Klió 2006/2.

15. évfolyam

Jugoszlávizmus: egy bukott eszme története

2002-ben, 10 évvel Jugoszlávia felbomlása után Dejan Djokić elérkezettnek látta az időt, hogy számvetés készüljön Jugoszlávia és a délszláv eszme történetéről. A szerkesztésében készült tanulmánykötetet hiánypótlónak szánta, hiszen Jugoszlávia teljes fennállása során nem készült a délszláv eszméről, mint az államot összetartó ideológiáról szóló átfogó tudományos munka. A kötetben szereplő 21 tanulmány e hiány pótlására vállalkozik. Célközönségének elsősorban a nyugat-európai történészeket, történészhallgatókat tekinti, akik mind a mai napig kevésbé ismerik ezen eszme történetét. A tanulmányok szerzői között a térség Nyugat-Európában és Amerikában élő elismert kutatói (mint például a gazdaságtörténész John R. Lampe, a szerb történelem elismert kutatója, Stevan K. Pavlowitch és a XX. század kelet-európai történelmével foglalkozó Dennison Rusinow) mellett helyet kaptak az egykori szövetségi állam területén alkotó történészek (például a hadtörténészként ismert Mile Bjelajac, a főként gazdaságtörténeti munkái alapján híressé vált Branko Horvat vagy az állam és a vallás kapcsolatát vizsgáló Radmila Radić) is.

A kötet öt fő tematikai egységre tagolva vizsgálja a jugoszláv eszmét. Fő megállapítása, hogy fluid fogalommal állunk szemben, amely a XX. század különböző korszakaiban mást jelentett a Jugoszláviában élő népek, vezetőik és a társadalom egyes rétegei számára.

Az első rész a jugoszláv eszme kialakulásának körülményeit és Jugoszlávia létrejöttére kifejtett hatását elemzi. A délszláv ideológia közel száz évvel előzte meg az állam létrejöttét. Először az 1830-as években jelentkezett kulturális eszmeként a magát illírnek nevező horvát értelmiség körében, akik úgy vélték, hogy a horvátok, a szerbek és a szlovének ugyanannak a délszláv (illír) ősnépnek a három törzsét alkotják. Az egységes délszláv állam létrehozásának politikai szükségességét először az 1860-as években fogalmazták meg.

A fejezetben szereplő tanulmányok szerzői (Dennison Rusinow, Kosta St. Pavlowitch és Andrej Mitrović) leszögezik, hogy a jugoszlávizmus az első világháborút megelőzően egyik délszláv nép esetében sem jelentett a fennálló rendszerrel szemben népszerű alternatívát. Az 1910-es években például a horvátok mindössze 1 százaléka támogatta. Nem rendelkeztek erős délszláv tudattal a szlovének és a szerbek sem. Az előbbiek számára a korszakban az elsődleges célt a szlovén irodalmi nyelv megteremtése és egy egységes adminisztratív tartomány létrehozása jelentette. Céljukat a Monarchia trialista átszervezésével akarták elérni, melyhez inkább vártak segítséget a csehektől és az oroszoktól, mint a horvátoktól vagy a szerbektől. Az utóbbiak számára, akik a Monarchia délszláv népei közül egyedül rendelkeztek önálló állammal, pedig csak annyiban játszott szerepet ez az ideológia, amennyiben segítette őket expanzionista nacionalista céljuk elérésében, vagyis az összes szerb egy államban történő egyesítésében.

Az egységes délszláv állam létrejöttéhez a szükséges feltételek az első világháború utolsó hónapjaiban értek meg. A Monarchia délszlávjai többségükben hűek maradtak a Habsburg-dinasztiához, és bár a szerb háborús célok kezdettől fogva túlléptek a szerbek lakta területeken, céljuk Szerbia jövőjének biztosítása és nem egy jugoszláv állam megteremtése volt. Felismerték ugyanakkor, hogy a jugoszlávizmus ideológiai fegyverként felhasználható az antant előtt területi követeléseik elfogadtatásában. (Mitrović viszont úgy véli, hogy Nikola Pašić szerb miniszterelnök valóban jugoszláv nézeteket vallott, amit a jugoszláv program szisztematikus előkészítése követett.) A szlovén és a horvát vezetők többsége csak a Dalmáciára és a szlovén területekre irányuló olasz területi követelések miatt fordult a szerbek felé. A Monarchia katonai összeomlásával egyedül a szerb haderőt tartották képesnek az olasz csapatok feltartóztatására, Szerbia pedig kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

Mitrović azonban elveti azt a nézetet, hogy Jugoszlávia mesterséges államalakulat lenne, illetve, hogy a győztes nagyhatalmaknak lenne köszönhető az ország létrejötte. Úgy gondolja, hogy valójában őket is dilemma elé állította a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltása. Az új államalakulatot nem tekinthették teljes mértékben győztesnek, hiszen a Monarchia részeként Horvátország és a szlovén területek vesztesnek számítottak, Szerbia viszont győztesnek. Ez a dilemma abban is kifejeződött, hogy a királyságot elsőként nem is ők, hanem Görögország ismerte el 1919 januárjában. Nagy-Britannia és Franciaország csak június elején tette meg ezt a lépést.

A második fejezet tanulmányai (szerzőik: Stevan K. Pavlowitch, Tihomir Cipek, Mitja Velikonja, Xavier Bougarel és Hugh Poulton) azt vizsgálják, hogy Jugoszlávia nemzetei hogyan viszonyultak az állam 70 éves fennállása során a délszláv eszméhez. A jugoszlávizmus különböző formáinak nem sikerült az egyes népek közötti eltérő érdekeket kielégíteni. Mivel nem töltött be valós alternatívát, végső soron az állam felbomlásához vezetett.

A jugoszláv ideológiával szembeni idegenkedés éppen azok körében volt a legerősebb, akik domináns szerephez jutottak az új államban. A szerbek többsége nem látott különbséget Szerbia és Jugoszlávia között, hanem az előbbi kiterjesztését értette alatta. Úgy érezték, hogy fő céljukat, a szerbek egy államban történő egyesítését sikerült elérniük. Jugoszlávia fennállása során végig az állam centralista berendezkedését támogatták, bármilyen decentralizációs kísérlet számukra azt a veszélyt hordozta magában, hogy a szerbség egy része ismét kisebbségbe kerülhet. Nacionalizmusukat emellett felerősítette, hogy 1946-ban két autonóm körzetet (Vajdaság és Koszovó-Metohija) hoztak létre Szerbia területén, melyek az 1974-es alkotmánnyal szinte egyenlő státust kaptak Szerbiával. Mindezt tovább fokozta a Koszovóban az albánok javára történő demográfiai változás.

A horvátok jugoszlávtudatáról szóló tanulmányában Cipek arra mutatott rá, hogy nacionalizmusuk a jugoszlávizmussal párhuzamosan fejlődött. Az önálló horvát állam megteremtése már az illírizmus kroatista irányzatában megtalálható volt. Ő is hangsúlyozza, hogy az első világháború végén a horvátok többsége mindössze azért támogatta Jugoszlávia létrehozását, mert a térségben terjeszkedni kívánó Olaszországgal szemben csak Szerbia jelentett valós alternatívát. A délszláv államot ugyanakkor föderatív berendezkedésűnek képzelték el. Ennek elmaradása kiábránduláshoz vezetett, a horvát kérdés pedig már a stabil államrendet veszélyeztette.

A második világháborút követő erősen centralizált berendezkedés továbbra is elégedetlenséggel töltötte el a horvátokat, és az ország föderatív átszervezését követelték. Az 1974-es alkotmány értelmében Jugoszlávia de facto konföderáció lett, ami enyhítette a feszültségeket, de felerősítette a szerb nacionalizmust. Ennek, valamint a növekvő gazdasági válságnak köszönhetően a horvát nacionalizmus egyre erőteljesebben tört felszínre az 1980-as években.

Velikonja tanulmányában rámutat arra, hogy az egyes szlovén politikai csoportok, bár megoszlottak a föderalista és a centrista nézetek között, 1918 után elfogadták az új állam létezését. A második világháború alatt többségük Jugoszlávia fennmaradását, illetve föderatív alapon történő átszervezését tekintette céljának. Az 1970-es évektől kezdve azonban egyre többen vélték úgy, hogy Szlovéniát, a legfejlettebb tagköztársaságot gazdaságilag kizsákmányolják, ezért hangoztatni kezdték igényüket Jugoszlávia átszervezésére; 1989-ben viszont már teljes függetlenséget követeltek. A függetlenség kivívása óta eltelt időszakban a szlovének Jugoszláviára, mint történelmük lezárt fejezetére tekintenek vissza, habár kulturális értelemben gyakorivá vált a „jugo-nosztalgia”. Megjelentek olyan szélsőségesen nacionalista nézetek is, melyek a többi délszláv népnél felsőbbrendűnek tartják a szlovéneket.

Paradox módon a jugoszlávizmus a megkésett nemzettudattal rendelkező népeknél, a bosnyákoknál és a macedónoknál volt a leginkább erős a második világháború után. Habár a bosnyákok semmit nem tettek Jugoszlávia kialakulásáért, az 1990-es években legtovább mégis ők tartottak ki mellette. Ennek hátterében annak felismerése húzódott, hogy csak az egységes délszláv állam keretein belül tudtak a szerb és a horvát asszimilációs törekvésekkel szemben ellenállni. A kommunista rendszer védte a bosnyákokat a szerb és a horvát nacionalizmustól (egységes nemzetként is először Titóék ismerik el őket az 1974-es alkotmányban), lehetővé téve saját identitásuk kifejlődését. Ez azonban magában foglalta a nacionalizmus kialakulásának lehetőségét. Igaz, kezdetben csak a pániszlamisták vallottak a jugoszlávizmussal ellentétes nézeteket, a független állam kikiáltásának igénye csak a szerb nacionalizmus megerősödését követően, a horvát és a szlovén példák hatására erősödött fel.

A macedónok nemzettudata önmagában is fluid volt. Az első világháborút megelőzően egyesek önálló népnek, mások bolgárnak tekintették magukat. A két világháború között erőszakos szerbesítésre került sor, önálló nemzetként elsőként őket is a kommunista vezetés ismerte el. Az ohridi érsekség 1958-as felállítása, majd autokefál státusúvá nyilvánítása (1967) fontos lépést jelentett nemzettudatuk kialakulása felé. Nacionalizmusuk ezért csak megkésve, 1989-től kezdve erősödött fel. Jugoszlávia továbbra is vonzó maradt számukra, Poulton egyenesen úgy véli, ha az egységes állam fennmaradt volna, valószínűleg többen jugoszláv identitásúnak vallották volna magukat.

Az albánok esetében viszont ki sem alakult a jugoszláv eszme. A jugoszláv királyságban nem az állam integráns részeként, hanem idegen betolakodóként tekintették őket Szerbia „szívében”. Ezért erős szerb állami erőszakra került sor. A kommunista államban helyzetük fokozatosan javult, de ténylegesen csak az 1974-es alkotmány révén következett be változás. A gazdasági problémák és az albánok javára történő demográfiai változások ennek ellenére hamar konfliktushoz vezettek Koszovóban. 1981-ben már a köztársasági státus kivívásáért kezdődtek tüntetések. Nacionalizmusuk a szerbekét is felerősítette, ami hozzájárult Slobodan Milošević hatalomra kerüléséhez és végső soron Jugoszlávia felbomlásához. Bár az albánokat 1945 után kulturálisan nem nyomták el, önálló tagállamuk hiánya másodlagosságukra utalt.

Az egyes nemzetek után a tanulmánykötet harmadik részében Dejan Djokić, Dejan Jović, John R. Lampe, Radmila Radić és Mile Bjelajac egy-egy tanulmányában arra keresi a választ, hogy Jugoszlávia meghatározó vezetői mit értettek a délszláv eszme alatt, valamint, hogy milyen szerepet töltött be a jugoszlávizmus az állam bizonyos tartópillérei, mint például a hadsereg, az egyház vagy a gazdaság működésében.

Djokić és Jović egy-egy tanulmányban Sándor király illetve Tito jugoszlávizmusról alkotott nézeteit elemzi. Sándor számára a jugoszlávizmus egyet jelentett a centralizációval, a föderatív átszervezés pedig a jugoszláv-ellenességgel. Jugoszlávia, mint az ország 1929-től hivatalos elnevezése is a nemzet és az állam egységét volt hivatott kifejezni.

Tito és a jugoszláv kommunisták a szerb nacionalizmust tartották a két világháború közti Jugoszlávia bukása okának. Megoldásnak az ország föderatív átszervezését tekintették. Habár a rendszer szavakban hangsúlyozta, mennyire eltér a két világháború közti berendezkedéstől, valójában 1948–1953 között, a szovjet–jugoszláv konfliktus következtében, fokozódott a centralizáció. Ezt Tito is érzékelte és tényleges kísérletet tett a rendszer decentralizációjára. Így a kommunisták jugoszláv felfogásának nemcsak az 1918–1945 közötti berendezkedéssel szemben, hanem a szocializmus szovjet modelljével szemben is alternatívát kellett jelentenie. Ez ugyanakkor azt is bebizonyította, hogy ez az ideológia nem szolgált más célt, mint a politikai tettek formális igazolását.

A centralizált állam és a föderatív átszervezés szembenállása a kommunista időszakban is fennmaradt. Az elsőt a szerb Aleksandar Ranković, a politikai rendőrség főnöke, a másodikat a szlovén Edvard Kardelj képviselte. Kardelj szerint a szocialista jugoszlávizmus már nem megfelelő az államban élő nemzetek számára. Jugoszlávia csak addig maradhat fenn, amíg az egyes nemzetek érdekei ezt így kívánják. Az ország a nemzetek érdekei és a történelmi szükségszerűség miatt jött létre, mivel, véli Kardelj, a kis nemzetek nem lehetnek függetlenek az „imperializmus korában”.

A közös összetartó ideológia hiánya mellett több más tényező is hozzá–járult a délszláv állam összeomlásához. Gazdasági téren Jugoszlávia létrejötte óta komoly nehézségekkel küzdött. A két világháború között hiányzott az egyes térségek közötti integráció. A gazdasági unió szempontjából az 1954–1969 közötti időszak volt a legjelentősebb, a decentralizáció azonban felerősítette az egyes térségek közti különbségeket. Lampe megfogalmazása szerint a rendszer „fausti” alkut kötött a tagállamokkal a hatalom megőrzéséért (194 o.), amelynek következtében tovább nőtt az egyes tagállamok közti különbség, miközben hanyatlott a belső kereskedelem és elmaradt az újabb külföldi tőke bevonása. A rossz gazdaságpolitika 1989 után végzetessé bizonyult a kommunista párt számára.

Teljesen új megközelítésben elemzi a jugoszlávizmus szerepét Radmila Radić. A tanulmányt megelőzően csak kevesen vizsgálták az egyházak és a délszláv eszme közti kapcsolatot. Jugoszláviában a vallás soha nem töltött be összetartó szerepet az egyes népek között, a nemzeti egyházak küzdelme végső soron az állam felbomlását segítette elő. A két világháború között egy-két kivételtől eltekintve a jugoszlávizmusnak nem volt jelentős egyházi képviselője. A szerb ortodox egyház, bár az új államban elvesztette államegyházi státusát, üdvözölte a délszláv állam létrejöttét, hiszen így nem csak a szerb nép, hanem a szerb egyház is egyesült. A horvát római katolikus egyház végig konfliktusban maradt az állammal. A politikai vezetőkhöz hasonlóan széles körű autonómiát követeltek, a szerb vezetés szemében viszont erősen összekapcsolódtak a Habsburg-dinasztiával. Az állammal, illetve az ortodox egyházzal a viszonyt tovább mérgesítette a Vatikánnal 1935-ben megkötött konkordátum, ami a szerbek ellenállása miatt nem is lépett életbe. A második világháború csak rontott a helyzeten. Alojzije Stepinac zágrábi érsek támogatta a független horvát állam létrehozását, számos usztasa vezetőnél tett látogatást. A két egyház egymáshoz való viszonyában csak 1967 után következett be javulás.

Tito és a kommunista vezetés elvben nem tiltotta az egyházak működését, a gyakorlatban azonban a vallási tevékenységre korlátozta őket. Ekkor került sor az állam és az egyház szétválasztására. Az egyházakra erősödő nyomás az 1966-os brioni pártértekezletet követően csökkent, amit az autokefál macedón egyház létrehozása és a boszniai muszlimok helyzetében bekövetkező változás is jelzett. Az utóbbiak helyzetében bekövetkező változásban döntő szerepe volt annak, hogy Jugoszlávia az el nem kötelezett országok egyik vezetője lett.

Az 1970-es évek növekvő válságával párhuzamosan, nacionalizmus és klerikalizmus vádjával, újabb támadás indult az egyházak ellen. A régi értékek felbomlásával pedig felértékelődött az egyház értékmegőrző szerepe. A szerb ortodox egyházat erősen foglalkoztatta a koszovói szerbek helyzete, így a szerb nacionalizmus tartóoszlopává vált.

A jugoszlávizmus eszméje leginkább a hadseregben volt erős. Amint arra Bjelalac rámutatott, mindkét Jugoszlávia seregében tudatosan ügyeltek arra, hogy az egyes népek megfelelően legyenek reprezentálva. A világon egyedülálló módon, az 1974-es alkotmány írásban rögzítette a tagállamok közti egyensúlyt. A partizánharcok mítosza a hadsereg mítoszává nőtt. Az 1980-as évek nacionalista válságai viszont a vezérkarra is hatottak. Mivel nem léptek fel Milošević hatalomra jutása ellen, szerepük volt az egyes nacionalizmusok támogatásában és az ország felbomlásában.

A jugoszláv eszme történetében fontos szerepet játszott az értelmiség. Az ő szerepüket a negyedik fejezetben vizsgálja Ljubinka Trgovčević, Andrew B. Wachtel, Aleksandar Pavković és Jasha Dragović-Soso. Annak ellenére, hogy már 1914 előtt kísérletet tettek az egységes irodalmi nyelv létrehozására, a politikailag egységes állam megteremtését többségük mégis a távoli jövőbe helyezte. Először saját nemzetállamuk létrehozását tartották céljuknak. Az egységes délszláv kultúra megteremtésére a két világháború között három alternatíva kínálkozott: a szerb kultúra általánossá tétele, teljesen új kultúra megteremtése, illetve a három délszláv nép kultúrájának szintézise. Ez utóbbinak volt jeles képviselője a szobrász Ivan Meštović és az író Ivo Andrić.

Jugoszlávia válságával felélénkült az értelmiség kiútkeresése. A Szerb Tudományos Akadémia a független szerb nemzetállam megteremtését tekintette a legjobb megoldásnak. Fennmaradt ugyanakkor az egységes állam megőrzésének igénye is. Dobrica Ćosić szerb író demokratikus és pluralista föderatív államot, Milorad Ekmečić boszniai történész egyfajta nyelvközösséget képzelt el, ahol az állam minden lakosának jugoszlávként kellett volna meghatároznia magát. Szerinte erre nyelvük hasonlósága determinálta őket. Boris Vukobrat, a Franciaországban élő üzletember és filantróp a svájci kantonok mintájára 14 történelmi régióra akarta az országot osztani, melyek az Európai Közösséghez hasonlatosan működtek volna. Többekkel együtt ő is úgy vélte, hogy a kis népeknek nagy és erős államra van szükségük. A szerb értelmiség azért is támogatta az állam fennmaradását, mert csak így nem alkottak kisebbséget valamely országban. Nemzetállamukat semmilyen formában sem tartották képesnek arra, hogy elérje Jugoszlávia korábbi geopolitikai jelentőségét.

A válság elmélyülésével alternatív elképzelések is felszínre kerültek. Ezeket a zárófejezet tanulmányai (szerzőik Desimir Tošić, Branko Horvat, Ramadan Marmullaku és Aleksa Djilas) mutatják be. Tošić nézete szerint egyetlen valós alternatívát csak az 1963-ban Angliában megalakított Demokratikus Alternatíva csoportja kínálta. 1982-es tervezetük alapján Jugoszlávia öt egymással teljesen egyenrangú és szuverén állam közti unióvá alakult volna át. (Montenegró Szerbiával közösen döntött volna, hogy önálló tagállamot alkosson-e.) A közös kül-, védelmi és pénzügypolitikát kivéve, a tagállamok teljesen önállóan dönthettek volna saját ügyeikben. Szavatolták volna a gondolat-, a szólás- és a vallásszabadságot, a tulajdonhoz való jogot. Elképzeléseikről viszont sem a nyugati hatalmak, sem Jugoszláviában nem vettek tudomást. A demokratikus és föderális közösség megteremtését tűzte ki céljául a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés is.

A kötettel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a szerkesztő céljának tekintette, hogy a széthullást sok szempontú, soktényezős folyamatként ábrázolja. Szerencsére a széthullott ország területén élő szakértők közül nem a hangos nacionalistákat szólaltatja meg, hanem elemző értékeléseket olvashatunk a témával kapcsolatban. Arra azonban felhívja az olvasó figyelmét, hogy az eltérő nyelvi–kulturális háttér, valamint a történeti idő közelsége miatt ugyanazt az eseményt az egyes szerzők gyakran más megvilágításban látják, néhol az előítéletektől sem mentesen. Néhány esetben, mint például Aleksa Djilas személyes hangvételű esszéjében, a jugoszláv nosztalgia érződik ki.

Összegzésként elmondható, hogy a kötetben szereplő 21 tanulmány világos stílusban írt élvezetes olvasmány, amely a szerkesztő célkitűzésének megfelelően próbálja meg bemutatni és értékelni a jugoszlávizmus kialakulását, fejlődését, azt hogy mennyire nem volt képes összetartó szerepet betölteni az állam működésében, és ezáltal hogyan segítette elő magának az államnak a felbomlását. Mindezt térképek, a szerzők rövid életrajza, valamint hely és névmutató egészíti ki.

Dejan Djokić szerk.: Yugoslavism. Histories of a Failed Idea 1918–1992 (Jugoszlávizmus: egy bukott eszme története, 1918–1992). London, Hurst & Co., 2003. 356 o.

Vukman Péter