Klió 2006/2.

15. évfolyam

Délkelet-kutatás a Harmadik Birodalom árnyékában

A német történettudományban a Délkelet-kutatás története hosszú idősza­kon át nem volt kiterjedt kutatás tárgya. Néhány munkát leszámítva – amelyekről azonban alig vett tudomást a történész szakma – hiányoznak az alapvető munkák, monografikus művek.1 Az utóbbi időben viszont növekedett az érdeklődés a téma iránt a német szellemtudományok (elsősorban a történettudomány) területén. Ezt mutatja a 2002. október 24–26. között – a könyvvel azonos címmel – tartott szimpózium, valamint előadásainak általunk tárgyalt gyűjteménye is. Tucatjával sorolhatnánk érveket amellett, hogy miért jelentős e kötet a szakma számára. A nemzeti­szocializmus, a fajelmélet, a második világháború, történész- és emberi sorsok megértéséhez, értékeléséhez nyújthat útmutatót. Ezenfelül a történelmi kutatómunka egy rég elfeledett, veszni hagyott szegmensének „leporolásáról” van szó, nevezetesen a Délkelet-kutatásról, ami jó fél évszázada százával állította csatasorba a (német) történészeket.

A tanulmánykötet szerkesztőpárosának mindkét tagja kiemelkedő érdemeket szerzett már a maga kutatási területén. Mathias Beer2 az Institut für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde in Tübingen (A tübingeni Duna menti svábok Történeti és Honismereti Intézete) levéltárának, illetve a jelenkor-történeti kutatásoknak a vezetője. A kötet másik szerkesztője Gerhard Seewann,3 a Bibliothek des Südost-Instituts in München [A müncheni Délkeleti Intézet (továbbiakban: SOI)4 Könyvtárának] vezetője.

Mindkét szerző számos tanulmányt, monográfiát publikált a délkelet-európai (értsd: Duna menti) németség történetéről. Beer művei közül kiemelkedik a Flüchtlinge und Vertriebene im deutschen Südwesten nach 1945: eine Übersicht der Archivalien in den staatlichen und kommunalen Archiven des Landes Baden-Württemberg. (Menekültek és elűzöttek Németország délnyugati részén 1945 után: Baden-Württemberg tartomány állami és kommunális archívumainak áttekintése. Sigmaringen, Thorbecke 1994).5 Gerhard Seewann neve sem lehet ismeretlen a témával foglalkozók előtt. 2000-ben jelent meg Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze (Magyarországi németség és etnopolitika. Válogatott tanulmányok. H. n. Budapest, 2000.) címmel addigi tanulmányainak összefoglalója.6

A Délkelet-kutatás központja kétségtelenül az 1930-ban alapított müncheni SOI volt. Ezzel azonosítják magát a Délkelet-Európa-kutatást. A SOI munkájáról egyébként nemcsak Seewann említett tanulmánya számol be, hanem szinte minden műben megemlítik – de legalábbis utalnak rá. (Szinte már úgy tűnhet az olvasónak, mintha csupán a müncheni intézményről szóló kötetet tartana a kezében.) A SOI tudományos és publicisztikai tevékenysége már megalapítása óta nemcsak a ‘30–60-as évek politikai diskurzusaira irányult, hanem azon is fáradozott, hogy – mint Seewann írja – egész Délkelet-Európára kiterjessze azt (ti. tevékenységét), valamint a térséget politikai-gazdasági értelemben vett ellenőrzése alá vonja. Több periódusra bonthatjuk a SOI működését. 1935-ig az intézet a nép- és kultúrterület kutatásának (Volks- und Kulturbodenforschung) kötelezte el magát. 1935 után a súlypont áthelyeződött a Duna menti német népcsoportok kutatására, majd 1940 után egész Délkelet-Európára kiterjedt. Ettől kezdve szoros szövetségben állt a berlini DAI-val (Deutsche Auslandswissen­schaftliche Institut = Német Kültudományi Intézet), ami biztosította számára a hegemóniát a többi intézménnyel szemben. A második világháborút követően 1951-ben kezdhette el újra a munkát Karl August Fischer igazgatóval az élen, akit 1955-ben Fritz Valjavec követett. Utóbbi 1960-ban bekövetkezett haláláig (egyben az intézmény „megszűnéséig”, a névváltoztatásig) látta el hivatalát.

Fritz Valjavecet tekinthetjük a kötet kulcsfigurájának – egyúttal (a SOI története után fontossági sorrendben) a tanulmányok második számú témája az ő életútjának bemutatása.7 Valjavec élete az olyan szakember (jelen esetben történész) példája, aki előtt a politika által lehetőség nyílott arra, hogy tudós karrierjét a lehető legrövidebb idő alatt megvalósítsa, ismeretséget, sőt népszerű­séget vívjon ki magának, és a legmagasabb pozíciókba is felvere­kedje magát. Aztán a rendszer (külső vagy belső erők következtében) elbukik. Nem telik bele pár év, s a szakembert újra ott találjuk valahol, az őt megillető helyen: a szintén elismert, jó nevű kollégák koszorújában, akikkel jó egy évtizede még az elbukott rendszert szolgálták.

Az 1957-ben alapított Südostdeutsche Historische Komission (Délkeleti Német Történeti Bizottság; továbbiakban: SHK) a 90-es évek végén hozott döntést arról, hogy saját múltját a Délkelet-Európa kutatás széles kontextusán keresztül magyarázza meg. Bár az utóbbi időben növekvő érdeklődéssel fordulnak a Délkelet-kutatás felé, az SHK története annak csak egy kis szeletéről szól, és a német nyelvű Délkelet-Európa kutatás spektrumának csak egy részterületét mutatja be. Ezt a feltételt figyelembe véve az értekezlet (és annak kötete) sem egy meghatározott intézetre fókuszált – írja Beer bevezető tanulmányában. (Erre rácáfolnak a fentebb már említett SOI-val kapcsolatos tanulmányok.) Tudománytörténeti perspektívából a kötet sokkal inkább a német Délkelet-Európa kutatás történetének alapvető kérdéseit állította a középpontba, mint például Délkelet-kutatás mint a diszciplína speciális kifejezése.

A kötet különleges céljának Beer a Délkelet-kutatás múltjának, kérdéseinek lehetőség szerinti megválaszolását tartja, vagyis be kívánja mutatni a Délkelet-kutatás történetének útját. Ettől reméli a szerkesztő, hogy az eddig kissé mostohán kezelt kutatási területre felhívják a figyelmet, és egyúttal a Délkelet-Európa historiográfia kutatásának általában, illetve a Délkelet-kutatásnak különösen sürgős és szükséges impulzust adjanak. Az értekezlet és a publikáció alapjául szolgáló vezérvonalat Beer négy fő kérdés köré csoportosítja: 1. Mi indokolja, hogy foglalkozzunk a Délkelet-kutatás történetével? 2. Kakukktojás-e a Délkelet-kutatás a német historiográfia történetében? 3. Mit értünk történeti szempontból Délkelet-kutatáson? 4. Sikerrel kecsegtető kiindulópontot biztosít-e a történetírás ahhoz, hogy a Délkelet-kutatás történetét megfelelően kutassuk?

Beer hangsúlyozza, hogy Délkelet-Európa mint fogalom, Nyugat-Európához viszonyítva önállóan is megállja a helyét, nincs alárendeltségi viszony közöttük. A Délkelet-Európa fogalom egyenrangú, önmagát meghatározó fogalom. Ebből az következik, hogy az eddigiekben a német történeti Délkelet-Európa-kutatás és a Délkelet-kutatás szinonimaként szerepelt. Az eddigi kutatási eredmények alapján pedig ez megalapozottnak mondható. Délkelet-Európa történetének kutatása és a német központú Kelet-kutatás közé egyértelmű határvonalat lehet húzni. A weimari köztársaság idején keletkezett a Délkelet-Európa-kutatás, ennek politikai okai voltak: gondoljunk csak a weimari Németország és a 20-as évekbeli Szovjetunió szoros kapcsolataira. A Kelet-kutatáshoz hasonlóan a Délkelet-kutatás is egyetemen kívüli tudományként jelent meg. Beer kiemeli, hogy a Délkelet-Európa-kutatásnak a ‘20–60-as években végzett munkáját sokkal többre kell értékelnünk, mint az egész, a XIX. században elindult és napjainkig tartó intervallumot.

A kötet tanulmányai lábjegyzetekkel bőven el vannak látva. Ezekben találjuk meg az egyes szerzők által használt források szakirodalmát is. Sajnálatos, hogy további bibliográfia, név- és tárgymutató, vagy egyéb más függeléktípus nem tartozik a gyűjteményes kötethez, csupán a kötet végén a szerzők névjegyzéke, rövid bemutatása található.

Az általunk kiemelt, a tanulmánykötet céljainak megértéséhez szükséges írások mellett nem tekinthetünk el a többi elaborátumtól sem anélkül, hogy meg ne említenénk őket: ezek az 1938–1945 között működött grazi Südostdeutsche Institut (Délkeleti Német Intézet),8 az 1941–1944 között fennállt késmárki Institut für Heimatforschung (Honkutató Intézet)9 és a második világháború idején életre keltett nagyszebeni ún. Volksgruppen­institut (Népcsoportintézet)10 tevékenységéről szólnak. Mindhárom intéz­mény az adott, ún. befogadóországokban (Gastländer) élő német népcso­portok (elsősorban szellemi-kulturális) erősítését szolgálták. Továbbá: az SS fajszakértőinek, illetve telepítésspecialistáinak rövid életrajzait összefoglaló munkák.11 Fajelméleti értekezés az ún. „dinári fajról”.12 Végezetül egy munka az ún. népiségkutatásról (Volkstumsforschung),13 amit a szerző a német történetírás fő sodrásának egy „fattyúágaként” (Seitenarm), illetve a Délkelet-kutatás 50-es évekig terjedő időszakának legtávolabbi részeként nevez meg.

 

Mathias Beer – Gerhard Seewann (szerk.): Südostforschung im Schatten des Dritten Reiches (Délkelet-kutatás a Harmadik Birodalom árnyékában). Institutonen – Inhalte – Personen (Intézmények – kutatási területek – szereplők). Südosteuropäische Arbeiten 119. R. Oldenbourg Verlag, München 2004, 288 o.

 

Szavári Attila

1. Példaként említi Mathias Beer – Giselher Wirsing, Franz Ronneberger, Michael Fahlbusch, stb. mellett – Dorothea Willkomm 1979-ben íródott (de szintén nem publikált) doktori disszertációját, amiben a szerző olyan titkokról oszlatja el a felhőt, mint hogy a müncheni Südost-Institut és az SS 1940 után együttműködött a délkelet-európai németség megnyerése érdekében azzal a céllal, hogy utóbbiakat a háború szolgálatába állítsák. (1943 után egyébként a SOI a Reichssicherheits­hauptamt [Birodalmi Biztonsági Főhivatal] főggőségébe került.)

2. A Wege zur Historisierung der Südostforschung. Voraussetzungen, Ansätze, Themenfelder (A Délkelet-kutatás történetírásának útja. Feltételek, szempontok, tématerületek) című bevezető tanulmány (7–38.) szerzője. vö. Edgar Hösch: Südostforschung vor und nach 1945. Eine historiographische Herausforderung (Délkelet-kutatás 1945 előtt és után. Történetírói kihívás) 275–286.

3. Tanulmányában – Das Südost-Institut 1930–1960, 49–92. – a Südost-Institutnak a második világháborún átívelő, 1930–1960 közötti tevékenységét mutatja be.

4. Hosszabb nevén: Institut zur Erforschung des deutschen Volkstums im Süden und Südosten (A Dél- és Délkeleti Német Népcsoportok Kutatóintézete).

5. Továbbá több tanulmánykötetben jelent meg munkája a magyarországi németség betelepítésének (önkéntes le-, betelepedésének), valamint a magyarsággal való együttélésnek témakörében, pl. az Alfred Schmidt szerkesztésében megjelent Die Deutschen in Ungarn: Historische und kulturelle Verflechtungen. Auswandern, ansiedeln, zusammenleben. Beiträge für Unterricht und Weiterbildung (A magyarországi németek. Történeti és kulturális összefonódások. Kivándorlás, betelepülés, együttélés. Tájékoztató és továbbképző tanulmányok). Haus der Heimat des Landes Baden-Württemberg, cop., Stuttgart 1995.

6. Fontos megemlítenünk a Bibliographisches Handbuch der ethnischen Gruppen Südosteuropas I–II. (Délkelet-Európa etnikai csoportjainak bibliográfiai kézikönyve. Oldenbourg Verlag, München, 1997.) című kézikönyvet, amelyet Dippold Péterrel, a budapesti Teleki Intézet könyvtárának és dokumentációs szolgálatának vezetőjével közösen készített el.

7. Ehhez ld.: I. Norbert Spannenberger: Vom volksdeutschen Nachwuchswissenschaftler zum Protagonisten nationalsozialistischer Südosteuropapolitik. Fritz Valjavec im Spiegel seiner Korrespondenz 1934–1939 (A népi német tudósok új nemzedékétől a nemzetiszocialista Délkelet-Európa-politika élharcosaiig. Fritz Valjavec – levelezésének tükrében 1934–1939 között) 215–235. II. Gerhard Grimm: Georg Stadtmüller und Fritz Valjavec. Zwischen Anpassung und Selbstbehauptung [Georg Stadtmüller és Fritz Valjavec. Alkalmazkodás és önfenntartás között] 237–255. III. Krista Zach: Friedrich Valjavec nach seinen privaten tagebuchartigen Aufzeichnungen (Friedrich Valjavec – személyes naplófeljegyzései alapján, 1934–1946) 257–273.

 8. Christian Promitzer: Täterwissenschaft: Das Südostdeutsche Institut in Graz (Tettesek tudománya: a grazi Südostdeutsche Institut) 93–113. o.

 9. Christoph Morrissey: Das Institut für Heimatforschung in Käsmark (Slowakei) 1941–1944 (A késmárki Institut für Heimatforschung (Szlovákia) 1941–1944 között) 115–122.

10. Harald Roth: Wissenschaft zwischen Nationalsozialismus und Stalinismus: Vom Forschungsinstitut der Deutschen Volksgruppe in Rumänien zum Forschungsinstitut für Gesellschaftwissenschaften der Rumänischen Akademie (Tudomány nácizmus és sztálinizmus között: a Romániai Német Népcsoport Kutatóintézetétől a Román Akadémia Társadalomtudományi Kutatóintézetéig) 123–133. A nagyszebeni intézetet a második világháború után újra megnyitották – többek között a kisebbségi ügyekért felelős KB-titkárnak, Fazekas Jánosnak és a szász-zsidó származású KB-tagnak, Ernst Breitensteinnek köszönhetően.

11. Isabel Heinemann: Die Rasseexperten der SS und die bevölkerungspolitische Neuordnung Südosteuropas (Az SS fajszakértői és Délkelet-Európa népesedés-politikai újjászervezése) 135–157. Illetőleg Michael Fahlbusch: Im Dienste des Deutschtums in Südosteuropa: Ethnopolitische Berater als Tathelfer für Verbrechen gegen die Menschlichkeit (A németség szolgálatában Délkelet-Európában: etnopolitikai tanácsadó mint az emberiség ellen elkövetett bűntett tettestársa) 175–214.

12. Christian Töchterle: Wir und die „Dinarier” – Der europäische Südosten in den rassentheoretischen Abhandlungen vor und im Dritten Reich (Mi és a „dináriak” – az európai Délkelet a fajelméleti értekezésekben a Harmadik Birodalom előtt és alatt) 159–174.

13. Willi Oberkrome: Regionalismus und historische ‘Volkstumsforschung’ 1890–1960 (Regionalizmus és történeti ‘népiségkutatás’ 1890–1960 között) 39–48.