Klió 2006/1.

15. évfolyam

Cseh szakértő a szlovák–magyar viszonyról

Eva Irmanová cseh történész tanulmányban foglalta össze véleményét a szlovák–magyar viszonyról. Irmanová a cseh történészek társadalmában azon kevesek közé tartozik, akik a magyar és szlovák történeti és társadalmi problémák kiváló ismerői. Nemcsak a történeti tények és folyamatok ismerője, objektív értékelője, hanem azok mély okainak elemzője is.

Az ismertetendő tanulmányában arra vállalkozott, hogy a csehek számára felvázolja a szlovákok és magyarok XIX–XX. századi közös történelmének szlovák és magyar értelmezését, a konfliktusok, traumák és közös pontok eltérő értelmezésének jellegét, és az eltérések okait. Ő maga e témakörben már számos hosszabb és rövidebb publikációval rendelkezik. (Közöttük a legjelentősebb a Magyarországnak a versailles-i békerendszerhez fűződő viszonyáról írott, tekintélyes monográfiája, amely 2002-ben jelent meg.) Ebben a cikkben azon megállapításait foglalja össze, és bizonyos mértékig szintetizálja, amelyekhez eddigi munkássága, kutatásai során e témakörben eljutott. Ezért a lábjegyzetekben felsorolja ide vonatkozó legfontosabb írásait, a bevezetőjében pedig elmondja, hogyan jutott el ezek összefoglalásáig.

Írását azzal kezdi, hogy a szlovák–magyar viszony hosszú távú jellegét ugyanolyan fontosnak ítéli meg a közép-európai térség szempontjából, mint a cseh-német viszonyt. Mindkettőt a nacionalizmus(ok) fejleményeként értelmezi. Mindkettőnek a jelenkorban is érzékeljük a történelmi folyamatokban kialakult konfliktusos jellegét. Tanulmányát úgy építette fel, hogy a bevezető után áttekinti a szlovák nemzeti kérdés és a magyar nemzeti kérdés jellemzőit, majd a magyar és a szlovák történetírás heterosztereotípiáit. Ezután külön figyelmet szentel a viszony legfájóbb és legjellemzőbb történeti eseménysorának és következményeinek, a trianoni békeszerződésnek, az ún. „trianoni jelenségnek”.

Eddigi kutatásai alapján megállapítja, hogy a magyar és a szlovák történetírás, és társadalmi reflexiója egymástól eltérően, sokszor ellentétesen ítéli meg, értelmezi a szlovák és a magyar történelemnek ugyanazon, vagy egymással összefüggő tényeit, folyamatait. Fő szempontja tehát, hogy felvázolja, mely történelmi eseményeket, folyamatokat értelmez a két történetírás egymástól eltérően, és hogy ennek mi az oka. A kettős optikát nemcsak a szlovák–magyar viszonyban éri tetten, hanem a két ország bel- és külpolitikájában is. Tehát a szlovák és a magyar történetírás eltérő koncepcióit szembesíti egymással az azonos történelmi eseményekkel összefüggésben.

Megállapítja, hogy a két társadalom viszonyában a legjellemzőbb, sokat és eltérően értelmezett történeti események, folyamatok a következők: az 1848–49-es forradalom, az 1860-as évek és a magyarosítás, 1918–1919, a monarchia felszámolása és ennek következményei, tehát Csehszlovákia létrejötte, az első bécsi döntés, az 1945 és 1948 közötti időszak, a szlovákiai magyarok hontalanságának évei, a nemzetiségi-kisebbségi politikák.

A két évszázad történéseivel összefüggésben abból indul ki, hogy a szlovákok és a magyarok egymástól eltérően értelmezik saját nemzeti fejlődésük problémáit, amit összefoglalóan magyar kérdésnek és szlovák kérdésnek lehet nevezni. A szlovák kérdést illetően a szlovák történetírást a történelmi fejlődés, a nemzeti identitás és a történelmi tudat logikája foglalkoztatja. A magyar kérdést a magyarság értelmezése és társadalmi percepciója, a kisebbségi faktor, a magyar társadalomnak a nemzeti kisebbségekhez fűződő viszonya, és Magyarország, a magyarok európai helyének keresése adja. Mind a szlovák kérdés, mind a magyar kérdés a két társadalom nemzeti identitásának tartós eleme.

A szlovák kérdés a szlovák nemzeti emancipációért, végső fázisának eléréséért folytatott erőfeszítéseket takarja. Ennek nemzeti, államjogi, gazdasági, szociális és kulturális elemei vannak. A szlovák kérdés sajátosságát a szlovák nemzeti emancipáció azon törekvése jelezte, hogy önmagát a magyarokkal és a csehekkel szemben meghatározza. Ezzel összefüggésben a szlovák külpolitikai gondolkodással is kapcsolatban áll. A szlovákoknak tehát a magyarokhoz fűződő viszonyban a magyarosítással, a csehekkel kapcsolatban pedig a csehszlovák nemzet fikciójával kellett szembeszállniuk.

A szlovák kérdés taglalásában Irmanová sorra veszi azokat a XIX–XX. századi szlovák követeléseket, amelyeket vagy a magyarok, vagy a csehek nem teljesítettek. A magyar dominancia időszaka az 1848 és 1918 közötti időszak, amikor a magyarok nem fogadták el a szlovák nemzet létezését. A szlovákok nemzeti politikai és területi követeléseit a történelmi Magyarország keretében a magyar politika elutasította, emiatt máshol keresték a megoldásokat, például Bécsben, Oroszországban, és a cseh-szlovák kölcsönösségben. Ez utóbbi győzött, és hozzájárult az első Csehszlovákia létrehozásához. A magyarosítást a csehszlovakizmussal váltották fel, így a szlovákoknak az államiság élményét ez sem adta meg. Az egyenjogúság ki nem teljesítése miatt kialakult a szlovák identitás folyamatos válsága, ami eltartott a szlovák nemzet államának 1993-as létrehozásáig. Ez a Csehszlovákián belüli nem egyenrangú szlovák helyzet azt eredményezte, hogy a szlovák kérdés megoldatlansága miatti felelősség átkerült Prágába.

Csehszlovákia létrejöttével kialakult az a jelenség, amely máig tartó problémákat okoz a szlovák nemzeti tudatban és életben: a magyarok többségi nemzetből kisebbségivé váltak ezen a területen, ami a szlovákok szempontjából azt eredményezte, hogy kialakult a határ és a kisebbség miatti nemzeti probléma, de az 1918 előtti helyzethez képest fordított arányban. Ez a tény 1938–39-ben, 1945 és 1947 között, és még 1993-ban is nehézségeket okozott. Éppen ezért, a szerző azt állapítja meg, hogy a szlovákok életében a magyar elem tartós és erős jelenléte fontosabb, mint a cseheknél a német elem jelenléte.

A szlovákiai magyar kisebbség jelenléte eredményezi, hogy a szlovákok nem fogják fel, hogy a kisebbségnek garantálni kell a kisebbségi jogokat és a szlovák államiság építésében való részvételt. A magyarok pedig nehezen értik meg, hogy a határok és a kisebbség erős hangsúlyozása a szlovákokból túlérzékenységet vált ki, az irredentizmus rémét veti fel bennük. Mindezek alapján Irmanová megállapítja, hogy a szlovák–magyar viszonyban a kölcsönös bizalmatlanság és feszültség 1918 óta a szlovák kérdés konstans elemévé vált, mind a mai napig.

A szlovák kérdés fő motívumainak egyike 1993-ig az egyenjogúság kivívása volt; a két államalakulatban, amelyek egyike sem volt szlovák, ezt állami szinten nem lehetett megvalósítani. A szerző a nemzeti kérdések szempontjából megtett összevetését néhány megállapítással értelmezi. Eszerint a szlovák és a magyar meghatározások, értelmezések, definíciók a nemzet és a nemzeti kisebbség fogalmát illetően eltérőek. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy a történeti és a természeti jogot, a szuverenitást, az állami integritást, az egyéni és a kollektív jogokat eltérően értelmezik. Ezen jelenségek értékelésében a két társadalom egymással ellentétes, ami azonban nem zárja ki a kölcsönös összefonódást, sőt egymásra utaltságot. A fenti történelmi jelenségek eltérő felfogása a történelmi események eltérő értelmezéséhez is vezet. A magyaroknak traumát jelent 1848–1849 veresége, amelyben a kisebbségek a forradalom ellen léptek fel. Ugyanez a trauma érvényes a Monarchia szétesésével és a történelmi Magyarország felszámolásával, a trianoni békeszerződéssel kapcsolatosan 1918–1920-ban. A másodszori vereség és a békeszerződés 1947-es megerősítése, valamint a Beneš-dekrétumok és azok következményei ugyanilyen lelki megterhelést jelentettek. A magyar kisebbség szlovákiai helyzete magyar felfogás szerint nem javult az 1993-as szlovák állami beteljesedés megvalósulásával sem.

A szlovák oldal történelmi sérelemként érzékeli a magyar politikai elitnek a szlovák nemzeti mozgalom követeléseivel szembeni elutasítását 1848–49-ben és 1861-ben, valamint azt, hogy a magyar politika nem ismerte el őket önálló nemzetként. A történelmi Magyarország 1868-as nemzetiségi törvénye ignorálta a kollektív kisebbségi jogokat. A dualizmus a szlovákok magyarok általi nemzeti megaláztatásának folyamatában a magyarosítás tényleges megindítását is jelenti. A szlovák fél sérelmezi az 1918 utáni magyar külpolitikát is, amely a trianoni határok revízióját tartotta szem előtt, és az irredentizmus ideológiáját tartotta életben. Ez a magyar külpolitika a szlovákok szemében a szlovákok területének szuverenitása elleni támadás volt. Ennek gyakorlati megvalósításaként értelmezik az első bécsi döntést és eredményét. Azt a tényt, hogy ezzel a többségében magyarok által lakott szlovákiai területek kerültek vissza Magyarországhoz, a szlovákok az ellenük elkövetett legnagyobb sérelemként tartják számon. 1990 után pedig folyamatosan tartanak attól, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget Budapest a külpolitikájában a szlovák–magyar határ lehetséges megkérdőjelezésére használja fel.

A szlovák és a magyar történetírás kölcsönös sztereotípiáit elemezve Irmanová újra kitér ezekre a problémákra abból a szempontból, ahogyan a két nemzet történészei ezekre reagálnak, ezekre reflektálnak. Véleménye szerint a tudományos tények mindkét történetírásban az ideologizálás és politizálás áldozataivá válnak. Pedig a történész nem lehet a történelem bírája, hanem csak a tények rekonstruálásának közvetítője.

A szlovák történeti gondolkodásban a magyarok képe az uralkodni vágyó, kegyetlen, intoleráns elnyomóké, akik lenéznek más nemzeteket, és minden helyzetben a saját kulturális fölényüket hirdetik, nagyhatalmi illúziókat kergetnek, és máig nem voltak képesek levetkőzni ázsiai eredetüket. A magyar történetírásban a szlovákok, a románok és a szerbek képe a tényleges történelem nélküli nemzeteké, olyanoké, akik kiűzték a magyarokat a saját felségterületükről, a magyarok vereségéből sajtoltak ki maguknak eredményeket, és megalázzák a náluk maradt magyarokat. A szerző szerint mindkét felfogás abból indul ki, hogy rábizonyítsa a másikra annak bűnösségét, és visszautasítsa a saját bűnösségét, valamint hogy legitimálja saját igazságát és szenvedését.

Ezt a történetírói felfogást színesítette a marxista történetfelfogás, amely arra törekedett, hogy e feszültségeket elkendőzze, elrejtse a proletár internacionalizmus és az osztályharc elmélete mögé. Mind a magyar, mind a szlovák, mind a cseh marxista történészek abból indultak ki, hogy ez az elmélet automatikusan megoldja a kölcsönös problémákat, mert a negatív eseményeket és folyamatokat a történelmi fejlődés szükségszerűségével meg lehet magyarázni. Minden oldalon tagadták a nemzeti érzést. A trianoni békeszerződést a lenini elvek alapján értelmezték, mint imperialista igazságtalan békerendszert. A kisantantot is úgy magyarázták, mint ami a Szovjetunió ellen irányult.

A marxista történetírási kötelezettségek megszűntével a szlovák és magyar történetírás a másik végletbe esett. Minden addigi eseményt és folyamatot a nemzeti elfogultság és nacionalizmus szempontjából értékelt újra. Ezek egymástól jelentősen eltértek, ezért a magyar és a szlovák XIX–XX. századi történelem értelmezésének két eltérő koncepciója alakult ki. Eredménye: az 1848–49-es forradalom a szlovák történetírásban a szlovák nemzeti emancipációt hangsúlyozza, és elismeri, helyesli a nemzeti kisebbségek Bécs oldalán való fellépését a magyarok ellen, mint olyant, ami a magyar elutasításra adott jogos reakció volt. Az 1867 és 1918 közötti időszakot egyértelműen negatívnak értékeli, mert ekkor tombolt a magyarosítás. A Monarchia szétesését egyértelműen a történelmi Magyarország irreális nagyhatalmi ambícióinak és nemzetiségi politikájának tudják be. Az új Magyarország minden egyezkedési törekvését (Károlyi, Jászi) a nemzetiségekkel csak elterelő hadműveletként értékelik. A szlovák történetírás ebben az irányban Irmanová szerint nem képes a differenciált álláspontokra (csakúgy, mint a cseh történetírás sem). A szlovák történetírás a szlovák nacionalizmust a többi nacionalizmussal szemben védekezőnek értékeli, míg mások nacionalizmusát, így e helyen a magyar nacionalizmust is, támadónak tartja.

A szerző a magyar történetírást olyannak értékeli, amely képes a differenciált megközelítésekre. Így szerinte a magyar történetírás 1848–49-et a magyar nemzeti törekvések egyik csúcsaként értelmezi, de tudatosítja azt is, hogy milyen csapdában vergődött a magyar politika a kisebbségek kérdésével kapcsolatban, amikor nem engedett követelésüknek. Megállapítja, hogy a kisebbségi, nemzetiségi kérdéssel sok felelős magyar politikus, szociológus és történész foglalkozott. Ezek a dualizmus magyar kisebbségi politikáját rossznak és veszélyesnek értékelték és értékelik. Az erről szóló vitákra is felhívja a figyelmet, megjegyezve, hogy már annak idején erről vitázott az emigrációban élő Kossuth, és Deák. Azt is megjegyzi, hogy a rossz magyar dualista nemzetiségi politikát azonban csak részeiben utasították vissza a magyar felelős személyiségek, nem pedig annak egészét. A magyarok a dualista folyamatokban értékelik a gazdasági fejlődés eredményeit, amelyből a nemzetiségek is hasznot húztak. A magyar történészek részéről a Monarchia felbomlásának okai között nincsenek olyan hangsúlyos helyen a rossz nemzetiségi politika és a nemzetiségek emancipációs törekvései, mint a szlovák történészek értékeléseiben. A magyarok a másik két fő okot ugyanolyan fontosnak ítélik meg, mint a nemzetiségit. A magyar történetírók a nagyhatalmi politikának és a nemzetközi helyzetnek (tehát a háború elveszítésének és az orosz forradalom hatásának) is legalább ilyen fontosságot tulajdonítanak. Az 1868-as nemzetiségi törvényt illetően magyar oldalon hangsúlyozzák annak eredeti hangzását, amely a liberalizmus elvein alapult, és bírálják a módosított formában való érvényesítését, amely a magyar nemzet szupremáciájának hangsúlyozásába torkollott.

A Trianonnal kapcsolatos szlovák és magyar vélekedéseknek külön fejezetet szentel a cseh szerző. Rögtön megállapítja, hogy ez a szlovák–magyar viszony neuralgikus pontja, akár a két nemzeti társadalom közvélekedését, akár a történészek értékelését tekintjük. A békeszerződéstől indul ki egy sor egyéb probléma e viszonyban, akár a határokon túli magyar kisebbségeket, akár a meghúzott államhatárokat, akár a revízió politikáját vesszük figyelembe. Ebben a kérdésben az álláspontok határozottan különböznek.

A magyarok számára ez az állam szétesését, a területek nagyobb részének és a magyar lakosság kisebbik részének elvesztését, új, szűkebb határokat jelentett és jelent. A hatalmas traumát Irmanová szerint minden magyarnak egyenként is fel kell dolgoznia, és mindmáig begyógyulatlan sebnek tekinthető. De ennek érzékelése az idő előrehaladtával változott. A határozott elutasítástól, a „mindent vissza” követelésétől, tehát a revízió variációitól kezdve a megbékélésig megtalálhatóak a variációk. Ez persze az adott külpolitikai helyzettől függően időnként módosult. Szerinte a mai magyar társadalom a trianoni traumával úgy küzdött meg, hogy bár a társadalom ezt igazságtalan békediktátumként értékeli, az egyetlen jóvátételt és a hibák kijavításának lehetőségét azonban egyedül abban látja, ha Magyarországot teljesen bekapcsolják az európai integrációs struktúrákba. Ez orvosolhatja a legnagyobb fájdalmat, a magyar kisebbségek sorsa iránti aggodalmat.

Irmanová itt is, és más írásaiban is hangsúlyozza, hogy a magyar történetírás és társadalmi vélekedés 1918 óta egyben mindig és következetesen megegyezik: hogy a trianoni béke rossz béke volt. A különböző történelmi időszakokban azonban többféleképpen módosult ez az értékelés és a reakciók. Például abban, hogy a magyar közvélekedés és történészek mikor kire hárították az elveszített háború(k) következményének bűneit. Volt, amikor a külső nagyhatalmi árulást emlegették, és a belső liberális „baloldali árulást”, a kommünt (és Károlyit és Jászit) okolták. De 1990 után (és előtte, korábban is) a magyar történetírás eljutott oda, hogy kritikusan szemlélje saját történelmét, és józanul interpretálja azt. Jelentős a nemzetiségi politika bírálatában elért haladás, a Károlyi-kormány nemzetiségi politikájának megítélésében kialakított álláspont. De újszerűen értékelik a tanácsköztársaságot, elutasítják a revíziós politikát is, amely nemcsak hogy zsákutcába vezetett, hanem az egész régió számára is veszélyt jelentett. A Hitlerrel kötött szövetség pedig katasztrofális következményekkel járt. A tanulmány szerzője fontosnak tartja, hogy hangsúlyozza: a magyar történészek nemcsak a magyar külpolitikát ítélik meg nacionalistának és sovinisztának, hanem az utódállamok, különösen a kisantant-államok külpolitikáját is.

A szlovák történészek véleménye Trianon kérdésében tartósan a magyarokéval ellentétes. Számukra Trianon a szlovákoknak a történelmi Magyarországgal való leszámolását jelentette, hatalmas dátumként él a történeti felfogásukban. Az új állam határainak elismerését, a szlovák nemzeti identitás és államiság elismerését képviselte. Ezért Trianon bárminemű megkérdőjelezése a szlovák nemzeti és állami lét alapjai, a szlovák terület és integritás elleni támadás. Ez következetesen így szerepel mind a közvélekedésben, mind a történetírásban.

Trianonnal kapcsolatosan Irmanová megjegyzi, hogy amíg magyar oldalon mind a közvélekedés, mind a politika, mind a történettudomány részéről elmozdulás érzékelhető egészen addig, hogy véglegesnek ismerik el a békeszerződést, és egyúttal önkritikával elismerik saját felelősségüket, addig a szlovák oldal egy tapodtat sem engedett álláspontjából.

A Trianon-jelenséghez kötődő viszonyt illetően a szlovák történetírásban kétféle reflexió és értelmezés érvényes: az egyik a történelmi események szlovák interpretációja, a másik a magyar történetírás értékelésének szlovák reflexiója.

A szlovák interpretáció szerint ez a kérdés le van zárva, ezt nem lehet megnyitni. Vissza nem fordítható. A magyar értelmezés – szlovák magyarázat szerint – nem akarja ezt lezárni, folyamatosan nyitva tartja, és következményeit módosítani akarja. A magyarok trianoni traumája konstruált illúzió és fikció, amely az indokolatlan igazságtalanság-érzésből és a hegemónia elvesztéséből fakad. A magyar kisebbségi politika is ebből fakad, amelyet irreális irredenta és revizionista remény éltet. A magyar kormányok 1918 óta ezzel és ebből élnek. A Duna-völgyi együttműködés és integráció 1918 után a magyar politika miatt nem lehetséges. Szlovák értelmezésben az etnikai határokat követni nem lehet, mert a magyarok etnikai alapú felmérései hamisak és tendenciózusak.

A szlovák történészek a magyar történészeknek Trianonnal kapcsolatos megállapításait, értelmezéseit általában elvetik, hibásaknak tartják azokat. Például így vélekednek a Monarchia felbomlásának okaival kapcsolatos magyar álláspontokról, a nemzetek önrendelkezésének jogára vonatkozó magyar álláspontokról. A magyar politikát okolják a térség hatalmi meggyengüléséért. A szlovákok szerint a magyar történészek keveset beszélnek azokról az okokról, amelyek Trianonhoz vezettek, példádul a nem magyar nemzetek elnyomásáról, a magyarosításról, amit a magyarok bagatellizálnak vagy relativizálnak.

A békeszerződések értelmezésével kapcsolatosan Irmanová megjegyzi, hogy a szlovák történetírás még nem jutott el oda, hogy saját történelmétől kritikai távolságot tudjon tartani. Még mindig fennáll a fekete-fehér, a jó és rossz látásmód, a győztesek és vesztesek szerinti osztályozás, az érzelmi elfogultsággal megfogalmazott történészi szövegek nagy mennyisége.

A bécsi döntés értelmezésében is megtalálhatók az ellentétek. A szerző szerint a magyar történetírás ebben a témában is eljutott a lelkesedéstől a kegyetlen valóság felismeréséig, a történelmi tévedés beismeréséig, és az ezért megfizetett ár nagyságának beismeréséig.

A szlovák történelmi tudatban a bécsi döntés a legmélyebb nemzeti megaláztatás érzésével kapcsolódik össze. A magyar revizionista politika gyakorlati megvalósításának tekintik, ami egyúttal igazolja Csehszlovákia háború utáni megújítását és a magyar kisebbséggel szembeni háború utáni politikát. A magyar revizionista politika bűneként értékelik a szlovák történészek a hitleri szlovák bábállam 1939-es létrejöttét is.

A magyar társadalom tudatában az 1945 utáni szlovák politika a magyar kisebbséggel szemben (kollektív bűnösség, állampolgárság elvesztése, lakosságcsere, belső áttelepítések, reszlovakizáció) negatív nyomokat hagyott. Ez a szlovák fél számára akként érthető és fogadható el, mint a Horthy-Magyarország politikájának és a szlovákiai magyar kisebbségi politikusok bomlasztó tevékenységének következménye. Irmanová azonban azt is megállapítja, hogy a történelmi források tárgyilagos elemzése alapján mégis akadt néhány szlovák történész, akik kritikusan értékelik az akkori cseh és szlovák politikai elit nacionalista politikáját, amely kisebbségek nélküli nemzetállamot akart felépíteni.

Befejezésként a szerző megállapítja, hogy ezt a viszonyt a másfél évszázados kölcsönös sérelmek sorozata bélyegezte meg, és a bűnök és megtolások sorozata kísérte. Pontosan úgy, ahogy Bibó István A kelet-európai kis államok nyomorúságá-ban a kölcsönös sérelmek soha véget nem érő láncolatának példájával ezt leírja. Irmanová ezért befejezésében Bibót idézi, aki arra hívja fel a magyarokat, hogy ismerjék el saját bűnösségüket, és szakítsák meg a bűnök és bűnhődések e láncolatát. A szerző rámutat arra a szlovák szerzőre (Miroslav Kusý), aki az 1990-es években, Bibóéhoz hasonló szellemben, szeretné megoldani ezt a kölcsönös problémát.

Eva Irmanová: Fenomén nacionalismu v maďarsko–slovenských vztazích. Konflikty, traumata, styčné body ve výkladu společných dějin 19. a 20. století. (A nacionalizmus jelensége a magyar–szlovák viszonyban. Konfliktusok, traumák, érintkezési pontok a XIX–XX. századi közös történelem értelmezésében. Soudobé dějiny 2004/1–2. 141–153. o.

Hamberger Judit