Klió 2006/2.

15. évfolyam

A Jagelló-kor átértékelése?

 

 

Magyarország történetének közvetlenül Mohács előtti periódusa még ma is számos megoldatlan kérdést vet fel. Ennek egyik oka, hogy nem számított „népszerűnek” kutatóink körében, hiszen a Jagelló-uralkodók nevével fémjel­zett korszakban az ország példátlanul gyors ütemű gazdasági, politikai és nem utolsósorban morális válságon ment keresztül, mely elkerülhetetlenül vezetett a bukáshoz. A negatív megítélés napjainkig is gyakran felbukkan a szakirodalomban, de már a kortársak is úgy értékelték, hogy ez az időszak az erkölcsi romlás időszaka volt, a török támadás ezért nem is lehet más, mint isteni büntetés. Nem meglepő, hogy míg például az Árpád-kor már a XIX. századtól hatalmas szakirodalommal rendelkezett, addig a Jagelló-korról soha nem volt könnyű elfogultság nélkül írni, főleg pozitívumot nem. Erre a tárgyilagos megközelítésre vállalkozott Martyn Rady, a londoni University College professzora, aki meglepően otthonosan mozog a téma szakirodal­mában. Ez nem is véletlen, hiszen fő kutatási területe Közép-Európa és a Habsburgok, valamint Magyarország és Erdély középkori története. Született már könyve a magyar nemességről, míg tanulmányaiban többek között magyar jog- és kultúrtörténeti kérdésekkel is foglalkozott.

Mint bevezetőjében írja, nem az a célja, hogy újrarajzolja a korszak történéseivel kapcsolatosan már kialakult nézetet, hanem hogy felhívja a figyelmet egy másik lehetséges perspektívára, mely talán kevésbé negatív mérleget eredményez. A „politikai fejlődés” (political growth) szemüvegén keresztül szándékozik vizsgálni a Jagelló Magyarországot, ahogyan azt legújabban Jean-Philip Genet javasolta. Genet szerint a háborúk diktálta kényszerhelyzet sarkallta arra a késő középkori fejedelmeket, hogy alattvaló­ikkal többet és rendszeresen tanácskozzanak. A konzultáció és a jóváhagyás igénye megkövetelte a népképviseleti gyűlés kialakulását, a párbeszéd intézményesülését és így a „közszféra” létrejöttét. Bár sohasem helyettesítette azt, ezután a politikai vita a pártharc természetes velejárója lett. Jelen tanulmányában Rady főként azt vizsgálja, hogy milyen szerepet játszott a magyar országgyűlés intézménye és a köznemesség a politikai nyilvánosság kifejlődésében. Vizsgálatának három fő szempontja: a rendek befolyása a pénzügyek alakulására, a rendi politika bázisa és a politikai nyilvánosság segítségével a köznemességre ható ideológia jellemzése.

Kifejti, hogy míg Nyugat-Európában a XV. és XVI. század nagyon hasonlít egymáshoz, Közép-Európában ennek épp az ellenkezője az igaz. A két század közötti kontraszt pedig messze Magyarországon a leghangsúlyosabb. Mátyás eredményeinek és a Jagelló-királyság tehetetlenségének szembeállí­tása szinte közhelynek számít a történészek körében. A szerző az események követésében főként Kubinyi András eredményeire támaszkodva, röviden összefoglalja a Jagellók trónra kerülésének előzményeit. A magyarországi rendek hatalomnövekedése mindig a belpolitikai krízis függvénye volt. Így az 1380-as évek közepén a trónöröklési válság és a török veszély kibontako­zása eredményezte az országgyűlés összehívását, az 1440-es és 1450-es években pedig a belpolitikai harcok és V. László távolléte miatt volt szükség a rendszeres összeülésre. Hunyadi Mátyás alatt a hatalom még egyszer és utoljára a király javára tolódott el, bár ő mindig ügyelt arra, hogy összekap­csolja döntéseit a diéta összehívásával. Halála után több trónkövetelő is fellépett. Ulászló alkalmatlanságának és az általa 1490-ben aláírt, a királyi hatalom meggyengülését eredményező választási feltételeknek köszönhette trónrajutását. A király megválasztása után még hosszabb ideig kénytelen volt hadakozni belső és külső ellenfeleivel szemben, de miután uralma megszilárdult, éppen trónra kerülésének sajátos körülményei miatt maradt az országgyűléstől függő helyzetben.

Ennek oka csaknem tisztán financiális természetű volt. Mátyás jelentős mértékben túladóztatta az országot, jövedelmei Angliával és Franciaországgal helyezték egy szintre (600–800 ezer forint), de még ez sem volt elég a zsoldos hadsereg fenntartásához. A Jagellók alatt a probléma, melyet ekkor már a török veszély erősödése is fokozott, tovább mélyült. Ennek két oka volt: egyrészt a rendes bevételek nem voltak elegendőek és így rendkívüli adókkal és zálogosításokkal kellett pótolni azokat. Az 1 forintos hadiadóról (subsidium) viszont a király a választási feltételekben lemondott, s beszedé­séhez a nemesség beleegyezése kellett. Másrészt Ulászló nem rendelkezett Mátyáséhoz hasonló hatalmas magánvagyonnal, mely átsegíthette volna a kezdeti nehézségeken. A megoldást csak a subsidium újbóli kivetése jelent­hette, amit 1491-től az országgyűlés jóváhagyásával évről-évre beszedtek. Ugyanakkor ez a jövedelem sem jutott el maradéktalanul a kincstárig.

Bár az állami bevételek drasztikus csökkenése valóban megfigyelhető volt, Rady bizonyos aggályainak ad hangot e negatív megítéléssel kapcsola­tosan. Érvelése szerint, ez az összeg mégis elég volt ahhoz, hogy egy 650 fős királyi udvart tartsanak fenn belőle, melyben még nincs is benne a királynő szintén jelentős udvartartása. A Mohácsnál felállított hadsereg pedig, melyet főként a királyi bevételekből finanszíroztak, egy szinten állt a kor bármely más keresztény hadseregével, de inkább nagyobb volt azoknál.

Azok a számítások, melyek alapján a királyi bevételeket próbálták megbecsülni, a szerző véleménye szerint erősen vitathatóak. Adataink első­sorban a külföldi követek jelentéseiből származnak, akiket valószínűleg szándé­ko­san félreinformáltak, alacsonyabb összegeket adva meg, hogy minél több támogatást szerezzenek Nyugat-Európától. Másrészt pedig az ország­gyűlési tervezetekből ismertek, melyekben a hiányt azért túlozták el, hogy folyamatosan emelhessék a diétától követelt subsidium összegét. A fenti érvek mellett megemlíthető az is, hogy a bandériumállításra kötelezett bárók a birtokaikról befolyó hadiadó egy részét csapataik ellátására visszatarthatták, mely így szintén nem jelent meg a királyi költségvetésben.

Mivel a kiadás évről-évre mindig meghaladta a bevételeket, és a kortársak úgy gondolták, hogy a bárók ezt a pénzt saját céljaikra használják fel, a korszakban legalább évente egyszer összehívott országgyűlés köznemessége már nem elégedett meg azzal, hogy csak megszavazza a hadiadót. Egyre inkább beleszólást akart a politikába és a pénzügyek kezelésébe, hogy megakadályozza a királyi jövedelmek elsikkasztását. Követelte a tanács működésének reformját, valamint hogy a nyolcados törvényszékekre a király köznemesi ülnököket is válasszon. 1498-ban elérte, hogy az ülnökök fele a királyi tanács ülésén is részt vehetett, két évvel később pedig azt, hogy az országgyűlés választhatta meg őket. Emellett megjelent az a törekvés is, hogy a külpolitikára is befolyást gyakorolhasson. Elutasította az 1491. évi pozsonyi békét, mivel úgy találta, hogy Ulászló feltételei túlságosan kedve­zőek Miksára nézve, majd 1505-ben elítélte a Habsburgokkal kötött örökösödési szerződést is. Öt évvel később a küldöttek a királlyal együtt hallgatták meg a külföldi követeket és elhatározták, hogy csatlakoznak a cambrai-i ligához. Később már a követeket is ők választották meg.

Az országgyűlés célkitűzése volt az is, hogy ellenőrizze a főbb tisztségek betöltését. 1486-ban ugyan Mátyás engedélyezte a nádor megválasztását, de ez csupán az utódlás kérdéséhez kapcsolódó pillanatnyi kedvezmény volt. Eltérően a cseh gyakorlattól, a magyar köznemesség nem volt képes a hivatalbetöltést királyi jellegétől megfosztani. Arathatott kisebb győzelme­ket, így például kiharcolhatta egyes tisztségviselők lemondását, de igazi eredményt csak a kincstartó személyének kérdésében ért el. Számos alkalom­mal az országgyűlés választhatta meg e hivatal betöltőjét, s ezt a törekvést az adórendszer teljes reformjának terve is kísérte.

Martyn Rady ezután a belpolitikát jelentős mértékben befolyásoló kérdésre tér ki: a bárók és a köznemesség viszonyának alakulására. A Jagellók idején minimum negyvenhat országgyűlést tartottak. A rendszeressé válás mellett még egy nagyon lényeges jellemzőt kell megemlíteni: az eddigi pár száz résztvevővel szemben a Jagelló-kor gyűlésein a köznemesek igen nagy számban jelentek meg. A megyei küldöttek mellett néha tízezernél többen is megtisztelték jelenlétükkel a tanácskozást. A résztvevők általában fegyve­resek voltak, többször pedig véres összecsapásokra is sor került. (Nem véletlen, hogy a szakirodalom is „tömeges”, „lázongó”, „forrongó”, esetleg „lármás” jelzővel illeti ezeket a tanácskozásokat.) A minden nemesre vonatkozó megjelenési kötelezettséget először 1490-ben fektették le, és később nagy összegű bírságot szabtak ki a hiányzókra. A rendelkezés célja egyér­telműen az volt, hogy a nagyszámú fegyveres nyomást tudjon gyakorolni a királyra és a bárókra.

A pápai követ 1525-ös kommentárja szerint a köznemesség nagy többsége vagy az urak szolgálatában állt, vagy szinte sohasem mozdult ki birtokáról és csak nagyon kevesen voltak, akik érdemben akartak és tudtak is tenni valamit az ország érdekében. Ezt a szívesen idézett forrást Rady szerint nem szabad akkora súllyal kezelni, mint eddig tették. Úgy véli, hogy bár a nemesség nagy része valóban valamely hatalmas báró servitora volt, de e nézettel kapcsolatosan több ellenvetés is felmerülhet. Egyrészt az ország­gyűlés követelései rendkívül következetesek voltak: az idegen befolyás megszüntetése, a kormányzati szervek feletti kontroll megszerzése, valamint a „nemzeti” király iránti igény kifejezése. Ahogy Rady fogalmaz: a bárók arra törekedtek, hogy körülbástyázzák a király személyét és a főbb méltóságokat, míg a köznemesség célja az volt, hogy ellenőrizze a királyságot, mint intézményt. Az országgyűlést tehát saját hosszú távú programja vezette. Másrészt érdemes megvizsgálni azon személyek körét, akik az ülnöki és egyéb választott tisztségeket betöltötték. Megfigyelhető, hogy a korszakban a független, vagy korábban politikai szerepet nem vállaló családok közéleti szerepe jelentősen megnőtt.

Végül megemlítendő, hogy az országgyűlés mellett a megye öntudata is fokozatosan nőtt, köszönhetően annak az adminisztratív és katonai funkció­nak, melyet helyi szinten betöltött. Ezt a folyamatot tovább erősítette az a kormányzaton belül bekövetkező változás az 1490-es években, mely lezárta a királyi tanácsba való bejutás lehetőségét, precízen kijelölve a bárók személy szerinti körét, akik meghatározott számú fegyveressel voltak kötelesek a királyi sereghez csatlakozni. Egyre kevesebben tudták ezután átlépni a báróság határát, és a nemességnek az ebből kiszorult része visszakényszerült a megyékbe. Ezek az „új emberek” jelentősen növelték azok politikai erejét.

Martyn Rady tanulmánya befejező részében a diétán megjelenő köznemességet befolyásoló populáris ideológia kérdésével foglalkozik. Mint állítja, nem tud teljes mértékben egyetérteni azzal az állásponttal, hogy a köznemesség – a gyengülő politikai morál miatt – csalódott, és visszahúzódott szűkebb pátriájába, a megyébe. Szerinte az, hogy állandóan programokkal léptek fel az adószedés hatékonyságának növelése érdekében, inkább utal aktivitásra, mint beletörődöttségre. S bár igaz, hogy sokan inkább vállalták a bírságfizetés kockázatát, mint a diétán való részvételt, azonban akik megjelentek, azok először érezhették, hogy egy nemzeti közösség tagjai és aktívan érintettek a királyság politikájának alakulásában. Érthető, hogy ez a korszak a népszerű politikai irodalom hazai megjelenésének kora. Ez a pamfletirodalom párthoz kötődő, változó színvonalú és általában gúnyos hangvételű volt. Van azonban példa sokkal komolyabb törekvésekre is. Az 1525-ös hatvani országgyűléssel kapcsolatosan például egy 900 verspárból álló, a török elleni összefogásra buzdító művet nyomtattak ki Bécsben. A nyilvánosság másik eszköze a XV. század végén terjedt el. Ekkoriban jött szokásba, hogy az országgyűlésen megalkotott dekrétumokat leküldték a megyékhez kihirdetésre. Ott azokat nyilvánosan felolvasták, és további másolatokat készítettek róluk, sokszor saját gondolataikkal is kiegészítve azokat. Gyakran ezeket ki is nyomtatták, így korábban elképzelhetetlenül széles körben válhattak ismertté. A legextrémebb példa a propagandára az 1505. évi országgyűlési határozat bevezetője, bár ez végül nem lett megerősítve. Egy polgári jogi műből származó nézettel kezdődik az emberi társadalom természetes mivoltáról és a haza közös védelmének kötelezett­ségéről. Ezután felidézi az időt, amikor a „szkíta nemzet” neve és fénye visszhangzott szerte a világon. A jelenlegi helyzet miatt teljes mértékben a mostani vezetés a felelős, mely idegen uralom alatt működik, és emiatt a régi erények és erkölcsök lehanyatlottak. Az egyetlen lehetséges megoldás, ha Ulászló halála után magyar királyt választanak.

A XV. és XVI. század fordulóján a magyar világi irodalom egyik jellem­vonása a magyar történelem tudatos, politikai célú felhasználása volt. A  Hess András által kinyomtatott Chronica Hungarorum (1473) és a Thúróczy-krónika (1488) egyaránt magáévá tette azt a motívumot, hogy a hódítás idején a nép választott kapitányok parancsnoksága alatt állt. Ez gyakorlatilag egy szerződés által garantált ősi, alkotmányos köztársasági rendszer ábrándja volt. A fenti két művet olyan nagy számban inyomtatták ki, ami egyrészt nagyon széles olvasótáborra utal, másrészt pedig Rady szerint tudatosan terjesztették is azokat. Ezek alapján nem lehet véletlen, hogy az 1524-es országgyűlés kapitányok választását javasolta „Attila módjára”. Werbőczy híres munkájában, a Tripartitumban szintén felhasználta ezeket a toposzokat. Mivel a magyar nemesség a történet szerint teljesen egyenlő jogú választója volt az első magyar uralkodónak, így tagjai ma is azonos jogok birtokosai, azaz „egy és ugyanazon szabadságot” élveznek. Ezzel Werbőczy gyakorla­tilag a bárók örökletes osztályának létezését utasította el, valamint egy – a király és a nemesség között lévő – kölcsönös kapcsolatra hívta fel a figyelmet. Álláspontja egészen a XIX. századig kétségbevon­hatatlan tekintélyű maradt.

Ennél a pontnál fejezi be Martyn Rady az elemzését, konklúzióként levonva, hogy Mohács után a királyi hatalom ugyan újra fölénybe került a rendekkel szemben, de az elért eredményeket már nem lehetett meg nem történtté tenni. Az országgyűlések gyakori és tömeges eseményekké lettek, megjelent a politikai agitáció, Werbőczy műve megerősítette a választott nemzeti királyság tradícióját és a kölcsönösségen alapuló jogi kapcsolatot uralkodó és nemes között. Ám ami a legfontosabb: a politika „lefelé” is elter­jedt, megfertőzve a magyar társadalom tömegeit, az országgyűlést szilárdan a közösségi élet központjává téve. Ezek tehát azok a pozitív változások, melyek javíthatnak a kor mérlegén: az ideológiát is felhasználó politikai párbeszéd, valamint a konszenzuson alapuló politikai rendszer megalapozása.

Martyn Rady tanulmányában egy ritkán alkalmazott, és igen érdekes szemszögből vizsgálja a korszak történetét és talán ez tekinthető írása egyik legnagyobb erényének. Elemzésével kapcsolatosan azonban meg kell jegyezni, hogy jelentősen túlértékeli mind Mátyás, mind a Jagellók Magyar­országának pénzügyi helyzetét. A kutatás megállapította, hogy Mátyás idején a királyi bevételek abszolút értékben a nyugati hatalmakkal valóban azonos nagyságrendűek voltak, ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy ennek legkevesebb kétharmada agrárjövedelmekből származott, már nem is olyan pozitív a kép. Ezt a terhet a jobbágyság viselte, amely évi egyszeri hadiadó fizetés mellett is éves terményének csaknem felét fizette különböző adókra. A Jagellók alatt ez az állami bevétel negyedére esett vissza.

Szintén kérdéses, hogy jogos-e az országgyűlésekkel és a köznemesség politikai szerepvállalásával kapcsolatos pozitív megítélés. A „politikai fejlődés” szempontjából vizsgálva valóban jelentősnek tűnhet a korszak. A köznemesség azonban nem politizált olyan eredményesen, mint elsőre látszik, az elért eredmények pedig elhanyagolhatóak voltak ahhoz a bomlasztó hatáshoz képest, amit politikájuk az állam stabilitására gyakorolt. Mivel a résztvevők többsége az országgyűlésekről rendszerint két hét után döntés nélkül hazament, hátrahagyott megbízottaik már nem tudták kellőképpen képviselni az érdekeiket. Ha hoztak is határozatot, azt a király sokszor nem erősítette meg. A bárók tehát általában ki tudták játszani a nemesi érdekeket. Sokkal nagyobb problémát jelentett, hogy a belpolitikai kérdések inkább foglalkoztatták a diéta köznemesi résztvevőit, mint a török veszély. Ez az ország külpolitikai és katonai helyzetét figyelembe véve végzetes következ­ménnyel járt. A magyar országgyűlés döntéshozatali hatékonysága is hagyott némi kívánnivalót maga mögött – és ez a királyi tanács esetében is így volt. Összességében a magyar nemesség politikailag éretlennek bizonyult egy olyan időszakban, amikor az ország sorsa múlt ezen. Az expanzív török birodalom éves bevételei elérték a négy és fél millió forintot, szemben a Jagellók átlagosan (és csak papíron) százhatvan ezer forintos jövedelmével. Egy ilyen ellenféllel szemben csak egy Mátyáshoz hasonlóan tehetséges uralkodó által vezetett, erős központi hatalommal irányított és rendkívül egységes állam vehette volna fel némi eséllyel a harcot. A „politikai fejlődés” azonban ezzel ellenkező irányba vitte az országot és jelentős mértékben hozzájárult annak bukásához.

 

Martyn Rady: Rethinking Jagiello Hungary (1490–1526) (A Jagelló-kor átértékelése, 1490–1526). Central Europe. Vol. 3, No. I, May 2005. 3–18. p.

 

Gulyás László Szabolcs