Klió 2006/3.

15. évfolyam

Tiroli, dél-tiroli, trentói egyházi közösségek a középkorban és a kora újkorban

 

 

Többéves vállalkozás eredményeként napvilágot látott kézikönyvet bocsá­tottak a téma iránt érdeklődők – elsősorban a szakemberek – rendelke­zésére a szerkesztők. A munka nem kevesebbre vállalkozik, minthogy három szom­szé­dos régió Tirol, Dél-Tirol és Trentino székes- és társaskáptalanjait, ágostonos és premontrei kanonoki közösségeit bemutassa a középkor és a kora újkor évszázadaiban. A munka és ezáltal a kötet előképéül is a tübingeni egyetemen korábban megindult kutatások és azok eredményeit tartalmazó kötetek szolgáltak, melyek a Baden-Württemberg tartományban található káptalanokat, apátságokat (Stiftskirche) állították vizsgálatuk középpontjába. A kötet ahhoz a – nyugodtan mondhatjuk – összeurópai kutatási irányzathoz csatlakozik, melynek fókuszában a középkori és a kora újkori egyházi közös­ségek komplex vizsgálata áll. A ’90-es évektől ismét reneszánszát élő székes­káptalanokat és kollegiális egyházakat vizsgáló elemzések az egyháztörténeti aspektus mellett nagy figyelmet fordítanak a társadalom-, város-, mentalitás-, családtörténeti tényezőkre, valamint az egyes intézmények személyi összetételét befolyásoló lokális, regionális, országos, nemzetközi (elsősorban a pápaság), személyes és politikai összefüggésekre.1 A kötet első része hét tanulmányt (hat német, egy olasz nyelvű) tartalmaz, melyeket a dolgozatok rövid bilingvis (német-olasz) kivonata követ. A második rész a régiókban található 14 egyházi közösségről készített részletes katalógus.

A szerkesztők jegyezte bevezetést – mely a vállalkozás és a kötet létrejöttét vázolja fel (és amely egy esetleges jövőbeni hasonló magyar projekt szempontjából sem érdektelen)2 – Sönke Lorenz rövid összefoglalása követi, az általa irányított tübingeni kutatócsoport munkájáról. (23–25. o.) 1999-ben indult a vállalkozás az egyetem honismereti és történeti segédtudományi tanszékén, melyet kezdettől fogva támogatott a Rottenburg–Stuttgarti Egyházmegye Akadémiája. A koordinációt végző háromfős team munkájába kezdettől fogva bevonta az egyetem hallgatóit, akik szemináriumi dolgo­zatokat, diplomamunkát, majd közülük többen doktori értekezést készítettek a tartomány egy-egy egyházi közösségéről. Mindezidáig öt nagy konferen­cián tárgyalták a kutatás szempontjából fontos részterületeket, ezek közül eddig három kötet jelent meg.

Helmut Flachenecker tanulmánya (27–31. o.) az alapítványi egyházak középkori alapfeladatait vázolja fel. A korábbi kutatások alapján többek közt rámutat arra, hogy a közös élet felbomlását követően ezek az intézmények fontossá váltak mind az egyházi (pápa, érsekek, püspökök), mind pedig a világi (császár, király, hercegek, grófok, városok) hatalmak számára, hiszen saját híveik bejuttatásával fontos pozíciókat tudtak szerezni az intézmé­nyekben, mely tovább erősítette helyzetüket az adott területen. Klaus Brandstätter a székeskáptalanok fejlődésének főbb jellemzőit mutatja be a kezdetektől az újkorig (33–41. o.). A székeskáptalanok különösen kiemelt helyet foglalnak el a Stiftskirchék között, hiszen történetük (és személyi állományuk is) szorosan összefonódott az egyes püspökök és az egyház­megye történe­tével, a környék egyéb hatalmi tényezőivel, amely egyben világi hatalmat is biztosított számukra. Ezért szenteltek kutatásuknak megkülön­böz­tetett figyelmet már a XIX. század vége óta, különösen Németországban. A székes­egyházak kanonoki közösségeiben a legfontosabb fejlődési-átalakulási folya­matok a XIII. századra lezáródtak. A szerző kiemeli az egyházi és világi uralkodók azon törekvéseit, hogy a kanonokok közül kerüljenek ki káplánjaik, diplomatáik, kormányzati szakembereik. Ez szintén Európa-szerte alkalmazott rendszer volt, amelybe természetesen Közép-Kelet-Európa országai is beleértendők. Megjegyzendő, hogy a szisztéma termé­szetesen fordítva is működött: az uralkodók egy-egy stallummal jutalmazták (fizették) a szolgálatukban lévő személyeket.3

Emanuelle Curzel tanulmányában (43–49.) a trienti egyházmegye vidéki papi közösségeit mutatja be. Az egyházmegye területén ugyanis a középkor folyamán klerikus közösségek folytattak közös életet a vidéki keresztelő­egyházakban és az alájuk tartozó kápolnákban. A püspökség területén egykor létező 80 plébánia közül 20 esetében kimutatható klerikus közösség, amely kvázi társaskáptalanként működött. E közösségek a XIII. század első felében gyakran összetűzésbe kerültek a püspökkel és a székesegyház kanonokjaival a közösség élén álló pap (Erzpriester) kinevezése miatt. Ezek a közösségek aztán a közös vagyon felosztása következtében egyre inkább csak bevételi forrást kezdtek jelenteni konkrét lelkipásztori feladatok ellátása nélkül (sine cura animarum), melynek következtében a XIV. század folyamán elsorvadtak. Megjegyzendő, hogy a középkori Erdély területén mintegy 20 ilyen közösség (Landkapitel) működött a szászok lakta területeken, ott dékánnak hívták a vezetőt.4

Margaret Friedrich a koraújkori osztrák egyházi közösségek általános fejlődését vázolta fel. (51–65. o.) A szerző rámutat a rendi politikában játszott fontos szerepükre, hiszen az uralkodókhoz közel álló intézményekről lévén szó, nagy szerepet játszottak a centralizált államigazgatás kiépítésében. Ugyancsak rövid áttekintést kapunk az egyházi közösségek barokk vallásosságban és az ismét fellendülő zarándoklatokban játszott szerepéről.

A tiroli kanonissza közösségekről nyújtanak áttekintést dolgozatukban Julia Hörmann és Ursula Stanek. (67–80. o.) Kiemelik annak fontosságát, hogy a szerzetesi közösségeket nem szabad az őket körülvevő tágabb kör-nye­zetből kiragadva vizsgálni, mindenekelőtt az egyes társadalmi csoportok velük szemben támasztott koronként változó igényeit kell szem előtt tartanunk. Így példának okáért tekintetbe kell venni az egyes alapítások hátterében egyértelműen kimutatható súlyponteltolódásokat: míg a korai közösségek esetében a világtól való elvonulás és a vallásos életforma álltak előtérben, addig a korújkorban egyre inkább az egyes kolostorok tagjairól való gondoskodás vált hangsúlyossá.

A tanulmányokat Walter Schneider összefoglalása zárja a vizsgált területek ispotályairól. (81–89. o.) A középkorban mintegy 50 út menti és ugyanennyi falusi, városi ispotály létét lehet igazolni. Sok esetben nem lehet egyértel­műen kimutatni, hogy az adott karitatív intézmény egyházi vagy laikus közösség (testvérület) irányítása alatt állt-e. Egyházi testületek közül a székeskáptalanok, lovagrendek, reguláris kanonokrendek működ­tetettek ispotályokat, míg a koldulórendek egyáltalán nem. A leprozóriumokat a szokásnak megfelelően a vizsgált régiókban is világi konfraternitások igazgatták. Lényeges különbség az olaszok lakta Trentino és a németnyelvű régiók között, hogy míg az előző területen a községi (falusi, városi) ispotályok patrocíniuma vagy a plébániáéval vagy pedig az ispotály melletti temploméval azonos, addig az utóbbiakban minden esetben Szentlélek a védőszentjük.

A kötet második részében helyet kapó katalógus (99–316. o.) igen könnyen használható, áttekinthető, ugyanakkor minden alapvető információt tartalmaz. A szerzők bevallottan a tübingeni minta, és a Helvetica Sacra kötetei5 alapján adták közre az adattárnak, katalógusnak szánt, de valójában annál sok esetben bővebb kézikönyvrészt. A következő elrendezésben találhatjuk meg az egyes intézményekre, közösségekre vonatkozó adatokat: 1. rövid információk – az intézmény elhelyezkedése (város, tartomány, egyházmegye), névváltozatok, patrocíniumok, alapítás ideje, kegyurak, feloszlatás dátuma; 2. történeti áttekintés, melyben minden lényeges adat (pl. káptalan felépítése, statútumok, személyi összetétel) szerepel; 3. kulturális jellemzők (iskola, egyetemi tanulmányok, tudományos művek); 4. építés- és művészettörténeti specifikumok (épület-, városépítészet); 5. az intézmény címerei és pecsétjei; 6. ábrázolások, térképek jegyzéke; 7. prozopográfia (prépostok, néhány esetben egyéb méltóságviselők is) 8. a testületre vonatkozó legfontosabb levéltári források. Végezetül nézzük a bemutatott intézmények listáját! A brixeni (Ludwig Tavernier), és a trentói székeskáptalan (Emanuele Curzel); a Miasszonyunk prépostság a brixeni székesegyház kerengőjében (Rainer Loose); az innicheni Szt. Candidus és Corbinianus prépostság (Egon Kühebacher); az au-griesi (Walter Landi, Plazidius Hungerbühler), a neustifti (Theobald Innerhofer), a St. Michael an der Etsch-i (Hannes Obermair), és a St. Florian an der Etsch-i (Walter Landi) Ágoston-rendi prépostság, a wilteni premontrei prépostság (Astrid von Schlachta), a waldei Miasszonyunk, a sopremontei Szt. Anna (Emanuele Curzel), a Santa Maria Coronata (Walter Landi), valamint a bozeni (Bernhard Mertelseder) társas­káptalan.

A kötet végén található a rövidítés- és az igen bőséges forrás-, valamint irodalomjegyzék (317–349. o.). A munkát 16 oldal színes képmelléklet egy színes térkép, valamint a szövegek közt elhelyezett táblázatok, térképek, pecsétrajzok, képek teszik szemléletessé. A mind tartalmilag, mind küllemében igényes kötetet bátran ajánlhatjuk az egyház-, társadalom-, művelődés-, művészettörténet (stb.) iránt érdeklődő hazai szakemberek figyelmébe.

 

Hannes Obermair, Klaus Brandstätter, Emanuelle Curzel szerk.: Dom- und Kollegiatstifte in der Region Tirol – Südtirol – Trentino in Mittelalter und Neuzeit – Collegialitŕ ecclesiastica nella regione trentino-tirolese dal medioevo all’etŕ moderna (Tiroli, dél-tiroli, trentói egyházi közösségek a középkorban és a kora újkorban). (Schlern-Schriften 329.) Innsbruck, 2006. 349 o.

 

Fedeles Tamás

1. Néhány a számos vonatkozó munka közül: BITTINS, Ursula: Das Domkapitel von Lucca im 15. und 16. Jahrhundert. Frankfurt/M., 1992. (Europäische Hochschulschriften, Reihe III. Geschichte und ihre Hilfswissenschaften Bd. 534.); GABATHULER, Martin: Die Kanoniker am Grossmünster und Fraumünster in Zürich. Eine Prosopographie von den Anfängen bis 1316. Bern, 1998. (Europäische Hochschulschriften, Reihe III. Geschichte und ihre Hilfswissenschaften Bd. 774.); HOLLMANN, Michael: Das Mainzer Domkapitel im späten Mittelalter (1306-1476). Mainz, 1990. (Quellen und Abhandlungen zur mittelrheinischen Kirchengeschichte. Bd. 64.); LEPINE, N. David: Brotherhood of Canons Serving God. English Secular Cathedrals in the Later middle Ages. Woodbridge, 1995. (Studies in the History of Medieval religion 8.); AUGE, Oliver: Stiftsbiographien. Die Kleriker des Stuttgarter Heilig-Kreuz-Stifts (1250-1552). Leinfelden-Echterdingen, 2002. (Schriften für südwestdeutsche Landeskunde 38.); KÖBLÖS József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Bp., 1994. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12.); FEDELES Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban (1354-1526). Pécs, 2005. (Tanulmányok Pécs történetéből 17.)

2. A magyarországi társaskáptalanok és kolostorok katalógusa már elkészült, azonban tényleg csak a legalapvetőbb információkat tartalmazza, így jelentősen bővíthető. Itt elsősorban a közösségek személyi összetételének feltárására (archontológia, prozopográfia) gondolok. F. ROMHÁNYI Beatrix: Kolostorok, társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Bp., 2000.

3. Ezt vizsgálta egy nemzetközi kutatócsoport: I canonici al servizio dello Stato in Europa secoli XIII-XVI. Les chanoines au service de l’ Etat en Europe du XIIIe au XVIe siecle. ed. MILLET, Hélene. Modena 1992.

4. MÁLYUSZ Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. passim; MÜLLER, Georg: Die deutschen Landkapitel in Siebenbürgen und ihre Dechanten 1192-1848. Ein Rechtsgeschichtlicher Beitrag zur Geschichte der deutschen Landeskirche in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1934-1936. (Archiv des Vereins für Siebenbürgisches Landeskunde 48.)

5. Pl. Die weltlichen Kollegiatstifte der deutsch- und französisch-sprachigen Schweiz. Ed. MARCHAL, G. P. Bern, 1977. (Helevetica Sacra II/2.)