Klió 2007/1.

16. évfolyam

A lengyelek szokásai mint történelmük meghatározó része

 

 

A neves krakkói történész, Andrzej Chwalba szerkesztésében, bevezetőjével és utószavával nemrég a lengyelországi, tehát nem csupán lengyel szokásokat a középkortól napjainkig tárgyaló, a maga nemében első szintézis jelent meg. A nagy formátumú, közel 450 lapos könyv négy részét fiatal történészek (Lidia Korczak, Marek Ferenc, Dobrochna Kalwa és Tadeusz Czekalski) írták. A kötet címzettjei humán, társadalom- és politikatudományi és közgazdász szakon tanuló egyetemisták, doktorjelöltek, valamint a legfelsőbb osztályokba járó középiskolások, tanárok és újságírók. Tudo­mányos igénnyel, de „köz­érthető és kommunikatív módon” íródott.

Chwalba koncepciója is történészre vall: hogy jobban megértsük őseink viselkedését, meg kell ismernünk szokásaikat. Ezek és a nyelv segítségével tudjuk megértetni és meghatározni magunkat. A szokások részét képezik a nemzeti dialógusnak, gondolkodásra késztetnek kultu­rális örökségünkről és feltárják a kulturális emlékezetet. Ha meg akarunk ismerni, majd érteni más nemzeteket, először meg kell ismer­nünk szokásaikat. Ez különösen lényeges a többek között a szokás­normák által szabályozott emberi kapcsolatok fokozódó globalizáló­dásának korában, az emberek közötti viszonyokat pedig, a jogi, erkölcsi, vallási normákon kívül, éppen a szokások alapelvei szabályoz­zák – szögezi le bevezetésében a szerkesztő. Úgy véli, a szerzők munkája nehéz volt, hiszen nagy ismeretanyagot igényelt olyan tudo­mány­­ágak területéről, mint a történettudomány, művelődéstörténet, antropológia, szociológia, etnológia, jogtudomány, etika és politológia.

Felsorolja a szokás négy definícióját, amelyeket bizonyos arányban mind alkalmaztak, mert „a szokás szó szélesebb, interdiszciplináris értelmezése teszi lehetővé leginkább történetének a lengyelországi és európai művelő­déstörténet és mentalitás összefüggésében való értelme­zését”. Az első meghatározás szerint a szokások erkölcsi kódex fajtáját jelentették, az erkölcsösség miatti aggodalom az ősök szokásinak betartása és megőrzése miatti aggodalom volt, illetve egyesek számára ma is az. A második definíció úgy tartja, a szokás a társadalmi együtt­élés normáiban megragadott minden­napi élet, amely benne foglaltatik a megszokásokban, szertartásokban és rítusokban, és amelyet a hagyomány és az emberi tapasztalat szentesít. Sokan folklór jellegű szertartásokat, megszokásokat és ceremóniákat látnak a szokásokban. A negyedik meghatározás hívei, a kulturális antropológusok kulturális kreációt vagy világképet értenek a szokásokon. „Az emberek nem annyira vagy nem csak konkrét szokások szerint cselekszenek, mint amennyire azokat saját elképzeléseik szerint maguknak teremtik [...] a szokások tartalmát és formáját jelentős mértékben az adott kor embereinek szellemisége és mentalitása határozta meg” – fogalmaz. Megjegyzi, hogy a szokások a leggyakrabban megfeleltek érdekeiknek vagy értékeiknek, valamint hogy magukban foglalták az emberek reagálását a szépre, boldogságra, fájdalomra vagy félelemre, tájékoz­tattak a szellem állapotáról.

A szerzők időrendben tárgyalják a lengyelországi lengyel, viszonylag nagy terjedelemben a zsidó, ukrán, fehérorosz, és kisebb mértékben a német, litván és örmény szokásokat. Ez indokolt, hiszen a régi Lengyelország területén, de még a két világháború közötti lengyel állam­ban is magas volt a kisebbségek aránya. Vitatható viszont, elég-e négy nagy korszak megkü­lönböztetése. A Középkori századok című részben a XV. század végéig tartó, bő félezer évről van szó. A kezdeteket illetően a 966-os évre, a keresz­ténység felvételére és egyben az államalapítás dátumára kell gondol­nunk. Az Újkori idők a XVI–XVIII. századot jelentik, és 1795-ben azzal zárulnak, hogy a három szomszédos nagyhatalom felosztja egymás között Lengyelországot. Gondunk a III., A felosztások korabeli és a világháborúk közötti Lengyel­ország című résszel van, amely egyébként a legterjedelmesebb. A szerkesztő bevezetőjében közli: nem látták indokoltnak, hogy a megszállás idejét (jóval több, mint egy évszázadot) elkülönítsék az 1918 végével kezdődő időszaktól, amikor újjászületett az önálló lengyel állam, „mivel nem képez éles határt a lengyel szokásrendszer történetében”. Számunkra ez azért kétséges, mert a nemzet életének hirtelen megváltozása egybeesett a felgyorsult civilizációs átalakulással. Az utolsó, Modern idők című részt kezdő időhatár helyeselhető, figye­lembe véve, hogy egy nemzet szokásrendszere lassabban változik, mint a politikai rendszerek. Az 1939-ben kitört II. világháború nemcsak hat éves német és szovjet megszállást jelentett, hanem az utóbbi – mindenekelőtt a háború következményeként – valójában 1989-ig folytatódott. A szerzők érdeme, hogy ezt az évet vitathatatlan cezúrának, politika-, művelődés- és szokástörténeti határnak tartva kitekintenek a közelmúltra.

A cél olyan koncepció kimunkálása volt, „amely a legteljesebben megmutathatja az egymást követő korszakok szokásainak folyamatos­ságát és ugyanakkor változékonyságát, valamint az antropológiai univerzumot”. Ezt hat tematikus fejezetben vélték elérni: 1. világkép, 2. család és otthon, 3. az asztal, 4. társasági élet és szórakozás, 5. a munka, 6. közélet. Talán csak a tanulás „elemző kategóriáját”, illetve annak önálló tárgyalását hiányolhatjuk. A legtöbb eddigi kutatónak a XVI–XVIII. század adott témát, a többi korszakkal, elsősorban az utolsóval kapcsolatosan a kötet létrehozói a legkülönbözőbb forrásokat, végrendeleteket, leltárokat, vegyes tartalmú régi nemesi kéziratgyűjte­ményeket, bírósági ügyiratokat, illemkódexeket, képzőművészeti és szépirodalmi alkotásokat, publicisztikai írásokat, kép- és filmanyagot, mechanikus dokumentációt, tanúvallomásokat, valamint nagy mennyi­ségű sajtóanyagot használtak.

A tényekben és adatokban rendkívül gazdag könyvből kis számú példát tudunk koronként kiemelni. A középkorban a „mieink–idegenek” oppozíció példái elsősorban a lengyel–német konfliktusok, de 1377-ben a lengyelek erőszakosan léptek fel a Lokietek Erzsébet környeze­tében élő magyarok ellen, akire fia, Nagy Lajos átruházta a Lengyel­ország feletti uralkodást. Akkoriban és a XVI. században a lengyelek a szomszédos államok polgárait nem számítva zsidók, örmények, olaszok, görögök tömegeit fogadták be, tehát toleránsak voltak az idegenek iránt. A korai építészet állapotának tanúsága, hogy a XV. század végén a kőépületek aránya 4 százalék, közülük a királyi és mágnási várak száma 150, a városi épületeké 500, a szakrális épít­ményeké 680 körül lehetett. A külföldiek gyakran bírálták a sokat evő és ivó lengyeleket, de dicsérték élelmüket. Egyesek hiányolták a bort, sör viszont bőven volt. Ekkor jelentek meg a nemesi nevek, amelyek többnyire a birtokra utaltak. A nemesség a közéletben való részvéte­lének, előjogainak, kötelező katonai szolgálatának és királyválasztói jogának köszönhetően már ekkor kezdte kivételesnek érezni magát.

Az újkorban – a XVI. századi viták után – a katolikus egyház nemcsak el tudta fogadni a nemesi ideológiát és szokásrendszert, hanem integrálódott is azzal. Állami és nem nemzeti öntudat alakult ki, az idegen ajkú nemesség gyorsan asszimilálódott – mint Magyar­országon. A protestantizmus, főleg a kálvinizmus fokozta a nő családbeli alárendeltségét. A korabeli konyhát a zsíros, csípős, savanyú és sós ízek jellemezték. A XVIII. században a felsőbb rétegek naponta már háromszor, sőt négyszer ettek, és a szeszesitalok közül a legtöbbet – európai viszonylatban nem túl sokat – a sörből ittak, a borok közül a magyar volt a legkedveltebb. Nagy értéknek számított a vendégszeretet. A keresztény egyházak ördögi találmánynak tartották a táncot. A XVI. században igen gyors városfejlődés a későbbi háborúk miatt lelassult.

A függetlenségét vesztett Lengyelország társadalmának agrár jellege a két világháború közötti időkig megmaradt, de az erős urbanizáció, a kialakuló igazi nagyvárosok döntő mértékben befolyásolták a szokásokat. Ezek túlnyomó részét a nemesektől vették át a többiek. A világháborúk között már 700–800 ezren olvastak rendszeresen könyvet. Az értelmiségi és földbirtokosi család 1918 után elvesztette a nemzeti azonosság támaszaként játszott politikai szerepét, bár továbbra is a hazafias és tágabb értelemben a világnézeti értékek fő közvetítője maradt – írja D. Kalwa. A Nobel-díjas Wladyslaw Reymont Az ígéret földje című regényéből idéz, amikor a született arisztokratákat utánozva palotát építő „pénzarisztokrata” gyárost jellemzi: „Mindenki villát (az eredetiben: palotát – D. M. I.) épít, hát én is építettem, mindenkinek van szalonja, nekem is van [...] sokba kerül, de annyi baj legyen, hadd lássák az emberek, hogy Müllernek kastélya van s azért mégis jobban szeret a régi házacskájában lakni.” (Mészáros István és Havas József fordítása.) A könyvrészlet szerzője az „igazi” arisztokraták szokásait és igényeit kielégítő házat Boleslaw Prus A bábu című regényében található leírással mutatja be. A két világháború között végbement „az asztal demokratizálódása”, vagyis a különböző nagy társadalmi csoportok étkezése egységesedett. A vodkaivás gyakorivá válása az ország oroszok által megszállt területét jellemezte. A Tátra, mindenek­előtt Zakopane a XIX–XX. század fordulóján a „modernistáknak” köszönhetően vált divatossá. Eddig az időig – amint azt A bábu tanúsítja – a gazdag nemesség szemében szégyen volt pénzügyekkel foglalkozni és a gazdagságot kimutatni. Az otthon privát szférája és szokásai, valamint a nemzeti jellegnek az öltözékkel való demonstrálása a függet­lenség elvesztését követően váltak fontossá. „A lengyel vallásosság sajátosságai között a hit és a nemzeti identitás egy egésszé olvadtak össze” – állapítja meg a szerző.

Az 1939 utáni időkről a könyv legrövidebb, vállaltan vázlatosabb része szól. T. Czekalski kijelenti: „a civilizációs változások előidézték a társadalom jellegének falusi-városiról városi-falusivá változását [...] Az 1989 előttit, a totalitárius rendszerben létrejött „sors társadalmának”, a rendszerváltozás utánit „a választás társadalmának” nevezi. A mindennapi élet átpolitizálása megnehezítette a „szokások kifejezését”. Úgy ítéli meg, az emberek viselkedésének szférájában a Varsó és az ország északkeleti vagy délkeleti végei közötti távolság óriási. A 60-as években a lengyelek a franciákat és a magyarokat tartották a leg­rokonszenvesebbeknek. Megfontolandó szavai: „A szocializmust elvetve a kommunizmus utáni társadalomnak nem volt saját, kidolgo­zott érték­rendje [...], tolerálja az adók nem fizetését, a városi közleke­dési eszközzel menetjegy nélkül való utazást vagy a munkanélküli segély jogtalan felvételét.” A kötet e része nagy teret szentel az 1976 utáni máso­dik nyilvánosságnak és általában a diktatórikus hatalommal szembeni ellenállásnak. Az egyházak és a vallásosság meghatározó szerepéről tanúskodik, hogy 1946-ban választani lehetett a polgári és az egyházi házasságkötés között, majd 1958-tól előbb polgári házasságot kellett kötni, amivel az egyházi aktus elvesztette állami elismerését. Ezt 1998 után kapta vissza. Lakodalomra városban átlagosan mintegy 70, falun 150-200 vendéget hívnak. A 60-as években pszichológusok hívták fel a figyelmet arra, hogy a túlságosan elfoglalt apák, nevelési feladataikat elhanyagolva, nem adtak mintát fiaiknak a férfiasságból. A 70-es évek közepétől a 80-as évek végéig a lengyel konyha jellegét meghatározó döntő tényező az élelmiszerhiány volt. Kialakult a sorban állás és a megfelelő ismerősök révén történő beszerzés technikája. Lengyelországban nem terjedtek el a korlátozott idejű társasági össze­jövetelek, és az ilyesmi kínálás nélkül szinte elképzelhetetlen. Kivételes és költséges alkalom a gyerekek első áldozása. A német és szovjet megszállás alatt hazafias kötelességnek számított a kevéssé hatékony munka végzése, amelyet csak a háború utáni gyors újjáépítésben kísért spontán, de rövid ideig tartó lelkesedés. A rendszerváltozást követően, jórészt a tömeges utcai kereskedelemnek és a belőle való meggazda­godásnak köszönhetően új eszmény született: a gazdasági siker embere. A politika iránti érdeklődés 1989 után hamar lelohadt. Lengyelek millióinak fogalmuk sincs, kire szavaznak, és nem ismerik a pártok programját.  Már 1990-ben egy lengyelül rosszul beszélő, külföldön élő jelölt a burleszkek stílusában, indián felesége segítségével, mint a dzsungel és a „negyedik dimenzió” kedvelője, az elnökválasztás első fordulójában megelőzte a rendszerváltozás egyik vezéralakját, Tadeusz Mazowieckit, az első nem kommunista kormány miniszterelnökét.

Összegzésében a szerkesztő megállapítja: a szokások lassabban változtak, mint a civilizáció, amit a XX. századig jórészt azzal magyaráz, hogy a társadalom alapvetően agrár jellegű volt és mint ilyen, a termé­szethez kötődött szorosan. A változások az ország nyugati részén gyorsabban mentek végbe, mint keleten. A nagy társadalmi csoportok szokásai a XIX. és elsősorban a XX. században kezdtek egységessé válni. Ma is erősen élnek a vallási hittel összeforrt szokások. A több mint egy évszázados idegen megszállás különösen a társadalmi elitben és az értelmiségben kialakította a nemzeti szokások, dalok, nyelv, szertartások és rítusok megismerésének, dokumen­tálásának, majd terjesztésének igényét és kötelességét.

A könyv fő értéke, hogy nemcsak a lengyel szokások leírását adja, hanem társadalmi, kulturális, politikai és civilizációs jelenségeket elemez. A szerkesztő a mű végén utal az összehasonlító tanulmányok folytatásának szükségességére. Ezzel annál inkább egyetértünk, mert olvasás közben gyakran felvetődik bennünk: szokások tömege meg­egyezik azokkal, amelyekkel a kelet-közép-európai régióban vagy egész Európában találkozunk. Indokolt, hogy a szerzők teljes mértékben figyelembe veszik az egyes társadalmi csoportok szokásrendszerében meglévő eltéréseket. A módszertani mintaként nálunk is haszonnal forgatható könyv minden fejezetének végén bőséges bibliográfiát találunk. Kár, hogy az illusztrációk hiányoznak belőle.

 

Andrzej Chwalba (szerk.): Obyczaje w Polsce. Od sredniowiecza do czasów wspólczesnych (Szokások Lengyelországban. A középkortól a modern időkig). Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa, 2005. 447 o.    

 

D. Molnár István