Klió 2006/2.

15. évfolyam

Szlovákia az évszázad elején, 1901–1914                                                     

A Na začiatku storočia 1901–1914 (Az évszázad elején, 1901–1914) című monográfia a Slovensko v 20. storočí (Szlovákia a XX. században) címet viselő sorozat első köteteként látott napvilágot a Szlovák Tudományos Akadémia (továbbiakban SZTA) Történelmi Intézetének gondozásában, az SZTA „VEDA” kiadójában, 2004-ben. A kötetet négytagú szerkesztő­bizottság készítette: Roman Holec, aki a gazdaságtörténeti részt; Elena Jakešová, aki a társadalomtörténeti részt, Elena Mannová, aki a kultúrtör­téneti részt, és Milan Podrimavský, aki a politikatörténeti részt írta. A főszerkesztő, Dušan Kováč – az SZTA alelnöke –, aki egyben az előszót is írta. A 291 oldalas kötetre jellemző a gazdag képi melléklet és az adatok következetes használata.

Szlovákia egyike Európa legfiatalabb nemzetállamainak, 1993. január 1-jén jött létre. Egy olyan országnak, melynek népe (nem részletezve a kialaku­lásának őstörténetét) a magyar államalakulat létrejöttétől (1001) az Osztrák–Magyar Monarchia (továbbiakban OMM) bukásáig (1918), annak keretein belül élt, majd a csehekkel közös államalakulat évtizedei után (1918–1992) alakult meg önálló országként, nem könnyű feladat „nemzeti történelmet” írnia a vizsgált időszakban. A témával foglalkozó, eddig megjelent „művek” több esetben elrugaszkodva a valóság talajáról, a sértődöttség, a törlesztés szándékától is vezérelve, tudománytalanul, a források objektív tényeit is figyelmen kívül hagyva alkottak a királyi Magyarországról, annak viszonyairól – annak volt polgáraiként – nem éppen reális képet. A szlovák történetírás hosszú évtizedek óta tartozik ennek az időszaknak, a közös államiság (a szlovákok sajátos példaként, ellentétben, például a románokkal vagy a szerbekkel, nem rendelkeztek a Monarchián kívüli anyanemzettel) történetének érzelemmentes, szakszerű feldolgozásával.

Ismerjük el, hogy ez nem is egyszerű feladat, hiszen a magyar politikai elit az OMM több mint öt évtizedes fennállása alatt (1867–1918) a nemzetiségek etnikai alapú igényeinek nem volt a zászlóvivője. Tény, hogy egy ilyen monográfia megírását nehezíti, hogy a korszak politikatörténete, gazdaságtörténete az északi vármegyék vonatkozásában is konstansnak tekinthető, azaz olyan kutatási területek vizsgálódásba való bevonásával lehet újat mondani (a szlovák nemzeti aspektus kifejtésén túl), amit a magyar történészek az összefoglaló szintézisekben nem központi kérdésként kezelnek (pl.: a monográfia kereteihez mérten hosszasan taglalja az egyletek, vagy a család jelentőségét). A szlovákok esetében ez halmozottan igaz, akik (ellentét­ben példának okául a szászok, székelyek, horvátok bizonyos előjogaival) semmilyen kiváltsággal nem rendelkeztek, és több mint két tucat nemesi vármegye joghatósága alatt éltek, a jellemző északi vármegyéken túl az ország több tájegységében kisebb diaszpórákban.

A Szlovákia a XX. században sorozat hét kötetben tervezi a XX. század történelmének eseménydús feldolgozását közreadni a szlovák olvasóközönség számára. Az első kötet – ismertetésünk tárgya – szakít az eddigi beidegző­désekkel és tudományos eszközökkel, logikus okfejtéssel. Szakszerűen, a szlovák nézőpontot önállóan, reálisan mutatja be az első világháború kirobbanásáig (a század elejétől) a Magyar Királyság történetében. 

Önmagában már a cím is sokatmondó; Az évszázad elején 1901–1914, nem Szlovákia történelme, hiszen Európa térképén ilyen ország ebben az időszakban nem létezett. Visszautalva a fentiekre a „Slovensko” (Szlovákia) kifejezés (amely természetesen a szlovákok között lakóhelyük megnevezé­seként, a kompaktan lakott északi vármegyék vonatkozásában, – határait pontosan meg nem határozva –, használatos volt) alkalmazása pedig belső közigazgatási, nyelvi, vallási, etnikai autonómia híján, légüres térbe került volna. 

A kötet kilencoldalas bibliográfiájából, a szlovák felhasznált irodalom után, legnagyobb számban a magyar nyelvű (magyar szerző idegen nyelven is megjelent művére való hivatkozást is ide értve) hivatkozás a legtöbb. Ez bizonyítéka annak, hogy a közös történelem időszakának feldolgozásánál szükséges és elengedhetetlen a meghatározó alapmunkák kölcsönös felhasz­nálása. Ebből a tekintetből is újszerű és követendő például szolgál a monográfia.

A kötet bevezetőjében a főszerkesztő leszögezi: ez a 13 esztendő lényeges, a későbbiek tekintetében meghatározó változásokat hozó időszak Szlovákia történelmében, az eszmélés időszakának tekinthető. „Szlovákia 1914 nyarán összehasonlíthatatlanul más volt, mint 1901 telén” (idézet a könyvből). A „hosszú XIX. század” lassan végett ért, felgyorsult az élet, a szlovákok lakta települések egyik lábukkal még a patriarchális viszonyok között, ám másikkal már a modernizáció korszakában álltak. Az infrastruktúra terén ugrásszerűen nőtt a vasúti pályák hossza, az emberek kezdtek megismerkedni az elektromossággal, elkezdtek újságot olvasni (emellett azért jelentős volt még az analfabétizmus), kitágult a világról alkotott képük, az Amerikából hazatérő szlovákok új technikai vívmányok ismeretével érkeztek haza.

A magyarosítási törekvésekkel szemben a magába forduló, nemzeti értékeit védő szlovák nemzet szövetkezeteket, egyesületeket hozott létre, melyek keretein belül feltűnt egy új, a jövő szempontjából fontos fogalom, a népéért tenni akaró „szlovák polgár”. A szlovák politikai elit feladata ekkor, hogy a szegénységgel és alkoholizmussal küzdő eldugott településeket is felrázva álmukból, egyrészt megfogalmazza saját politikai céljait, másrészt létrehozza a végrehajtásához szükséges társadalmi összhangot. Ehhez komoly segítséget nyújtott a nyelvi alapokon nyugvó szlovák-cseh kapcsolatok elmélyülése a korszakban, illetve a szláv kongresszusok megrendezésének kialakuló gyakorlata (1908, 1910). 

A monográfia első fejezete az Osztrák–Magyar Monarchia és a szlovák kérdés a nemzetközi kapcsolatokban címet viseli. A fejezet röviden summáz­ható végkövetkeztetése, hogy a vizsgált időszakban a nemzetközi politika színpadán, az OMM külpolitikájában, a szlovák érdekek nem kaptak figyelmet. Ennek következménye lett, hogy a szlovákok céljaik megvalósulásában a pánszlávizmus felé tolódtak és a „nagy testvértől” (Oroszországtól) várták képviseletüket. A XIX. század végén és a XX. század elején Európában körvonalazódó katonai szövetségek (központi hatalmak, antant) érdek­öveze­tekre bontják Európát és a világot. Ebben az időszakban az OMM nem képes markáns, önálló külpolitika vitelére, Németország presszionálja külpoli­tikai döntéseit, a Balkán-félszigeten próbál önálló külpolitikai sikert elérni Bosznia-Hercegovina okkupálásával. Ez a politikai manőver azonban majdnem háborúba sodorja Európát, és a kétes külpolitikai siker mellett hosszútávon jóval súlyosabb következményekkel járt az OMM számára; végérvényesen szembefordította vele Szerbiát, illetve a pánszlávizmus európai bástyája képében tetszelgő Oroszországgal a status quo felrúgásával véglegesen meg­rom­lott a viszonya. Belpolitikailag a többnemzetiségű államban tovább növelte a szlávok arányát.

A korszakban a szlovákok számára szimpatikus „politizálás” csak közvetve, látens módon volt jelen, a trónörökösnek (Ferenc Ferdinánd) az uralkodótól eltérő politikai elképzeléseiben, ennek azonban politikai súlya vajmi kevés volt. A korszakon keresztül általánosnak mondható, hogy a szlovák újságok viszony­lag nagy terjedelemben foglalkoztak külpolitikai kérdésekkel, ezek aspektusa azonban a pánszlávizmus szemüvegén keresztül – a hivatalos állásponttal ellentétesen –, következőképpen értékelte az eseményeket: ha az pozitív következményekkel járt a pánszlávizmusra nézve akkor üdvözölte, amennyiben ellene tett, bírálta. Szintén megemlítendő az elnyomott népek önállósulási, függetlenségi harcainak eszmei támogatása a korabeli szlovák sajtóban. 

A monográfia második fejezete a társadalmi kérdésekkel foglalkozik. A vizsgált korszakban csökkent a halandóság, növekedett az élve születések aránya, nőtt a lakosság száma, jelentős fejlődés zajlott le – ha tájegysé­genként eltérő léptékben is – az egészségügy területén. A gazdaságban a mezőgazdaság mellett egyre erősödött az ipar és megjelent a harmadik szektor is. Területe és lakossága alapján az OMM nagyhatalomnak számított. Az urbanizáció azonban nem azonos ütemben érintette a Magyar Királyság területét, a főváros és a nagyobb ipari centrumok mellett sok elmaradott terület is létezett (1918 előtt hét a 100 000 lakosnál nagyobb települések száma!). A társadalmi elit a feudális birtoknagyság alapján rétegződött. Ehhez kapcsolódott a feudális berendezkedés másik oszlopa, a katolikus egyház is. A társadalmi vezető rétegekhez közelített a pénz arisztokráciája (jellemzően izraelita vallású), ám rangban nem érhette utol a születési előjogokkal és kiváltságokkal bíró nemesi réteget.

A soknemzetiségű Magyarországon a politikai hatalom a társadalmi bázisának biztosítását az egységes politikai magyar nemzet elvével kívánta biztosítani. Ez a nemzetiségek ellenállását váltotta ki, természetszerűen. A magyarosítás esetén meg kell különböztetni annak természetes vonulatát, mely az urbanizáció, a gazdasági élet területén használt államnyelv ismere­tének szükségessége és az ehhez kapcsolódó fokozódó mobilitással hozható összefüggésbe – az erőszakos magyarosítástól, mely a hivatalos adminisztrá­ción és az iskolahálózaton keresztül érvényesült.

A szlovák társadalom legfőbb jellemzője a vizsgált korszakban abban ragadható meg, hogy szerves részét képezte a társadalomnak, hiszen mint önálló adminisztratív terület nem létezett. Az északi vármegyékben élt a szlovák nemzet 80 százaléka. A területen nemcsak a szlovákok, hanem mellettük a németek, ruszinok aránya is kisebb arányban nőtt, mint a magyaroké a vizsgált időszakban. Az életkörülményei kilátástalanságából a megoldást sok szlovák a kivándorlásban látta (kb. 500 ezer fő – ekkor jöttek létre az Amerikai Egyesült Államok és Kanada szlovák telepei a XX. század elején). Nagy problémája volt a szlovák társadalomnak az elit hiánya. A közép és nagybirtokosok (a politikai hatalomban való részvétel által), és a tehetősebb polgárság (a gazdaságban a magyar nyelv dominanciájának okán) elmagyarosodása következtében gyakorta azonosították a szlovákokat a kevésbé művelt mezőgazdasági és ipari segédmunkát végző műveletlenebb népcsoporttal (ami egyébként ekkor már nem volt egységes, hiszen itt is különböző rétegek alakultak ki: a tehetősebb paraszttól, a házatlan bérmun­kából élő agrárproletárig), mely vezető elit hiányában nem képes saját nyelvű értelmiség, elit kiművelésére. Ez a helyzet azonban nem általánosítható azonmód, hogy a szlovákok az elmagyarosodás és a gazdasági elszegényedés szélén lettek volna. Azaz ebből a gyakorta kiszolgáltatott helyzetből való kiszakadáshoz, a társadalmi felemelkedéshez vezető legbiztosabb út (a kivándorlás drasztikusabb lépésének felvállalása mellett – jellemzően a legszegényebbek választották) a magyar nyelv és identitástudat elfogadásán keresztül vezetett, így a felső és középrétegek ezt az utat választották, az alsóbb néprétegek számára azonban lehetőségeik, mozgásterük determi­náltságából adódóan a kitörési lehetőségek elenyésztek (ők képezték a kispolgársággal és a szűk értelmiségi réteggel a szlovákság bázisát).

Érezhető volt, hogy a városokban erősebb természetes asszimiláció hatására, nagyobb településen a szlovákok „nemzeti központot” (etnikai, illetve gazdasági értelemben) nem hoztak létre. A nemzeti központok párezres kistelepüléseken voltak (pl.: Liptószentmiklós, Túrócszentmárton). Érdekes­ség, hogy a legnagyobb szlovák lélekszámú városi településeik a kompaktan lakott északi vármegyéken kívül voltak; Budapest, Békéscsaba (1900-ban Békéscsaba 37 547 lakosából 27 488 vallotta magát szlováknak!).

A szlovák társadalom másik, a társadalmi egység kialakítását veszélyeztető problémája a vallási megosztottság (katolikus és evangélikus felekezetre), mely merőlegesen a társadalmi réteg megosztásokra, bontotta két táborra a szlovákságot. A papok (jellemzően helyi szinten) a szlovák értelmiség legszéle­sebb táborát alkották, mellettük a tanítók, majd a jóval szűkebb ügyvéd, banktiszt­viselő, orvos, újságíró réteg következik.

A szlovák nemzeti társadalom meghatározó arányát (a gazdaságilag aktív réteg 25 százalékát) a nincstelen agrárproletárok, béresek, szolgák tették ki. Közülük kerültek ki az országot bejáró részes aratók (éves viszonylatban ez megközelítőleg 80 000 embert érintett), a Budapesten és a nagyvárosokban az ipari építkezéseken dolgozó segédmunkások (több tízezres nagyságban), illetve az országot elhagyók (igaz, a vizsgált korszakban kivándoroltak 30 százaléka hazatért).

A művelődés terén a politikai nyomásra a XIX. században bezáratott szlovák középiskolák hiányában a továbbtanulás nemzeti nyelven nem valósulhatott meg, ez identitástudat-vesztést és elmagyarosodást is eredmé­nyezett.

A monográfia harmadik fejezete a gazdaság helyzetét taglalja. Ebben az időszakban a fejlődés, a modernizáció a mezőgazdaság hegemóniáját megtörve egyre növekvő arányt biztosított az ország termelésében az ipari szektor számára. Sőt, az ipari forradalom törvénye által a mezőgazdasági gépgyártáson keresztül visszafelé is hatott. Ez a nemzeti gazdálkodások kora, melyek prosperitását gyakorta szakították meg a határokat nem ismerő túltermelési válságok (1902–1904, 1907–1908). A XX. század elejétől figyelhető meg a kémiai és elektronikai iparág felfutása. A meghatározó ipari húzóágazat az élelmiszeripar volt. Az északi vármegyék adták a papíripari potenciál 53,7 százalékát; a textilipar esetében 33,7 százalékát. Az ország azonban agrár­ország maradt a jelentős ipari beruházások mellett is. További, a kérdést bonyolító tényező volt az OMM fennállásának teljes időszaka alatt a politikai kiegyezésnek nem részét képező, tízévente megújítandó gazdasági kiegyezés visszatérő tető alá hozása. A fenti összefüggések között a szlovákok által kompaktan lakott északi vármegyék a Királyi Magyarország gazdaságpoli­tikájában nem szerepeltek külön, annak szerves részét képezték. A kép vegyes volt, voltak területek, amelyek fejlettebbek voltak, ám főleg a keleti vidékeken még ismert vendég volt az éhhalál (Árva vármegye egyes magasabban fekvő részein még a kétnyomásos földművelési módszert használták!). Az ipar tekintetében hasonlóan vegyes kép figyelhető meg; volt fejlett terület (pl.: Liptó, Szepes, Gömör, Zólyom vármegyék az ország második legfejlettebb ipari térségét alkották, ahol a lakosság 40 százaléka dolgozott az iparban), ám visszamaradott is. Említésre méltó a természeti adottságaiból eredően az északi vármegyéknek a bányászatinyersanyag-kitermelésben való részvétele. A több mint 20 főt foglalkoztató ipari létesítmények száma 1900-ban: 432; 1910-ben: 639 volt, ahol az ország ipari dolgozóinak 17,5 százaléka dolgozott, 85 775 fő. A gazdasági társaságoknak adható állami támogatások odaítélése tekintetében a magyar vállalatok előnyt élveztek a honi nemzetiségi (így a szlovák is) vállalkozásokkal szemben, a hibás gyakorlat megszűntetése érdekében 1907-ban a szlovák parlamenti képviselő Milan Hodža fel is szólalt az iparjogi törvény parlamenti vitájában. A szövetkezetek, hitelszövetkezetek, részvénytársaságok nemzetiségi alapú létrehozásának engedélyezését az állami adminisztráció különösen aprólé­kosan vizsgálta. 1912-ben alakult meg hosszú előkészítő munka után a „Központi Szövetkezet”, és a hitelszövetkezetek (bankok) területén is jelentős felfutás volt érzékelhető az 1910-es évektől (1912-ben 45 szlovák érdekeltségű hitelszövetkezet működött!).

A gazdasági beruházások külön fejezetét alkották a csehekkel közös vállalkozások, melyeknek intézményesített háttérbázisát a „Csehszlovák Egység” egyesület adta 1896-os megalakulásától.

A részletezett gazdasági eredmények az emberek életszínvonalának, életkörülményeinek az emelkedését is pozitívan befolyásolták a lakáskörül­mények, az ivóvízellátás, a szennyvízelvezetés, a szilárdburkolatú közutak, többszintes épületek megjelenésével.

A szociálpolitika még gyermekcipőben járt (pl.: balesetbiztosítás, nyugdíj- rendszer, bölcsődék rendszerének országos lefedettségű kialakítása); a szak­szervezetek érdekvédelmi tevékenységének köszönhetően is történtek válto­zá­sok, ám a profitorientáltság a tulajdonosokat a meglévő törvényi előírások kijátszására sarkallta (a női – esetenként gyermek- – munka bérezése alacsonyabb volt a férfiakénál).

A kötet negyedik és ötödik fejezete a politikatörténetbe enged bepillantani 1901–1904, illetve 1905–1910 közötti bontásban. Az OMM fennállása alatt, így a vizsgált időszakban is a politikai élet sarkalatos alaptételévé vált a magyar „nemzeti ország” létrehozása. Ez a szándék a millenniumi ünnepségek eufórisztikus hangulatával találkozva csak tovább erősödött. Így a nemzeti­ségeknek (köztük a szlovákoknak is) keserű pirulaként kellett tudomásul venniük, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény adta jogok és lehetőségek a megvalósulás helyett csak papírra vetett gondolatok maradtak. A kiegyezést követően az országos politizálástól visszahúzódó szlovák értelmiség a XIX. század végén, a XX. század elején újra aktivizálódik. Az új liberális értelmiségi nemzedék egy új sajtókiadvány a „Hlas” (Hang) körül formálódott (amely jellemzően a csehekkel való szorosabb együttműködést támogatta). Megjelenése pozitívan hatott az addig csipkerózsika álmát alvó Szlovák Nemzeti Párt tevékenységére. Ennek pregnáns jele volt, hogy újra ringbe szállt a parlamenti mandátumok megszerzéséért. A parlamentbe bekerülő küldöttek (pl.: Fratišek Veselovsky) így legalább a szlovákok helyzetét és igényeit kifejezésre tudták juttatni. Az 1904-es parlamenti válság idején formálódott a Szlovák Néppárt (emblematikus alakja Milan Hodža), valamint ekkor alakult meg Pozsonyban a Szlovák Szociáldemokrata Párt. Az 1906-os parlamenti választás az OMM fennállása alatti legnagyobb sikert hozta a szlovákoknak, hét képviselőt sikerült küldeniük a parlamentbe.

Az 1906–1910 között kormányzó koalíció időszaka a monográfia megítélése szerint a legintenzívebb magyarosítási periódus volt (ennek ismertetése még nem mentes az érzelmektől – L. T.). Ebből az időszakból a Lex Apponyiként elhíresült, az oktatásban bevezetett új intézkedések keltették a legnagyobb ellenérzéseket. A fizikai erőszak tekintetében pedig az 1907. október 27-i cernovai templomszentelésen bekövetkezett 15 halálos áldozatot követelő csendőri sortűz váltott ki a szlovákok között osztatlan megdöbbenést (az esemény magyarázatának több változata létezik – L. T.).

A kötet hatodik (az egyik legrövidebb) fejezete az első világháború előtti időszakkal foglalkozik (1910–1914). A koalíciós kormány 1910-re felélte társadalmi támogatottság. Az uralkodó által megbízott kormányfő, gróf Khuen-Héderváry Károly a szlovák küldöttek által megfogalmazott, a szlovák kérdéskör megoldására vonatkozó Memorandumot ugyan 1911. június 28-án átvette, de érdemi változások nem történtek.

A szlovák igények érvényre juttatása érdekében 1912-től a szlovák képviselők, pártok, újságok, egyre intenzívebb nyomást próbáltak gyakorolni az államhatalomra; petíciókkal, nagygyűlések szervezésével, változásokat követelő újságcikkekkel (ezek lényege a nemzetiségi törvényben megfogal­mazott jogok érvényre juttatása). 1914-re a társadalmi összefogás a követe­lések hatékonyabb érdekérvényesítési szándékával megérlelte a Szlovák Nemzeti Tanács létrehozását.

A monográfia utolsó (7.) fejezete az ideológiai irányokkal, a kulturális-, és társadalmi élettel ismertet meg (ez a rész majdnem a könyv negyedrészét teszi ki).  A szlovák kutatók, tudósok munkássága a korszakban jellemzően a történeti kutatások, az etnográfia, az irodalom és a nyelvtudomány területén volt számottevő. Az irodalmi élet a népi hagyományokból kiindulva eljutott a színházakig. A fiatal írók, költők a kor irodalmi irányzatainak (pl.: szimbolizmus) ismeretében készítették alkotásaikat. A társas élet területén az egyesületek alapvetően fontos szerepet játszottak, a látens politizálás itt valósult meg és ezek képezték kiindulópontját a pártok kialakulásának is. Az oktatás a magyar asszimilációs törekvések árnyékában is jelentős szerepet vitt a társadalom ismereteinek szélesítésében (pl.: az analfabétizmus csökkenése). A szlovák nyelvű sajtó (77 kiadványával) mind szélesebb néprétegekhez jutott el, s fejtette ki áldásos identitástudat ápoló hatását. Megjelentek a népkönyvtárak. A modernizáció az öltözködés és a kevéssé változatos étkezési szokások területén is változást hozott. A szlovákok nemzettudata erősödött, amely a XIX. században domináns közös haza tudatát felőrölve, már az önálló államiság felé irányult.

A kötet a szlovák történészek új generációjának objektív, forrásalapú történelemszemléletről tanúskodó munkája.

 

Roman Holec–Elena Jakešová, stb. (szerk.): Na začiatku storočia 1901–1914 (Az évszá­zad elején 1901–1914) Szlovák Tudományos Akadémia Veda Kiadó, 2004. 291 o.

 

Lesfalvi Tibor