Klió 2006/2.

15. évfolyam

Az európai integráció története

 

 

Az Európai Unió két aktív, olasz munkatársa mutatja be a szervezet létrejöttét és történetét. Bino Olivi az Európai Unió Bizottságának volt szóvivője, hazájában és Franciaországban oktatta az Unió történetét; a másik szerző, Roberto Santaniello ugyanennek a Bizottságnak milánói képviselője.

Könyvük bevezetőjében rögtön a téma egyik égető pontjára mutatnak: az EU határainak kijelölésére a kontinens keleti részében. Véleményük szerint a „legfontosabb és elsődleges határt Oroszországgal kell kiépíteni”, s ennek kapcsolódnia kell Törökország problematikus helyzetéhez. Ezen megállapítás után már az uniós történelembe lépünk: a dátumok 1943 és 1945, a helyszínek Teherán és Jalta, a főszereplő ország Franciaország, amely nem vett részt e két városban tartott konferencián, ezért először szembehelyezkedett az angol–amerikai-szovjet szövetséggel, amely pozíción a kialakult hidegháborús helyzet miatt változtatott, s egyértelműen a nyugati politikai vonulathoz csatlakozott, ami viszont arra kényszerítette, hogy bizonyos, Európán belüli uralmi igényeiről lemondjon. Nyugat-Európa szerveződésének folyamatában a továbbiakban elsődleges helyet kaptak a francia-német kapcsolatok, e szerveződés főszereplői között pedig olyan államférfiakat találunk, mint Churchill és De Gaulle.

Az egységes Európa létrehozásának egyik fő momentuma volt a két világháborút kirobbantott nemzetállamok megsemmisítése, egyik első lépése pedig az 1948-ban létrehozott Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete. Az amerikaiak európai jelenlétének állandósulása, amiben a Keletről jövő veszély lehetőségére hivatkoztak, a NATO létrehozásával valósult meg, ezzel viszont nyilvánvalóvá vált a franciák számára politikai és katonai önállóságuk és erejük elvesztése, s problematikussá vált a német szén- és fémfeldolgozó ipar feletti ellenőrzésük is. 1950-re tehető az ún. Schumann-terv megalkotása a franciák részéről, amelynek a francia Jean Monnet és más, szintén francia szakemberek voltak a szerzői: logikus, „operatív” tervezetről volt szó, amely még ma sem veszített aktualitásából, ugyanis egyrészt összekötötte a politikai és gazdasági integrációt és államoktól független intézmények létrehozását tűzte ki célul, másrészt lehetővé tette Franciaország számára a Németország gazdasági és politikai önállósága feletti kontrollt.

1948-ban a Brüsszeli Egyezmény létrehozta a Nyugat-Európai Unió Tanácsát, ami révén Németország visszanyerte katonai önállóságának lehetőségét. Az imperialista Nyugat-Európára az 1956-os szuezi események súlyos politikai és katonai vereségeket zúdítottak, ennek következtében Nyugat-Európának rá kellett döbbennie, milyen „nyomorúságosan” gyönge a katonai ereje.

1957: a Római Egyezmények Jean Monnet elgondolásai szerint születtek meg, és alapvetően „keretegyezmények” voltak, állandó tárgyalásokat feltéte­leztek, s létrehozták a legeredetibb intézményt, a Bizottságot, amelynek tagjai függetlenek voltak a nemzeti kormányoktól. De Gaulle Franciaországnak azonban más szerepet szánt: mint a nemzetfelettiség ellensége, Francia­országban és általában a nemzetben a történelem alakítóját látta. Nagy-Britannia szintén nacionalista álláspontra helyezkedett a II. világháború után, s a liberális eszmékkel szemben a Welfare State híveként lépett fel, büszke volt a Commonwealth összetartó erejére, s az USA által garantált biztonságban élt, érdekei viszont ütköztek Franciaország törekvéseivel. Ez utóbbi ország, még mindig De Gaulle vezetése alatt, ellenezte Németország újra felfegyverkezését, az európai nukleáris katonai erők kiegyenlítődését, hiszen az veszélyeztette Franciaország hatalmi önállóságát az atomfegyver­kezés területén. De Gaulle Európa-képének igazolását 1960 után Adenauer segítette elő, aki hazája külpolitikájának egyik pillérét éppen a francia-német kapcsolatok megerősödésében látta, De Gaulle viszont a Németország fölötti ellenőrzés lehetőségében. A francia elnök megvétózta Nagy-Britannia belépését az Európai Gazdasági Közösségbe, főleg azért, hogy Franciaország Európában elfoglalt politikai helyét és befolyását biztosítsa; ezt a célt szolgálták a Kelet-Európa irányában tett békítő lépései is, amelyek eredményességét erősen csökkentette Csehszlovákiának a Varsói Szerződés csapatai által történt megszállása. Nem kímélte továbbra sem Nagy-Britanniát: 1967-ben újból megvétózta belépését az EGK-ba. Franciaország tekintélyét és hitelességét ekkor új tényezők csökkentették: a Willy Brandt kancellár által vezetett Nyugat-Németország és a Szovjetunió között kialakult közvetlen kapcsolatok, amelyekből a két ország kihagyta Franciaországot. Németország pedig egyre nagyobb ütemben fejlődött gazdaságilag, ami Franciaországot politikailag gyengítette.

1969 fontos dátum az EGK történetében: a hágai konferencián először esett szó szociális kérdésekről a német kancellár jóvoltából, aki indítványozta a kollektív munkaszerződések kötésének és a szociális politika európai szintű egyeztetésének fontosságát. Az 1972-es párizsi csúcsértekezlet pedig már kijelölte a gazdasági és pénzügyi unió létrehozásának időpontját is: 1980. december 31. Az 1973-ban kirobbant olajválság megoldása kapcsán Francia­ország és Németország ismét szembekerült: Giscard d’Estaing a közösségi fellépés, K. Schiller a szabad piac mellett állt ki. Az 1970-es évek egyébként is egész Nyugat-Európában a politikai és gazdasági bizonyta­lanság évei voltak, amit az olajárrobbanás idézett elő, és amire a nyugat-európaiak egyáltalán nem voltak felkészülve, s az amerikaiak ide vonatkozó tanácsait sem hallgatták meg. Az általános politikai helyzet teljes krízise 1997-ben tetőzött, ami ráébresztette a nyugati vezetőket a rövid távú megoldások okozta tehetetlenségre, és kénytelenek voltak szorosabbá fűzni együttműködésüket; ebben az évben alakult meg az új Európa Bizottság is. Az 1979-es brémai kongresszuson végül elhatározták az európai monetáris alap létrehozását.

Nagy-Britannia: Margaret Thatcher egy, az egész világot behálózó szabad­kereskedelmi zóna létrehozását tűzte ki célul, amelyben országa játszotta volna a vezető szerepet – ezzel persze újból szembe került Franciaország közösség-központú nézeteivel. Súlyosbodott az EGK mezőgazdasági helyzete, amit a mezőgazdasági túltermelés robbantott ki. Franciaországban Mitterrand köztársasági elnök először a belpolitikai problémákra fordította figyelmét, míg gazdasági minisztere, Jacques Delors, szigorú közösségi politikát vezetett be, amelyhez később már Mitterrand is csatlakozott. Németországban Genscher külügyminiszter is a közösségi politika híve volt, ugyanakkor a hagyományos francia–német politikai kapcsolatokat is igyekezett feléleszteni.

A fent említett politikusok mellett az olasz Altiero Spinelli nevét kell megemlíteni az 1980-as években: a második világháború óta harcolt egy szövetségi Európáért, és ebben a harcban társra talált De Gaulle-ban és a német Spaakban.

1985 januárjától a már fentebb említett francia J. Delors lett a Bizottság elnöke. Ő szektorok közötti integrációt képzelt el, amelyben az integráció különböző szinteken és „sebességgel” valósulna meg. A Bizottság Fehér Könyvet adott ki, amelynek nagy érdeme volt, hogy pontos dátumot határozott meg az EGK határainak megszüntetésére. Az „egységes piac” gondolatát az európai gazdasági szektorok vezetői és a közvélemény is komolyan vette, ami még soha nem történt meg az integrációs folyamat során. A másik jelentős eredmény az Európai Egységes Okmány megalkotása volt: általa a belső piac létrehozása valóságos célként jelent meg, a regionális fejlesztési alapot mint a „gazdasági és társadalmi összetartozás” eszközeként határozta meg. A rodoszi Európa Tanács (1988) Delors-on keresztül a Mitterrand elnököt is foglalkoztató „szociális dimenziójú” Európa kérdését tárgyalta. Az 1989-es strasbourgi Európa Tanácson megszavazták a „munkások alapvető társadalmi jogainak közösségi kartáját”.

Az 1989-es kelet-európai politikai események felborították a nyugat-európai vezetők terveit, de elősegítették az európai integráció felgyorsulását, míg az Öböl-háború Európa katonai gyöngeségét és az USA mindent elsöprő fölényét bizonyította a közvélemény előtt.

A két Németország egyesítése az európai integráció felgyorsulását ered­ményezte mind pénzügyi, mind intézményi szinten, s ehhez Francia­országnak – Mitterrand-nak – is csatlakoznia kellett. Thatcher asszony merev politikáját John Major rugalmasabb hozzáállása váltotta fel. Maga az EGK kötelessé­gének érezte, hogy Kelet-Európában és a Szovjetunióban elősegítse a piacgazdaság létrejöttét; ez a feladat annál érdekesebbnek ígérkezett, mivel ezekben az országokban a változások nem külső behatásokra mentek végbe, hanem a belső összeomlás eredményeképpen. Új kihívást jelentenek majd a szervezetnek a bebocsátást kérő kelet-európai országok, köztük hazánk is. Az 1990-es években katonai téren újdonságot jelentett a német–francia közös katonai osztag felállítása, ami egyben egy önálló európai védelmi politika konkrét megvalósításának lehetőségét is előre vetítette...

1992 – Maastricht: az egyezmény, amit itt a tagországok kül-, pénzügyi és gazdasági miniszterei írtak alá, „egyedülálló intézményi keretet” adott az Uniónak, annak ellenére, hogy ez nem volt jogi személy, s nem rendelkezett saját pénzügyi forrásokkal sem. A legnagyobb újítás a Gazdasági és Pénzügyi Unió, valamint a kohéziós alap létrehozása volt, ez utóbbit környezetvédelmi és transzeurópai úthálózat kiépítésére szánták. Új viszonyt hozott létre az egyház, az állam és a családok között, egyeztette a tagországok kulturális tevékenységét, bevezette az uniós állampolgárság fogalmát és intézményét, fölállította a Régiós Bizottságot. Röviddel a Maastrichti Egyezmény után az EFTA és az EGK Portugáliában aláírta azt a megállapodást, amelynek alapján létrejött a világ legnagyobb piaca mintegy 380 millió fogyasztóval. Ekkor azonban megint háború zavarta meg Európa nyugalmát: a jugoszláviai konfliktus, ami újra megingatta a közvéleménynek a közös Európába vetett hitét, hiszen nem tudta az új háborús fészket kiirtani, és ezen az európai határok eltörlése sem sokat változtatott. Ráadásul erősen megingott a német gazdaság ereje, ami a két Németország egyesítésének volt a következménye. Kulturális téren Nyugat-Európa, különösen Franciaország, az USA-val került konfliktusba: megpróbált akadályokat gördíteni a mindent elsöprő Egyesült Államok-beli audiovizuális tömegtermelés és -értékesítés elé; az ellenállás azonban megbukott.

Végre 1993. november 1-jén megszületett az Európai Unió. A már említett Fehér Könyv megpróbált utat mutatni a fejlődésnek a bérkiáramlás megféke­zésében, a munkaszervezés rugalmasabbá tételében, újfajta munkahelyek teremtésében, az oktatásban, a kutatásban, az európai úthálózat kiépítésében stb... A jugoszláv válság megoldásában végül csak az USA katonai és politikai közbelépése jelentett előrelépést – ami viszont megint csak a közös európai kezdeményezések hiányát bizonyította. Az európai közvélemény bizalmát – legalábbis egy területen – az 1995-ös madridi Európa Tanács döntése állította némileg helyre: itt keresztelték el a leendő közös európai pénzt eurónak. Az 1996-os dublini Európa Tanács azonban megint a bukások tanácsa lett: Franciaország, Németország és Nagy-Britannia vétója visszavetette a transzeurópai úthálózat építését, és ugyanekkor bukott meg a munkaerő támogatását már előbb megszavazott állásfoglalás megvalósítása is; az ilyen irányú kezdeményezéseket az 1997-es luxemburgi Európa Tanács Franciaország (J. Chirac és L. Jospin) erőfeszítései eredményeként vette fel újra programjába. Újabb kemény francia – német szembenállás akadályozta az Európai Központi Bank létrehozását: mindkét állam vezetője saját nemzetiségű elnököt akart az intézmény élére állítani, ahová végül is a holland Duisenberg került! Rendkívülinek mondható viszont az a tény, hogy „független országok béke­időben és külső nyomás nélkül mondtak le a nemzeti szuverenitás egyik legalapvetőbb eleméről, a pénzükről”, és így létrejöhetett az euro, amit 1998. december 31-én vezettek be. 2000. márciusában az Európa Tanács Lisszabonban gyűlt össze: fő témái a munkanélküliség és a gazdasági növekedés voltak. Biarritzban az állam- és kormányfők tanácskoztak az Alapvető Jogok Kartájáról, ami hat fő értéket emelt ki: méltóság, szabadság, egyenlőség, szolidaritás, állampolgárság, igazságosság. 2004. május 1-jén már nem csak az Unió nyugat-európai tagjai számára volt jelentős nap: ekkor lépett be az EU-ba 10 új ország, közöttük hazánk is, majd 2004. júniusában az újonnan felvett országok először vettek részt Brüsszelben az Európa Tanács ülésén, azután ugyanennek az évnek októberében Rómában írták alá az EU Alkotmányát, amelyet valamennyi tagországnak el kell fogadnia ahhoz, hogy életbe is léphessen. Az újjászületett EU-ban nem minden vezető tisztségviselő volt a „helyzet magaslatán”, így a magyar Laszlo Kovacs (!), az olasz R. Buttiglione, a lett I. Udre sem.

Eddig az európai integráció története, ahogyan azt a két olasz szerző látta. Ismertetésünkben az ő leírásukat követtük, ami roppant részletes, objektív, szinte kínosan mentes mindenféle állásfoglalástól, ezért meglehető­sen száraz is. Viszont dicséretre méltó a pontosságuk, ami abból a már említett tényből ered, hogy aktív és közvetlen tanúi voltak és ma is résztvevői az európai egyesülési folyamatnak, az azt kísérő vitáknak és eseményeknek.

Könyvük végén részletes kronológia, bibliográfia és névmutató található.

 

Bino Olivi–Roberto Santaniello: Storia dell’integrazione europea (Az európai integráció története). Bologna, Il Mulino, 2005, 347 o.

Kun Tibor