Klió 2005/3.

14. évfolyam

Memoárok a baloldalról

 

Attól tartok, hogy néhány szóban be kell mutatnom a szerzőt. Ami a ma elfogadott(?) ranglétrát illeti, John Saville, a Hulli Egyetem történelem tan­széké­nek vezetője, ma már emeritus professzora. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, itt nemzedékeket nevelt fel, akik mind nagy tisztelettel szólnak róla, az egyetem archívumát hallatlan mértékben gazdagította (amit ott írásban is rögzítettek). Saville mint kutató történész nagy örökséget tudhat eddig is magáénak. Ő írta meg már néhány évtizede az egyik legismertebb munkát a chartista mozgalomról, amely valóságos „standard munka” lett. Rengeteg folyóiratban jelentek meg írásai – és nem utolsósorban ő lett a több mint tízkötetes brit munkásmozgalmi életrajzi „szótár” (Dictionary)1 szerkesztője (és írója), amely valóban alapvető segédeszköz és forrásmunka mindenki számára, akit e téma érdekel.

John Saville ugyanakkor annak a csoportnak is aktív és markáns résztvevője, amelynek tagjai Nagy-Britanniában előbb marxisták, majd kommunisták lettek, s mint ilyenek, valóságos rendhagyó fekete bárányok­ként nemcsak erősen ráütötték saját bélyegzőjüket a brit (s nem ritkán az egyetemes) történetírásra, hanem ráadásul ez országban nehezen elnyerhető professzori címet és a tanszékvezetői állást is elnyerték. E csoportnak (amelyet, persze baráti szálak is összekötöttek egykor) olyan csillagai voltak, mint Eric Hobsbawm, Christopher Hill, E. P. Thompson (és még néhányan mások), akik közül mára, azt hiszem csak Hobsbawm és Saville maradtak életben. (S mindketten megírták önéletrajzukat.)

Saville kora ifjúságára, diákéveire olyan nagy események és történések hatottak, amelyek „szinte” meghatározták későbbi pályáját (mert ilyen egyenes determinizmus soha nem létezett). Mindenesetre ő maga kiemeli az 1929–32-es gazdasági világválságot, az azt követő mély munkanélküliséget, s a fasizmus jelentkezését. Saville ezekben az években került egyetemi hallgatóként a híres London School of Economics hallgatói közé. Még hallgathatta Beveridge-t, aki az LSE igazgató professzora is volt 1937-es nyugdíjba vonulásáig, s a másik, reá nagy hatást gyakorló professzor Harold J. Laski volt – akinek írásait ezekben az években nálunk már magyarul is olvashatták, meg sokszorosan az 1940-es években – mára talán már többnyire elfelejtették.

Az LSE-n szerzett ismeretek azonban messze nem elégítették ki a fiatal egyetemi hallgatót. A legnagyobb hatást reá (is) az 1934-ben angolul is megjelent Marx–Engels válogatott levelezés kötete gyakorolta. (Az angol kiadás elé – mint Saville írja – Dona Torr írt olyan bevezetőt, amely a brit összefüggésekre külön is ráirányította az olvasó figyelmét. (Dona Torr egyike azoknak a „korai” angol „tudós” nőknek, akiknek egykor nagy befolyásuk volt – s akivel Saville is nagyon jó barátságba került – valamivel később.)

A kora 1930-as években még valakinek az írása hatott erősen Saville-ra. Ez a valaki John Strachey volt és az ő Struggle for Power című írása – aminek révén Strachey neve ebben az időben szélesebb körben is valóságos fogalom lett. Az 1930-as évek brit baloldali szellemi élete meg sem érthető Strachey megismerése nélkül.

S mint annyiaknak Londonban – figyelmüket a „nagyvilág” eseményei mindig felkeltették. Így az 1920-as években a kínai forradalmi polgárháború, amihez Saville sokat olvasott. Így a kor nagy szereplői Szun Jat-szen és Madame Szun-Jat-szen és az ott tevékenykedő orosz Borogyin és írásaik ugyanúgy „égtek benne”, mint az 1927-es év borzalmas tömeggyilkosságai (amit Malraux írt le azután oly hitelesen és megrázóan).

Saville azután nyomon követte a mandzsúriai japán offenzíva eseményeit, ugyanúgy, mint persze a fasizmus európai terjedését. Nemcsak ismerte a tényeket, hanem 1934-ben ő maga is aktív szereplője volt a híres londoni anti­fasiszta akciónak – amikor is Mosley londoni hídverésének sikerét akadályozták meg. Saville azonban persze nem az utca hőse lett. Még egyetemistaként lett előbb „a marxista kör” (Marxist Society) majd a szocialista kör tagja.

S ebben a korban (évben) az események tényleg villámgyorsan kergették egymást. Ekkor jelent meg Edgar Snow riportkönyve az Új Kínáról (Red Star over China), ami ugyanúgy nagy hatást gyakorolt Saville-ra, mint az egész békemozgalom helyzetének újraértékelése. Mint lángoló kommunista, ő eredendően nem volt pacifista (miközben az első világháborús kor háború­ellenes irodalmát – mint Remarque híres könyvét – jól ismerte, s ennek meg is volt a megfelelő hatása rá), de éppen 1934-ben megint csak olyan „új dolgok” történtek, amelyek, Saville szavaival, rákényszerítették őt (és sok kortársát) felfogásuk újraértékelésére vagy legalább is áthangolására: így ekkor lépett be a Szovjetunió a Népszövetségbe, s ennek nyomán egyfajta előjelváltás követke­zett be nála is a Népszövetséggel kapcsolatban. S ugyanekkor írták alá a francia-szovjet barátsági egyezményt – kifejezetten már antifasiszta éllel, az új hitleri veszélyt átérezve.

S egy évvel később Angliában megtörtént a nevezetes békeszavazás (Peace Ballot), amikor 11 millió ember írta alá a békét szorgalmazó ívet, ami merőben szokatlan, teljesen új „civil kezdeményezés” volt a hivatalos külpolitikával szemben. Saville ezt ugyanúgy átérezte, a dolgok aktivistája volt, mint az akkori Peace Pledge-társulásnak is.

Ám ha ezek mégis (mind antifasiszta éllel) bizonyos fokig pacifista jellegű mozgalmak voltak, ugyancsak antifasiszta tartalommal, de már egyúttal masszívan szocialista éllel indult „hódító útjára” az új kezdeményezés, a Left Book Club, aminek fő szervezője Victor Gollancz volt, de az ő oldalán olyan „sztárok” álltak, mint a már említett Laski, Strachey és egy új sztár, a Népszövetség oldalán működő fiatal szocialista: Konni Zilliacus. E könyvsorozat s a körülöttük szervezett rendezvények, vitaestek nélkül a 30-as évek Angliája ugyanúgy nem érthető meg, mint a századelő Magyarországa a Huszadik Század nélkül. S Saville persze ebből sem maradt ki.

S azért „mindemellett” Saville az LSE egyetemi hallgatója volt. Így e visszapillantásában úgy „ítélte”, hogy az LSE professzorai a már említett kivételektől eltekintve nagyon „szakbarbárok” voltak, akik nem tekintettek túl, s nem is akartak kitekinteni saját szűkebb, választott témájuk falain túlra. Még egy kivétel akadt, a kitűnő közgazdász, szociológus Tawney, akinek a maga keresztényszocialista, mélyen morális tanításaival az egész korszakban (és még 1945 után) nagy hatása volt az egész országban. (Ez, a kor professzorainak nem túl megemelt értékítélete feltűnően egybevág azzal, amit E. Hobsbawm írt a cambridge-i éveiről.) Az LSE azonban annyira mindenesetre más volt, hogy az igazán kozmopolita egyetem volt, sok külföldi és már színes diákkal, sok leány tanulóval, és Saville nagyon életre keltően írja le, hogy itt az egyetemisták sokkal modernebbül, ha úgy tetszik, „hanyagabbul” öltözködtek, mint más, konzervatívabb egyetemeken. Persze, hogy ez is jele volt a lázadóbb magatartás­nak és felfogásnak.

Még egyetemi éveinek felsőbb évfolyamain újabb előadók és professzorok tűnnek fel, köztük az „idegenből érkezettek”, mint Káldor Miklós és R. Dahrendorf. Ugyanígy az LSE-ben már ebben az időbe is fellángolt a „szabadpiacosok” és az „intervenciósok” küzdelme. Hiszen Keynes híveinek voltak reprezentánsai az LSE-ben – mint ahogy Maynard Keynes híres munkája is ekkoriban jelent meg olcsó „paper back” kiadásban, amely sokakra – így Saville-ra is nagy hatást gyakorolt.

Ám nemcsak ez befolyásolta: részint az amerikai „vendégdiákok” révén is közel került a New Deal és Roosevelt belső radikális, formabontó éveihez. S ezt a korabeli újszerű USA-hatást még felerősítette az a korabeli USA-ból érkező szépirodalmi hullám, amelynek olyan írók voltak a reprezentánsai, mint Hemingway, Faulkner, Dos Passos, Steinbeck – akiket Saville ugyanúgy falt, mint itt, nálunk, Magyarországon is sokan.

És a szépirodalom területén a világot kitágították számára Malraux és kínai és „indokínai” regényei, valamint I. Silone híres „Fontamara” regénye, amely Mussolini Olaszországának nehéz levegőjét éreztette meg vele. (Nem véletlen, hogy ezek a munkák egykor eljutottak és róluk írtak Magyarországon is. Más kérdés, hogy mára már mennyire ismerik ezeket.)

Saville ekkor, az 1930-as évek derekán lett a kommunista párt, a CPGB (Communist Party of Great Britain) tagja. Ide elsősorban a marxi irodalom vezette el (ezt ő maga is hangsúlyozza), de ezt nyomatékosan megtoldja azzal az állítással, hogy az 1930-as években élete legnagyobb és meghatározó élménye a brit „Munkáspárt (Labour Party) és a szakszervezeti mozgalom – TUC – gyengesége” volt, hogy nem tudtak kombattáns feleleteket adni az óriási kihívásokra. Mindezt még felerősítette az a felháborodás, amit ő is amiatt érzett, hogy hosszú 18 hónapon át az LP is támogatta azt a „be nem avatkozási” politikát, amelynek során feláldozták a Spanyol Köztársaságot és a köztársasá­giakat.

Ez vezette el még az LSE hallgatójaként Saville-t a CPGB-be. Ám a kor légköre is olyan volt, hogy a KP-nak akkor 30–40 aktív tagja volt az LSE-n, s a tagság a passzívabbakkal együtt olykor elérte a 70–80-at is. A fluktuáció ebben a korszakban is nagy volt.

Saville megjegyzi, hogy hajdani egyetemi párttag diáktársainak mintegy négyötöde az 1950–60-as években már elhagyta a kommunista pártot. Ám a brit hagyományoknak megfelelően, „a volt” párttagok alig-alig írtak olyan visszamenőleg leleplező és „önleleplező” írásokat – mint amilyenek az USA vagy a francia kommunista párt történetéből jól ismertek (Saville ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy ehhez hozzájárult, hogy a CPGB-nek erős volt a munkásjellege, s az ilyen írásokat nem bányászok és dokkmunkások szokták megírni).

A CPGB megszületésének és megerősödésének egyik okát abban is látja, hogy ez a párt folytatója lett a radiális, „dissenter” hagyományoknak – amelyek ebben a szigetországban mindig erősek voltak.

Saville rövid áttekintést ad a CPGB historiográfiájának alakulásáról is, s egyúttal személyes – és úgy tűnik, nagyon objektív – értékelést is nyújt néhány újabb munkáról, amelyet ő talál nagyon szubjektívnek.

Visszatérve az 1930-as élményeihez és saját életútjához, megállapítja, hogy reá a CPG-nek elsősorban két vezetője hatott: Harry Politt (akinek kiemeli egyéni, nyitottan emberi vonásait) és az értelmiségi R. Oalme Dutt. Persze megemlíti a Labour Monthly című, havonta megjelenő folyóiratot, amely, mint írja, elsősorban harcos antikolonializmusával hatott rá.

Hosszabban idéztünk az önéletrajz 1930-as éveket felidéző lapjainál. Egyrészt azért, mert Saville világnézete, történetírói affinitása is ekkor alakult ki, másrészt azért, mert úgy tűnik, ez a korszak a maga rengeteg tanulságával nagyon feledésbe merül, illetőleg olyan torz megvilágításba kerül, amelynek alapján azután egyszerűen érthetetlenné válik, hogy olyan emberek, mint Saville a londoni egyetemen miért lettek kommunisták.

Így azután már adós maradok azzal, hogy Saville hogyan élte meg a  második világháborút, hogyan lett katona, hol szolgált, milyen tapasztalatok érték, hogyan lett az LSE professzora, erre miként emlékezik vissza (több mint kritikusan) és hogyan lett azután igazi otthona a Hulli Egyetem, ahol kibonta­kozott történetírói munkássága. Arról nem is beszélve, hogy életének félévszá­zada is teli van politikai, szociális küzdelmekkel és kihívásokkal – amelyeket Saville mélyen átélt.

 

John Saville: Memoirs from the Left (Memoárok a baloldalról). The Merlin Press. London, 2005. 179 o.

 

Jemnitz János

 

1. Dictionary of Labour Biography. London (és a megfelelő kötethez tartozó megjelenési évszám. Tudtommal az utolsó öt-hat kötetet a magyar könyvtárak már nem rendelték meg.)