Klió 2006/2.

15. évfolyam

Mítoszok a történelemben

A mítoszok végigkísérik a történelem egész menetét, hiszen nemcsak eredet-, hanem már kialakult államokról szóló mítoszokat is ismerünk, azaz a mítoszalkotás nincs meghatározott időhöz, korszakhoz kötve. A könyv 22 különböző szerző tollából született tanulmány alapján e tézist kívánja bemutatni, egyes példákat kiragadva a történelem menetéből az ókortól kezdve egészen a XX. század második feléig. A mítoszalkotás folyamata mellett a könyv rávilágít még a mítoszok nézet- és identitásformáló szerepére is. A tanulmányok az erlangen-nürnbergi egyetemen elhangzott, „Mítoszok a történelemben” című előadássorozat írásba foglalt változatai. A szerzők többsége a nürnbergi egyetem különböző szakainak előadói, de más nagyobb németországi egyetemek – többek között Bayreuth, Heidelberg, Wittenberg – tanárainak tanulmányai is megtalálhatóak a könyvben. Előnye, hogy nemcsak német, hanem néhány nyugat-európai és tengerentúli állam mítoszait is ismerteti.

A tanulmányokat témájuk alapján öt fejezetbe rendezték a szerkesztők. Az első fejezet, a „Mítoszok a történelemben, a tudományban és a művészetben”, a téma elméleti megközelítését adja. Elsőként Jan Assmann elmélkedéseit olvashatjuk, mely megadja a könyv elméleti alapjait. Ezt követően, a második fejezetben az „Istenek és héroszok” címmel az alapítási- és eredetmítoszokkal ismerkedhetünk meg, többek között Trója és Róma mítoszaival is. A következő fejezet az európai középkor néhány mítoszát ismerteti, „Császárok és keresztes háborúk” címmel, ahol Nagy Károly és Barbarossa Frigyes mellett a keresztes háborúkról és az inkvizícióról is olvashatunk. A negyedik fejezet, a „Nép és nemzet”, a német nemzetállam mítoszaival ismerteti meg az érdeklődőt – Poroszországgal kezdve a nemzetiszocializmusig. A „Valódi különutak” tanulmányai Spanyolország, Oroszország, Franciaország, az Amerikai Egyesült Államok és Japán mítoszával foglalkoznak.

A kötet első írása, Jan Assmann „Mítosz és történelem” című tanulmánya ad eligazítást az elméleti alapokat illetően, valamint segít ráhangolódni a témára. Értekezésében olvashatunk a mítoszok fontosságáról, rámutat a történelem és mítosz összefüggéseire, valamint ókori történelemből vett példák alapján bemutatja, hogy alakul át a történelem mítosszá. Megállapítja, hogy a történelem és a mítosz nem ellentétei egymásnak, hanem nagyon is szorosan összefüggenek, hiszen a mítosz akkor jó, hogyha történelmi nyomai, tényei és adatai vannak. A mítoszokat „alapító elbeszéléseknek” tartja, melyeket egy későbbi kor embere alakít, illetve változtat korának megfelelő igényei szerint. Igazán döntő és alapvető változásokat mesélnek el a mítoszok, például olyanokat, melyek révén a világ keletkezett. Ezenkívül Assmann a történelmet „forráskritikai diskurzus”-nak tartja, mely az írás felfedezésével kezdődött, tehát a történelem nem az elbeszélésekre, hanem a forrásokra támaszkodik. Az elméleti fejtegetéseket Ludolf Kuchenbuch folytatja, egy kettős kérdést állítva tanulmánya középpontjába: „A történelmi korszakok szükségszerű(en) mítoszok?” Kérdéseire végül nem ad választ, ezt inkább az olvasóra bízza. Három példával kívánja a témát az olvasóhoz közelebb hozni, bemutatva, hogy azoknak a mitikussága mennyire életképes. Középkorkutatóként érthető, hogy a hozzá legközelebb álló korszakból merítette példáit, azaz a középkori feudális Európából. Maximilian Forschner a „Teremtésmítosz és haladáselméletek az újkori tudományban” című tanulmányában a bibliai teremtésmítosz tárgyalása inkább filozófiai, mint történeti nézőpontból történik, mivel két kor filozófusának nézeteit állítja szembe: az egyik a reneszánsz híres filozófusa, Giovanni Pico della Mirandola, míg a másik az angol Francis Bacon. A két filozófus alig egy évszázadnyi különbséggel tevékenykedett, mégis teljesen más szemléletet képviselnek, mivel Pico halála és Bacon születése között az egész világot meghatározó események történtek: a reformáció és a hitszakadás, az újvilág felfedezése és meghódítása. Karl Mösender „Poézis vagy mítográfia?” című, képekkel szemléltetett tanulmányában a XVII. század elején alkotó olasz festő, Annibale Carracci és főműve, a Galleria Farnese szolgál a vizsgálat tárgyául.

A második fejezetben Trója és Róma alapításáról, valamint a közép-európai népek eredetéről és az ezekhez kapcsolódó mítoszokról olvashatunk. Peter Högemann Trója-tanulmányával meglepi az olvasót, mivel Tróját mítoszként – melynek fogalmára újabb definíciót ad –, a jón kolonizációt pedig igaz történetként vázolja fel. Severin Koster részletesen leírja a mindenki által jól ismert Róma alapításának mítoszát, és ismerteti annak az idők folyamán a politikai igényekhez igazodó változásait. A fejezetet Herwig Wolfram eredet-elbeszélése zárja a közép-európai népekről – megemlítve benne a magyarokat is. Az eredetmítoszok mellett egyéb, ahhoz kapcsolódó érdekességet is megtudhatunk, például a népek egymás közti névadásáról vagy a mindennapi élet szavainak eredetéről.

A harmadik fejezetben újabb négy tanulmányt olvashatunk a középkori Európa történetéből. Nagy Károly áll Klaus Herbers írásának a középpontjában. Nagy Károlyról már életében születtek mítoszok, és Európa történelmében személye – a középkorban például az uralkodóházak példaképeként – mind máig fontos szerepet játszik. Nikolas Jaspert írása „Egy polimítosz: A keresztes háborúk” címet kapta. Választott témáját kapcsolatba hozza a 2001. szeptember 11-én történt eseményekkel, ezzel kölcsönözve neki aktualitást. Stefan Weinfurter a Barbarossa Frigyessel kapcsolatos mítoszokat ismerteti. Értekezésének középpontjában az uralkodói és birodalmi eszme áll. E fejezet utolsó, Peter Segltől való tanulmánya az inkvizícióról, a „sötét legendáról” szól.

A negyedik fejezet, mely a „Nép és nemzet” címet kapta, hat esszét közöl a német nemzetállam történetéből. Az első magával a „birodalommal” foglalkozik, Helmut Neuhaus tollából, címe: „A birodalom mint mítosz az újabbkori történelemben”. A birodalmi eszme mítoszát és annak változásait ismerteti az író a nagyobb fordulópontok mentén – a XIX. század elején, az 1871-es birodalomalapítás követően, a nemzetiszocialista diktatúra idején és végezetül a jelenben. A következő, Axel Gotthard által írt tanulmány Poroszország változó szerepét mutatja be az 1850-es évektől a német történelemben. A „porosz-mítosz” után Nürnberg mítoszával ismerkedhetünk meg a „Nürnberg – egy német mítosz” című értekezésben, melynek szerzője Werner K. Blessing. A városról szóló elbeszélés a XIX–XX. századot öleli át. Bernhard R. Kroener csatamítoszokról (Leuthen, Sedan, Sztálingrád) ír tanulmányában, melyek – mint arra a szerző rámutat – elvesztették létjogosultságukat. Elisabeth Erdmann a „hátbadöfés-legendáját” („Dolchstoßlegende”) ismerteti. Esszéjében felvázolja a legenda létrejöttét és variánsait, és hogy miként jelent meg az iskolai történelemkönyvekben a mítosz a kezdetektől, tehát a Weimari Köztársaságtól a 90-es évekig. Frank-Lothar Kroll „Mítosz és utópia a nemzetiszocializmusban” című értekezésében három mítoszkomplexussal foglalkozik: a „Faj”, a „Birodalom” és az „Új Ember” kérdésével. Ezek elméletének és gyakorlatának jelentőségét kívánja ismertetni a Harmadik Birodalom politikájában. Bemutatja a szerző, hogy ezeket a mítoszokat nemcsak a nemzetiszocialisták használták, valamint, hogy Hitler a Harmadik Birodalmat – e kifejezés használatát 1939-ben megtiltotta – nem a középkori Német Birodalom vagy a Német Császárság, hanem inkább a Római Birodalom vagy a Brit Császárság követőjeként tekintette.

Az utolsó fejezet tanulmányai túllépnek a német történelmen, és távolabbi országok mítoszaival foglalkoznak. Walther R. Bernecker „Spanyolország más” című tanulmánya azt taglalja, hogyan is jutott az ország a modern korba, és hogy lehet-e ezzel kapcsolatban „különútról” beszélni. „A nagy honvédő háború”, azaz a Szovjetunió mítosza a következő értekezés tárgya, melyről Helmut Altrichter ír. Ez egy olyan mítosz volt, mely a politikai közösségnek értelmet és identitást adott, valamint összekötötte a jelent a múlttal. Megfigyelhető ennél, hogyan lehet egy mítoszt ügyesen alkalmazni, amikor szükséges, és hogyan merül feledésbe, ha már nincs rá szükség. A francia történelemből kiragadott példa alapján járja körül Thomas Nicklas az általa felvetett kérdést: „Konszenzus a mítoszban?”. Ennek megválaszolására Charles de Gaulle-t, a megmentő és az egység mítoszát hívja segítségül. Végül arra a következtetésre jutott, hogy „a nagy drámák idején túl vagyunk” és „a jelenben nincs szükségünk a mítoszokra”, mivel azokra csak válságos időkben van szükség. Az utolsó két tanulmány átkalandozik a tengeren túlra, előbb Manfred Berg az amerikai mítosszal, majd Peter Ackermann a japán történelem állomásaival és két legfontosabb mítoszával, a „Kojiki”-val és „Nihon Shoki”-val ismerteti meg az olvasót. Az értekezés végén rámutat arra, hogy a mítosz máig nem vesztette el fontosságát Japánban.

A könyv végén rövid információkat olvashatunk a szerzőkről, valamint egy hasznos személynév-mutatót is találunk. Összességében elmondható, hogy a szerzők az általuk választott mítoszokat alaposan elemzésnek vetették alá, számos ezekkel kapcsolatos kérdést új nézőpontból világítottak meg. Mind az érdeklődők, mind a szakemberek hasznosan forgathatják e könyvet.

Helmut Altrichter–Klaus Herbers–Helmut Neuhaus (szerk): Mythen in der Geschichte (Mítoszok a történelemben). Freiburg im Breisgau: Rombach Verlag, 2004. 573 p.

Bernáth Beáta