Klió 2006/2.

15. évfolyam

Az európai magánjog fejlődése. A római tradíció szerepe a modern magánjog kialakulásában

„... A római jogra így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a római jogban találhatjuk meg.”¹ Ennek szellemében fogant Hamza Gábor e munkája is, miként a szerző már az előszóban hangsúlyozza, hogy e feladat csak az egyes országok magánjogi rendszereinek történeti feldolgozásával valósítható meg.² A jogegységesítés követelményét és fontosságát számos helyen olvashatjuk;³ természetesen ennek a folyamatnak akadnak ellenzői is,⁴ és jelenkori viszonyaink között megismétlődni láthatjuk az Antot Friedrich Justus Thibaut⁵ és Friedrich Carl von Savigny⁶ által folytatott, a kodifikációról szóló vitát.⁷

Azon módszer, amelyet új monográfiájában Hamza Gábor akadémikus, tanszékvezető professzor – számos monográfia és tanulmány szerzője, és az egyetemi oktatásunkban a communis opinio doctorum által mérvadónak tekintett, immáron tizedik kiadását megért római jogi tankönyvünk társszerzője – kidolgozott, sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzetközi szakirodalom által kidolgozott közelítésmódoknak, vagyis a magánjog külső történetének vázolása mellett figyelmet szentel számos intézménytörténeti kérdésnek, ami alapvetően jogdogmatikai mechanizmusokra irányítja rá a figyelmet, ezenkívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem. Ezáltal e kézikönyv mind didaktikai, mind pedig dogmatikai szempontból jóval többet nyújt, mint egy átlagos, a magánjogot, illetve a magánjogtörténetet bemutató munka, hiszen e művek általában nem képesek a témát annak teljes komplexitásában megragadni. Paul Koschaker⁸ munkája ugyan igen részletesen mutatja, ismerteti a magánjogi viszonyok fejlődését az egyes jogrendszerekben, arra azonban nincsen tekintettel, hogy e jogrendszerek mely jogcsaládokhoz tartoznak. A legtöbb kutató megelégszik a magánjogtörténet esetében is a historia externa felvázolásával – hogy a jogtudományban is maradandót alkotó német polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz által bevezetett distinkcióval éljünk –, jogdogmatikai példákat pedig kizárólag mintegy illusztrációként hoznak; megint mások, mint például Franz Wieacker¹⁰ tudomány- és kutatástörténeti aspektusból rendezik a bemutatandó matériát. René David¹¹ klasszikussá vált munkája ugyanakkor éppen a történeti fejlődésnek szentel a szükségesnél csekélyebb teret, ezt az egyes jogrendszereknek olykor túlságosan mesterkélten jogcsaládokba való besorolásával helyettesítve. Mindezidáig Helmut Coing¹² műve volt az egyetlen olyan kísérlet, amely megpróbált a magánjog egyes jogintézményeinek történeti fejlődéséről átfogó képet adni. E szintetizáló módszer alkalmazásával Hamza Gábor elsősorban és méltán a római jog továbbélésének és hatástörténetének vizsgálatára teszi a vizsgálódás fő hangsúlyát, hiszen a római jog – lévén a görög filozófiával és a zsidó-keresztény hagyományt jelentő Bibliával együtt az európai kultúra három fő tartópillérének egyike – jelenti a jogtudomány számára a téren és időn, az ókortól napjainkig átívelő kontinuitást. Ha e továbbhatást figyelmen kívül hagyjuk, amint erre a Leopold Wenger¹³ nevével fémjelezhető antike Rechtsgeschichte irányzata részéről történtek is kísérletek, úgy nem csupán korunk jogtudománya válik gyökértelen, identitását tekintve légüres térben lebegő diszciplinává, hanem a romaisztikát csupán önmagáért művelendő, korunk jogi problémáitól elzárt, és hosszú távon legitimációjára nézvést megkérdőjezhető tudományággá tesszük.¹⁴

Hamza Gábor e munkájának – amely kiemelt helyet biztosít a jogtudomány bemutatásának is – értékét és jelentőségét többek között az teszi nehezen túlbecsülhetővé, hogy az elmúlt évtizedek magyar jogi szakirodalmában francia nyelvű monográfia nem látott napvilágot, valamint, hogy ráirányítja figyelmünket egyfelől a – magyar iurisprudentiát elsődlegesen megtermékenyítő – német Rechtsgelehrsamkeit-nek a francia jogtudományra gyakorolt hatására, másfelől pedig a francia (és a frankofón területek) jogtudományának erős római jogi determináltságára.

A Code civil – neve 1807 és 1814, illetve 1852 és 1870 között Code Napoléon, amely elnevezést hivatalosan 1870 után sem törölték el – négy szerzője között két romanista, Jean-Etienne-Marie Portalis (1745-1807) és Jaques de Maleville (1741–1824), valamint két droit coutumier-szakértő, Félix-Julien-Jean Bigot de Préameneu (1747–1825) és François-Denis Tronchet (1726–1806) volt található. A Code civil szerkezete az institúció-rendszeren alapul, az első hat cikkelyt magába foglaló első rész (Titre préliminaire) a törvények kihirdetéséről, hatályáról és alkalmazásáról szóló általános rendelkezéseket foglalja magába. Az első könyv (7–515. art.) a személyek jogáról (Des personnes), a második könyv (516–710. art.) a dolgokról, a tulajdonjogról és az egyes dologi jogokról (Des biens et des différentes modifications de la propriété) szól, a harmadik könyv (711–2281. art.) a tulajdonszerzés különféle módjait (Des différentes maničres dont on acquiert la propriété), az utolsó könyv pedig az öröklési jogot és a kötelmi jogot tartalmazza. Robert-Joseph Pothier (1699–1772) orléansi professzor a Code civil-t előkészítő, 1761-ben Párizsban megjelent munkájának (Traité des obligations) publikálása előtt 1748 és 1752 között pandekta-kommentárt adott ki (Pandectae Iustinianeae in novum ordinem digestae), amelyben a római jogot racionális és természetjogi rendszerként írta le, hidat verve a római jog és a helyi szokásjogok, a coutume-ök között. Charles Marie Toullier (1752–1835) rennes-i professzor Code civil-kommentárja (Le droit civil français, suivant l’ordre du Code) 1819 és 1823 között jelent meg Párizsban, tizenegy kötetben. Az első teljes, 1825 és 1837 között, huszonkét kötetben napvilágot látott Code civil-kommentár Alexandre Duranton nevéhez köthető. A XIX. századi hivatalos francia jogtudományt determináló école de l’exégčse legnagyobb hatású képviselőjétől, Jean-Joseph Bugnet-től (1794–1866) származik az ezen irányzat programjának is tekinthető mondat: „Je ne connais pas le droit civil, j’enseigne le Code Napoléon.”¹⁵ Az école de l’exégčse meglehetősen sivár és szellemtelen törvénypozitivizmusával szembehelyezkedve, a Gustav Hugo (1764–1844) göttingeni professzor által alapított, majd Friedrich Carl von Savigny (1779–1861) porosz miniszter és marburgi, landshuti majd berlini egyetemi tanár munkássága révén valóban korszakos jelentőségűvé vált történeti jogi iskola (historische Rechtschule, école historique) frissítette fel a korabeli jogtudományt.¹⁶

A történeti iskola első francia szócsövének tekinthető folyóirat, az 1819-ben alapított Thémis-nek alapítói és munkatársai között több, különféle indíttatású, ám közös célért munkálkodó jogászt találunk: a Thémis alapításában és munkájában oroszlánrészt vállaló, ám professzori rangot – egyfelől a jogtudományt forradalmasítani kívánó agilitása, másfelől korai halála miatt – el nem érő Athanase-Jean-Léger Jourdan-t (1791–1826), két romanistát: Adolph Marie Du Caurroy de la Croix-t (1788–1850) és Leopold August Warnkönig-et (1794–1886), valamint a hosszabb időn át ügyvédként tevékenykedő Hyacinthe Blondeau-t (1784–1854). A Thémis programadónak tekinthető, beköszöntő tanulmánya, amely a „De l’état actuel de la science du Droit en Allemagne, et de la révolution qu’elle y a éprouvée dans le cours des trente derničres années”¹⁷ címet viselte, Warnkönigtől származott, aki ezen írásában a német jogtudomány helyzetét és fejlődését áttekintve, azzal összhangban határozta meg azon célokat, amelyek felé a jövő jogtudományának fordulnia kell. Jellemző a Thémis-re, hogy milyen nagy figyelemmel kísérte a Németországból, különösen pedig Savigny-től jövő megnyilatkozásokat, s nem csekély öntudattal jegyezte Jourdan, hogy a Thémis megindulása után Savigny már nem nyilatkozhatna oly éles hangon a francia jogtudományról. Savigny nagy örömmel üdvözölte a Thémis megalakulását és működését, s a német jogászok figyelmébe ajánlotta mint a francia jogtudomány fígyelemre méltó és tanulmányozni érdemes kezdeményezését. A Thémis köré hatékony fordítói gárda is szerveződött, így például François Frédéric Poncelet (1790–1843) átültette F. Mackeldey „Die Geschichte der Quellen des römischen Rechts” című munkáját,¹⁸ a későbbiekben pedig Savigny műveinek fordításával és tanainak terjesztésével szerzett magának érdemeket. Savigny kiválóan tudott együttműködni legjelentősebb francia fordítójával, M. Ch. Guenoux-val, s így az évek során valamennyi fontosabb műve hozzáférhetővé vált franciául is, a „System des heutigen römischen Rechts” első kötete például a német kiadással közel egy időben látott napvilágot.¹⁹

Természetesen nem hiányozhattak a német történeti iskola térhódításának ellenzői sem, akik elsősorban a korabeli hivatalos jogtudomány rangjukat féltő művelőinek sorából kerültek ki: André-Marie-Jean-Jacques Dupin (aîné) (1783–1865), a párizsi ügyvédek bâtonnier-je, aki nem csekély jogpolitikai befolyással is rendelkezett, határozottan rosszallta az addig megkerülhetetlen auktoritásoknak a Thémis által történő megkérdőjelezését, és kifejtette, hogy a francia jogtudomány számára nem jelent kisebb veszélyt az oda betörni készülő germanisme, mint az irodalomban teret hódító romantisme.²⁰ Volt, aki a Gustav Hugora (1764–1844) és Savignyre való hivatkozásokat megelégelvén, a Thémis-hez intézett levelében hangsúlyozván a pérégrinité és a nouweauté vádjait, fejtette ki: miszerint igyekezetük felesleges, hiszen Pothier és Heineccius már minden lényegeset kifejtett a jogtudományról, amit annak kapcsán el lehet mondani²¹ – e kijelentésével mintha csak igazolni akarta volna mindazt, amit Savigny a francia jogtudomány kritikájaként felhozott.

A Thémis által megkezdett úton haladt tovább Charles Ginoulhiac (1819–1895), amikor „De l’étude et de l’enseignement de l’histoire du droit en France”²² című írásában kijelentette, hogy Savigny tudományos álomból, álomkórból rázta fel Franciaországot, majd pedig azt javasolta, hogy alakítsák át a jogi képzést a történeti iskola szellemében, a francia jogot pedig a római jogi alapokról kiindulva oktassák. E javaslatában irányította rá a figyelmet azon tényre, hogy a tudományos fejlődésre Franciaországban – Németországgal ellentétben – az egyetemeken kívül, s nem azok berkein és műhelyein belül került sor. A Thémis mintájára további folyóiratok születtek. A Jean-Jacques Gaspard Foelix (1791–1853) által 1833-ban alapított Revue étrangčre de législation et d’économie politique első számában az alapító azért illette éles kritikával a pédantisme national-t, mert az a jogtudomány kutatási terét egy kódexre korlátozza. E folyóirat a harmadik kötettel kezdődően Revue Étrangčre et Française de législation et d’économie politique, majd 1844-től a Revue de droit français et étranger néven 1850-ig működött – szellemi örökségét a Revue critique de la jurisprudence és az 1834-ben Louis Wolowski (1810–1876) alapította Revue de législation et de jurisprudence vitte tovább (ez utóbbi később egyesült a Revue critique-kel, és innentől a Revue critique de législation et de jurisprudence nevet viselte). A Thémis-vel a kontinuitást nemcsak az e két újabb folyóiratban publikálók személye biztosította, hanem tematikájának súlypontjai is.

Armand Jacques Lherbette (1791–1864) 1819-ben, Párizsban publikált műve (Introduction á l’étude philosophique du droit, précédée d’un discours sur les causes de la stagnation de la science du droit en France) már címében is utal azon vizsgálódásokra, amelyeket a szerző a francia jogtudomány stagnálásának okai kapcsán folytatni kívánt. Első olvasatra Savigny Code Napoléon-kritikájának visszhangját vélhetjük kihallani e megfogalmazásból – a jogtörténet sajátos véletlene, hogy a Code Napoléon promulgációjának évében Savigny Párizsban tartózkodott, s folytatott kutatásokat. Savignyvel ellentétben azonban Lherbette a jogtudomány nyilvánvaló krízisének okát nem a kodifikáció következményének tekinti, hanem arra vezeti vissza, hogy a törvények nagy része nélkülözi az állandóságot, a kiszámíthatóságot és az egységességet, majd ezt követően éles kritikával illeti a jogi oktatást, amely legkevésbé sem alkalmas az intellektuális önállóság fejlesztésére. Minthogy állításait igen szerény hivatkozásokkal látja el, így nem állapítható meg, hogy mennyiben hatott rá ösztönzőleg Savigny, azonban mégis egyértelműen jelzi azt a jogtudomány berkein belül megjelenő elégedetlenséget, ami a historische Rechtschule, a történeti jogi iskola recepcióját lehetővé tette.

A Thémis és Jourdan körül csoportosulókhoz hasonló jelentőséggel bír a történeti iskola francia recepciója szempontjából Eugčne Lerminier (1803–1857) is, aki Giraud-tól függetlenül kötelezte el magát mind a tudományos kutatásban, mind pedig a római jog oktatásában az ad fontes-elv mellett. 1829-ben Párizsban látott napvilágot Introduction générale ŕ l’histoire du droit” című műve Lerminier-t, akit tizenkilenc éves joghallgatóként meglehetősen untatott a cinq codes szűkre szabott horizontja, Savigny Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft című korszakos jelentőségű írása segítette hozzá, hogy megtalálja a jogtudományon belül saját – és kortársai számára is közvetíteni kívánt – útját. Közvetítői tevékenységét – hogy a germanisme általa is meglehetősen dehonesztálónak ítélt vádját elkerülje – Mme de Staël példáját követve akarta kifejteni, akinek eredményeit a jogtudomány területén szerette volna elérni anélkül, hogy saját véleményszabadságát és a nemzeti szellemet feladni kényszerülne. E tevékenységéről utóbb Savigny is, akivel 1829-ben levelezni kezdett, nagy elismeréssel nyilatkozott.

A kizárólag a Code Napoléon kommentálását feladatának tekintő, törvénypozitivista école de l’exégčse ellenében kibontakozó, a jogot a maga társadalmi funkciójában és történeti genezisében feltáró école historique, s a magukat – akár expressis verbis, akár csak metodikájukban – az école historique mellett elkötelező jogtudósok által, az újabb impulzusokat adó modern történettudomány segítségével vált a szélesebb bázisra helyezett interpretáció, a jogfilozófia és a jogösszehasonlítás a francia (magán)jogtudomány sajátjává. Hamza Gábor műve mind a római jog európai (és Európán kívüli) hatását, mind pedig a magánjog tudományának fejlődését kimerítő részletességgel és példaértékű precizitással elemzi – az előző bekezdésekben elemzett korszak kiemelésével a „Le développement...” által inspirált példát kívántuk továbbgondolni. Ezen egyedülállóan gazdag szakirodalmat feldolgozó, kiemelkedő forrásismeretről tanúskodó, meggyőződésünk szerint tankönyvként is kiválóan hasznosítható monográfia méltán tarthat igényt mind a külföldi, mind pedig a magyarországi jogtudomány hálás fogadtatására.

Gábor Hamza: Le développement du droit privé européen. Le rôle de la tradition romaniste dams la formation du droit privé moderne (Az európai magánjog fejlődése. A római tradíció szerepe a modern magánjog kialakulásában). Budapest, L’Université Eötvös Loránd, Faculté de Droit, 2005. 227 o.

Nótári Tamás

1. Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest, 2005. 9.

2. Hamza 9.

3. Hamza 16. Ennek szellemében fogant az Európai Közösség Európa Parlamentjének több (ABI.EG C 158/400; ABI.EG C 205/518) határozata.

4 A szerző említést tesz olyan irányzatokról, amelyek nem csupán a ius commune Europaeum, hanem egyáltalában a római jog ellenében foglaltak állást, így például az NSDAP ideológiája által befolyásolt németországi, az 1930-as évekből származó jogirodalomban előfordulnak a római jog hatását nemzeti szerencsétlenségként (nationales Unglück) emlegető vélemények. „A kérdéses korszak irodalmát olvasva valóban az a képzet alakulhat ki, mintha – Vámbéry Rusztem ironikus sorait felidézve az NSDAP által tervezett jogalkotási reformról – a római befolyás megfertőzte volna a hajdan barlangokban medvebőrön meth-et szürcsölő teutonok puritán gondolkodásmódját’.” (Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest 2002. 17.)

5. A. F. J. Thibaut: Über die Nothwendigkeit eines allgemeinen bürgerlichen Rechts für Deutschland. 1814.

6. F. C. v. Savigny: Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. 1814.

7. Peschka V.: Thibaut és Savigny vitája. Állam- és Jogtudomány 17 (1974); Hamza G.–Sajó A.: Savigny a jogtudomány fejlődésének keresztútján. Állam- és Jogtudomány 23 (1980).

 8. P. Koschaker: Europa und das römische Recht. München-Berlin 1966.

 9. G. W. Leibniz: Nova methodus discendae docendaeque iurisprudentiae ex certis principiis. Francofurti 1667. Leibniz és a római jog kapcsolatáról bővebben lásd F. Sturm: Das römischen Recht in der Sicht von Gottfried Wilhelm Leibniz. Staat und Recht in Geschichte und Gegenwart. Tübingen 1968.

10. F. Wieacker: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit. Göttingen 1967².

11. R. David-C. Jauffret-Spinosi: Les grand systémes de droit contemporains. Paris 2002¹¹.

12. H. Coing: Europäisches Privatrecht I. 1500–1800. II. 1800-1914. München 1985–1989.

13. L. Wenger: Römische und Antike Rechtsgeschichte. Graz 1905.

14. Az e szempontból is elhanyagolhatatlan jelentőségű jogösszehasonlító kutatások történetéhez bővebben lásd Hamza G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek. Budapest 1998.

15. Hamza 2002. 144.

16. Ehhez bővebben lásd A. Bürge: Das französische Privatrecht im 19. Jahrhundert. Zwischen Tradition und Paitdektenwissenschaft, Liberalismus und Etatismus. lus commune, Veröffentlichungen des Max-Planck Instituts für Europäische Rechtsgeschichte, Sonderhefte 52. Frankfurt am Main 1991; J. Gaudemet: Les écoles historiques du droil en France et en Allemagne au XIXe siécle. Revue d’histoire des facultés de droit et de la science juridique 19. 1998. 87–124; M. Gläser: Lehre und Rechtsprechung im französischen Zivilrecht des 19. Jahrhunderts. Frankfurt am Main 1996; Hamza G.: A francia magánjog fejlődése és a római jog. In: Magister artis boni et aequi. Studia in honorem János Németh. Szerk. Kiss D.–Varga I. Budapest 2003. 341–354; Hamza G.: Az összehasonlító jogtudomány kibontakozásának útjai Európában. Állam- és Jogtudomány 38. 1996–1997. 275–295.

17. Thémis 1 (1819–1820) 7–24.

18. F. Mackeldey: Histoire des sources du droit romain. Traduit de l’allemand... par F. F. Poncelet. Paris 1829.

19. F. C. v. Savigny: System des heutigen Römischen Rechts. Bd. 1–8. Berlin 1840–1849; Traité de droit romain. Traduit de l’Allemand par M. Ch. Guenoux. T. 1–8. Paris 1840–1851.

20. Vö. Dupin: Profession d’avocat. Bibliothéque choisie des livres de droit. T. 1–2. Paris 1832⁵.

21. Thémis 7 (1825) 126 skk.

22. Rev. Wol. 2 (1845) 155–197.