság évről-évre nőtt, az ország gazdaság- és foglalkoztatási politikája „eltűnt”: 1933-ban az aktív népesség 27,2 százaléka, körülbelül 600 ezer ember volt munka nélkül. 7. Mindezek miatt állandósult a belpolitikai nyugtalanság. Részletesen jellemezte Hitler gazdasági és politikai nyomásgyakorlásának az eszköztárát. Ilyen volt a „1000-Mark-Sperre”,3 az osztrák dohányáruk, fa, szarvasmarha, gyümölcs német bojkottja, illetve a náci bombamerényletek más politikai csoportok, s egyre inkább az államhatalom képviselői ellen is. Érdekes feltevése, hogy ha nincs a kormányzati diktatúra, ha nem jön létre az osztrák hivatásrendi állam – amely ugyan életre hívásának (egyik) célját, az osztrák nácik hatalomátvételének megakadályozását a gazdasági válság leküzdésének lehetetlensége, valamint a nem létező osztrák nemzeti öntudatra alapozott integrálódás sikertelensége miatt nem tudta elérni – az osztrák nemzeti szocialisták törvényes úton is már 1938 előtt bejutottak volna a hatalomba.4   

Wolfgang Maderthaner, a VGA kutatója kétrészes tanulmányában ugyan­csak a gazdasági világválság ausztriai hatását és a „Ständestaat” társadalmi-ideológiai eredetét vizsgálja.5 Az ő szakterülete Bécsnek és munkás­mozgalmának a története, illetve a tömegkultúra-történet. Dolgozatának első részében, a „Nagy Depresszió” ausztriai következményeit taglalva, statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy a létbizonytalanság nagy tömegeket mozdított ki mind a keresztényszocialisták, mind a szociáldemokraták szavazótáborából, és sodort a nácipárt karjaiba. A második részben Engelbert Dollfuss kancellár állammodell-kísérletének eszmerendszerét veszi górcső alá. Ennek hátterét a válság kirobbanása utáni anyagi ellehetetlenülésben,6 a Monarchia, mint biztonságos kulturális közeg, politikai rendszer és társadalmi zsinórmérték-hordozó eltűnésében, a katolikus középrétegek egyensúly-vesztésében és félelemből eredő dühében látja. Egyforma gyűlölettel tekintettek a háborús összeomlás zavarában szerintük mértéktelen jogokat „rabló” munkásságra, és a nyomorú­ságukon meggazdagodó zsidó hadiburzsoáziára. Ezeket az érzéseket minde­nekelőtt Othmar Spann (1878–1950) terelte a hivatásrendi eszme „karámjába”. 1933. szeptember 11-én maga Dollfuss nyilatkoztatta ki az ún. Trabrenn-téri beszédében: „Megismétlem: a liberális-kapitalista gondolkodás ideje, a liberális-kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer elmúlt. A pártok uralmának ideje lejárt. Az egyformára alakítás és a terror uralmát elutasítjuk. A szociális, keresztény, német Ausztria államát akarjuk, ennek az államnak az erős, független vezetésével.” A szerző véleménye szerint ez az öntudatfeladó, biztonság utáni kispolgári vágyakozás állott szemben a parlamenti demokrácia oszlopainak szerepére predesztinált ipari és finánctőke, illetve munkásság „trojka” (a „modernek”) fejlődéscentrikus szemléletével, és fojtotta meg az első köztársaságot.

Wolfgang Neugebauer, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Levéltárának (Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes – DÖW) vezetője az ausztriai náci terror eredetét és mozgató rugóit tárja föl.7 Beszámol intézete és a Néppárthoz közel álló Karl von Vogelsang Institut, az osztrák keresztény­demokrácia és keresztényszocializmus történetének kutatására szakosodott tudományos műhely közös, a szövetségi kormány által finanszírozott kutatási projektjéről, amely a nemzetiszocialista mozgalom terrorja által 1933 és 1938 között szedett áldozatokat méri föl. Az osztrák náci mozgalom erőszakos fellépésének, s annak, hogy ez megtörténhetett, okaként ő is mindenekelőtt szociális problé­mákat jelöl meg. Az Osztrák Légió legénységének 73 százalékát 25 éven aluliak alkották, egy a munkanélküliség és a létbizonytalanság által különösen erősen sújtott korosztály tagjai. Az ő szemükben a náci pártprogram „szociál­forradalmár” elemei álltak az első helyen, hiszen bármi áron való megvaló­sításuktól ezek a fiatalok – munkások, alkalmazottak, egyetemi hallgatók, középiskolások – új életesélyt, felemelkedést reméltek. Ezért rohamozták oly bőszen, még a viharos belpolitikájú Ausztriában is szokatlan intenzitással – célzott robbantásos merényletekkel – az útjukban álló Dollfuss-rezsimet. Az Anschluss után e fegyveres csoport terrorját természetesen az állami terror váltotta föl; ennek intézményrendszere aztán „munkát és felemelkedést” biztosított az osztrák náciknak. 

Helmut Wohnout, a hivatásrendi állam és az európai keresztényszo­cializmus–kereszténydemokrácia szakértője, a Heimwehr, a Schutzbund és a náci osztagok között 1932–1934-ben lezajlott fegyveres összetűzéseket veszi számba. Majd megállapítja: a nácik erőszakos fellépése nyomán, a védekezés szükséglete miatt nőhetett oly mértékben a Heimwehr kormányzati befolyása és felszereltsége, hogy 1934 februárjában – állami segédlettel – teljes mértékben föl tudta számolni az osztrák szociáldemokráciát.8 A Honvédők vezetőinek beépülése a rendvédelmi szervezetekbe lehetővé tette, hogy a tulajdonképpen a nácik ellen hozott intézkedéseket „már másnap, a fiókból előrángatott indokokkal” a szociáldemokrácia, a Schutzbund ellen lehessen érvényesíteni. Így a baloldal likvidálását, a nácikat megelőzve, a Heimwehr, mint segédrendőri erő, illetve a befolyása alá került karhatalom végezte el.

Helmut Konrad tanulmányának9 első bekezdéseiben az 1934. februári osztrák polgárháború – mint Ausztria „születésétől hordozott végzete”, az ország történetébe szinte bekódolt rossz – áldozatainak számát illetően próbál rendet tenni. Megállapítja: az osztrák sajtóban manapság is emlegetett másfélezres adat téves. Ennél hihetőbb a kormány annakidején kiadott 1934. március 1-jei nyilatkozata, amely szerint az ország több pontján föllángolt fegyveres össze­ütközéseknek 314 áldozata volt, köztük 196 baloldali. A Schutzbund felkelését előkészítetlennek, a pártvezetést megosztó lépésnek értékeli. Emil Fey, a bécsi Heimwehr vezetője, egyben belügyminiszter ugyanis már január 24-étől rendszeresen rendelt el házkutatásokat szociál­demokrata pártszékhá­zakban, illetve „gyanús” magánházakban. Ezek során sok fegyvert foglaltak le, és a Schutzbund arzenálja jelentősen megcsappant. Február 10-éig a Schutzbund összes bécsi vezetőjét letartóztatták. Követ­ke­zés­képpen a linzi szikra Bécsben csak kisebb tüzet okozhatott. 1934 februárjában tehát felszámolták az állam erőszakmono­póliumát kétségbe vonó paramilitáris alakulatok egyikét, ám ezzel nemcsak egy fegyveres szervezet tűnt el, hanem az ekkor már felravatalozásra szánt osztrák parlamenti demokrácia egyik lába is amputáltatott.

Dieter Anton Binder a maga Dollfuss által „államcsíny kis lépésekben” meghatározással jellemzett rendszerváltó folyamatot, vagyis a tekintélyelvű, hivatásrendi és diktatórikus jegyeket viselő uralmi rendszer kialakulását és fokozatos megszilárdulását elemzi.10 A Grazi és a budapesti Andrássy Egyetem tanára Ausztria XIX. és XX. századi történelmének, valamint a nemzetközi szabadkőművességnek a kutatója. Újszerű megközelítése szerint a Stände­staatnak tulajdonképpen sikerült kiiktatnia kettőt a három nagy erőszakpoten­ciállal rendelkező osztrák politikai tényező (a Schutzbund-szociáldemokraták, a nácik és a Heimwehr) közül. A „honvédők”, miután az állami erőszakszer­vezetekkel karöltve felszámolták a fegyveres baloldalt, fokozatosan nemkívána­tossá váltak a rezsim szemében. A kormányzat kivonta a maga „legénységét” a szervezetből, hogy az államgépezetbe emelje, a Heimwehr vezetőit pedig módszeresen kiszorította a hatalmi pozíciókból. A nemzetiszocialista mozgalmat azonban csak néhány esztendőre sikerült (látszat-) illegalitásba szorítania, ahonnan előtörve az államot immár egy másik államba integrálhatta.  

A tanulmánykötet erőssége, hogy Ausztria 1918 és 1938 közötti történetét a legújabb kutatási eredmények fényében tárja elénk. Kiterjedt jegyzetappa­rátusa az olvasónak kitűnő bibliográfiaként is szolgálhat a szomszédos ország akkori eszme- és eseménytörténetében való elmélyedéshez. A kötetet legfeljebb azzal a kritikával illethetjük, de ez tulajdonképpen a szimpóziumot érinti, hogy hiányzik belőle egy dolgozat, amely keretként az osztrák történelem 1934–1938 közötti általános kül- és belpolitikai eseményeit összegezné. Ezt a hiányt alighanem a szimpózium évfordulós jellege magyarázza.

A kiadvány, nem titkoltan, magán viseli a két szervező tudományos intézet munkatársainak múltszemlélete közötti különbségek bélyegét. Ez leginkább a Ständestaat általános megítélésében tapintható ki. A szociáldemokrata értékrend iránt elkötelezett történészek a Dollfuss-rezsimet a soha ki nem teljesedett osztrák parlamenti demokrácia eltiprójaként mutatják be. A kereszténydemokrata szemüvegen át vizsgálódó múltkutatók viszont kimon­datlanul is, igaz az osztrák történelem kínos specialitásaként, úgy értékelik e tekintélyelvű, a parlamentarizmust felfüggesztő és erős kezű végrehajtó hatalommal helyettesítő rendszert, mint olyan rezsimet, amely még legalább néhány esztendeig feltartóztatta a nácik menetelését. Valamely történeti éra ilyen különböző megítélése persze korántsem csak szomszédaink sajátossága. Ám valószínű, hogy a szimpózium anyagának a nagyközönség elé tárását – a történettudomány előbbre vitelének szándéka mellett – a valaha legendásan erős, de ma már bizony meggyengült osztrák társadalmi kompromisszum-készség életre galvanizálásának az igénye is motiválta. 

 

Günther Schefbeck (szerk.): Österreich 1934. Vorgeschichte-Ereignisse-Wirkungen (Ausztria 1934. Előzmények–Események–Következmények). Österreich Archiv – Schriftenreihe des Instituts für Österreichkunde. Verlag für Geschichte und Politik. Wien-Oldenbourg Wissenschaftsverlag. München, 2004. 131 p.

Nübl János

 

1. Dan Diner: Die Entwicklung zur Diktatur im Europa der Zwischenkriegszeit. 23–42. o.

2. Roman Sandgruber: Ökonomische Krise und Delegitimierung der Demokratie. 43–59. o.

3. Amikor Kurt Schussnigg kancellár eleinte megpróbált ellenállni Hitler követeléseinek, a német kormány többek közt a két ország közti személyi kapcsolatokra kirótt 1000 márkás határátlépési díjjal büntette Ausztriát.

4. Közli a nemzetiszocialista szavazatok arányának alakulását. 1930-ban, a Nationalrat utolsó választásán 3 százalék; az 1932-es tartományi választáson Vorarlbergben 11, Alsó-Ausztriában 14,1, Bécsben 17,4. Salzburgban 20,8 százalék. Az 1933-as községtanácsi választáson Innsbruckban és Landeckben több mint 40 százalék.

5. Wolfgang Maderthaner: Die Krise einer Kultur – Die große Depression. 60–63. o., illetve Der „wahre Staat”. 64–69. o.

6. 1929 és 1934 között a bérek vásárlóereje 30 százalékkal csökkent. 1934-ben a munkásság egyharmada, a gyári munkások 44,5 százaléka volt munka nélkül. Bécsben 1929 és 1933 között 150 ezerrel csökkent a foglalkoztatottak száma; jelentősen mérséklődött az áram- és a tüzelőanyag-fogyasztás. Drámaian esett az élveszületések száma.

7. Wolfgang Neugebauer: Die Anfänge des NS – Terrorismus in Österreich – Wurzeln, Motive, politische Hintergründe. 70–77. o. 

8. Helmut Wohnout: Dreieck der Gewalt. Etappen des nationalsozialistischen Terrors in Österreich 1932–1934. 78–90. o.

9. Helmut Konrad: Der 12. Februar 1934 in Österreich. 91–98. o.

10. Dieter Anton Binder: 12. Februar 1934 – Ort des Erinnerns. 99–108. o.