Klió 2007/1.

16. évfolyam

A múlt, amely nem akar múlttá válni

 

 

Az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából és tiszteletére készítette el a Jyväskyläi Egyetem történelmi intézetének két oktatója a „Magyar népfelkelés, 1956” című monográfiát. A két kutató már korábban is foglalkozott a XX. századi magyar történelemmel és az ’56-os forradalommal.1 Az 1956-os események előzményeit és annak utóéletét feldolgozó könyv a magyar történetírás újabb eredményeire, dokumentumkiadványaira, a szerzők levéltári és sajtóanyagban végzett kutatásaira és számos interjúra (pl. Outi Karanko-Pappal, az ELTE finn lektorával készült interjúra) alapszik.

A monográfia két nagyobb részre tagolódik, amelyeket egy rövid átmenet kapcsol össze. Az első részben az ’56-os eseményekhez vezető előzményeket és a forradalom eseményeit, eredményeit, leverését és utórezdüléseit mutatja be (I. Magyarország tanácsrendszere, II. A nép­felkelés nyitánya, III. Az első öt nap, IV. A népfelkelés győzedelmes pilla­na­tai, V. A népfelkelés leverése és Kádár kormányának megala­kulása, VI. A népfelkelés utójátékai). A szerzők bemutatják a Rákosi-rendszer gazdaság- és társadalompolitikájának hátrányos következmé­nyeit és a társadalmi ellenállás kibontakozásának eseményeit, majd az október 23-án kezdődő diákmegmozdulások részleteit. A forradalom országos kiterjedését és az egyes városokban történteket, a budapesti és vidéki események első öt napját és Nagy Imre kormányzati pozícióba kerülését és az új kormány politikai és személyi összetételét a könyv részletesen tárgyalja. A forradalom győzelmének pillanatai és a demok­ratikus szervezetek, intézmények és pártok bemutatása mellett a külpolitikai helyzet elemzése fontos részt kap. Külön kitérnek a szovjet-magyar viszony, és a szovjet vezetés döntéseinek bemutatására. Az ENSZ, az USA és a Nyugat reakcióira és lehetőségeinek mérle­gelésére. A forradalom leverését és a Kádár János vezette ellenkormány megala­ku­lását több részletes térképpel (hadműveleti tervek az ország és Budapest megszállására) és korabeli sajtó és rádió idézettel teszik könnyebben értelmezhetővé. A november 4-ét követő megtorlás és a Kádár-kormány hatalmi helyzetének megszilár­dulásával párhuzamosan fellángoló ellenállás, a forradalom utójátékai, majd a résztvevők felelős­ségre vonása, az új kormány bel- és külpolitikai legitimációjának és stabilizációjának nehézségei elemzését, amit Nagy Imre és társai perének pontos bemutatása zárja le.

A szerzők kiválóan mutatják be a Kádár-rendszer és annak legfon­tosabb politikai, gazdasági és társadalmi jellemzőit, a szemléletében uralkodó legfontosabb különbséget a Rákosi-diktatúrától – „Aki nincs ellenünk, az velünk van” – jól érzékeltetik. A rendszer sajátossága volt, hogy erős kontroll alatt tartotta a lassú átalakulást, amely az embe­rek életszínvonalának és közérzetének javítását szolgálta, ugyanak­kor a hatalmi struktúra önma­gának szabott korlátokat, amelyeket nem lehetett áthágni. Cserébe a társada­lomnak csendes szövetséget ajánlott, amely a magánélet viszonylagos érintetlenségét jelentette, de le kellett mondani a szabadságról, a politika és a közélet nyitottságáról, a szabad mozgásról külföldre és az emlékezésről, amely a forradalom hőseit illette volna meg. A kádári puha diktatúra bemutatása képez összekötő fejezetet (VII., VIII. fejezet) a forradalom eseményeinek és megtorlásának bemutatása és ’56 utóéletének elemzése között.

A szerzők külön fejezetet szenteltek a forradalom finnországi fogadtatá­sának és ottani megítélésének, valamint a finn hivatalos politika, a kormányzat és a köztársasági elnökök (Urho Kekkonen, Mauno Koivisto) a Kádár-rendszerhez való viszonyának bemutatására (IX. fejezet). A finn sajtóban napvilágot látott híradásokat és a finn külpolitika lépéseit elemzik, de helyet kapnak a civil kezdeményezések, a segélyszervezetek által nyújtott adományok bemutatása is. Elsősorban Kekkonen köztársasági elnök látogatásai alatt írott naplófeljegyzé­sek­ből tudhatjuk meg, hogyan próbáltak meg támogatást nyújtani a Kádár-rendszer elszigeteltségének enyhítésében. A későbbiekben rendszeressé váló finn–magyar baráti látogatások alkalmával Kekkonen és Koivisto is elismerően nyilatkoztak Kádárról, 1970-ben pedig Finnország és Magyarország között eltörölték a vízumot.

A következő fejezetekben az 1956-os forradalom történeti és történetírói megítélését, majd a rendszerváltást megelőzően napirendre került újraértel­mezést mutatják be (X–XI. fejezet). A rendszerváltás eseményeit is ennek tükrében értelmezik, hangsúlyozva ’56-nak a harma­dik köztársaság kikiáltásában és az új politikai elit formálódásában, identitáskeresésében betöltött szerepét. Részletesen tárgyalják az ’56-os események értelmezésének történeti problematikáját: forradalom és szabadságharc, vagy népfelkelés volt-e 1956-ban? A szerzők objek­tíven közelítve a népfelkelés terminust választják (a könyv címében is a kansannousu – népfelkelés – szerepel). A rendszerváltást közvet­lenül megelőző események közül külön foglalkoznak Nagy Imre újra­temetésével, az MSZMP-irányítás, Kádár János és Grósz Károly, vala­mint Pozsgay Imre szerepvállalásával. Majd a „négyigenes népszava­zás” körül­ményeit és az első szabad választást elemzik. Ezekhez kapcsol­ják az azóta eltelt 16 év politikai térképének, kormányainak és választási eredmé­nyeinek bemutatását.

A könyv utolsó fejezeteiben az új magyar demokráciát, annak szim­bólumait és jelképeit, illetve azok ’56-os vonatkozását bontják ki. Ebben helyet kap Nagy Imre újratemetésének szimbolikája, a magyar címer és a magyar korona kultikus és kollektív identitást meghatározó értelmezése, a nemzeti zászló, címer és a hivatalos ünnepek törvényi szabályozásának kérdései. A magyar filmművészetből Mészáros Márta „Temetetlen halott” alkotását említik meg, mint 1956 nemzeti múltba való beillesztésének egyik legújabb próbálko­zását. A politikai elítéltek rehabilitációjának törvényi rendezését érdeminek tartják, de a titkos­szolgálatok teljes nyilvánosságra hozásának elmulasztását károsnak ítélik. Gondolatmenetüket egészen napjaink politikai „húzd meg-ereszd meg” csatáiig vezetik, amelyben a Terror Háza és a Habsburg-Intézet finanszírozását hozzák példának. A szerzők összegzéskép­pen az 1956-ban megfogalmazott 16 pont követeléseit és azok megvalósulását elemzik, értelmezésükben mind teljesült, több még a Kádár-érában.

Az 1956-os eseményeket és az azt követő fél évszázadot a szerzők olyan múltnak tekintik, amely nem tud múlttá válni, mert a politika nem engedi azt. A pártok, társadalmi csoportok ma is kisajátítják ’56-ot, megosztják a magyar társadalmat, ami két finn történész olvasatából gyakran furcsa, nem egyszer nevetséges helyzetet eredményez.

A szerzők kutatásai és a legújabb magyar szakirodalom kiváló ismerete, valamint ezek ötvözése olvasmányos, forrásidézetekkel és gazdag képanyaggal illusztrált munkát kínál a finn, magyar történelem iránt érdeklődő közönség számára, rávilágítva a múlt és jelen élő kapcsolatára, ellentmon­dásainkra és „történelmi terheinkre”.

 

Anssi Halmesvirta–Heino Nyyssönen: Unkarin kansannousu 1956 (A magyar népfelkelés, 1956). WSOY, Helsinki-Juva, 2006. 288. o.

 

Nagy Vince Róbert

1. Kádár’s Hungary – Kekkonen’s Finland. Hungarologishe Beiträge 14. University of Jyväskylä, Szerk. Halmesvirta, Anssi, Jyväskylä, 2002. Anssi Halmesvirta: Co-operation across the Iron Courtain: Hungarian-Finnish Scientific Relations of the Academies from the 1960s to the 1990s. Studies in General History 12. Jyväskylä, 2005.