Klió 2006/1.

15. évfolyam

A nagy háború birodalmi története

 

 

Átfogó, hadtörténeti témájú művek esetében még a laikus olvasó számára is felvetődhet a kérdés, mi újat lehet még hozzátenni például az első világháború történetéhez. A Georgia-i Egyetem professzorának, John H. Morrow Jr.-nak legújabb könyve1 bebizonyítja, hogy az első világháború – melyet inkább illene a kortársak szóhasználatával élve nagy háborúnak nevezni – történetét lehet­séges új megközelítésben és új szemléletmóddal tárgyalni. A szerző több évtizedes egyetemi oktatói és kutatói munkásságát összegzi munkájában, mely jól illeszkedik ahhoz az új, elsősorban a brit és amerikai történeti szakirodalomban néhány éve már jelen lévő irányzathoz, mely a nemzeti történetírás helyett a birodalmak kutatását helyezi előtérbe, és az európai, valamint más földrészek történetének kölcsönhatásait új szempontok alapján vizsgálja.2

   Már a könyv alcíme is újszerű megközelítést ígér (An Imperial History) és a borítón szereplő, a francia hadseregben szolgáló szenegáli gyalogos fotója vizuálisan is azt sugallja, hogy itt a háború történetének nem csupán és kizárólagosan európai szempontú áttekintéséről van szó. Hangsúlyozni kell, hogy a kötet illusztrációi önmagukban is új ismereteket hordoznak és meggyőzően támasztják alá a szerző érvelését. Az orosz Ideiglenes Kormány kopaszra borotvált női önkéntesei, az afro-amerikai katonák gyakorlatozásáról készült fotó, vagy az indiai gyalogosok lövészárka a mezopotámiai fronton valóban azt mutatja, hogy ez a háború nemre, bőrszínre és etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül igazán nemzetközi volt. A háborús propaganda plakátokat, valamint a térképeket a szerző jó érzékkel válogatta, döntően a londoni Imperial War Museum kevésbé publikus anyagaiból. A hét nagyobb fejezetre osztott, több mint 350 oldalas kötet hadtörténeti része a háborús éveket a kronologikus tagolást követve tárgyalja korrekt elemzé­sekkel, olvasmányos módon. A szerző bevezetőjében azt ígéri, hogy nem csupán hadtörténetet ír, hanem figyelembe veszi az Európán kívüli vonatkozá­sokat, a hátországok életét, a társadalomtörténeti, etnikai, nemi szempontokat is (class, gender and race). Miután totális háborúról van szó, ennek megértése „totális” áttekintést igényel, melyet Morrow alkalmaz is. A pontos és a legújabb kutatásokat is ismertető hadtörténeti részek mellett a kötet talán legsikerültebb fejezete az első, melyben a háború okairól van szó (I. The Origins of War, 1871–1914. 1–36.). A háború kitöréséhez vezető okok elemzése során a szerző kiemeli, hogy amíg 1914-ig az európai nagyhatalmak meg voltak győződve, hogy ellenőrzik az egész világot, 1914-ben rá kellett jönniük, hogy  még önmagukat sem tudják kontroll alatt tartani.

A nem európai népek fölötti uralom, a fehér faj felsőbbrendűségének  hirdetése, a civilizációs misszióstudat, a helyenként durva és véres konfliktus­kezelés a gyarmatokon, valamint a kis és a nagyobb nemzetekre egyaránt jellemző sovinizmus 1914 kora őszén pillanatok alatt megjelent az európai horizonton is. Morrow meggyőzően támasztja alá azt, hogy ebben a tekintetben alig volt különbség a brit, francia, német, orosz, vagy éppen az osztrák–magyar, belga, török, szerb, stb. nagyhatalmi, nemzeti arrogancia között. 1880 és 1920 között, a belga uralomnak köszönhetően (rabszolga­munka, lázadások leverése, megtorlások), Kongó lakossága 20 millió főről 10 millióra csökkent.3 Ennek ellenére a „szegény, elnyomott Belgium” 1914 őszén, a német támadás után bizton számíthatott a nyugati közvélemény teljes rokonszenvére. A szerző több tucat történész kutatásaira hivatkozva bizonyítja, hogy az európai hatalmak tudatosan készültek a háborúra, birodalomnövelő vágyaik végső soron az Európa fölötti totális uralom megszerzésére irányultak. Úgy tűnik, el kell vetnünk azt a sztereotípiát is, miszerint az európai hatalmak katonai és politikai vezetőinek nem volt fogalmuk a várható veszteségek nagyságáról. Noha az első modern, gépi tömegháború valóban az amerikai polgárháború volt (mintegy 800 ezres katonai áldozattal) és erről az európaiak leginkább a sajtóból értesültek, az orosz–japán fronton (1904–05) Mukdennél már 300 ezres seregek harcoltak óriási veszteségekkel. Az orosz–japán háború szárazföldi frontján bebizo­nyosodott, hogy a fix lőállásból, védekezéshez használt géppuska többszörös hatékonyságú, mint a szurony és a gyalogosroham. A tanulságos és riasztó tapasztalat ellenére a brit expedíciós hadsereg 1916. július 1-jén, a Somme melletti gyalogos rohamban néhány óra alatt mintegy 20 ezer katonát veszített el.4 Az európai hatalmak minden riasztó jel ellenére évek óta készültek a „nagy játszmára”, mert meg voltak győződve saját népük, kultúrájuk, iparuk és hadseregük felsőbbrendűségéről. A szerző történeti érvelése alátámasztja a Mark Twain-től kölcsönzött mottót: „Sok vicces dolog van a világban; ezek közül az egyik a fehér embernek az a meggyőződése, hogy kevésbé barbár, mint más barbárok.”5

A vonatkozó magyar nyelvű szakirodalomban kevésbé hangsúlyozott, hogy Afrikában öt fronton is zajlott a nagy háború, ezek közül Togo és Kamerun esetében a németeket és helyi szövetségeseiket már 1914. szeptem­ber végén megadásra kényszerítették. Német Délnyugat-Afrikában (a későbbi Namíbia) a harcok egészen 1915 nyaráig elhúzódtak, mert az első dél-afrikai offenzíva idején (1914. szeptember) 11 ezer dél-afrikai katona átállt a németekhez. A szélsőséges búrok németbarát felkelését Dél-Afrikában még viszonylag gyorsan elfojtották (Botha tábornok, 1914. szeptember–december), Német-Kelet-Afrikában (a későbbi Tanzánia) azonban a harcok egészen 1918. november 23-ig (az európai fegyverszünetnél 12 nappal tovább!) elhúzódtak.6 A francia hadsereg tömegesen sorozott be észak-afrikai és szenegáli katonákat, alkalmazásuk széles körű volt, jelenlétük csekély mértékben irritálta az ilyen tekintetben toleránsabb francia lakosságot. A színes bőrű katonák bevetése esetében azonban a háborús igényeket többnyire háttérbe szorította az óvatosság és a bizalmatlanság. Noha az amerikai haderők kötelékében voltak ún. vegyes alakulatok, mégis inkább két tisztán színes bőrű egységet szerveztek, a 92. az amerikai hadsereg kötelékében, a 93. a francia haderőknél szolgált.

Érthető módon a globális, birodalmi szempontok elsősorban a brit háborús erőfeszítésekben mutatkoztak meg. London nyolc szárazföldi fronton7 és a tengereken is harcolt, mintegy 9 millió birodalmi (angol és a gyarmatokról származó) katonát mozgósítva. A brit birodalom 3 millió katonával járult hozzá az anyaország háborújához, ebből India 1,4 milliós hadsereget  állított föl, és a domíniumok is jelentős részt vállaltak [Kanada 640 ezer fő, Ausztrália 417 ezer fő, Új-Zéland 220 ezer fő, a lakosság 25 százaléka(!), Dél-Afrika 136 ezer fő]. A veszteségek mintegy harmadrészben a gyarmatokra estek (700 ezer angol mellett 300 ezer gyarmati katona halt meg). Mindezeken túl felmérhetetlen jelentőségű volt a birodalom gazdasági segítsége, mely nélkül a brit szigetek lakossága ugyanolyan nyomorba süllyedt volna, mint a kontinensen élők nagy része.

A szerző adatai a háborús veszteségekről azért érdekesek, mert Morrow csak azokat a katonai veszteségeket veszi figyelembe, melyek források alapján dokumentálhatóak. Maga is elismeri, hogy számadatai helyenként túlságosan is alacsonyak (az orosz birodalom katonai veszteségét 1,7 millió főre teszi, ami biztosan több volt), de nagyságrendi tévedése nincs (az összes katonai veszteségeket 9–10 millió főre becsüli, és legalább ennyi volt az 1918 őszén világszerte tomboló spanyolnátha áldozatainak száma).

Hangsúlyozni kell, hogy a háború utáni rendezést tárgyaló fejezetben (The Postwar World. A „peace to end peace”? 287–323.) a szerző még Margaret MacMillan, immár magyarul is olvasható és mértékadó művéhez8 képest is tud új adalékokkal szolgálni. Morrow a történeti irodalom alapján meggyőzően állítja, hogy a békekonferencián a győztes nagyhatalmak elsősorban saját törekvéseiket kívánták megvalósítani és nem az „örök békét”. A franciák tartósan a németek fölé kívántak kerekedni, a britek a háború előtti birodalmi nagyság és az európai egyensúlypolitika illúziójában hittek, az amerikaiak pedig Európa háború utáni újjáépítésében döntően az üzleti lehetőségeket látták.9 A győztesek a háború befejezése után is fenntartották a németek elleni blokádot, ami kétélű fegyvernek bizonyult, mert a német nép kollektív megalázása általános francia és brit ellenes gyűlöletbe csapott át. Az óriási mértékű német jóvátételt a britek és a franciák részben az amerikai adósságok törlesztésére, részben saját gazda­ságuk rendbetételére kívánták felhasználni (el akarták kerülni az adóemelé­seket). A békekonferencia delegációinak szakértői közül nem csupán a brit John Maynard Keynes ellenezte a békeszerződés rendszerét, de a német Max Weber és az amerikai Ray Stannard Baker is.10 Abban, hogy az amerikai kormányzat végül nem fogadta el a békeszerződéseket döntően belpolitikai megfontolások játszottak szerepet, ugyanis Wilson republikánus szenátusi ellenzéke a Népszövetség szerepkörét egészen másként képzelte. Az elnök, a kompromisszum érdekében inkább hagyta leszavazni a béke­szerző­déseket.

A háború után az európai (és részben az amerikai) értelmiségi elit világképe gyökeresen átalakult. A háború előtti általános optimizmust, az emberi humánumba és a technikai fejlődésbe vetett hitet a reménytelen pesszimizmus váltotta fel. A háború, mely a felsőbbrendűnek tartott civilizációk között robbant ki, magát a civilizációt verte szét azzal, hogy a mindennapok részévé tette a mészárlást. A háború, mely 1914 előtt pozitív tónusokat kapott, 1918 után ördögi és groteszk dologgá vált, milliók számára immár az értelmetlen vérontást jelentette. A háború hatásaként átalakult női szerepkör, valamint a népek és etnikumok egymás közötti viszonya sokkal ellentmondásosabb volt, mint ahogyan azt az eddigi magyar nyelvű szakirodalomból megismer­hettük. Az ugyanis kétségtelen, hogy a női munka a hadiiparban felerősítette a nők társadalomban és politikában betöltött szerepét (ennek köszönhető fokozatos választójoghoz juttatásuk), de ezzel párhuzamosan ellentétes folyamatok is megindultak. A béke beköszöntével tömegesen bocsátották el a nőket a hadiüzemekből és a „férfias munkaként” aposztrofált háborúból hazatért katonák nagy része újra a hagyományos szerepet kívánta a nőkre osztani (Kinder-Küchen-Kirche: gyereknevelés, háztartási munka, vallásos­ság). Megjelent azonban a modern nő figurája, de a rövidre vágott frizura, a nadrág viselete, valamint az öntudatos karrierépítés csak kevesek számára hordozott pozitív üzenetet. A femme moderne a többségi társadalom számára inkább elvetendő volt, az ilyen nőket a tradicionális családmodell ellenségeinek tartották, akik ráadásul a férfiakat nyíltan lebecsülik. Annak ellenére, hogy az európai hadszíntéren is megjelentek a színes bőrű katonák (a franciák még a Ruhr-vidék 1923-as megszállásánál is bevetettek szenegáli csapatokat), a faji előítélet és a fajgyűlölet a háború után inkább csak erősödött. A szerző hosszasan bizonyítja, hogy ez szinte minden országban antibolsevizmussal és zsidóellenességgel kombinálódott.11 A judeo-bolse­vizmus, mint halálos veszély nem csupán a korabeli német belpolitika jobb és szélsőjobb oldalán vált népszerűvé, de a brit konzervatívok retorikájában és propagandájában is.

Morrow a szükséges mértéknél bővebben nem foglalkozott az Osztrák-Magyar Monarchiával. Némi kritikával kell azonban fogadnunk a 29. oldalon írottakat, miszerint a második balkáni háború után a Monarchia nem tett semmit, mert nem akarta a szerbeket provokálni. A magyar történetírás meggyőzően bizonyította, hogy éppen a második balkáni háború tanulsága érlelte meg Bécsben és Budapesten a preventív beavatkozás12 koncepcióját, melyet Budapest inkább csak taktikai okokból halogatott (bizonytalan volt Erdély déli határainak védelme és Románia magatartása). Szellemes és találó a szerző megjegyzése, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchia európai fontossága és jelentősége csak szétesése után vált nyilvánvalóvá. A kötetben árnyaltan jelenik meg az ún. új harmincéves háború teória13 is, hiszen amennyiben nem csupán Európára tekintünk, akkor a két világháborút elválasztó húszéves béke csupán tíz év. 1921-ig Európában ugyanis aligha beszélhetünk konszolidációról, 1931-ben Japán már megtámadja Kínát, 1940-ben a német seregek lerohanják Nyugat-Európát. A „kis háborúk” 1941-re totális háborúba torkollnak (a Pearl Harbour elleni japán és a Szovjetunió elleni német támadások miatt). A globális szempont így az „új harmincéves háború” elképzelést erősíti, de sokkal rövidebb, csak mintegy tízéves békés szakasszal.

Morrow kitűnő művében aligha találhat bármely recezens komolyabb hibát. Talán túlzás a náci hatalomátvételt szinte teljes mértékben a világválság hatásaként értelmezni (321.) és a szerző XXI. századi kitekintése (321–323. oldalak) nem mindig mentes a mai amerikai nagyhatalmi politikának szánt üzenetektől. Az újszerű, komplex megközelítések, a legújabb angol és német nyelvű szakirodalom imponáló ismerete és alkalmazása, valamint a nagy háború aspektusainak szinte hiánytalan bemutatása miatt az amerikai hadtör­ténész könyve vélhetően és rövidesen a téma egyik alapművévé válik. A nagy háború mérföldkő volt a modern történelemben, s ebben a tekintetben helytálló Morrow összegzése: „A nagy háború az imperializmus szülötte; a győztesek megtartották birodalmukat, mialatt a vesztesek nem csupán birodalmaikat, de saját nagyhatalmi státusukat, sőt esetenként országaikat is elveszítették. A kiábrándultság és a kétségbeesés mindenen úrrá lett, mert a háború okait, céljait, sikereit, eredményeit és az emlékezés pátoszát beárnyékolta a bekövetkezett féktelen pusztulás. Az 1919-es békemű nem tudta a háborús évek alatt felszabadított démoni erőket lecsendesíteni. A háború nem tudta megoldani azokat a problémákat, ami miatt elindították, sőt még súlyosabb konfliktusokat hagyott hátra. Mindez megteremtette egy még nagyobb összecsapás előfeltételeit.”14

 

John H. Morrow JR.: The Great War. An Imperial History. (A nagy háború birodalmi története), Routledge, London and New York, 2005. xvi + 352.

 

Barta Róbert

1. John H. Morrow Jr. a University of Georgia professzora (Franklin Professor of History). A modernkori Európa háborúival foglalkozik hadtörténeti és társadalomtörténeti szempontból. Korábbi főbb művei: The Great War in the Air: Military Aviation from 1909 to 1921 (1993), German Air Power in World War I (1982), Building German Air Power, 1909–1914 (1976), A Yankee Ace in the RAF: The World War I Letters of Captain Bogart Rogers (editor, 1996).

2. A jelenkori brit történetírás egyik meghatározó személyisége, David Cannadine tevékenysége is egyre inkább erre irányul, s mindez a hadtörténetírásra is erőteljesen hat. Morrow mellett más hadtörténészek is hangsúlyozzák a nagy háború globális, birodalmi jellegét. Erre nézve ld.: Michael S. Neiberg legújabb munkáját (Fighting the Great War. A Global History. Harward University Press, 2005.).

3. Morrow: i. m. 8. o.

4. Összesen 57470-en sebesültek és haltak meg a roham során. Morrow: i. m. 132.-133. A tömegmészárlás egyik oka az volt, hogy a brit tüzérség vezetése meg volt győződve, hogy a rohamot megelőző többnapos bombázások után már nincsenek működő német géppuskák. A becsapódó gránátoknak azonban csak mintegy 1/3-a robbant fel a hibás összeszerelés miatt. Ez némi kételyt ébresztett a hátország hadiüzemeiben végzett női munka hatékonyságát illetően, bár hozzá kell tenni, hogy a női munkaerő szakszerű betanítására alig volt idő.

5. Mark Twain: Following the Equator and Anti-Imperialist Essays, New York, 1996. p.213. Idézi: Morrow: i. m. 1.

6. A Lettow-Vorbeck vezette németek Ugandát, Rhodesiát és Kongót is megtámadták és 1916-ra a helyi erőkkel együtt már mintegy 20 ezer főnyi német haderő manő-verezett a térségben.

7. Nyugati front, Olaszország, Balkán, Dardanellák, Palesztína, Mezopotámia, Kamerun, Kelet-Afrika.

8. Margaret MacMillan: Peacemakers: The Paris Conference of 1919 and Its Attempts to End War. John Murray, 2001. Magyarul: Béketeremtők. Az 1919-es párizsi békekonferencia, Gabo Kiadó, Budapest, 2005.

9. Ezt az elméletet Niall Ferguson fejti ki egy 1998-ban megjelent tanulmánykötetben ( Boemeke, Manfred, Gerald D. Feldman, and Elisabeth Glaser /eds./: The Treaty of Versailles. A Reassessment after 75 Years. Cambridge: Cambridge University Press, 1998. p. 402.). Idézi: Morrow: im.: p. 287.

10. Max Weber hevesen tiltakozott az ellen, hogy egyedül Németország viselje a háborús felelősség és a jóvátétel terhét. A békekonferencia amerikai sajtófőnöke, Ray Stannard Baker egyenesen azt állította, hogy az arrogáns, agresszív franciák sokkal kevésbé számíthatnak az amerikai közvélemény rokonszenvére, mint a legyőzött németek. Morrow: i. m. 291.

11. Ez alól a britek és az amerikaiak sem voltak kivételek. 1920-ban Angliában is kiadták a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, az USA-ban pedig  a számos és nagy népszerűségre szert tett, faji felsőbbrendűséget hirdető mű (Madison Grant: The Passing of the Great Race, Lotrop Stoddard: The Rising Tickle of Color against White World Supremacy, etc.) kiadása mellett napirenden voltak a feketék és a bevándorlók elleni atrocitások.

12 Mindezt leginkább Conrad von Hötzendorf képviselte, akiről a legújabb feldolgozás: Lawrence Sondhaus: Franz Conrad von Hoetzendorf: Architect of the Apocalypse. Boston, MA: Humanities Ltd, 2000.

13. Eszerint az 1914-ben kezdődött háború szerves folytatása az 1939-ben indult konfliktus, a harmincéves periódust csupán húszévnyi (1919–1939) erőgyűjtés szakítja meg. Jon Jacobson szerint azonban a vesailles-i béke egy hetven évig tartó európai konfliktust indított el, melynek előzménye volt az első világháború, következményei pedig a világválság, a kommunizmus és a fasizmus előretörése, a második világháború, a bipoláris világrend. Mindez csak 1989-ben ért véget. Ld.: Boemeke et al., Versailles, 451. Idézi: Morrow: i. m.: 322. Jacobson tehát az új harmincéves háború teóriát alaposan kiterjeszti, ami persze abból a szempontból vitatható, hogy az általa logikai sorba rakott események és konfliktusok nem feltétlenül törvényszerűen, eltérő és változó geopolitikai, nagyhatalmi és gazdasági környezetben következtek be.

14. Morrow: i. m.:  322–323.