Klió 2007/1.

16. évfolyam

Indoeurópaiak (II. rész)*

 

 

A 4. fejezet a nyelvföldrajzzal, az 5. pedig a nyelv és a kultúra viszo­nyával foglalkozik. Föntebb már esett szó a nyelvfa- és a hullámelmé­letről, amelyeket a 4. fejezetben a szerző részletes vizsgálatnak vet alá. Annyit érdemes megjegyezni, hogy az előbbi diakronnak („verti­kálisnak”) fogható fel, az utóbbi szinkronnak („horizontálisnak”), és ahogy a két saussure-i megközelí­tési mód csak együttesen alkalmazva ad teljes képet, ugyanúgy e két elmélet is csak egyesítve viheti előbbre a kutatást (ld. 132–133. o.). A nyelvi konvergencia, illetve a Sprach­kreuzung annyiban érdekli a magyar olvasót, hogy Trubetzkoy megfelelő nézetéről kapunk híradást, aki azt feltételezte, hogy az indoeurópai alapnyelv közbülső láncszem volt az ural-altáji és a kaukázusi valamint a régi mediterrán nyelvek között (136. o.). A „megszakí­tásos egyensúlyi helyzetek” elméleténél érdemes egy pillanatra megállni. Így fordítja le a szerző Dixon punctuated equilibrium terminusát, amelyet nem egészen pontosan vezet be, amikor úgy fogalmaz, hogy ez alternatív javaslat volna az általánosan elfogadott folyamatosságot feltételező elméletekkel szemben. Talán megbocsátja a történész olvasó, ha ismét a nyelvészet kerül elő: az egyensúly (equilibrium), illetve annak megbomlása, az egyensúlyra való törekvés és az egyensúly újbóli elérése igen fontos fogalmak minden rendszer alapú megközelítésben, különösen a hangtan területén, ahol Martinet már régen, éppen fél évszázaddal ezelőtt forradalmi megfigyeléseket tett.31 Martinet előtt tíz évvel pedig Lévi-Strauss gesztussal élt és elégtételt adott a nyelvészetnek, amikor azt írta, hogy a társadalom­tudományok tanulhatnak tőle metodológia tekintetében. Ezt később a könyvében is megismételte.32 Giannakis a punctuated equilibrium fogalmát (Nettle nyomán) némi kritikával illetve ismételten „magára a történelemre” utal mint a folyamatok alapvető hordozójára (140. o.). Ez feltétlenül helyes. P. Schrijver, a Müncheni Egyetem keltológusa is felhívta a figyelmet erre az új elméletre, és azt a feltűnő tényt, hogy a korai kelta nyelvi fejlemé­nyek­ben egy kb. ezer éves stagnálási periódust hirtelen radikális változás követ, az elmélet szellemében a késő Római Birodalom változásaival, illetve a birodalom bukásával hozta összefüggésbe.33 Ez a példa kísérlet a történelem inter­diszciplináris kiterjesztésére. Nyilvánvaló, hogy az equilibrium megléte, illetve hiánya a görög nyelv fentebb említett két fázisában ilyen megközelí­tésben is értendő.

A nyelv és kultúra, illetve a nyelv és társadalom bonyolult összefüg­géseit elemző következő fejezet elnagyoltnak tűnik, különösen amikor a szerző a fentebb már említett, de sehol jól ki nem fejtett „tér–idő” dimenziójába helyezi a két összetevőt. A nyelvi és az a köré épülő kulturális anyag kap­csola­tát a geológia és a paleontológia viszonyához hasonlítja (157. o.). Egyet lehet érteni azzal, hogy a nyelv és nyelvészet, illetve a társadalom és szociológia összehasonlításában, az előbbiek módszeresebben kutathatók, mivel a tárgyuk koherensebb. Nyelv és társa­dalom viszonyát dinamikusnak és dialektikusnak lehetne nevezni azzal a megszorítással, hogy a nyelv autonóm is: tükröz, de nem mechanikusan (160–161. o.). Némileg ellent­mond a dialektikus elvnek a szerző, amikor a nyelvet öntörvényűbbnek tartja: a társadalmat nem lehet nyelv nélkül elemezni, míg az utóbbit, szerinte, lehet az előbbi nélkül (164. o.). A nem mindenben meggyőző okfejtésű fejezetet Giannakis G. Vico időszerűségével és méltatásával zárja. Fentebb már észrevételt tettünk a „mély-” és „felszíni struktúra” említésével kapcso­latban, amelyekről a szerző ebben a fejezetben ír, véleményünk szerint szervetlenül. A problematika nagyon is lényeges, de kérdés, mennyire felel meg az itt tárgyalt könyv címének. Szintén kifogásoltuk, hogy a „spirális” fontos fogalmát a szerző nem köti semmilyen névhez. Vico a felvilágosodás és a romantika okán jelen van a görög tudományos gondolkodásban, de Giannakis nem erre látszik utalni. Lehet, hogy az olasz filozófust manapság mindkét országban újra felfedezik? Ld. magyarul Nagy József monográfiáját, amely történeti és nyelvészeti fogalmakat is elemez.34

A 6. és a 7. fejezet a nyelvészeti paleontológiával, illetve a nyelvészet és a régészet viszonyával foglalkozik. A szétválasztás mesterségesnek hat, hiszen a nyelvészeti paleontológia éppen az interdiszciplinaritás jegyében született, és a régészet ennek a területnek fontosabb alkotó­eleme mint más nem nyelvészeti összetevők. Valóban, a következő, 7. fejezetben (199. o.) Giannakis ismét ír a hatodikban említett módsze­rekről. Ugyanabban megint szól a metodológiáról, amit csak üdvözölni lehet; a hasznáról fentebb már említést tettünk. A címet adó terminus, német előzmények alapján Adolphe Pictet nevéhez köthető: ő használta először a paléontologie linguistique kifejezést  1859–63-ban (Sz., 171–172. o.). Különböző nevek és elméletek felsorolása mellett olyan tudományos segédeszközöket ismerhetünk meg mint a C–14-es datálási módszer vagy az archeometria. Valószínűleg minden nyelvész egyetért abban, hogy a jelentésmechanizmus Saussure-re vissza­menő elmélete vagy J. Trier mezőelmélete igen lényeges problémák (181. o. skk.), de hozzátenné, hogy mindez egy elméleti bevezetésbe kívánkozik, és mindennek legfeljebb az indoeurópai nyelvészethez van köze, kevésbé a könyv tulajdonképpeni témájához. A 187. oldalon (18. j.) és másutt is, jó kifejtés nélkül, a könyv a nyelvi ökonómiát érinti, amelyet részletesen Martinet dolgozott ki. Az alapjelentések rekonstruálásának a problémája és ezek szerepe az ún. őshaza ma még nyitott kérdésében talán pedáns szemantikai bevezető nélkül is világos. Fontos viszont az utolsó három oldal, ahol a szerző Szemerényi Oszvald munkáira hivatkozva megállapítja, hogy a preindoeurópai társadalmi szervezet Omaha III családi típusúnak tűnik,35 valamint a társadalmi hierarchiáról és annak fizikai színteréről ír Benveniste és mások nyomán (191–193. o.).36 Eredeti megfigyelés a hetedik fejezetben, hogy a nyelvészet és a régészet viszonya komplementer: a népcsoportok meghatározásánál az előbbi adatai közvetlenek, a régészetéi közvetettek (195. o.). A következőkben a szerző hosszan ismerteti és méltatja a XX. század elején született és számos eredményt hozó Wörter und Sachen meg­közelítési módot (ilyen címmel folyóirat létezett), majd az „őshaza” problémáját, és némi habozással Marija Gimbutas javaslatát követi, aki az eredeti indoeurópai szállásterületet a dél-orosz sztyeppére helyezi, és az ún. kurgán-tradícióról beszél (200–201., 208–209., illetve 210–211. o.).37 Az indoeurópai és más nyelvek közötti kapcsolatokra ismét kitér, és a finnugor egyezéseket olyan fontosaknak gondolja, hogy a genetikus rokonságot sem tartja lehetetlennek (204. o.). A finnugor őshazát – őszerinte – minden kétséget kizáróan az Uraltól dél-nyugatra kell lokalizálni (uo.). Megjegyezhető azonban, hogy ez a terület még a magyar őshaza esetében sem biztos.38

A 8. fejezet a nyelvi rekonstruálás és a tipológia viszonyával fog­lalkozik. A legfontosabb meglátás, hogy az utóbbi segítheti az előbbit, viszont nem alkalmas arra, hogy a rekonstrukciós eredmé­nyeket megkérdőjelezze (221. o.). A zárógondolat (uo.) helyes, de máshova kívánkozik: az egyoldalú, szubjektív következtetések legjobb ellenszere az interdiszciplinaritás. Nyelvészeti eredmények segíthetik az ősrégé­szetet, az őstörténetet, így pl. az indoeurópaiak társadalmi szervezetére, lakhatási viszonyaira irányuló kutatásokat, de fordítva még szeren­csésebb a helyzet: a régészeti (és a tipológiai) eredmények jobban tudják a támogatni a nyelvtudomány feltételezéseit.

A 9. fejezet a genetika szerepét tekinti át. Ez a tudományág korunk­ban komoly fejlődésen ment és megy át, a javaslataira oda kell figyelni.39 Tézisei több esetben meglepő párhuzamosságot tárnak fel a nyelvészet eredmé­nyeivel, illetve a nyelvek egymás közti rokonságával. Azonban a szerző által is többször hangsúlyozott interdiszciplinaritáshoz az is kell, hogy az együttműködő kutatók egymás területeit ismerjék valamennyire, hogy a tudományos szint követelménye ne szenvedjen csorbát. A szerző megemlíti Cavalli-Sforza munkásságát és eredmé­nyeit, amelyek szerint úgy tűnik, a mai ember (a Homo sapiens sapiens) egy 200 000 évvel ezelőtt élt „Évának” becézett afrikai ősanyától szárma­zik (228. o.). A dolog természetesen bonyo­lultabb; az emberi faj ennél jóval idősebb. A nyelv (a pre-indoeurópai alap­nyelv?) „genetikailag tesztelt” eredetét még akceptálni lehetne éppen ilyen késői datálással is, de a ma már több millió évesre becsült emberiség monogenezise jelenleg általánosan elfogadott. Embert nyelv nélkül elképzelni elég nehéz.40 Akiket nem köt a genetika, jóval korábbi keletkezéssel szá­molnak. Mindez óvatosságra int, és erre a szerző is figyelmeztet (234–236. o.).

A könyvet záró utolsó fejezetek – bár talán eltérő rátermettséggel vannak kifejtve – nagyon fontos témákat érintenek, ugyanakkor inkább nyelvészetiek és filológiaiak. Így a 10., amely a nyelvészeti rekonst­rukciók realitását vizsgálja. Itt érdemes visszautalni arra, hogy egzakt módszerekkel elért érté­kel­hető eredményekről van szó. Az olvasóközön­ség hálás lehet a szerzőnek többek között a módszeresség és a rendszer-alapúság követ­kezetes és megalkuvást nem ismerő hangsúlyozásáért (ld. pl. a 10.6. és 10.7. paragrafusokat), még akkor is, ha – érzésünk szerint – a tudományosságot túl gyakran emlegeti, miközben a filológiai akribeia területén a könyve sok kívánnivalót hagy maga után. Amennyire dicséretes az intenció, annyira sajnálatos, hogy néha kisiskolás hibákat vét, az pedig bosszantó, hogy a „Schleicher meséje” címen ismertté vált rekonstrukció mindhárom változa­tának a forrásmegadása hibás (254–255. o.). Egy érdeklődő kezdő nem tudja, mitévő legyen, ha az első közléseket kívánja megtalálni, a szakember pedig keresgélhet. Aztán rájön, hogy az idézetek az EIEC szerintiek. Ott minden világos is. Mindezt betetőzi, hogy az enciklopédia a saját 1997-es, tehát a Giannakisénál 17 évvel modernebb variánsát is közli. Ez elkerülte a szerző figyelmét. Vagy a tipográfus képességeit haladta meg? Akkor hát lenne legalább utalás D. Q. Adams lexikoncikkére („Schleicher’s Tale”, EIEC 500–503)!

A 11. fejezet a nyelvészet és a filológia kapcsolatát elemzi, és bár vannak ellentétes nézetek (így Saussure-é, ld. 266. o.), aki – hozzá­tehetjük – az általa bevezetett szinkróniát és diakróniát is szembeállította – véleményünk szerint értelmetlenül, a szerző csak helyeselhetően a kettő együttes figyelembevétele és általában a multidiszciplinaritás mellett voksol (266–273. o., amint korábban is pl. a 159. oldalon). Fentebb írt már röviden a filológia indogermanisztikai megközelítéséről és a „komparatív filológiáról” (76–78. o.), ahol a mítosz­kutatást is említi. Kerényi és Jung nevét nem találjuk, ők tehát nem indo­európai keretekben gondolkodtak. A filológia és a nyelvészet össze­kapcsolása amúgy evidens: ld. pl. E. Schwyzert (Griechische Grammatik, I, 1939: 24). Az utóbbi terület talán komolytalan is filológiai alapok nélkül (a történeti biztosan), míg a filológia csak nyer, ha rálátással bír a nyelvészetre. Hasonló interdiszciplinaritás szerintünk minden tudomány­ban alapvető, az indogermanisztikában pedig alighanem elengedhetetlen (vö. 77. o.). A filológia elfogadása azonban filológiai pontosságot és megbízhatóságot is jelent, egy olyan követelményegyüttest, amelyet a gyökereiben az alexandriai iskoláig visszanyúló klasszika-filológia fogalmaz meg, s ebben a tekintetben Giannakis nem mindig üti meg a mértéket. Az itt recenzeált könyvben nagyszámú, éppen filológiai pontatlanságot találunk, és hogy nem egyszeri véletlenről van szó, bizonyítják korábbi észrevételek (pl. Kratylos 49, 2004: 98). Ha német neveltetés eredményeként is, a magyar olvasó – hogy csak nagyon kevés nevet említsünk – Harmatta János, Moravcsik Gyula, a koráb­biak közül Kerényi Károly, még korábbról Ponori Thewrewk Emil tudomá­nyos attitűdjét tekinti mércének és nem enged a szintből. A fejezet egy része szószaporító (mint pl. a 11.4. paragrafus), egy része banális igazságokat fogalmaz meg, amelyek alátámasztásához nem kis nevet – R. Antilláét – használ fel. A megfogalmazások sora után az egyetlen lehetséges következtetésre jut: a két terület összekapcsolása „nyilván­való” (265. o.). Hiába hangsúlyozza sokadszorra a történelem, a nyelvészet és a filológia együttműködését, említ módszerességet és szigort, tűz ki célul maximális akkurátusságot szinte már mániákusan, – a következőkben egyenesen „precíziós filológiát” posztulál (filologÛa akribeÛaw, 282. o.!) –, a recenzens nem tud másra gondolni, mint hogy Giannakis nem járta ki a filológai iskolát.

A 12. fejezet az etimológiával foglalkozik, ami – megjegyezhetjük – egyfajta kultúrtörténet is: messze túlmutat a lingvisztikán, és eredményeit a legkülönbözőbb tudományok felhasználhatják. Fontos elv, hogy a rész mindig régebbi az egésznél, tehát összetett vagy képzett szavaknál, derivátumoknál (275. o).

A könyvet a szerzőhöz legközelebb álló kérdés, az indoeurópai költői nyelv tematikája zárja, amely egyúttal talán a legjobb fejezet is. Olyan területről van szó, amely „kulturális archetípusok” feltárását tűzi ki célul. A téma 1853 óta ismert, első komoly monografikus össze­­fog­lalása pedig Rüdiger Schmittől származik 1967-ből. A lényege, hogy különböző népek korai szóbeli irodalmában, elsősorban a görög és az indo-iráni epikában, olyan egymással megegyező költői formulák léteznek, amelyekről nem bizonyítható, hogy kölcsönzéssel kerültek volna be egy mindenkori másik hagyományba, következésképp a nyelvi és az etimológiai rekonstruálások módszereivel és eljárásához hason­lóan a közös eredetüket feltételezik, illetve igazolják. Az eredet legvaló­színűbben az alapnyelvi korra tehető. A formulák egyúttal ideológiát közvetítenek, amelynek a fényében későbbi fejlemények, mint pl. az expanzió, érthetőbbekké válnak. Az ilyen elemekre a szerző metafo­rikusan a „kapszula”, terminusként pedig a „logo” („logñtupoi”) szót használja (299–300. o.). A kérdéshez többek között az Iliász 9. éneke 413. sorában, majd a még többször előforduló „kleosz aphthiton” (kl¡ow fyiton, szó szerint „halhatatlan hírnév”) kifejezést idézi (Devecseri fordításában: „sosem hervadhat a hírem”), amelynek az óindben mindenben pontosan megfelelő párhuzama van: sravas áksitam (297. o.). Aki csak egy kicsit is ismeri az Iliász, illetve az epikus kor problematikáját, könnyen megérti, hogy kulcsfogalomról van szó. Hozzátehetjük, hogy az indoeurópai szempontból késői és részben krisz­tianizált óangol Beowulf eposz utolsó szava még mindig a dicső­ségre vonatkozik: lof-geornost, angol fordításban: ‘most eager of fame’! Nagyszámú hasonló formula létezett az indoeurópai régiségben, ame­lyeket itt nem lehet felsorolni, köztük olyanok is, amelyek valamely eleme „behelyettesíthető” valami mással (ezek a flexible formulas). A szerző elfogadja a Harvard Egyetem magyar származású tanára, Gregory Nagy nézetét, aki valószínűleg sikeresen megtalálta a hexameter (vagyis – egyszerűsítve – a hat hosszú – rövid – rövid, „– u u” lábból álló „hősi metrum”) eredetét. A görög és az óind formulát, valamint az ezeknek megfelelő rekonstruált alakot egy olyan nyolc szótagos metrumban helyezi el (egy­szerűsítve: „–  –  – u u  – u u”), ahol az előfordulások szerveseknek hatnak, vagyis ahol a „kleosz” a 4. és 5. rövid szótag, amely egy hosszút követ, az „aphthiton” pedig a 6–7–8. hosszú – rövid – rövid szótag. A kérdéses sor a glükóneussal azonos, amely a pherekratészi sor őse.41 Az utóbbi pedig daktilussal kibővülve az epikus költészet daktilikus hexameterének lett az alapja. Hasonló fejlemények más nyelvek költészetében is megállapíthatók. Általában igaz, hogy kisebb sorok egybekapcsolása általános jellemző volt az indoeurópai nyelvek korábbi korszakaiban. Nincs mód követni a rekonstrukciókat, amelyek az ideológiánál is tovább vezetnek: kimutat­ható, hogy összefüggés van a nyelvek tipológiája (flektáló, agglutináló, izoláló) és a mindenkori verselés között (307–308. o.). A számos stiláris eszköz sorában a 318–319. oldalakon szerepel a Behaghel-törvény (másként „Gesetz der wachsenden Glieder”). Meglepő, hogy az óind mellett nem találunk görög és latin példákat, holott a jelenség Homérosznál és a hexameteres latin költészet­ben gyakori, és a mai görög folklórban is tovább él.42 Egy homéroszi példa: „Lindosz, Iélüsszosz s a fehér ragyogásu Kamei­rosz” (Íliász II, 656) – vagyis arról van szó, hogy felsorolásban a harmadik tag jelzőt kap. Szintén kifogásolható, hogy Giannakis nem szól a „haragköl­tészetről”: a „harag” – ménisz –  kulcsfon­tosságú: ez az Iliász legelső szava. Végül megemlíthető az „emberek nyelve – istenek nyelve” kettős­ség, amely azonos fogalmakra vonatkoztatott párhuzamos megjelö­lések, illetve nevek használatát jelenti. Ilyen pl. Homérosznál: „égi nevén Xanthosz, de Szkamand­rosz az emberi nyelven” (Iliász XX, 74). Lehet, hogy többről van szó mint Giannakis gondolja, aki azt valószí­nűsíti, hogy a szakrális és a hétköznapi dikciók kivetülésével állunk szemben, hiszen számos görög és más adat szerint a nyelvet „valamely isten” vagy legalábbis „isteni férfi” hozta létre. Fentebb említettük Sarasvatit: Indiában máig élő felfogás szerint a szanszkrit, „a legelső minden nyelv között”, az ő alkotása. Zárógondolatként a szerző „ős-” vagy „alaphagyo­mány”, illetve „ősiroda­lom” rekonstruá­lásának a lehe­tő­sé­geit mérlegeli, ahogy ez az ún. alapnyelv megközelí­tésében és a mito­ló­giában bizonyos sikerrel már megtörtént, végül utal a következő rész tervezett tematikájára.

Ilyen ívű és igényű áttekintéseknél a leggondosabb kidolgozás mellett is van helyük kritikáknak, ha másért nem, eltérő látásmódok és hangsúlyok okán. Giannakis esetében a fent már eszközölt észrevételek mellé kívánkozik, hogy, úgy látszik, nem becsüli, vagy nem ismeri eléggé a honfitársait. A Hatzidakiszt ért méltatlanságot már szóvá tettük. A meglehetős ismertségnek örvendő Babiniotisz egy művel, talán nem a legfontosabbal szerepel a 267(6), illetve 357. oldalon. A komoly munkássággal rendelkező történész–régész, egyúttal interdisz­cip­lináris törekvéseiben óvatosan nyelvészkedő M. B. Sakellariou-t a 6. vagy a 7. fejezetben illett volna említeni. A nem mindig indokolt szelekció azonban idegeneket sem kímél. A világnyelveken is publikáló Harmatta mintha sohasem létezett volna. Az angolul éppen eleget író Makkay nevét szintúgy hiába keressük, hogy Martinet-ről ne is beszél­jünk. (Az előbbi nem tévesztendő össze a nyelvész Makkaival). Sajátos, hogy Kretschmernek ugyanaz jut osztályrészül mint Hatzi­dakisznak. Legalább a „Die vorgriechischen Sprach- und Volks­schichten” c. három részes tanulmányát meg kellett volna említeni.43 A régészek közül hiányzik pl. az indoeurópai gondolattal polemizáló honfitárs Dumasz (Ntoæmaw), a német nyelvű szakirodalomból pl. Milojcic. Nem szerepel a mítoszkutató Miriam Robbins Dexter, és nem a (magyar fordításban is) ismert történeti nyelvész Theodora Bynon. A bibliográfia 355. oldalán feltüntetett T. L. Markey – A. C. Greppin szerkesztőpáros könyvét (1990) a 204. oldalon lehetett volna említeni, ez azonban, ott és másutt, úgy tűnik, elfelejtődött. Brigit Beneš és Chomsky figyelmen kívül hagyását szintén kifogásoltuk. Végül, tekintve, hogy könyve 2005-ben jelent meg, a szerző figyelembe vehette volna talán Fortson munkáját, amelyet ma a legjobb, legkiegyen­súlyozottabb bevezetés­nek tartanak (ld. fentebb lábjegyzetben).

Sok pozitívumot említettünk, és negatívumokat is. Valóban szomorú, ha a gyakran és szinte túlzott akkurátussággal emlegetett tudományos módsze­resség és szigorúság tudomásul vétele-vétetése közben és után a felfogásra rácáfoló hibákat találunk a könyvben, mint pl.: „Grund­sprachen” „Grund­sprache” helyett (56. o, Fick 1868); Saussure Mémoire-ja (1879) két hibával van idézve az 58. oldalon, és egy harma­dikkal a 360-on; a cím helyesen így hangzik: „Mémoire sur le systčme primitif des voyelles dans les langues indo-européennes”; továbbá nem „Kulturpflanze” és nem „in ihren Übergang”, hanem „Kultur­pflanzen” és „in ihrem Übergang” (173. o., Hehn 1870); nem „Sach”, hanem „Sache” (vagy a szóösszetételre való tekintettel: „Sach-”, 180. o.); nem „sein Baue nach”, hanem „seinem Baue nach” (346. o., Curtius 1873–76); nem „Brunderschaften”, hanem „Bruder­schaften” (uo., Das – Meiser 2002); nem „Wund”, hanem „Wundt” (62.82.366.376. o., Wundt 1900); nem „Moravczik”, hanem „Moravcsik” (349. o., Greenberg et al. 1978); nem „Kracow”,44 hanem „Kraków” (353. o., Kurylowicz 1927); nem „Dichterkunst” hanem „Dichtkunst”; nem „Vortäge” hanem „Vorträge” – az „und Kleinere (helyesen: „Kleine”) Schriften” nélkül (356. o., Meid 1978); nem „Sausure”, hanem „Saussure” (uo., Meillet 1964a) és így tovább.

A kritikai észrevételek számát lehetne szaporítani, de ez már talán azt a benyomást keltené, hogy problémás műről van szó, és megfo­galmazható volna a kérdés, akkor miért egyáltalán bemutatni? Nem ez a helyzet, a könyv stimuláló, a hazájában úttörő (Nb. Magyar­országon nem született hasonló összefoglalás), problémafelvetése, célkitűzései modernek, bibliográfiája, ha pontatlan is, többnyire eléri a célját, tanult belőle a recenzens is. Jelentős első próbálkozásról van szó az ilyesmi gyerekbetegségeivel együtt. A második és a harmadik kiadás biztosan jobb lesz. A továbbiakat ennyiben foglaljuk össze: a szerző az Egyesült Államokban folytatott tanulmányokat, a némettel és általában az európai hagyománnyal hadilábon áll. Az angol ismerete, különösen hazájában, ahol fontolgatják, hogy ezt a nyelvet második hivatalos nyelvvé teszik, megkerülhetetlen szükségszerűség. A németet rosszul tudni a hitelesség ellen dolgozik, angolszász forrásokból idézni német műveket, vagy pl. a „kötet” szót angolul „vols.”-ként feltüntetni (passim), különösen egy történeti nyelvész és indogermanista részéről, egyszerűen nem elegáns. A lektorálás, hacsak baráti alapon is, legalább a jelen sorok írója számára, evidencia. Több szem mindig többet lát. Ha Giannakis átnézette volna valakivel a kéziratát, sok fölösleges és könnyen kiküszöbölhető hibától kímélte volna meg az olvasóit, de a jó hírét is. Faute de mieux, hasznos áttekintést üdvözölhetünk. Várjuk a következő részt, amely speciálisan kiválasztott kérdésekre ígér egyéni válaszokat.

A könyv és szerzője értékelésén kívül talán azt is sikerült bizonyítani, hogy nagyon fontos területről van szó, amely Magyarországon igazság­talanul marad ki a figyelem középpontjából. Kulcsfontosságú nemcsak azért, mert a magyarok már jóval a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek indoeuró­pai népekkel, és nem is csak a nem teljesen kizárható rokonság miatt, hanem mert az emberiség korai nagy művelődései között az indoeurópai alapúak markánsan jelen vannak, közöttük olyanok, amelyek ma is paradigma értékűek.

 

G. K. Giann‹khw: Oi IndoenrvpaÛoi. M¡row A: GlÅssa kai politismñw (G. K. Giannakis: Az indoeurópaiak. I. Rész: Nyelv és kultúra). AyŽna: Institoæto tou BiblÛou – A. KardamÛtsa 2005 (Athén: Kardamitsa, 2005.)

 

Katona L. Endre

 

1. A név átírása Janakisz lenne, de a szerző, illetve az őt idéző nemzetközi bibliográfia, mindig a betűhívebb Giannakis alakot használja.

2. Pl. G. Babiniotisz (Babiniotis), aki ma a vezető nyelvész, már 1975-ben írt ilyen témájú jegyzetet, majd G. Magulasz (Magoulas) 1977-ben – mindketten az Athéni Egyetem oktatói –, illetve a Thesszaloniki Egyetem tanárai közül M. Szetatosz (Setatos, 1971) és H. P. Szimeonidisz (Ch. P. Symeonidis, 1990). Az utóbbi mű könyvkiadónál jelent meg és 134 oldalas. Összehasonlításul: Giannakis munkája (1. rész) 376 oldalas.

3. A fogalom jelenleg érvényes definíciója az ún. Erlangeni Deklarációban olvasható (Kratylos 13, 1968: 222–223).

4. Dimitrios Galanos, Lexicon. Sanskrit-English-Greek, Athčnes (sic): Greek-Indian Society, 2001. Az életrajzi és bibliográfiai adatokat angol és görög nyelven ld. a XI. skk. oldalakon. Az igazsághoz tartozik, hogy az 1840-es, 50-es években Giannakis életműve egy részét (különböző fordításokat szanszkritból) hét kötetben kiadták Athénban, viszont kéziratos hagyatékának a fele, többek között egy perzsa–szanszkrit–görög szótár és egy szanszkrit onomasztika (Sanskrit Onomastic Lexicon), még ma is publikálatlan. Hosszabb ismertetés olvasható Giannakisról S. A. Schulztól a Journal of the American Oriental Society-ban: 89,2, 1969, 339–356. Az indológus személye iránti tiszteletből róla nevezték el a Delhi Egyetemen 2000-ben megalakult görög intézetet: „Dimitrios Galanos” Chair for Hellenic Studies at the Nehru University in New Delhi. A kutatónak modern követője van: Dimitriosz Th. Vasziliadisz tollából, különböző angol és görög nyelvé művek után, nemrég megjelent egy rövid Bevezetés a szanszkrit nyelvbe. A mellékelt életrajz szerint Vasziliadisz húsz évig tanult Indiában, majd különböző indiai és nyugati egyetemeken tanított. Munkáját a „nagy indológus” emlékének ajánlja, akiről illusztrációt is közöl. Az Előszó Benáreszben íródott 2003-ban. A könyv ugyanabban az évben jelent meg Athénban a Görög–Indiai Kulturális Társaság kiadásában. Vasziliadisz személyes közléséből tudjuk, hogy Giannakis sírja ma is látható.

5. Itáliában a görögök kulturális fölényét készséggel elismerő római reálpolitika továbbélni látszik. Guido Borghi (Genovai Egyetem) információja szerint e tekintetben az ország három részre szakadt: délen az átlagember büszkén úgy gondolja, hogy görög származású, csak a nyelvében latinosodott el. A középső területeken, így Toszká­nában, az etruszk származást vallják önérzetesen, míg északon a kelta, illetve a germán eredetre hivatkoznak. Aki egy kicsit „tájékozottabb”, úgy tudja, hogy „a latin a görögből eredt”, és ez kielégíti. A latinra vonatkozó szimplex képzetek egyike pl. az, hogy „a Biblia teljes egészében ezen a nyelven íródott eredetileg”. Megjegyezhetjük, hogy a latin nyelv görög eredetét hirdető felfogással a mai Görögországban is lehet találkozni, de ott természetesen más a megközelítés: a meglátás a latint utasítja az ország nyelve mögé.

6. Tanulságos a recenzens számára, nem is az információ, hanem az a természetesség, amellyel egy megkérdezett guru nyilatkozott. A tudakozódásra a X–XIII. századi Khajuraho-templomegyüttes megtekintése (Madhya Pradesh tartomány) adott alkalmat. Az idegenvezető a nehezebb kérdések megválaszolását a véletlenül jelenlevő tanítómesterére hárította. A mester helybenhagyólag válaszolt arra az érdeklődésre, hogy a hagyomány szerint a szanszkrit nyelvet Sarasvati istennő teremtette-e. Majd a különböző részletekhez szinte mellékesen hozzátette, hogy természetesen a szanszkrit volt az első nyelv.

7. Makkay János tesz ilyen kijelentést Az indoeurópai népek őstörténete című könyve előszavában (Bp., 1991: 8) és rámutat, mennyire fontosak voltak az indoeurópai és a finnugor népek közötti prehistorikus érintkezések. A kijelentést megismétli a kibővített és módosított címmel megjelentetett  második kiadásban (1998: 8).

8. Az előbbit „indo-germanique” formában a francia Conrad Malte-Brun geográfus használta először 1810-ben, ezt követően terjedt el a német „indogermanisch” terminus J. Klaproth Asia Polyglotta című műve (1823) nyomán (ld. Reallexikon der germanischen Altertumskunde 11, 1998: 420, H. Beck cikke). Vö. Makkay 1991: 25–26, 1998: 33.

9. Az előzetes beszámolók között találjuk Horváth András írását (AAntHung 37, 1996/97: 83–88).

10. Összehasonlításul: az itáliai félszigeten az i. e. VIII. század végén jelenik meg az írásbeliség (Szicilián a VI. században). Ehhez a kutatás mai állása szerint csak annyit lehet hozzátenni, hogy úgy látszik, nem a görögöktől írni tanuló etruszkok terjesztették el az abc-t, ahogy eddig hitték, hanem az írás egy időben párhuzamosan került a különböző itáliai népcsoportokhoz. (G. Meiser közlése az Indo-European Summer School [IESS] keretében, Berlin, Freie Universität, 2005.9.6). Indiában a védikus himnuszok összeállítását i. e. 1500 körülre teszik, ez azonban szájhagyományt jelent. Az első írásos emlékek évszázadokkal későbbről származnak.

11. A kezdősort az általunk megbízhatóbbnak ítélt Lamberterie alapján idézzük. Giannakis az indoeurópai költői nyelvről szóló utolsó fejezetben említi ezt a szöveget (312. o.), de nem tér ki arra, hogy mégsem keresztény kontextusról van szó. Az idézéshez vagy más forrást használt, vagy hibát vét.

12. Mint Lamberterie rámutatott, a szöveget G. Dumézil interpretálta az Heur et malheur du guerrier című könyvében, vö. 1969: 115–121, illetve 1985: 193–200. A fordítás az 1. kiadás 116. oldalán található, a 2. kiadás szerint pedig a 193. oldaln. Dumézil előtt azonban mások is foglalkoztak vele, így pl. V. V. Ivanov a Jakobson-emlékkkönyvben (To Honor Roman Jakobson II, 1967: 981–984), aki többek között azt a lehetőséget mérlegeli, hogy a szöveg tematikája esetleg az indoeurópai alapnyelvi korszakig vezethető vissza. Néhány további megfigyelés olvasható Bruce Lincoln Myth, Cosmos, and Socindoeurópaity. Indo-European Themes of Creation and Destruction című könyvében (1986: 178[30]) és B.W. Fortson IV-nál (Indo-European Language and Culture. An Introduction, 2004: 347–348). Elemzés magyarul: G. Dumézil, Mítosz és eposz, Bp. 1986: 297–298 (Fridli Judit fordítása).

13. Giannakis nem bocsátkozik további részletekbe, de a jelen recenzióban talán érdek-lő­désre tart számot, hogy ugyanez a probléma az országnévre vonatkoztatva még élesebben jelentkezik: Makedónia az ókori görög provincia, és ez a név hagyományozódott a mai Görögország északi határvidéke megjelöléseként. Nagyon zavarónak érzik, hogy a volt jugoszláv tagköztársaság ugyanezzel a szóval jelöli magát, különösen, ha ez a II. világháború alatti bolgár törekvésekhez hasonló irredenta követelésekkel párosul. Emlékezetes, hogy az 1990-es évek elején, amikor a volt tagköztársaság az ókori makedón napszimbólumot helyezte nemzeti zászlójára, Görögország blokáddal kényszerítette ki a változtatást: elzárta számára az Égei-tengeri kijáratokat. Egyúttal megmozdulások voltak a nagyvárosokban, végül az északi területeken, az akkori sajtótudósítások szerint, másfél milliós (!) tüntetésen tiltakoztak a nemzeti szimbólumok idegen kisajátítása ellen. Ez a külföldön kevéssé figyelembe vett probléma kulcs a modern kori görög állam és különösen az észak-görög gondolkodás megértéséhez. Jellegzetesen kezeli a komplikált kérdést V. Roudometof a Journal of Modern Greek Studies 14. számában (1996: 253–301). Az átfogó tanulmány jól kihozza három szomszédos ország egymásnak feszülő nacionalizmusait. Ugyanakkor a hatalmas, mintegy 150 címet felsoroló bibliográfiájában az ókori Görögországról alig van szó. 4-5000 éves múlttal rendelkező területek problémáit tojáshéjnyi felszíni lecsapódásokban elemezni nonszensz. Az egész nem más mint viaskodás olyan hullámokkal, amelyekről senki sem tudja, honnan jönnek. Amíg így lesz, és igen gyakran így van, addig a felek csak elbeszélnek egymás mellett. 2005 őszén ismét aktuálissá vált a probléma: ha nem rendezik a névhasználatot, a volt tagköztársaság nem fog tudni csatlakozni az Európai Unióhoz, mivel déli szomszédja nem fogja támogatni. (Egy 2005.10.2.-i rádióhír szerint a szkopjei vezetés első ízben ismerte el, hogy a név megoldatlansága problémát jelenthet az ország EU csatlakozásában).

14. Magyarul ld. Hoppál M. leírását in: Dumézil i. m. 522. o. Nem szoktak összefüggést látni a két későbbi szövetséges, a klasszika-filológia és a (történeti) nyelvtudomány születése között, de talán mindkettőt a kor hozta magával. F. A. Wolf, a későbbi Homérosz-kutató, 1777-ben („studiosus philosophiae” helyett) „studiosus philologiae”-ként iratkozott be a Göttingeni Egyetemen (ld. Ritoók Zsigmond, Ponori Thewrewk Emil, Bp., 1993: 7). Ezt az időpontot tekintik a klasszika-filológia önállósodása kezdetének (leválása a teológiáról) és az ókortudomány (Klassische Altertumswissenschaft) születési évének. Jones expozéjáig nem telt el egy évtized!

15. Hasonlóképpen fejezte ki magát a század szülötte, a polihisztor filológus Ponori Thewrewk Emil 1899 okt. 1-jei rektori beszédében: „a nyelvészet, századunknak egyik leggyönyörűbb alkotása” (Ponori Thewrewk Emil egyetemi beszédei, Bp., 1905: 31). A „polihisztor” megjelölést Ritoók Zsigmondtól (i. m. 1993: 158) kölcsönöztük.

16. Az 1863-as német eredeti „nyílt levél” (offenes Sendschreiben) volt Ernst Höckelhez, amelyet Edelspacher Antal 1878-ban magyarra fordított. A számunkra hozzáférhető eredeti nem tartalmaz semmiféle ábrát. Edelspacher fordítása Függelékként hoz egy „Törzsfát”, de nem ad számot sem az ábra forrásáról, sem közlésének apropójáról.

17. Makkay 1991: 48–49, 1998: 74–75. A Koerner szerkesztette könyv Linguistics and Evolutionary Theory cím alatt A. Schleicher, E. Haeckel és W. Bleek esszéit tartalmazza bevezetéssel és egyéb dokumentációval. Giannakisnak valószínűleg nincs tiszta képe az összes előfordulásról. Schleicher Compendiuma számunkra az 1866-os 2. és az 1871-es A. Leskien és J. Schmidt gondozta 3. kiadásban hozzáférhető. (Az 1. kiadás egyébként 1861-ben jelent meg.) Sch. mindkét kiadásban csak „sprachfamilien”-ről és „folgendes schema”-ról ír (8. o.), míg maga a „séma” a 9. oldalon látható külön képaláírás nélkül.

18. N. Chomskyról írva Chr. Stetter szó szerint úgy fejezi ki magát, hogy a nyelvtudomány „szívesen lenne” természettudomány, de még nem az: „Zwar ist dindoeurópai Linguistik noch keine Naturwissenschaft, [...] aber sie wöre es doch gern [...]” (in: T. Borsche [hrsg.], Klassiker der Sprachphilosophie 1996: 438). Úgy látszik, a gondolat Leibnizre vagy az őt megelőző mechanikus világszemlélet vallóira megy vissza (vö. Sz. 92. o.).

19. Ernst Breisach, Historiográfia, Bp., 2004: 292.

20. Emlékbeszéd Schleicher Ágost külső l. tag. felett, ÉNySzK III, 1872–1873 (VII): 6.7.

21. Wilhelm von Humboldt, Jacob Grimm, August Schleicher. Ein Vergleich ihrer Sprachauffassungen, Winterthur 1958.

22. Pecz Vilmos (1854–1923), aki Hatzidakisz tanítványának és barátjának tartotta magát, nagyon sokat írt nemcsak tanáráról, hanem az újgrammatikusokról is. Ő maga is a hatásuk alatt állónak tartotta magát, bár elsősorban filológus volt és részben bizantinológus történész.

23. „Sie sprechen wie ein Buch”. G. N. Hatzidakis (1848–1941) [...]. K‹mpow: Cambridge Papers in Modern Greek 12, 1994, 75.82–83. Ahogy Giannakis hangsúlyozza majd a következőkben, hogy a „történelemnek van igaza” (108–109. o.), úgy jegyezte meg Hatzidakisz annak idején, hogy „a történelemnek nem lehet ellenszegülni” (Mackridge tolmácsolásában: „one cannot go against ‘the commands of history’”, 83. o.).

24. G. N. Xatzidaki,PerÜ t°w genέσeωw kaÜ Žrχ°w t°w glÅσσhw. Έν Tergέστ¹. Έkdñthw tò tupografeÝon toè aéstriakou Lñϋd 1903. Ld. pl. az 1.11.19. és 23. oldalakat. Nem kis teljesítmény Hatzidakistól az amerikai W. D. Whitney írásainak a görög adottságokat figyelembe vevő adaptált fordítása 736 oldalon (Athén 1898). Az adaptációhoz együttműködött J. Jollyval, Whitney német fordítójával. Az utóbbit idézve Hatzidakis itt is hangsúlyozza az előszóban, hogy a nyelvészet történeti tudomány (Whitney szavaival „historical or moral science”). A „természettudományok” problémáját itt a 89–90. oldalakon, a pszichológiai momentumot pedig többek között az előszó 1. oldalán említi. Fontos, hogy a „science” jelentése szűkebb az angolban: főleg természettudományt jelöl!

25. E sorok írója régebben felhívta a figyelmet a helyes terminológiára (Glossologia 11–12, 2000: 329[2]). Görögországban nem foglalkoznak sem a finnel, sem a magyarral, sem finnugrisztikával, talán nem reménytelen a rossz beidegződés megváltoztatása.

26. Ld. pl. G. Babiniotis értelmező szótárát (1998: 1911, 2002: 1888). G. nyilván nem az olaszból átvett „fÛnos” szóra gondol (egy n-nel), amelynek a jelentése ‘finom, fáintos’ (ld. Babiniotis uo.), mégis az olvasóban zavaróan ez a szó tolakodik elő.

27. Vö. G. J. Huck–J. A. Goldsmith, Ideology and Linguistic Theory. Noam Chomsky and the Deep Structure Debates, London–New York: Routledge 1995.

28. „Denn die historische Betrachtung fa§t die Vergangenheit als die rastlose, bis zur Gegenwart, immerhin oft genug in Spiralen sich | steigernde Bewegung auf, als kontinuierliche Bewegung in allen Sphören der sittlichen Möchte, als eine gro§e Arbeit, die die Gegenwart weiterzuführen und der Zukunft zu übermitteln den Beruf hat” ( J. G. Droysen: Historik. Vorlesungen über Enzyklopödie und Methodologie der Geschichte. München und Berlin: R. Oldenbourg  1937: 267–268, első kiadás: Grundri§ der Historik, 1868). Lentebb, az 5. fejezet kapcsán, a szerző kitér Vicóra.

29. Makkay 1991: 67.72 stb., valamint 1998: 103–110 stb., illetve J. P. Mallory, Time-depth, in: J. P. Mallory–D. Q. Adams (eds), Encyclopedia of Indo-European Culture (EIEC) 1997, 583–587.

30. A Cape Town-i Egyetem kitűnő felkészültségé, többnyire elegánsan és meggyőzően, időnként meglepetést okozva és fejcsóválásra késztetően érvelő tanára jól ismert. Fonológiai, általánosabban, nyelvészeti fejtegetéseihez, ha szükségét érzi, habozás nélkül a filozófiát, néha a történelmet is segítségül hívja. A G. által idézett fejezetet azzal zárja, hogy „szívesebben él valóságos sivatagban mint képzelt paradicsomban”. A megelőző okfejtés, szakmai vita keretében, inkább a fejcsóválásra okot adó kategóriába tartozik és kevéssé történelmi. Talán mégis jobb lenne az általános fejlettség és a különböző rokonnyelvi állapotok között legalább némi párhuzamosságot felfedezni. Hogy az abszolútum-vezérelte klasszikus, illetve általában a hegeli és a német gondolkodás valamint annak modern folytatásai mennyire helyesek és mennyire hibásak, nem dönthető el az itt adott keretek között. Az viszont feltétlenül igaz, hogy a teleológia (finalitás) nem jelenthet abszolút végpontot (vö. telosz = finis), ez abszurditás volna. Harmadikként az jár az ember fejében, hogy egy angolszász szerző már csak „hivatalból” is szembeszegül a finalizáló felfogással. Alighanem kulcsfontosságú Lass „önkritikája”, amikor „korlátolt pozitivistának” (‘thick-headed positivist’) nevezi önmagát (351. o., 23. j.). Aki ismeri Martinet, Babiniotisz vagy Szemerényi Oszwald írásait, nem mond ilyesmit: egyesíti a mentalizmust az objektivizmussal – e szerzők tanúsága alapján mindkettő egyformán fontos. Akár van a folyamatokban teleológia, amely gondolat egyébként mégis, angolszász szerzőknél (pl. a Lass könyvéből hiányzó a Donegan–Stampe szerzőpárosnál) is visszaköszön, akár nincs, a „sivatag-opció”, legyen a célterület valóságos vagy képzelt, nem vonzó (ld. R. Lass, Historical Linguistics and Language Change, 1997: 340-352).

 * Az ismertetés I. részét a Klió 2006/3. számában közöltük.

31. A. Martinet, Économie des changements phonétiques. Traité de phonologie diachronique, Berne 1955. Ez a 396 oldalas könyv mérföldkő a XX. századi fonológia és általában az elméleti megközelítések történetében. 1981-ben átdolgozott formában németül is megjelent. Az 1955-ös kiadásban a 328–329. oldalakon M. tapogatózva keresi a kapcsolatot a történelmi és a nyelvi fejlődés között, bár a német kiadás nem viszi tovább a gondolatot. M. indogermanistának sem volt utolsó, sajnálatos, hogy Giannakis nem vette fel könyve bibliográfiájába az írásait, annál is inkább, mert lentebb, a 187-en, majd a 248. sk. és a 290. oldalakon olyan fogalmakról ír, amelyeket részben M. honosított meg, illetve dolgozott ki.

32. Word 1, 1945: 33 (= Id., Anthropologie structurale 1974: 37).

33. IESS, 2005.8.31. Egyébként a kelta „őshazát”, ha úgy tetszik a kelta etnogenezis helyét, vagyis azt a területet, ahonnan a nép különböző irányú szétrajzásával lehet számolni, Schr. az Északi-Alpokba helyezte (uo., 2005.9.8).

34. Vico. Eszmetörténet mint korlátlan szemiózis, Bp., 2003. Összegző jellegűek a 243–253. oldalak, ahol Nagy az innátizmuson kívül a vicói „aszcendens-spirális történelmi folyamat” fogalmát is említi (244.o.). A megfogalmazás egyébként, ahogy Hegel esetében, későbbi interpretáció. Vico a gondolatot a Scienza Nuova utolsó fejezetében fejti ki, és többek között a „ricorso” és a „risurgere che fanno le nazioni” kifejezéseket használja (ld. pl. a Paolo Rossi-féle kiadásban, Torino 1982, 205. skk.).

35. A szerző által hivatkozott, nehezen hozzáférhető könyv mellett ld. Szemerényi összegyűjtött írásai között a Scripta Minora III. kötetében (1987) az 1471–1475. oldalakat az idézett témára. (A tanulmány eredetileg a Hermesben jelent meg: 105, 1977, 385–405).

36. G. elnagyoltan szól egy fontos problémáról. Ld. mindehhez a recenzens tanulmányát az indoeurópaiak társadalomszervezetének és lakhatási viszonyainak (*dem-/*dom-, vö. lat. domus, *wik-/*woik-, vö. gör. oikos), általában a „kint” és a „bent” problémájának néhány részletéről (megjelenés előtt a Glossologia c. folyóiratban).

37. Ezt az egyelőre megoldatlan problémát még vázlatosan sem lehet itt bemutatni. G. is csak utal a gimbutasi „elsődleges” és „másodlagos őshazára”. A recenzens arra gondolna, hogy talán „hídfőállásokról” lehetett szó – kettőnél mindenesetre sokkal többről – az aligha véletlenszerű indoeurópai expanziók során. Ilyen összefüggésben esetleg értelmet nyerhetnek olyan sajátos tények mint pl., hogy a görög „pontosz”/„Pontosz” (‘tenger’, illetve ‘Fekete-tenger’) a különböző nyelvek „út”, „híd”, illetve „ösvény” szavai (pl. szláv put, lat. pons, ang. path) etimológiai rokona: a közös szemantika a „(tengeri) út(vonal)” lehetett. Gimbutast egyébként kritizálta pl. Milojcic, és számtalan helyen, Makkay.

38. Az idegen nyelveken is hozzáférhető recens szakirodalomból ld. pl. I. Fodor, „L’origine del popolo ungaro [...]”, in: I. Fodor et al. Gli antichi  Ungari. Nascita di una nazione, Bologna–Bp., 1998: 30–31.

39. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a nyelvészet orientációja először biológiai volt (Darwin, Schleicher), ezt követően pszichológiai (ld. pl. Wundt-ot vagy Hatzidakiszt fentebb lábjegyzetben), ma pedig a genetika került előtérbe, amely a régészethez és a történelemhez is hozzá kíván szólni.

40. Ld. pl. amit Denis Vialou ír a „Langage” címszóban (La Préhistoire. Histoire et dictionnaire. Sous la Direction de D.V., Paris, R. Laffont 2004: 832).

41. Helykímélés céljából lemondunk az illusztrációkról, amelyek bármely metrikai kézikönyvben megtalálhatók. Magyarul pl. Szepes Erika – Szerdahelyi István mun­kájában (Verstan, Bp., 1. kiad.: 1981).

42. A folklorista K. Romeosz („RvmaÝow) „A hármastörvény a népdalban” címmel (Athén 1963) doktori disszertációt szentelt a témának.

43. I: Glotta 28, 1940, 231–279 (Nachträge: 278–279), II: Glotta 30, 1943, 84–218, III (Nachträge zum Aufsatz „Die vorgriechischen [...]”: Glotta 30, 1943, 244–246. Az a kényelmetlen érzés keltődik az olvasóban, hogy mivel – egyébként helytelenül – a szerző által sokszor idézett Mallory nem vesz tudomást Kretschmerről, ő sem tartja fontosnak.

44. Angolul Cracow, ami angol kontextusban megengedhető lenne. Az adott esetben csak a lengyel eredeti vagy – görög kontextusról lévén szó – a görög megfelelő fogadható el.