Klió 2006/2.

15. évfolyam

Monográfia az erdélyi románok kora újkori vallásos identitásáról

Ana Dumitran a bukaresti Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben szerzett doktori címet 2002-ben, Az Ortodox vallás – református vallás című kötetben doktori disszertációjának némileg átdolgozott változatát olvas­hatjuk. A szerző célja annak megvizsgálása, hogy az erdélyi románság a protestáns reformációval való másfélszázados együttélés és folyamatos konfrontálódás után, a XVII. század végén milyen felekezeti identitásúnak mondható.

A kérdést két szempontból közelíti meg, amely két szempont szerkezetileg is szervezi a könyvet. Az első rész a szembesülés, a konfrontáció jegyében elemzi az erdélyi románok (ortodoxok és kálvinisták egyaránt) és a más nemzetiségű erdélyi protestánsok XVI–XVII. századi kapcsolatát, míg a második rész ugyanezt a konfrontálódás következtében létrejött hatások (a szerző által kedvelt kifejezéssel élve; interferencia) szemszögéből vizsgálja. E második szempont azért is különösen fontos, mert a témát taglaló eddigi román szakirodalom nagy része az erdélyi románság és a reformáció, pontosabban az ortodoxizmus és kálvinizmus viszonyát kizárólag a kettő ellentétében látta leírhatónak.

A két szervező szempont ismertetése mellett Ana Dumitran a bevezetőben tömör, logikusan tagolt áttekintést nyújt egyrészt az egyháztörténet-írás helyze­téről általában, összefoglalva a jelentősebb román és külföldi szakiro­dalmat, másrészt egészen konkrétan, a XVI–XVII. századi erdélyi románság és a reformáció problémáját érintő szakirodalomról. (Az áttekintés során hivatkozott magyar kutatók, a teljesség igénye nélkül: Balázs Mihály, Bitskey István, Horn Ildikó, Juhász István, Miskolczy Ambrus, Péter Katalin és Tóth István György.) A munka során felhasznált forrásanyag két nagy csoportra osztható: az elsőbe az erdélyi, illetve a román fejedelemségek területén világi és egyházi hivatalok által kibocsátott, a románok kálvinizá­lására vonatkozó dokumentumokat sorolja a szerző, a másodikba a nem hivatalos jellegű források tartoznak.

A könyv egyik kulcsszava a reformáció. Ana Dumitran egyetért Pierre Chaunu megállapításával, miszerint a reformáció mint egyedi történelmi jelenség a nyugati egyház sajátossága, ugyanakkor viszont amellett érvel, hogy jelentése szerint (reformok, újraéledési, modernizálási eljárások összessége) ez a fogalom alkalmazható azokra a folyamatokra, amelyek a keleti egyházat jellemezték a XVI–XVII. században.

Mint köztudott, a XVI. századi Erdélyben az ortodox vallás nem tartozott a bevett felekezetek közé (általában eretneknek bélyegezték), mint ahogyan a románság sem a rendi nemzetek közé. Ilyen háttérrel indult a század közepe táján az erdélyi románok és a protestantizmus párbeszéde. Értelem­szerűen előbb a lutheri tanok terjesztői próbáltak híveket szerezni a keleti hitű románság köréből; a kálvinista irányzat a XVI. század második felében kezdett terjeszkedni. 1566-ban a szebeni országgyűlés határozata alapján az erdélyi románok saját („kálvinista”) püspököt kaptak. Vitatottak a püspökség létrehozásának okai (őszinte missziós szándék, vagy inkább politikai okok), akárcsak az, hogy kinek tulajdonítható a kezdeményező szerep (a magyar hatóságoknak, netán a már kálvinista hitre tért románoknak), és ugyanennyire tisztázatlanok a rövid életű intézmény feloszlásának okai is. Megnevezése sem egyértelmű a román szakirodalomban: míg a román történetírás román kálvinista püspökségnek (Episcopie româno–calvină) nevezi, addig Ana Dumitran inkább a magyar szakirodalomba Juhász István által bevezetett román reformált püspökség (Episcopie românească reformată) megnevezés mellett érvel. Ennek oka az, hogy ez a püspökség a bizánci liturgiát gyakorol­ta, és tanai is jórészt ellentétben álltak a kálvinista tanokkal;  fennállásának szinte kizárólagos hivatása – Dumitran meglátása szerint – a kultikus könyvek román nyelvre való fordítása és kiadása volt.

Az eddigi román szakirodalom véleménye szerint a román kálvinista püspökség csupán az erőszakos kálvinista térítés kudarca. Ana Dumitran a püspökség tevékenysége során kialakult sajátos vallási jelenséget inkább a román reformáció (reformă românească) terminussal kívánja megnevezni, mely elnevezést ugyancsak Juhász Istvántól kölcsönzi. A román reformáció, mint fentebb kiderült, határozottan különbözött a nyugati kereszténységben megjelent bármelyik protestáns iránytól; jelentőségét a szerző abban látja, hogy az erdélyi románság ennek segítségével próbált hivatalosan is betagozódni a protestáns világba (és ezáltal az erdélyi rendek közé is).

Összehasonlítva a két román fejedelemségbeli helyzettel, az erdélyi románok felekezeti identitása igen sajátságosan alakult a XVI. század folyamán. Nagyrészük a keleti hitet vallotta (1571-től már egy önálló erdélyi ortodox püspökségről beszélhetünk), az ellenkező pólust jóval kisebb számban a protestáns románok alkották. E két kategória között helyezhetők el azok, akik a román reformált püspökség fennhatósága alá tartozónak vallották magukat. A román reformációnak, mint vallásos jelenségnek jól körülhatárolt dogmatikai álláspont biztosíthatta volna identitását, a román reformált püspökség viszont megszűnt még mielőtt nyíltan elkötelezte volna magát a protestantizmus vagy egy megújuló ortodoxia mellett.

A XVII. század folyamán az erdélyi románok kálvinizálására különböző stratégiákat dolgoztak ki, többek között Keserűi Dajka János és Geleji Katona István. E stratégiák gyakorlati hatékonyságát az iskolahálózat kiépítése, aktív nyomdászati tevékenység, a román nyelvnek a liturgia nyelveként való használata és a magyar szuperintendensnek való alárendeltség biztosí­totta volna. Az utóbbi két feltétel megvalósulása azonban közel sem pótolta az első kettő hiányát, így komoly eredményekre sem lehetett számítani a kálvinizálás terén. Vizitációs jegyzőkönyvek vizsgálata alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a felsőbb egyházi szinteken elméletben kidolgozott stratégiák és tervezetek mellett a hierarchia alacsonyabb szintjén elhelyezkedő papság nem fejtett ki hatékony térítői tevékenységet. A kálvinizálási törekvé­sek mögött éppen ezért – anélkül, hogy elvitatná az őszinte missziós törekvést – jórészt mégis reprezentációs szándékot lát és a joghatóság minél szélesebb körre kiterjesztésének vágyát. A kálvinista hitterjesztés ilyen fogyatékosságai mellett mégis megvalósuló eredményeket az erdélyi románság vallási megújulásra való törekvéseként értelmezi Ana Dumitran, hiszen a gyakorlat­ban is tetten érhető változások ilyen körülmények között csakis az ő aktív hozzájárulásukkal jöhettek létre. Jogosnak tűnik tehát az ortodoxia reformja (reforma ortodoxă) kifejezés használata a XVII. század során az erdélyi román (ortodox) egyházban végbement folyamatok megnevezésére, hiszen bár nyugati mintára (a magyar kálvinista egyház példáját tartva szem előtt) újul meg és a szent szláv nyelv helyett liturgiájába a román nyelvet vezeti be, mégis következetesen kitart az ortodox hit, a bizánci rituálé mellett.

A könyv második részében a szerző az intézmények helyett inkább az emberközi kapcsolatok vizsgálatára koncentrál. Egyik alapkérdése, hogy az erdélyi román klérus hogyan értelmezte a reformáció fogalmát, és hogyan viszonyult a megújítási törekvésekhez. A másik kérdés, hogy hogyan valósult meg az ortodoxia reformációja a hívek körében.

Esettanulmányok sorával mutatja be a szerző a két felekezet, a román ortodoxok és a magyar kálvinisták együttélését, párbeszédét. Következtetései szerint ez a dialógus legtöbbször az előbbieknek volt igen kedvező, ugyanis az erdélyi román egyházon belüli modernizálódás nem indulhatott volna el e párbeszéd nélkül. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy a hatásokat nem szabad összetéveszteni a befolyással. Azáltal, hogy a kálvinizmus hatással volt az erdélyi ortodox egyházra, még nem befolyásolta annak identitását. E hatások főképpen az anyanyelvnek a liturgia nyelvévé tételében, a halotti prédikációk szokásának bevezetésében és intézményességének a magyar kálvinista egyházszervezés mintájára való felépítésében érhetők tetten.

Természetesen a román ortodox egyházra gyakorolt kálvinista befolyás tagadásával a szerző nem zárja ki a román kálvinizmus létét. A kálvinista identitású erdélyi románok az ortodox identitásúakkal együtt alkották az erdélyi románságot; térbeli megoszlásuk külön alfejezet témája.

Az utolsó alfejezetben négy román reformátor életútjának feltárásával mutatja be a szerző a román reformációnak és az ortodoxia reformációjának korlátait és lehetőségeit.

Az erdélyi románság felekezeti identitásának alakulását a XVI–XVII. században a román reformáció és az ortodoxia reformációja kifejezésekkel leírható jelenségek határozták meg. Az erdélyi románok felekezeti identitása a XVII. század végén alig mutatott eltérést a reformáció előtti állapottól, minőségében (szervezettség, öntudatosság szintjén) azonban jóval meghalad­ta azt. A kálvinista hittérítés és az erdélyi román egyház kapcsolatának voltak negatív oldatai is, de éppen a konfrontáció alakított ki olyan szellemi környezetet, amelyben megjelenhettek a román nyelvű könyvek, és amelynek olyan privilégiumokat köszönhet az erdélyi románság, amelyek alapvetően megváltoztatták mind a szervezetlen embertömeget, mind a korábban hasonlóképpen szervezetlen román egyházat. A mérleg tehát pozitív, a szerző kizártnak tartja, hogy az erdélyi románság képes lett volna csupán önerőből megvalósítani ezeket az eredményeket.

 

Ana Dumitran, Religie ortodoxâ – Religie reformatâ. Ipostaze ale identităţii confesionale a românilor din Transilvania în secolele XVI–XVll (Ortodox vallás – református vallás. Az erdélyi románok felekezeti identitásának megjelenési formái a XVI–XVII. században). Editura Nereamia Napocae–Cristian Matos, Cluj-Napoca/Kolozsvár, 2004, 408. p.

 

Baricz Ágnes