Klió 2007/1.
16. évfolyam
Viking
birodalmak
A
Cambridge University Press által 2005-ben kiadott, skóciai történészek – Angelo
Forte, Richard Oram, Frederik Pedersen – által írt Viking Empires (Viking
Birodalmak) 447 oldalon, 14 fejezeten keresztül tárgyalja a történettudomány
által viking kornak nevezett időszakot. A szerzők leszögezik, hogy a skandináv
államok és a viking kor történetét úgy dolgozzák fel, hogy visszanyúlnak
egészen Kr. u. 9-ig, a teutoburgi csatáig, amikor a Publius Quintilius Varus
által vezetett római légiók hatalmas vereséget szenvedtek a germán törzsektől.
Így sokkal nagyobb időszakot dolgoznak fel, mint a korábbi monografikus művek.
A könyv alapvető koncepciója, hogy Skandinávia viking kori történetét Európával
való viszonyában, Skandinávia „európaizációjának” összefüggésében vizsgálja.
A viking kort a
történettudomány nagyjából a VIII. század vége–XI. század közepére datálja.
Kezdődátumként Lindisfarne kolostorának 793-as kirablását tekintik a korszakkal
foglalkozók. A három szerző azonban részletesen vizsgálja a fent említett dátum
előtti időszakot is, amikortól már vannak információink pogány támadásokról
Skandinávia felől. Míg a korszak kezdődátumát a kutatók viszonylag könnyen
megállapítják, addig a korszak végét már nehezen meghatározhatónak vélik. Az
angol kutatók – értelemszerűen – 1066-ot, Keménykezű Harald norvég király
Anglia elleni támadását tartják a vikingkor végének. Dán kutatók 1085-re teszik
a vikingkor végét, amikor is Kanut dán király ezerhajós inváziót tervezett
Anglia ellen. A skót történészek sokkal későbbre helyezik a korszak végét.
Szerintük a vikingkor az 1266-os perth-i egyezménnyel ér véget, amikor is
Norvégia lemondott a skót szigetvilág egy részéről. Jól látható, hogy mindegyik
történészgárda elsősorban saját nemzetéhez köthető dátumot jelöl ki a kor
végének. Mind a kezdődátum, mind pedig a záródátum egy-egy eseményhez fűződik.
Jelen mű szerzői viszont hangsúlyozzák, hogy a korszakot nem szeretnék dátumok
közé szorítani, hanem folyamatában kívánják megragadni az eseményeket, s azt az
időszakot szeretnék bemutatni, melynek során a skandináv királyságok lassan
integrálódtak Európába.
A könyv részletesen tárgyalja
Skandinávia földrajzi adottságait. Felhívja a figyelmet a Golf-áramlat
jelentőségére, ami nagymértékben befolyásolja Európa éghajlatát. Ennek a
jelenségnek köszönhetően Európa klimatikai viszonyai sokkal enyhébbek, mint az
azonos szélességi körön fekvő amerikai kontinensé vagy Grönlandé. Ez
jelentősen befolyásolta a térség történeti fejlődését.
A késő V. századtól kezdve
egészen a késő VIII. századig bezárólag egyre többször jelennek meg skandináv
eredetű királyok a frank királyi évkönyvekben. Ez mindenképpen arra utal, hogy
Európa érdeklődni kezdett az északi térség és uralkodói iránt. Olyanokról
számolnak be, mint „a normannok királyai”, „dánok Halogalandból” (Halogaland
Norvégiában van), vagy a „dánok királyai”. Az 500–800-ig terjedő időszakban
Skandinávia- szerte kereskedelmi központok is alakultak, az egyik leghíresebb a
svédországi Birka, a Mäleren tó partjánál. A VIII–IX. században az európai
források szegényesen számolnak be Skandinávia belső politikai viszonyairól,
azonban 891-ig 21 királyról írnak a források. Ezek viszont nem teszik lehetővé
a kutatók számára, hogy a korai viking világban már elkülönítsék a modern
skandináv államok előképeit, nem lehet igazából jól elkülönült királyságokról
beszélni. A forrásokban territóriumként elsősorban „Dánia” (ami persze utalhat
norvégok vagy svédek lakta területre is) szerepel, mivel ez fekszik a
legközelebb Európához. S nemcsak, mint ütközőállam játszott fontos szerepet a
térség történetében, hanem mint kapu Nyugat és Kelet irányában. Dánia
ellenőrizni tudta a Baltikumból Nyugat felé irányuló kereskedelmet, valamint
már a korai időktől fogva hatást tudott gyakorolni az északabbi területekre.
Már egy VII. századi ismeretlen ravennai szerző arról ír, hogy a normannok
földjét a „legrégebbi idők óta” Dániának hívják. A korabeli európaiak számára
e terület volt legfőképpen ismert.
Vajon miért indítottak egyre
sűrűbben és egyre erősebb támadásokat a skandinávok déli és nyugati irányba?
Már a középkorban is foglalkoztak a kérdéssel. St. Quentin-i Dudo 1015
táján a skandináv lakosság pogány hitében és életmódjában látta az okot. A
középkori szerző a többnejűségre vezette vissza a jelenséget. Szerinte a
többnejűség miatt annyira megnőtt a népszaporulat északon, hogy a normannok
kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. A dán kutatók – Steenstrup és Erslev
– elfogadják a középkori szerző tudományosnak tűnő magyarázatait, azonban a
kirajzás okát nem egy tényezőre vezetik vissza. Ezek mögött ott áll a hatalmi
koncentráció folyamatos növekedése a félszigeten, mely már az I–II. században
megjelent. A római vaskor germánjai még Skandináviából is szerződtek a római
légiókba zsoldosnak, s ismereteiket hazahozván, gyorsított változást indítottak
el északon, amely mind technikai, mind pedig társadalmi téren testet öltött. A
viking támadások okai mögött többek között az is szerepelhet, hogy a hatalmi
koncentráció elkerülhetetlenné tette azt, hogy egyes vezérek külhonból
szerezzenek elég vagyont ahhoz, hogy otthon érvényesítsék befolyásukat és
hatalmukat. Mindehhez elengedhetetlen volt a hajózási technika fejlődése, amely
csak a VIII. század végére érte el azt a szintet, hogy a tengereken
nagyobb távolságokat is megtegyenek.
Ezen belső társadalmi és technikai változások azonban drámai eseményeket
okoztak Európának az elkövetkezendő századokban.
A Brit-szigetek elleni
támadások valamikor a VIII. század végén szaporodtak meg. Hangsúlyozni kell,
hogy már korábban is voltak támadások Anglia és a kontinens ellen is, de a
VIII. század utolsó évtizedétől gyakoribbak a rajtaütések. 793-ban kirabolták
Lindisfarne kolostorát, majd 794-ben Iona szigetén St. Columba kolostorát,
796-ban pedig Jarrow kolostorát. 807-re Ionát már hetedik alkalommal rabolták
ki. 798-ban Ulstert támadták meg Írországban, 799-ben pedig francia földön
vezetnek rablóportyákat. A Brit-szigetek elleni támadásokat gyakran
Orkney-szigetekről indították a norvégok. A cél egyértelmű: viszonylag könnyen
minél nagyobb zsákmány szerzése. A Karoling-birodalom a 830-as évekig
viszonylag sikerrel tudott ellenállni a támadásoknak, így a fő csapásirány a
Brit-szigetek északi és nyugati részei voltak. Nagy Károly halála után a
birodalom védelme a belső viszályok miatt megroppant. 834-től a krónikák egyre
több támadásról számolnak be, melyek főleg a frank területek északi részére
koncentrálódtak. Dorestad-ot 835-ben, 836-ban és 837-ben is kirabolta egy dán
flotta. A 840-es években a vikingek már a Szajna völgyében garázdálkodtak.
A francia területeken a viking
taktikában 842-től figyelhető meg változás. Ugyanis ebben az évben a dánok egy
állandó tábort állítottak fel a Loire egyik szigetén, Noirmoutier mellett. A
frank hercegek gyakran szövetséget is kötöttek a flottavezérekkel, hogy ellenlábasaik
felett győzedelmeskedjenek. Így pl. Jámbor Lajos unokája Pippin 857-ben
csatlakozott a Loire mentén élő vikingek seregéhez, amikor azok kifosztották
Poitiers-t. Frank földön a viking támadások Hastein vezér megjelenésével új
fejezetet nyitottak. Hastein a korábbi években végigrabolta a Mediterráneumot,
majd 862-ben érkezett a Loire völgyébe. A 860-as évek közepétől a hangsúly
inkább Angliára került.
A szerző trió a Vízi Világ (A
water world) címszó alatt részleteiben vizsgálja a vikingek fő atribútumát, a
hajókat. Számba veszi, hogy milyen írott és régészeti források utalnak a
hajókra. Az írott források közül a legfontosabbak: az Islendingabók,
Landnámabók, Grágás, Grśnlendinga saga, Orkneyinga saga vagy éppen Olaf
Trygvason norvég király saga-ja. Ez utóbbi mű részletesen beszámol a király
híres hajójának, a Hosszú Kígyónak (Ormrinn Langi) építéséről. Amit biztosan
tudunk a forrásokból, hogy a hajót mindig a hajóépítéshez közel lévő
nyersanyagnál építették. Két fajta fa volt a leggyakrabban használatos: a tölgy
és a fenyő. Az előbbit inkább Dániában, az utóbbit pedig észa-kabbra
használták. A régészeti források közül a legfontosabbak természetesen a
különböző hajóleletek. A sjallandi (Dánia) Skuldelevből származó négy XI.
századi hajót hozzák fel példaként. E négy hajó közül kettő biztosan hadihajó
volt, kettő pedig kereskedelmi, áruszállításra alkalmas gálya. Az egyes hajók
méretükben és formájukban természetesen különböztek. A „Skuldelev 2”-nek
nevezett hadihajót mindenképpen a gyorsaságra kellett tervezni, így az
keskenyebb volt és nem merült olyan mélyre, mint a kereskedelmi hajók. Az ilyen
típusú hajók általában 30 m hosszúak és 4 méter szélesek voltak, ideálisak
arra, hogy gyors támadásokat végezzenek velük egész Nyugat-Európában és a
Mediterráneumban. Méretük alkalmassá tették, hogy nagy létszámú seregeket
szállítsanak egyik helyről a másikra, s elég mélyek voltak ahhoz, hogy
biztonságosan lehetett velük hajózni a tengereken, de egyben kis merülésük
miatt biztonságosak voltak a folyókon való felhajózáskor is. A „Skuldelev
5”-ként ismert lelet szintén egy hadihajó volt, de kisebb mérete miatt, a
régészek szerint, csak védelmi feladatokra használták az otthoni vizeken. E
kisebb hajó csak fele akkora volt, mint a fent említett típus. A „Skuldelev
1–3” hajók pedig tipikus kereskedelmi hajók voltak az északi vizeken. Sokkal
mélyebbre merültek, mint a hadihajók, mivel rakterük is sokkal nagyobb volt. Az
egyes hajó típusoknak különböző elnevezésük is volt. Herskip-nek nevezték a
hadihajót és kaupskip-nek a kereskedelemben használatos gályákat. Azonban
senkit ne tévesszen meg, ha sok más típusnévvel találkozik a forrásokban, sőt
problémát jelent az egyes típusnevekből leszűrni, hogy azok mennyire voltak
érvényesek a viking-korban, hisz a legtöbb saga-t csak a XIII. századtól kezdve
jegyezték le, viszont akár három-négy évszázaddal korábbi eseményekre utalnak.
A X. századtól kezdve
Skandinávia belső fejlődésének irányait sokkal könnyebben lehet már követni.
Ennek a fejlődésnek egyik központi dokumentuma a Jellingben található két
királyi rúnakő, melyek fontos forrásaink a kereszténység elterjedésével
kapcsolatban. A két emlék közül az egyiket Gorm királynak és feleségének,
Thyre-nek (958–959), a másikat fiúknak, Kékfogú Harald királynak (987) állították,
aki 965 körül keresztelkedett meg. Harald korában már három püspökséget
találunk Dániában: Hedeby, Ribe, Ĺrhus. Azáltal, hogy Skandináviában egyre
jobban elterjedt a kereszténység, alapvetően megváltozott az emberek felfogása
saját életükkel kapcsolatban. A kereszténység teljes mértékben eltért attól a
hiedelemvilágtól, amelyben a skandinávok korábban hittek, így megváltozott a
viszonyuk a családhoz, a halálhoz, az élethez stb., és a X. század második
felében Thor isten kalapácsát a keresztek váltották fel a sírokban. Jól
látható, hogy Dániában nemcsak a kereszténység erősödött meg, hanem a királyi
hatalom is, Harald király már teljes Dániát uralta, sőt igényt tartott Norvégia
egyes részeire. Utóda Sven már birodalomépítő terveket szőtt. Az egyházszervezet
a királyi hatalom támogatásával szoros összefüggésben épült ki.
A könyv jelentős figyelmet
fordít az észak-atlanti térségre is. A viking kor egyik különös problémája a
nyugati kirajzás kérdése. A legtöbb saga Széphajú Harald (880?–933) norvég
király szerepét említi meg, aki erőszakos egyesítő politikája révén elüldözte
azokat, akik nem voltak hajlandók behódolni neki. A régészeti ásatások azonban
bizonyították, hogy az észak-atlanti térségben a kolonizáció már a VIII.
században elindult. Természetesen az első lépcsőfokot a Brit-szigetek környéke
jelentette: Orkney és Shetland. Elképzelhető, hogy egyes korai támadások Anglia
ellen ezen szigetekről indultak, s nem közvetlenül Skandináviából. Ezen
területeken a skandináv betelepülők és a helyi lakosság között gyorsan
elkezdődött a keveredés, ami természetes folyamat volt. A kelta szigetek után
elindult a távolabbi Feröer-szigetek kolonizációja is, ami a saga-hagyomány
szerint már Harald király agresszív politikájának volt köszönhető. A
Feröer-szigetek benépesítése érdekes abból a szempontból, hogy a
Fareyinga-saga egy Grim-Kamban nevű embert említ első telepesként, aki Harald
idején került a szigetre. Neve azonban érdekes összetételű, mivel a Grim germán
név, a Kamban viszont kelta. Így nem zárható ki, hogy a Feröer-szigetek
kolonizálásában részt vettek kelta eredetű egyének.
A legizgalmasabb azonban
minden tekintetben Izland. Az izlandi Ari Thorgilsson a XII. század elején
született Íslendingabók-jában leírja, hogy Izland benépesülése Széphajú Harald
király uralma idején kezdődött el. A források szerint a szigetet egy svéd
származású ember, bizonyos Gardar Svavarsson fedezte fel, miközben 860 körül
eltévedt a tengeren, s a telet a szigeten töltötte, majd elhajózott, de soha
nem tért vissza. Ari szerint a kolonizáció nagyobb méreteket csak a 870-es
években öltött és eltartott a 930-as évekig. A Honfoglalók könyve –
valószínűleg XII. század eleji legitimizációs okokból – összesen 430 vezető
„honfoglalót” nevez meg, akik részt vettek a sziget betelepítésében. Viszont
itt is találunk kelta eredetű neveket, így nem tisztán skandináv betelepedésről
van szó. A sziget méretei és eltartó képessége miatt a betelepedés korlátozott
volt. Így, aki később érkezett, már nem szerezhetett magának elég jó földeket.
A XII. század végére a lakosság elérhette a 40 ezer főt. A hagyomány szerint az
első népgyűlést 930-ban tartották, s 1000-ben felvette a sziget a
kereszténységet, melyet a népgyűlésen, az Althingen döntöttek el. A régi vallás
azonban párhuzamosan tovább élt, s csak lassan szorult ki és olvadtak egybe
egyes elemei a kereszténységgel. Az izlandi társadalom többé-kevésbé megtartotta
ősi társadalmi rendszerét a XIII. századig. A helyi gyűléseket és az Althinget
a gođi-ik irányították. Az ő kezükben volt a társadalom és
a törvények kontrolja, ami a XII. és XIII. században politikai krízishez
vezetett, és amelynek végeredménye az lett, hogy a norvég korona rátette a
kezét a szigetre.
Az észak-atlanti térség
meghódítása nem ért véget Izlanddal. A bátor hajósok folytatták útjaikat és
eljutottak Grönlandra és Amerikába is. Grönland betelepítése egy kései izlandi
telepes, a norvég születésű Vörös Erik nevéhez fűződik, akit gyilkosság miatt
az Althing száműzött a szigetről. Grönland déli részének éghajlata kedvezőbb
volt, mint manapság és a déli részek időjárása hasonló volt, mint Shetlandé. A
belső területek azonban hidegek és jegesek voltak. Így a megtelepedésre csakis
a déli területek adtak lehetőséget. A grönlandi megtelepedés 985 körül
kezdődött el. Két fő telep alakult ki: a keleti telep és a nyugati telep. Erik
farmját Brattahlídnek nevezték, amely a keleti telepen feküdt. Innen jutottak
el Vinlandra, ami már az amerikai kontinensen fekszik. Vinland felfedezése és a
megtelepedés nagyjából 1000 körül történt, amikor is viharban eltévedt hajósok
eljutottak a távoli földre. A kereszténység Grönlandra is elért, s 1125-ben
Gardarban, a keleti településen püspökséget alapítottak, amely 1153 után a
norvég érsekség joghatósága alá tartozott. Az egyházi befolyásnak köszönhetően
a világi befolyás is folyamatosan nőtt és 1261-ben a grönlandiak elfogadták
Hĺkon Hĺkonsson (1217–1263) norvég király uralmát.
Az utolsó fejezet visszatér
Skandinávia középkori európai integrációjához. A gregorián reform nemcsak
Nyugat- és Közép-Európában hozott jelentős változásokat, hanem alapvetők voltak
Skandináviát tekintve is. Skandináviában a kereszténység csak néhány generáció
óta létezett, az első keresztény születésű skandináv uralkodó Hegyesszakállú
Sven dán király volt. A skandináv egyházszervezet a német birodalmi
egyházszervezetnek volt alárendelve, Hamburg-Bréma központtal. Nagy Knut a XI.
század elején próbálta függetleníteni magát a német egyháztól, mégpedig úgy,
hogy angol királyként angol származású püspököket ültetett Roskilde és Lund
püspöki székébe. Dánia első uralkodószentje IV. Knut (1080–1086) lett, aki
életében viszont nem volt népszerű király. Halálát követően gyenge termések
következtek Dániában, s emiatt a lakosság úgy gondolta, hogy a király erőszakos
halálát Isten így bosszulja meg. Öccsének, I. Eriknek sikerült bátyját
kanonizáltatni és elérni a pápánál, hogy a skandináv püspökségeket vegyék ki
Hamburg–Bréma joghatósága alól. 1103/04-ben Lund központtal megszületett az
első skandináv érsekség. Az önálló érsekség létrejötte azonban szorosan
összefüggött a gregorián reformmal és az azt követő invesztitúraharccal. Liemar
hamburgi érsek a császárt támogatta a pápával szembeni politikában, így a
skandináv püspökségek kivétele Hamburg-Bréma alól nagy érvágást jelentett a
német egyháznak. A gregorián reform mellett a XI. században feléledt a
keresztes hadjáratok eszméje. 1095-ben II. Orbán pápa a clermonte-i zsinaton
hirdette meg a Szentföld felszabadításának tervét. A skandináv királyságok
lakói szívesen csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Erik Ejegod dán király el
kívánt zarándokolni Jeruzsálembe, de útja során meghalt. Hasonlóképpen járt a
norvég Skofte Ogmundsson, aki három fiával és öt hajóval indult el, de ő maga
Rómában, fiai pedig Szicíliában lelték halálukat. A szintén norvég Sigurd
Jorsalafar király 1107-ban hatvan hajóval hagyta el északot, és segédkezett
Szidón bevételénél. A keresztes hadjáratok északon is megindultak. A fő
ellenfelek a vendek és a finnek voltak. A dánok elsősorban a Baltikumban lévő
szlávok megtérésében segédkeztek, a svédek pedig 1157-ben indítottak keresztes
sereget a finn területekre. A dánok vállalkozásaiban azonban részt vettek a
norvégok és a német egyház is.
A könyv újdonsága mindenképpen
az, hogy perspektívája szélesebb, mint a hasonló témájú köteteké, hisz azt az
integrációs folyamatot, amit közismertebb néven viking korszaknak nevezünk,
sokkal korábbról kezdi el tárgyalni, mint a hasonló témájú művek. A könyvről
elmondható, hogy erősen dán specifikus, mind jegyzetapparátusában, mind pedig
megközelítésében. Az olvasó számára feltűnő, hogy a mű végén már csak dán eseményeket
tárgyalnak a szerzők. Kevés információt kapunk a norvég és svéd területekről a
XI–XIII. századra vonatkozóan. Igaz a könyv elején leszögezik, hogy a svédek
keleti irányú mozgását és terjeszkedését nem kívánják tárgyalni, mivel az
egykori Szovjetunió területén történt eseményeket a történettudománynak még
reinterpretálnia kell, az ott talált régészeti leleteket és meglévő
ismereteinket újra kell értelmezni, így csak később lehet újabb képet festeni a
térségről.
Angelo Forte – Richard Oram – Frederik Pedersen: Viking Empires (Viking birodalmak), Cambridge, 2005. 447 o.
Miszler Tamás