Klió 2007/1.

16. évfolyam

A német középkor vezető rétege

 

 

Werner Hechberger nemességről szóló könyve az Enzyklopädie Deutscher Geschichte sorozatban jelent meg. A sorozat darabjai hasonló felépítésűek, együttesen rendszert alkotnak, de önálló kötetként is megállják helyüket. Először bemutatják jelenlegi ismereteinket az adott tárgykörből, majd vázolják a kutatástörténetet, végül részletes bibliog­ráfiát adnak. Ezen kötet szerzője, Werner Hechberger jelenleg a passaui egyetemen tanít.

Hechberger műve elején rövid, általános áttekintést ad a középkori társa­dalomról és nemességről, majd rátér az egyes korszakokra. A közép­korban születési alapon voltak társadalmi, jogi különbségek az emberek között. Ezt vallási alapon próbálták igazolni, de létezett ennek a rendnek a kritikája is, szintén vallási alapon. (1. o.) A szerző leszögezi, hogy a középkori társadalom nem volt statikus, és a társadalomról való gondolkodás sem volt az. (1–2. o.)

Hechberger hangsúlyozza, hogy a nemesség változó jelenség, és nemcsak társadalmi jelenség. A genealógiai-, rendtörténeti megközelí­tésen kívül foglalkozik vele a jog-, alkotmánytörténet, mentalitás- és kultúrtörténet és szociálantropológia is. A kortársak számára a nemesség társadalmi rangot jelentett, amit a származás alapozott meg. Az a meggyőződés volt az alapja, hogy a jó tulajdonságok öröklődnek. Ez bizonyos magatartásformát követel, bizonyos életmód által fejeződik ki és feljogosít arra, hogy az illető mások fölé emelkedjék. A történészek szerint a származás és a vagyon lehetett a nemesség alapja. A nemességet a szerző úgy értelmezi, mint antikvitásból átvett, társa­dalmi következményekkel járó lelki-szellemi konstrukció, mely az újkorra is áthagyományozódott. Antik örökség a nobilitás, mint erény-és értékrendszer. A Meroving-kortól feltételezhető a biológiai konti­nuitás, legkésőbb a Karoling-kortól beszélhetünk nemességről, mint a társadalom felső rétegéről. Mint társadalmi kategória, a kora- és érett középkorban a nemesség nem volt lezárva. A nemesség elkülönülése más társadalmi rétegektől a késő középkorra, újkor kezdetére jellem­ző. (2–4. o.)

A Meroving-kor a germán és későantik-római világ szintézise. Az előkelőket részben a gall-római szenátori arisztokrácia adta, a germán „ősnemesség” létét vitatják. A király kíséretének tagjai (antrustionatus) kapták a fontos hivatalokat, ők részesültek a királyi kincstárból. Kérdés, hogy ez a szolgálati nemesség Meroving-kori-e, vagy a germán ősnemes­séggel azonos. A VI. század végi trónviszályok idején az uralko­dójelöltek földet adtak nekik, eleinte csak élethosszig, később ez már nehezen volt ellenőrizhető. Hechberger számba veszi a frankok, burgun­dok, alamannok, bajorok és szászok törvényeit, azt kutatva, hogy van-e bennük szó nemes­ségről. Arra jut, hogy a korai törvények­ben a felső réteg nehezen fogható meg. A frank családok csak a VI. század folyamán vertek helyi gyökeret, és lettek a harcos arisztokrá­ciából földbirtokos arisztokráciává. A királytól kapott hivatalok még nem voltak örökíthetők, de a vezető családok korán kifejezhettek igényt tisztségekre. A kutatás főleg a Meroving-kor végétől beszél nemességről, de nem ért rajta rendet jogi értelemben. A Meroving-nemes­ség örökölt társadalmi tekintéllyel és konkrét hatalommal rendelkezett. Kérdés, hogy lehet-e ebben a korban birodalmi nemességről beszélni.(5–11. o.)

A Karoling-korban létezett birodalmi nemesség, főleg frank szárma­zá­súak voltak a tagjai. Az ő soraikból kerültek ki a királyi hivatalnokok. A birodalmi nemesség tagjai cserélődtek, és rokoni kapcsolatban álltak a helyi nemességgel. A törvényeket (kapitulárék) a nemesség fogadta el, a püspö­köket, apátokat többnyire közülük nevezte ki a király. A VIII. század második felében felértékelődött a lovasság. Ennek költséges volta miatt a katonai szolgálatot tulajdonhoz kötötték. Akik nem tudták teljesíteni, egy főúr védelme alá kerültek. Részben ebből vezethető le a földesúrtól való függés kialakulása. A szabadok a földesúr uralma alá kerültek, vagy annak védelmét kérték. Ebben a korban alakul ki a hűbériség is, mely személyi (tanács, segítség) és dologi (hűbérbirtok) kapcsolatot jelentett a hűbérúr és hűbéres között. (11–14. o.)

A szabadok felső rétege vagyoni és születési alapon fejlődött ki. A réteg lefelé igyekezett lezárulni. Az előkelők jogilag nem képeztek különálló réteget. Nagy Károly birodalmában jogilag csak szabadok és szolgák éltek. A hatal­masoknak (potentes) segíteniük kellett a szegényeket (pauperes). A Karoling-kori nemesség eszményképét az erények, a szárma­zás és a germán örökségnek tekinthető harciasság határozta meg. Kifejlődött az uralkodói etika, és ezzel párhuzamosan a nemesi etika is. Királytükrök, laikustükrök születnek. Aquileiai Paulinus Friauli Erichnek írt, Alkuin Widónak, Bretagne őrgrófjának, Orléans-i Jónás Orléans-i Matfriednak. Dhuoda könyvében arra tanítja fiát, hogy a származás kevésbé fontos, mint a szellem nemessége. (14–15. o.)

Miután a Karoling Birodalom felbomlott, a királyi hatalom szétesett, megnőtt a birodalom nagyjainak a szerepe. Királyi jogköröket kaptak, az egyház fölötti rendelkezés hatalma is az övéké lett. A birodalmi arisz­tokráciából származó nemzetségek végül leváltották a Karolingokat. A Nyugati Frank Birodalmon belül Flandriában és Normandiában megmaradt a hercegi hatalom, délen és nyugaton azonban még nagyobb lett a széttagoltság. A Keleti Frank Birodalomban a királyi és a hercegi hatalom megmaradt. Itáliában a nyugatihoz hasonló volt a helyzet. (15–17. o.)

A következő fejezetben az érett középkor nemességét tárgyalja a szerző. I. Konrád a Karoling hagyományokat próbálta továbbvinni, és viszály támadt közte és a hercegek között. I. Henrik amicitia szövetséget kötött velük, királyként primus inter pares volt a hercegek között. I. Ottó idején végetért az amicitia szövetség. A király egyházi hatalma, uralkodói szentsége miatt megnőtt a szakadék közte és a birodalom vezető nemzetségei között. Püspök- és apátkinevezésnél azonban figye­lembe kellett vennie a nemességet. A nemesek is részét alkották a birodalomnak. Ez a kormányzásnál, király­választásnál tűnt ki. A nemesség erősödő helyzetének a következménye volt az is, hogy véget ért a birodalom felosztásának gyakorlata, és kialakult a Birodalom osztha­tatlanságának elve. Rheinfeldi Rudolf lázadásában (1077) és a wormsi konkordátumban (1122) mutatkozott meg az az elv, hogy a nemesek a királlyal szemben is képviselhetik a birodalmat. Előbb nem hivatalosan, a XII. századtól hivatalosan is meglesz a joguk a viszályhoz, a felkeléshez. (15–19. o.)

Az Ottók elfogadták a grófság örökletességét. A XII. századtól a grófság nemcsak hivatal, hanem méltóság és rang is volt. Grófi családok alakultak ki, és a ház legmagasabb rangját minden családtag viselte. Legkésőbb a X. században a Karoling-kori hivatali védnökségből gróffal egyenrangú fővéd­nök lett. A XI. századtól örökletes lett ez a cím. (19–20. o.)

A hercegség hivatali jellegét az Ottók és Száliak idején is hangoztatták, mégis már a X. századtól olykor egy családnak adományozott rangot értettek rajta. Így volt azokkal a hercegekkel is, akiknek nem sikerült megtartaniuk a nekik adományozott hercegséget, de továbbra is viselték a címüket (Karintiai Ottó, 985). Hasonló érvényes azon hercegségek birtokosaira, melyek az ún. törzsi hercegségek feldarabolása révén keletkeztek. Tekintélyük kevesebb volt, mint a törzsi hercegeké, jogi helyzetük azonban nem volt más. A XII–XIII. századtól az utószülött fiúk is igényelték a hercegi címet. (20–21. o.)

Megfigyelhetjük a családi rendszerben bekövetkezett változást. A kora középkorra nemzetségek voltak jellemzőek: horizontális csoport, amit összetart a közös származás, közös tulajdon, közös érdekek. Az érett középkorban a nemesi családok területi meggyökeresedésével kialakultak a nemesi dinasztiák. A IX. század második felétől a XIII. száza­dig tartott a várépítés korszaka, melynek csúcspontja a XI. század közepén volt. (21. o.)

A nemesség átalakulása főleg a birodalom délnyugati részén fonódott össze az egyházreformmal. A nemes monostort alapít, oda temetkezik. A szerzetesek imádkoznak a megholtakért, ápolják a nemzetség emléke­zetét. Gondolati konstrukcióként megalakul a dinasztia. Az egyes területeken meggyökeresedett családok hatalma részben a király­tól volt eredeztethető, részben a saját hatalmi jogukból. A nemesi családok közti területi különbségek nagyok voltak, ez a konkrét hatalmi viszo­nyokban is megmutatkozott. Bajorországban a grófok a herceg aláren­deltjei voltak, Szászországban és Lotharingiában mellérendelő volt a viszonyuk. A király számára gondot jelentett az alvazallusok elérése. (22. o.)

A XII–XIII. században megpróbálták a nemesi hierarchiát a hűbérjog alapján rendszerezni. Így kiéleződtek a rangbéli különbségek. 1180-tól megragadható a birodalmi hercegi rend, mely egyházi előkelőket és világi fejedelmeket foglal magában. Az egyháziak közvetlenül a királytól kapták hűbérüket, a világiak a királytól és az egyháztól kaphattak hűbért. 1184-ből van először példa a birodalmi hercegi rendbe való felvételről. 1257-ben hétre korlátozták a királyválasztó fejedelmek számát. A nemességen belüli társadalmi határok megszi­lárdításának további eszközei voltak a XIII. századi jogkönyvek a pajzsrend alapján. Ilyen volt pl. a Szász Tükör vagy a Sváb Tükör. (22–24. o.)

A társadalmi változások kihatottak a korabeli társadalomelméletekre. A XI. század elején alakult ki a „három rend” elmélete. (24–25. o.)

A X. századi egyházreformokkal felértékelődik a laikusok szerepe. Hangsúlyozzák, hogy az igazi nemesség az erény kérdése. (25. o.)

Már a IX. századtól voltak nemesi konventek, főleg a nem uralomra szánt nemesi gyermekek számára.   Voltak nemesi kanonoktestületek is. Az érett középkori reformkolostorok kevesebb szerepet szántak a származásnak. Az egyházreform lecsengése után azonban a refomren­deknél is megmerevedtek a származásbeli határok. A XV. században sokhelyt feladták a nemesi exkluzivitást az utánpótlás nehézsége miatt. Számos bencés monostor kanonoki testületté alakult, hogy exkluzi­vitását megőrizze. (25–26. o.)

Hechberger bemutatja a miniszteriálisok rétegét is. Ezt a kifejezést a Karoling-korban használták a király szolgálattevőire, hivatalnokaira, akik lehettek szolgák, grófok egyaránt. Az érett középkorban, a XI. században előbb a birodalmi egyház, majd a birodalom szolgálatában jelentek meg miniszteriálisok. A Száliak, Staufok a birodalmi javakat nem hűbérbirtokul adták, hanem miniszteriálisokkal igazgattattak.  Lehettek udvari hivatalnokok, tanácsosok vagy a trónörökös nevelői. Itáliában hercegi címet is kaphattak. A XII. században világi fejedelmek szolgálatában is megjelentek a minisz­teriálisok. Felső rétegük a XII–XIII. században csatlakozott a nemességhez, lovagi módon éltek, birtokaikat örökíthették, nemesi családokkal házasodtak. A XIII. században eltűntek a forrásokból. (27–34. o.)

Hechberger vázolja a lovagság kialakulásának folyamatát, ír a lovag­rendekről, a fegyverzet átalakulásáról, a lovaggá avatásról. A XII–XIII. századtól figyelhető meg, hogy csak lovagi származásúak lehetnek lovagok. Így a lovagság hivatásrendből születési renddé vált. (34–37. o.)

A késő középkorról szóló fejezetben vázolja a társadalmi határok megszilárdulását. Káptalanba, lovagrendbe való bejutáshoz igazolni kellett a nemesi származást meghatározott ízig. A nemesek közt kialakult a csoporttudat, rendekbe tömörültek. Azokból, akik a tarto­mány fennhatósága alól ki tudták vonni magukat, kialakult a birodalmi lovagság. Átalakult a hadviselés: a XIV. században újjászületett a gyalogság, új fegyvernemek jelentek meg, fontossá váltak a zsoldosok. Azonban a lovasság sem vesztette el jelentősségét, a sereg vezetői pedig továbbra is nemesek maradtak. Hechberger tárgyalja a nemesség és a város viszonyát és a városi polgárok nemesekéhez hasonló életmódját (patriciustornyok, tornák). Tárgyalja az iskolázás kérdését is. A nemesek előrejutásához inkább származás, személyes kapcsolatok kellettek, mint a tudományokban való jártasság. A nemtelenek azonban bizonyos területeken egyenrangúságot szerezhettek a nemesekkel a megfelelő iskolai végzettséggel. Hechberger megállapítja, hogy a késő középkori nemesség nem volt válságban. Megfigyelhető ebben a korszakban a modernizálódás, a társadalmi mobilitás, főleg az alsó nemesség elbizony­talanodása. Új elitek jelentek meg, ezek azonban nem jelentettek vetélytársat, a vezető elit továbbra is a nemesség maradt. (38–55. o.)

A könyv második részében a kutatástörténetet foglalja össze a szerző. Már a középkorban is foglalkoztak nemességkutatással: az örökösödés tisztázásához, bizonyos káptalanokba, lovagrendekbe való felvételhez ismerni kellett a családfát, bizonyítani kellett a nemességet. A Frank Birodalomban a Karoling-időktől jegyezték fel az uralkodó réteg genea­lógiáját, a nemesekét az érett középkortól. A tudományos, kritikai kutatások a XVII. században kezdődtek. (57. o.)

Hechberger tárgyalja a nemesség kialakulásáról szóló elméleteket. A XIX. századi liberális vélemény szerint a germán időkben létezett egy tekin­télyes arisztokrácia, de előjogaik nem voltak. A nemességnek mint jogi rendnek a megszületéséhez nagybirtokok kellettek. A XX. században alakult ki a nemesi uralom elmélete. Eszerint a nemesek nem a király megbízása alapján, hanem saját jogon gyakorolták a hatalmat. (58–62. o.)

Vizsgálja a nemességet jelölő kifejezések etimológiáját. Az adal szó származást, előkelő származást, az uodal különleges tulajdont jelent; a nobilis címet római konzulok és leszármazottaik viselték, később kiterjedt a jelentése. (62–63. o.)

A Meroving-korral kapcsolatban felmerült, hogy a nemesség az V. század első felében létezett, más nézet szerint ekkor csak felső rétegről beszélhetünk, mely nem jelentett örökíthető előjogot. Egyesek szerint a király által adott hivatal nemesített, mások szerint a nemes kapta a hivatalt. Elméleteket ismerhetünk meg arról, mért hiányzott a nemesség a Lex Salicából, és megismerhetjük a nemesség állítólagos szentségéről való gondolatokat is. Régészeti leletek alapján is érveltek amellett, hogy a VIII. században már volt nemesség, de ennek is felmerült a kritikája. A szerző összefoglalja az egyes törzsek nemességéről szóló elméleteket. A kora középkorra vonatkozóan a legtöbb történész nem mond le a nemes kifejezésről, de nem értenek rajta jogilag zárt rendet. (63–69. o.)

A Karoling Birodalom kutatástörténeténél említi Tellenbach munkás­ságát, aki személytörténeti kutatása során elkészítette a „birodalomi arisztokrácia” listáját. Kritikák ellenére meghonosodott ez a fogalom, bár listák felállításával ma már óvatosabbak a történészek. Nehéz a helyi nemességtől való elkülönítésük, ráadásul a nemes és nemtelen földbirtokosok elkülönítése is nehéz. A nobilis kifejezés előfordulá­sáról, Karoling-kori grófságról szóló nézeteket is megismerhetjük. A hűbériségről való hagyományos nézetet bírálta Reynolds, aki szerint a hűbér dologi és személyi oldala (vazallusság) a XII. századig nem kapcsolódott össze jogilag. A ténylegesen fennálló kapcsolatot jogilag csak később rendszerezték. (69–72. o.)

A Karoling Birodalom felbomlása utáni időkről megismerhetjük azt az elméletet, miszerint a felbomlás fő oka a törzsek megerősödése volt. Ezzel szemben Wenskus azt állítja, hogy a törzs változó jelenség, nem politikai cselekvésre képes egység. Van olyan vélemény, hogy a herceg a királytól kapta hatalmát, mások szerint a király csak legitimálta a nemesek önállóan keletkezett uralmát. (72–74. o.)

Hechberger bemutatja a nemesség IX–XII. századi szerkezetváltásáról szóló elképzeléseket. Egy elmélet szerint a kognatikus rokoni kapcso­latok ekkor patrilineárissá fejlődtek. Mások szerint csak súlypont-áthelyeződés ment végbe. Megismerhetjük a nemesség önértelmezésével, emlékezetével való elgondolásokat is. Egyesek szerint az érett középkor nemessége a Karoling-, sőt Meroving-nemesség folytatása, de ennek a nézetnek is van kritikája. (74–79. o.)

Tárgyalja a király és a nemesség kapcsolatáról szóló elméleteket. Az egyik álláspont szerint a nemesség a királyi hatalom nélkülözhetetlen, de bizonytalan oszlopa. Mások szerint a nemesség veszélyezteti a királyi hatalmat, egy erős király azonban kikapcsolhatja a nemesi bázist. Leyser szerint Szászországban akkor tört ki felkelés, amikor az elégedetlen nemesek a királyi család egy elégedetlen tagja köré tudtak csoportosulni. Keller szerint az uralkodónak döntőbíróként be kellett avatkoznia a nagyok pártharcába, és őbelőle is párt lett. A birodalmi egyház korábbi vélekedés szerint ellensúly volt a nemességgel szemben. Újabban rámutatnak arra, hogy ez aligha igaz, hisz a birodalmi egyház is neme­sekből állt. A szerző ismerteti a hűbérjogról és a birodalmi hercegi rendről való nézeteket is. (80–82. o.)

Hechberger bemutatja a földesúri birtokkal kapcsolatos elképzelé­seket. Egyesek germán, mások római eredetét vallják. Egyesek szerint az emberek feletti uralom germán eredetű, a föld fölötti rendel­kezés joga pedig római. A végrendeletek, adományok szerepét is tárgyalja a szerző. Az adományozás a korai középkorban fontos eszköze volt annak, hogy egyben tartsák a birtokot. A földesúri birtok keletkezéséről az a hagyományos nézet, hogy a nagybirtokosok elnyomták a közsza­badokat, és felszívták földjeiket. Újabb elmélet az antik kontinuitásból indul ki. Eszerint világi előkelők kezében volt a pénzügyi igazgatás, az adóemelés joga. Így a szabadokat az adóztatás által is földesúri hatalom alá vonhatták. (82–83. o.)

Külön fejezet foglalkozik a nemesi eszményképpel, neveléssel. Az eszményképek esetében is felmerül a gennan és a római eredet kérdése. Az uralkodó nézet szerint a XIII. századig kivételnek számított az írni-olvasni tudó nemes. Az írástudatlanság nem jelent tanulatlanságot, hanem más képzési világot. A reneszánsz korban a klasszikus felfogás szerint terjed az individuális emberkép; a nemességet támadják, mert nem akarta képezni magát. A társadalomtörténeti szemlélet árnyalja ezt a meglátást. Eszerint a nemesség és a humanizmus közel állt egymáshoz. A szellemtörténeti nézet szerint az egyetemen nem számított a származás, a társadalomtörténet szerint itt is voltak nemesi előjogok, és nehéz volt a nemtelenek előre jutása. (86–89. o.)

A következő fejezet a nemesség és az egyház érett középkori kapcsola­tával foglalkozik. A IX–XII. századi püspökök, apátok jórészt nemesek közül kerültek ki. Különféle nézetek merültek fel a reformkolosto­rokkal kapcsolatban. Jakobs szerint a Svábföldön alapított monostorok a birodalmi monostorok ellenzékét alkották. Schmid rámutat a nemes­ség és a kolostorreform szimbiózisára: a nemesi védnökség biztosította a kolostor fennmaradását, a szerzetesek a halott emlékének ápolásával biztosítottak a család szellemi fennmaradását. (89–91. o.)

A miniszteriálisokkal kapcsolatban a régebbi kutatást a miniszteriá­lisok társadalmi eredete és felemelkedési lehetőségük érdekelte. Hochberger tárgyalja a kettős miniszteriálisságról szóló nézeteket: eszerint egyszerre több úrtól is függhettek volna, pl. birtokfelosztás miatt, birodalmi egyház és birodalom szolgálatában, vagy birodalom és tartomány szolgálatában. Tárgyalja a nemességhez való csatlakozás folyamatát is. Pirenne társadalomtörténeti kutatás alapján a francia homo ligiusokat a német miniszteriálisok megfelelőinek tekintette. Német történészek ezt jogtörténeti álláspont alapján elvetik. Vizsgálják a miniszte­riálisok városhoz való viszonyát is: milyen szerepűk volt a kommuna-mozga­lomban, a város vezető rétegében? Megállapítják, hogy a lovagi kultúrát ápoló polgárok többsége miniszteriális származású volt. Figyelemre méltó eredményeket hoznak az egyes városokra össz­pon­tosító kutatások. Lübeck vezető rétegében nem tudtak kimutatni polgári életideált. (91–99. o.)

A lovagsággal kapcsolatban vizsgálja e réteg eredetéről, eszményiről, az egyházzal való kapcsolatáról szóló elgondolásokat. Bloch szerint a koráb­ban nem zárt arisztokrácia a lovagságon keresztül vált születési és jogi alapon álló nemességgé. Duby Macon vidékének vizsgálata alapján állítja, hogy a miles kifejezés a X. század végétől fölváltotta a nobilist: eleinte a harcosok és földesurak felső rétegét jelölte, az Isten békéje mozgalom után azonban kiterjedt minden fegyverviselőre. Így a nemesség alakult lovagsággá. A lovag­eszménnyel kapcsolatban foglal­kozik az eszmény és valóság közti szakadékkal. Falkenstein szerint a késő középkori lovagság egyre inkább a békére hajlott, a lovagi játékok udvari ünnepségekké alakultak. Keen szerint éppen a harc eszmé­nyítése vezetett a háború brutalizálódásához a késő középkorban. Erdmann vizsgálta a keresztény harcosideál kialakulását, és az egyház közeledését a háborúhoz. Munkássága óta a német szakma jelentősebb­nek ismeri el az egyház hatását a lovagságra. Megismerhetjűk a lovaggá avatással kapcsolatos elméleteket is. (100–106. o.)

A késő középkor kutatástörténetéről szóló fejezet vizsgálja a nemes­ség elkülönülését, a tartományhoz való viszonyát, a hűbérjogot. Foglalkozik a nemesség kihalásának gondolatával is, ami főleg a birodalom délkeleti részén volt megfogható. Az újabb kutatás érdeklő­dik az alsóbb nemesség viszonyai, életmódja iránt. A birodalmi lovag­ságról korábban az volt a nézet, hogy a miniszteriálisok leszár­mazottai. Személytörténeti kutatások alapján mondható, hogy a minisz­teriálisoktól származtak a legkevésbé. A közvetlenül a biroda­lomtól függő lovagok rendje inkább a tartományi rendbe való bekap­csolódás kudarcaként jött létre, mint a régi jogállás megőrzése során. A késő közép­kori válságjelenségekkel foglalkozó elméleteket is ismerteti Hechberger. A feudális jövedelmek csökkenése főleg az alsóbb nemességet viselte meg. Társadalmilag lesüllyedtek vagy rablólovagokká váltak. A nemesség válságának gondolatát újabban vitatják. Elméletek szólnak arról, milyen módon ellensúlyozhatták a nemesek jövedelem­kiesésüket. A nemesi viszályokkal kapcsolatban az a klasszikus nézet, hogy ez a nemes önmagán való segítésének jogos eszköze, és hatalma kifejezésének eszköze is. Mások rámutatnak arra, hogy a nem nemesek között is volt viszály. Inkább régebben vallották a viszállyal való visszaélés elvét, ezt újabban vitatják, mert nem fogadják el ennek alapját, a nemesség válságának elvét. Hechberger végezetül azt taglalja, hogy a haditechnika változásai mennyiben befolyásolták a nemesség vezető szerepét. (107–117. o.)

A könyv végén bőséges irodalomjegyzéket és névmutatót találunk. A szerző sokkal bővebb irodalomjegyzéket is ad a http://www.phil.um-passau.demittelaltgeschichte/adel.htm oldalon. Hechberger műve szakembe­rek, diákok, tanárok és érdeklődő kívülállók számára egy­aránt hasznos segítséget nyújt a tájékozódáshoz. Az Enzyklopädie deutscher Geschichte sorozat ezt a célt kívánja szolgálni köteteivel.

 

Werner Hechberger: Adel, ministeralität und Rittertum im Mittelalter (Nemesség, miniszterialitás és lovagság a középkorban). OIdenburg Verlag, München, 2004. 163. o.

 

Halmágyi Miklós