Klió 2006/2.

15. évfolyam

A tatárok és a Rusz (tatár–orosz háborúk, tatár–orosz külpolitika)

Viljam Vasziljevics Pohlebkin A tatárok és a Rusz című kötetének belső fedőlapján, közvetlenül a cím alatt szerepel a „szpravocsnik”, azaz a „zsebkönyv”, „útmutató” kifejezés. E szerény jelző ellenére az alábbiakban ismertetett kötet alapmű, naponta forgatandó kézikönyv mindazok számára, akik a tatár–orosz háborúkat, a tatár–orosz külkapcsolatokat vizsgálják.

A kötet szerzője, Viljam Vasziljevics Pohlebkin munka közben elhunyt. Pohlebkin és a „Nemzetközi kapcsolatok” Kiadó közös terve egy nagy formátumú, négykötetes mű létrehozása volt, amely a Kijevi Rusz, a Moszkvai Oroszország és a Szovjetunió külkapcsolatait mutatja be a IX. század közepétől a XX. század végéig. Céljuk az volt, hogy a monográfiába belefoglaljanak minden olyan országot és népet, amely valaha is határos volt Oroszországgal. A tatárok és a Rusz ezen munka része. A kötet öt egységre tagolódik. Az első rész az Arany Horda (15–76. o.), a második a Kazanyi, (77–140. o.), a harmadik az Asztrahanyi, (141–148. o.), a negyedik a Szibériai Kánság (149–160. o.), az ötödik a Nogaj Horda (161–165. o.) és Oroszország külkapcsolatait valamint háborúit vizsgálja, azaz tulajdonképpen XIII–XVI. századi politikatörténeti összefoglaló.

A szerző a kötet elején évszámokra, az uralkodók és a hadvezérek megnevezésére, a csatákra és az ostromokra koncentrálva tömören összefoglalta a mongol hódításokat Szübeetej és Dzsebe felderítő hadjáratától az 1236–1242-es nagy invázióig. Az 1241–42-es év eseményeinek ismertetésével kapcsolatban tennünk kell néhány megjegyzést. A legnicai csata – év, hónap, nap – pontos dátuma mellett a Muhi csata megemlítése elmaradt. Nem szerepel az események leírásában IV. Béla neve sem. A középkori Magyar Királyságból megmaradt az igen furcsa „Vengrija és Transzilvania” terminus, valamint Horvátország és Dalmácia. A Keleti Kárpátoknál hasonlóképpen eltűnt a három nagy tatár seregcsoportból kettő, hogy az Adriai-tengernél ismét előbukkanjon. A tatár északi szárny, az amelyik győzött Legnicánál, nem nyugatról kerítette be a Kárpát-medencét, hanem „visszavonult” a német lovagok minőségi fölénye elől. Azaz a tatárjárás igen félrevezető leírását kaptuk meg. Jelen kötet értékéből ez, természetesen semmit nem von el, valójában nem több mint fél oldal a százkilencvenből és talán méltánytalanságnak tűnik egy ilyen apró részleten megakadni. Azonban észrevételünket jelölnünk kell, mert számos más helyen – Pohlebkin kötetén túl – találkozunk az ilyen típusú negligálással. Jelölnünk kell, mert jelen ismertetés magyar olvasók részére készült, és jeleznünk kell legfőképpen azért, mert az adott esemény ezzel együtt válik értelmezhetővé.

Az Arany Hordáról szóló első részben Pohlebkin közölte azon érdekes tényt, hogy noha már a XVIII. század végén elkezdték összeírni (Deguignes) a Dzsocsi Utusz uralkodóit, és ezen munkát folytatták a következő kétszáz év különböző nemzetiségű kutatói, ennek ellenére teljes kánlista a jelen kötetben szerepel először. A két és féloldalas lista a teljesség igényével lép fel és a szakirodalomban valóban páratlan. Az Arany Horda 245 éves fennállása alatt 64 Dzsingiszida 79 alkalommal lépett trónra. Ugyanebben a részben a szerző ismertette a szaraji kánok által a Ruszba küldött káni követek és a Hordába érkező orosz fejedelmek listáját. Meghatározta a tatár csapatok orosz területre vezető két „tradicionális” útvonalát, valamint a Dzsocsi Ulusz határait és összegyűjtötte az 1243–1502 közötti hadi események részletes lajstromát.

Egyetlen megjegyzésünk van ismét magyar vonatkozásban. Az Arany Horda történetében markáns szerepet játszottak azok a „hadvezérek”, emírek, akik a káni központtól független hatalomra tettek szert. Ilyen volt Nogaj, Mamaj és Edigej. Nogaj területe az Al-Dunától a Donig terjedt és ellenőrzése alatt tartotta – gyerzsal pod kontrolem – Magyarországot, Lengyelországot, Szerbiát, Bulgáriát és az összes déli orosz fejedelemséget. Ezen országok keresték a szövetségét, a védelmét és féltek a haragjától. A Nogaj által függésben tartott országok ezen listája téves. A XIII. század második felében egyetlen magyar uralkodó sem fogadta el Nogajt urának, nem tette meg a kötelező zarándoklatot az emír székhelyére, nem fizetett adót és nem küldött segédcsapatokat, következésképpen nem létezett függő viszony sem a Magyar-, sem a Lengyel Királyság esetében. Mintha ezen felsorolás egy másik kor hatalmi viszonyait tükrözné.

A szerző a kötet második részében a Kazanyi Kánság (1437–1556) történetét vizsgálta. Ezen államalakulat a Volga mentén szerveződött meg, abban a térségben, ahol a folyó leír egy nagy kanyarulatot, hogy nyugat–kelet irányú folyását észak–déli irányúra cserélje fel. Területe magában foglalta a mai Tatár, Mari, Csuvas, és Udmurt Köztársaságok területét, valamint több orosz oblaszty egyes részeit. A névadó főváros Kazany – jelenleg a Tatár Köztársaság fővárosa – fekvése emlékeztet Vác elhelyezkedésére a Duna-kanyarban. A tatárjárás előtti évszázadokban ugyanebben a térségben alakult ki a Volgai Bolgária. Pohlebkin ismertette a Kazanyi Kánság kiterjedését, etnikai összetételét, fővárosát és az állam létrejöttének körülményeit. Közvetlenül a kánság megszervezése után Ulu Muhammed kazanyi kán hadjáratokat indított Moszkva ellen azért, hogy az oroszok neki és ne a szaraji kánoknak fizessék meg az adót. A háborúkat részletesen ismertetett békeszerződések követték. Az erőviszonyok változásával már az orosz fél lett az erősebb, és a XVI. század derekán IV. Iván legyőzte a Kazanyi Kánságot.

Pohlebkin a harmadik részben az Asztrahanyi Kánság (1460–1556) történetére vonatkozó legfontosabb adatokat gyűjtötte össze. A hasonnevű főváros a Volga-deltában található, mint évszázadokkal korábban Itil, a Kazár Birodalom székhelye. Az Asztrahanyi Kánság csekély katonai ereje miatt függött nyugati szomszédjától a Krími Kánságtól és keleti szomszédjától a Nogaj Hordától. Mindkét „rokon” szemet vetett rá, azonban nem ők, hanem a távoli Moszkva tett a győztes, így az Asztrahanyi Kánság a Kazanyi Kánság elbukásával szinte egy időben osztozott ugyanabban a sorsban.

A szerző a kötet negyedik részében a Szibériai Kánság (1598-ig) történetét tekintette át. Forráshiány miatt erről a tatár államszervezetről keveset tudunk. Korai történetére vonatkozóan rendelkezünk néhány uralkodó nevével, de évszámok nélkül. Kánlista kronológiával együtt 1396-tól van, amikor Tohtamis odamenekült. Az 1420-as évekig Tyumenyi Kánságnak nevezték, utána kapta a Szibériai Kánság nevet. Ezen államalakulat nehezen megfogható a kutató számára. Területe gyakorlatilag kiterjedt egész Nyugat-Szibériára, azonban lakossága a XVI. század közepén talán 30 000 fő lehetett. Hatalmas földrajzi egység és hozzá képest elenyésző népesség, kezelhetetlen mennyiségek.

Az ötödik rész témája a Nogaj Horda (XVI. század közepe–1606). Nyugati határa a Volga alsó folyásánál kezdődött, a keleti pedig a Felső-Irtisnél végződött. Tulajdonképpen a mai Kazahsztán területét foglalta magában. Az Arany Horda valamennyi utódállamánál jobban megőrizte nomád államformáját. Földrajzilag a legmesszebb helyezkedett el Moszkvától, így a XVI. század második felében kapcsolataik barátiak, sőt szövetségiek voltak. Ezen viszony akkor változott meg, amikor Oroszország hatalma a XVII. század elején elérte a Nogaj Horda határait.

Viljam Vasziljevics Pohlebkin e kötet megalkotásakor arra törekedett, hogy tömör, mégis részletes adatokat kapjunk áttekinthető formában a tatár–orosz külkapcsolatokról és háborúkról. Az egyes hadjáratok leírása azonos vázlaton nyugodott. A szerző megadta a hadi események kezdetét, végét, a háború okát vagy okait, a szemben álló felek erejét és a konkrét hadmozdulatokat. Ugyanígy pontokba szedte a békeszerződések tartalmát. Az egyes részek végén megtalálhatók a kánlisták, a kötet végén pedig az összefoglaló táblázatok. A tatárok és a Rusz című munka egyaránt alkalmas arra, hogy viszonylag rövid idő alatt átlássuk a vizsgált korszak politikatörténetét és arra is, hogy adattárként kézikönyvünkké váljon.

Viljam Vasziljevics Pohlebkin: Tatari i Rusz. 360 let otnosenij Ruszi c tatarszkimi goszudarsztvani v XIII–XVI. vv. 1238–1598 gg. (Ot Bitvi na r. Szíty do pokorenija Szibiri). (A tatárok és a Rusz. A Rusz és a tatár államok 360 éves kapcsolata a XIII–XVI. században, 1238–1598 között. A Szity menti csatától Szibéria leigázásáig.) Moszkva, 2005. Mezsdunarodnije Otnosenyija., 188. o.

Pintér János Zsolt