Klió 2005/3.

14. évfolyam

Orwell: az Observer-évek

 

George Orwellt, úgy hiszem, a szakértőkön kívül világszerte nem valósághűen értékelik. Ezen azt értem, hogy igen nagyra becsülik, és folyamatosan értékelik két híres szovjetellenes regényét, az 1945-ben megjelent Animal Farm (Állatfarm) és az 1949-ben megjelent Nineteen Eighty-Four (1984) című műveit, amelyek meghozták számára a világhírt. Azt kevesen tudják, hogy mekkora nehézségekbe ütközött neki az Animal Farmot megjelentetni. Egyes kiadók arra hivatkoztak, hogy megsérti az egykori szövetségest, mások nem találták eléggé kritikusnak, Orwell maga, egyes források szerint gyermek­könyvnek szánta. E két regény tükrözi szerzőjük nagy talentumát, felfogását minden despotizmus ellen, demokratikus és logikusan kifejtett eszme­rend­szerét, de Orwellt nem e két regény kapcsán kell szeretni, értékelni, tisztelni.

Az ő élete számomra hasonlatos József Attiláéhoz. Mindkettő rövidéletű lángelme volt, akik nehéz és mozgalmas életük során mégis képesek voltak megmutatni saját és az eljövendő világnak művészi, politikai és emberi értékeiket. Mindkettő nemcsak a saját nyomorúságának ismerője és anyaga volt, hanem nemzete és más nemzetek elnyomott, meggyötört, kihasznált egyedeinek és tömegeinek értője, felismerője, egyszerűen humanista szocialis­ták voltak, akik egyaránt szemben álltak a sztálini diktatúrával, Franco és Horthy uralmával, vagy akár Orwell esetében az angol establish­menttel.

Orwell, eredeti nevén Eric Arthur Blair Indiában született 1903-ban. Apja köztisztviselőként dolgozott itt, majd a család 1907-ben visszatelepült Angliába, és Orwell 1917-től ösztöndíjjal tanult Etonban. 1922–27 között az Indian Imperial Police-ban dolgozott Burmában, ez indította első remek­művének, a Burmese Days-nek (1934-en magyarul is megjelent) megírására. Ezután több éven át nyomorgott, két évig Párizsban, majd visszatérve Angliába, magánórákat adott, tanított, bolti eladó volt, és közben számos időszaki lapba írogatott. A Down and out in Paris and London című műve 1933-ban jelent meg. 1936-ban a neves baloldali Victor Gollancz kiadó megbízásából felkereste a lancashire-i és yorkshire-i munkanélküliekkel teli vidékeket, és tapasztalatait The Road to Wigan Pier (1937) című drámai, utóbb klasszikussá vált művében rögzítette.

1936 végén a republikánusok oldalán Spanyolországban harcolt és megsebesült, Homage to Catalonia című művében adózott a spanyol polgárhábo­rúnak. 1938-ban került szanatóriumba, ettől kezdve sohasem volt teljesen egészséges. Hat hónapot Marokkóban töltött, itt írta meg Coming up for Air című művét. A második világháború idején a haza védelmére alakult önkéntes katonai szervezet, a Home Guard tagja lett (erről is írt egy remek cikket 1944 októberében The Observer című hetilapban) majd 1941–45 között a BBC Keleti Osztályának dolgozott. A Tribune című lap irodalmi szerkesztője, The Observer és a Manchester Evening News cikkírója. 1950 januárjában halt meg második felesége jelenlétében.

Orwellt nehéz elképzelni – természetes rendszeretete, finnyássága miatt – lesüllyed középosztálybelinek, a munkásélet nehézségeihez szokott, elidegenedett értelmiséginek. Szülei nem voltak vagyonosak, de gyermekeiket taníttathatták megfelelő iskolákban, és Orwellt felkészültsége miatt felvették Etonba ösztöndíjasnak. Burmába családi kapcsolatok révén került. Orwell nem teljesítette a szülei által képviselt reményeket; ők Eton után Cambridge-ben vagy Oxfordban szerették volna látni. Az etoni diák, Orwell végigolvasta az angol s valamennyire a világirodalmat, de a vizsgákon nem tündökölt, és nem kívánt egyetemi tanulmányokat folytatni, éppen úgy, mint Burma után nem kívánt hivatalt viselni. A szűkös párizsi és londoni években megismerte a társadalom bizonyos olyan rétegeit, amelyeknek egyetem vagy hivatal mellett a közelébe sem juthatott volna. Életismeretének első irodalmi termékei meglepték családját, amelyhez Orwell vissza-visszatért karácsony táján. Orwellben megragadó – a kialakuló szocialista meggyőződése mellett – az emberek iránti végtelen sokoldalú megértése, az intellektuális és társadalmi problémák összetettsége iránti érzéke és az egyének, barátok, ismerősök felé irányuló, kritikát nem nélkülöző egyenessége. Önmaga iránt viszont kritikus és szerény, férfiassága humánus, értékekre irányuló, féltékenységet nélkülöző volt. Jellemző az emberre egy első feleségéhez, Eileenhez szóló levele, majd annak halála után magányérzetét kifejező levele egy fiatal nőhöz, akit élettársnak remélt. Az elsőnek említett levélben írta: „Fizikai féltékenység alig gyötör. Nern érdekel, ki alszik kivel, szerintem az számít, hogy érzelmileg és intellektuálisan hű-e valaki. Néha hűtlen voltam Eileenhez és csúnyán viselkedtem vele, s ő is csúnyán viselkedett velem, de abban az értelemben az igazi házasság volt, hogy rettenetes küzdelmeken mentünk keresztül együtt, és ő megértette munkásságomat”. A másik levélből idézve: „Én annyira szeretnék valakit, aki megosztja életemből és munkámból azt, ami maradt. Ez nem annyira azt jelenti, hogy szeretnék valakit, akivel együtt alhatok, persze azt is szeretném néha. Azt mondod, nem valószínű, hogy szeretni tudnál. De ezt nem is várhatom. Te fiatal és üde vagy, és volt, akit igazán szerettél (elvesztette vőlegényét), és aki olyan színvonalat képviselt, amivel én nem tudok versenyezni. Ha úgy érzed, hogy újrakezdhetsz, és egy csinos, fiatal férfire vágysz, aki egy csomó gyerekkel ajándékozhat meg, akkor én nem vagyok jó neked. Amit tulajdonképpen kérdek tőled, az, hogy akarsz-e egy író özvegye lenni? Ha a dolgok úgy maradnak majd, ahogyan most mennek, ebben van valami fantázia, minthogy sok tiszteletdíj jön majd be, és talán érdekesnek találod majd megszerkeszteni a ki nem adott anyagokat. Persze nem tudom, meddig fogok élni, de engem mint egy „rozzant életet” tartanak számon. Bronchiectasis nevű betegségem van, amely bármikor átmehet tüdőgyulladásba, s egyik tüdőszárnyamon egy nem előrehaladó, tuberkulotikus lebeny van, s a múltban már több ízben úgy volt, hogy meghalok, de mindig életben maradtam. Én steril is vagyok, soha nem tudtam gyereket nemzeni, de sohasem vetettem alá magam ilyenfajta vizsgálatnak, mert undorítónak találom. Azonban ha bárkitől szívesen vennél egy gyereket, ez engem nem bántana... Ha még tíz évet élhetek, akkor azt hiszem, még van benne három értékes könyv, de békességet és csendet szeretnék, és valakit, aki szeret.”

Orwellel sokan és sokszor foglakoznak, értékelik életét, munkásságát, nézeteit. Egyikük úgy vélte, Orwell Anglia szívébe látott. Híres mondását sokan idézik, miszerint Anglia egy „nagy család, amelyet rossz vezetők uralnak”. V. S. Pritchett, kiváló író fején találta a szeget, amikor megállapította Orwellről, szakértője volt annak, hogyan kell élni csak a legszükségesebb dolgokkal, sőt még azok nélkül is. De még egy hosszas idézetet kell beiktatnom magától Orwelltől, aki 1940-ben ezt írta magáról egy kézikönyv számára: „Négy hónapot szolgáltam Spanyolországban az Aragon-fronton, nagyon megsebesültem, de szerencsére nem maradt ennek utóhatása. Azóta egy Marokkóban töltött tél kivételével csak azt mondhatom becsületesen, hogy mást nem tettem, mint könyveket írtam, tyúkokat és zöldséget neveltem. Amit Spanyolországban láttam, és amit azóta tapasztaltam a baloldali pártok belső munkálataiban, a politika iránti borzadállyal töltöttek el. Tagja voltam egy ideig a Független Munkáspártnak, de a jelenlegi háború kezdetén kiléptem, mert úgy véltem, hogy értelmetlenségeket mondanak, és politikájuk csak megkönnyítette volna a helyzetet Hitler számára. Érzelmeimben határo­zottan a baloldalon állok, de az a véleményem, hogy egy író csak úgy lehet becsületes, ha mindenfajta pártpecséttől szabad. Az írók közül legjobban szeretem, és soha nem unom meg Shakespeare-t, Swiftet, Fieldinget, Dickenst, Zolát, Flaubert-t, a modernek közül Joyce-ot, T. S. Eliot-t és D. H. Lawrence-t. De azt hiszem, Somerset Maugham az modern író, aki a legnagyobb befolyással volt rám, akit azért csodálok olyan nagyon, mert képes egy történetet dísztelenül, fodrok nélkül, egyenesen elmondani. Munkámon kívül a legjobban kertészkedni szeretek, főleg zöldségféleségeket termesztek. Szeretem az angol ételeket és angol sört, a francia vörös bort, az indiai teát, az erős dohányt, a kandallókat, a gyertyavilágítást és a kényelmes székeket. Nem szeretem a nagy városokat, a lármát, az autót, a rádiót, a konzerv ételeket, a központi fűtést és a modern bútorokat.” Néhány évvel utóbb, 1946-ban a Manchester Evening News-ban a szocializmusról nyilatkozva írta, hogy a szovjet út az a hit, mely szerint az emberi testvériség reméli, hogy elkerülheti a háborút, bűnt, szegénységet és kulimunkát, s ennek fejében újfajta társadalom épül, amelyben eladjuk egyéni jogainkat a gazdasági biztonságért. Szerinte a szocialistáknak nem kell azt hinniük, hogy az emberi társadalmat tökéletessé lehet tenni, csak azt, hogy jobbá lehet tenni, mint amilyen, s hogy a legtöbb gonoszság az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek hatásából fakad. A szocializmus alapja az emberiesség.

Vázlatosan bemutatva Orwell egyéniségét és nézeteit, tekintsünk bele a The Observer című hetilapba írott cikkeibe, és könyvismertetéseibe, amelyeket 1942-től 1948 novemberéig, illetve 1949 februárig készített, amelyeket Jonathan Heawood vezetett be. Ez a kötet magában foglalja Orwell 31 cikkét (1942. február 22–1948. november 30.) és 79 könyvismertetését (1942. május 10–1949. február 6.) Ezekben az években Orwell sem egészsé­gileg, sem anyagilag nem volt kielégítő helyzetben, az utolsó két könyv­ismertetés idején már betegsége súlyosbodott, de ő élete egész folyamán meg volt győződve arról, hogy az ismertetések fontos szerepet töltenek be az irodalmi életben.

A The Observer tulajdonosa majd kiadója már 1911-ben felfigyelt Orwellre, megismerve egyenességét, becsületességét, tehetségét, szoros barátság fejlő­dött ki közöttük, amelynek eredménye a The Observer 1940-es évekbeli irányváltása lett; a lap érzékenyebb lett a szociális gondok, a szocializmus problémái, a kolonializmus problémái iránt, és 1945 márciusában Astornak, a tulajdonosnak a megbízásából Orwell követte a szövetségeseket Német­országig, mint haditudósító. Párizsból, Kölnből és Stuttgartból Orwell tudósí­tott a szövetségesek győzelméről, a németek viselkedéséről, a francia kül- és belpolitikáról, vissza-visszatérően felidézve a spanyol polgárháborús éveket és a volt szövetségessel, a Szovjetunióval való új helyzetet elemezve. Cikkeiben a múlt és a jövő képe egyaránt felbukkan a múltbéli és jelenlevő politikusok arculatának bemutatásával, például Darlan, de Gaulle, Aneurin Bevan jellemzésével. Ugyanakkor a legyőzött és győztes államok akkori állapotának, a kiútkeresés, a szocializmus helyes arcának keresése és a meggyötört lakosság állapotának leírása a táborokból kiszabadult ezernyi „displaced person” hazakeresése, életszerű és ma is közel kerül hozzánk.

Saját hazájában a politikai és ideológiai állapotok éppen úgy foglalkoztatták, mint az európai helyzet, a kommunizmus; s ez utóbbinál elöljáróban tisztázza a politikai elmélet és a politikai mozgalom helyzetét. Néhány idézetet mutatok be Orwell cikkeiből és könyvismertetéseiből, hogy közelebb hozzam őt a mai olvasóhoz. 1942 áprilisában az angliai állapotokról azt írta, hogy 1940 óta az ország közvéleménye általában kicsit előbbre nézett, mint a kormány. 1943 augusztusában, arra a kérdésre, merre menjünk és hogyan, megjegyzi, hogy nem elég a józan ész és a jóakarat, még ott marad a probléma, hogyan győzzük le a rossz akaratot és a legyőzhetetlen tudatlanságot. Dickensről írta 1944 februárjában, hogy Martin Chuzzlewitt című művében az Amerikáról írottakban felfedezhető Dickensnek az a tulajdonsága, hogy kis valótlan­ságokat állít, amelyekkel jobban alá tudja húzni az általa vélt nagy igazságot. Dickens szerint az amerikaiak valóságos hibája az, hogy lenézés van bennük Európa irányában, amelyet nem ismernek eléggé és nem indokolt hit saját fennsőbbségükben. 1944 júliusában, visszaemlékezve a spanyol polgár­háborúra, azt írta, a valóságos tényekre állandóan emlékeztetni kell, mert azok mintapéldái voltak a nagyhatalmi politika ostobaságainak és kicsinyessé­gének. 1945 márciusában A megszállás hatása a francia életszemléletre című cikkében azt írta, hogy „Nem érdekes, kihez beszélsz ebben az országban, rövidesen rájössz ugyanarra a tényre, hogy Anglia nem tudhatja, mit jelent megszállva lenni.”

Orwell Angliában szinte egyedülállóan ismerte Franciaországot. 1945-ben második hosszú márciusi cikkében megállapítja, hogy a szektás türelmet­lenség mindig erősebb volt Franciaországban, mint Angliában, még akkor is, amikor nem politikáról volt szó. Ennek egyik okát abban látta, hogy Fran­ciaországban a reformáció nem volt sikeres. 1945 márciusában A kölni káoszból rendet csinálni című cikkében azzal kezdi, hogy „Köln romjai között még mindig százezer német él, nagyrészük a külvárosi részekben, amelyekben aránylag több a lakható ház... jobban öltözöttek és tápláltak, mint az emberek Franciaországban vagy Belgiumban, biciklijeik újabbak, és többnek van selyemharisnyája, mint nekünk, Angliában. Néhányuknak a szemébe nézve, úgy véltem, nagyon szégyellik, hogy elvesztették a háborút.”

Az Observerben közölt Orwell-könyvismertetésekre az jellemző, hogy nagyobb részüknek a szerzői már feledésbe merültek, de az ismertetések értéke nem csökken, mert megmutatja Orwell művészi vagy politikai hova­tartozását. 1948 februárjában ismertette John Plamenatz: Mi a kommu­nizmus című 1947-ben megjelent művét. Leninről így ír Orwell: „Neki és csoportjának a hatalomban kellett maradniuk, mivel csak ők voltak a marxi elmélet igazi örökösei, és világos volt, hogy demokratikus úton nem marad­hattak hatalmon.” Az 1943 szeptemberében ismertetett L. Lévy: Franciaország – demokrácia című könyv sok értékes orwelli megjegyzésre adott alkalmat. Lévy kimutatta, miért adta meg magát könnyen Franciaország, és miért nem lehet a francia demokrácia megtörése állandó. A születési ráta igen alacsony mivolta és az első világháború okozta pusztítások majdnem elkerülhetlenné tették, hogy annak a népnek a számára, amely nem húzott hasznot az 1918-as győzelemből, a háború maga a borzalmak közül a legborzalmasabb.

Sajnálatos módon nincs hely tovább idézgetni nemcsak olvasmányos, de időnként elképesztően okos és becsületes ismertetéseiből, amelyek kiterjedtek az 1940-es évek neves szerzőinek könyveire, például Julian Huxley, H. G. Wells, T. S. Eliot, F. A. Hayek műveire és számos neves irodalmi műre, költeménygyűjteményre. Századunkban azonban szerencsések vagyunk, mivel húsz kötetben, Peter Davison szerkesztésében 1998-tól kézbe vehetjük Orwell összes írását, levelezését mintegy 8000 oldalon. Davison munkatár­saival csaknem 20 esztendeig dolgozott ezen az életműkiadáson. Bele is betegedett, és utána úgy vélte, egészsége már csak ajándék (living on borrowed time). Hősiesen végzett munkája gyümölcsét, remélhetően, a magyar könyvtárak egy része meg tudja venni (750 font). Végezetül a történész Orwell egyik munkájából (Coming up for Air) vett szép, filozofikus mondataival zárja ismertetését: „A múlt fura dolog. Minduntalan veled van, feltehetőleg egy óra sem múlik el anélkül, hogy ne gondolnánk arra, mi történt tíz vagy húsz évvel korábban, és mégis többnyire nem érezzük valóságosnak, csupán egy csomó ténynek, amelyet tanultunk. Mint egy csomó anyag a történeti munkákban. És egyszer csak valami hang vagy illat, főleg illat elkezdi agyadat működtetni, és a múlt nem egyszerűen visszatér hozzád, hanem magában a múltban vagy”.

 

The Observer Years. Orwell (Az Observer-évek, Orwell). Jonathan Heawood bevezetőjével. London, 2005. 242 o.

 

H. Haraszti Éva