Klió 2007/1.

16. évfolyam

A középkori paraszti világ időfelfogása

 

 

A középkori agrártörténet és paraszti társadalom kutatója, Werner Rösener ebben a tanulmányában a középkori paraszti világ időfelfogását vizsgálja. Bemutatja a paraszti társadalom viszonyát a természet cikli­kusságához, a szezonális munkák rendszerében értelmezhető paraszti időfelfogást, az új gazdálkodási formák következtében változó mező­gazdasági munkaritmust, és ennek hatását az agrártársadalom mentali­tására. Szól a paraszti ünnepek ciklusairól és a vidéki társadalom fontosabb ünnepeiről, s végül a városi időfelfogás és időmérés késő középkori megjelenéséről a paraszti világban, valamint a városi és vidéki élet időfelfogásának kontrasztjáról.

Ahogyan minden olyan társadalomban, ahol a megélhetés alapját túlnyomórészt a mezőgazdaság jelentette, a paraszti élet és munka a középkorban is a természet rendjéhez igazodott. A paraszti világ számára a természet az évszakoknak megfelelően periodikusan vissza­térő tevé­kenységeket írt elő. Ebből következően a paraszti időfelfogás a természet biológiai ritmusára, a vegetáció különböző fázisaira, illetve az állatok életszakaszain lemérhető időkre épült. Bizonyos növények virágzása vagy elvirágzása, a költöző madarak érkezése vagy távozása, egyes állatok téli álma vagy aktív életszakasza, stb. természetes kalendá­riumként szolgált, s összefonódott az agrárvilág szokásaival és gazdál­kodásával. A természet rendje rányomta bélyegét az emberi életre, és a gyermekkor, ifjúkor, felnőttkor, öregkor biológiai linea­ritása mellett ciklikus időképzetet teremtett. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a paraszti időérzékelés alapvetően tapasztalati jellegű volt, s nem azonos időszakok egymásutániságával egzakt módon (például órával) mérhető. A csillagok járását alapul vevő keresztény Juliánus-naptár és az év természetes ritmusa között nem állt fenn teljes összhang. A napi életben a természeti ciklusok váltakozásából származó tapasztalati tudás sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a kalendáriumok időegy­ségei. A leghosszabb nap például egyáltalán nem volt egyben az év legmelegebb napja is, ahogyan a legrövidebb sem jelentette egyben a leghidegebbet. A napos időszak mértéke, a tavasz és a nyár tényleges hossza adott térség esetében a földrajzi helyzet függvényében változott. A paraszti gazdálkodás és élet tempóját évszázadokon át az idő természetes folyása, az évszakok ciklusai és a tényleges időjárási viszonyok határozták meg. A napnak nem volt világos időszaki beosz­tása, ahogyan a hétnek, a hónapnak vagy az évnek sem. A természet kényszerítette rá az emberre saját ritmusát. Az élet és a munka nem tette lehetővé a feladatok rendszerbe foglalt felosztását, pontos időkeretbe történő beszorítását. Nem volt szükség egységes norma által mérhető időegységekre, vagy pontos előzetes tervezésre.

A virágzó középkortól a szántóföldi művelés Európa túlnyomó részén háromnyomásos rendszerben folyt, azaz évente váltogatták az őszi- és a tavaszi vetést, valamint az ugart. Ez az egész évre szezonálisan meghatározta a főbb munkafolyamatokat, és azok helyét is. A nyár, különösen a július és augusztus hónap a betakarítás jegyében telt, míg a tél végén, februárban a tavaszi vetéshez, nyár végén, kora ősszel pedig az őszi vetéshez kellett előkészíteni a talajt, illetve magát a vetést elvégezni. Az ugaron akkor lehetett bármilyen tevékenységet is végezni, amikor sem az őszi, sem a tavaszi szántókon nem volt érdemi teendő. A paraszti társadalomban a betakarítási periódus (aratás, szénakaszálás) jelentette a munka szempontjából a legfontosabb időszakot, a legdolgosabb heteket, amikor a falu apraja-nagyja a földeken dolgozott. A nyár tehát az intenzív munka időszaka volt, míg a tél jóval kevesebb elfoglaltsággal járt a parasztság számára. A paraszti élet alapvető ritmusát tehát a földeken végzett nyári aktív, és a szántók szempontjából nyugodt téli időszak kontrasztja határozta meg. Mind­emellett azonban a paraszti élet számos olyan tevékenységet foglalt magába, amelyeknek nem volt szezonális súlypontja, hanem egész évben folyamatosan ellátandó feladatot jelentett. Ide tartoztak a ház körüli munkák, a jószágok ellátása, gondozása, a fejés és tejfeldolgozás, az istállók takarítása, szerszámok karbantartása stb.

A XI–XIII. század során Európa egy hosszú mezőgazdasági növekedési periódust élt át, amit a XIV–XV. században válságos időszakok követtek. A virágzó középkori agrárkonjunktúra demográfiai növekedéssel, intenzív erdőirtással, mocsárlecsapolással, a termőterü­letek növekedésével és a legelők összezsugorodásával járt együtt. A különböző gabonafélék mellett más növényfélék (hüvelyesek, zöldségek, gyümölcsök, len, kender, komló stb.) termesztése is egyre jelentősebbé vált. Ezeket a növényi kultúrákat a parasztok rendszerint a házak melletti kertekben, vagy külön erre a célra kijelölt parcellákon termesz­tették, melyek nem tartoztak a határhasználatot szabályzó nyomás­kényszer alá. Mindezeken túl az arra alkalmas területeken szőlőter­melést is folytattak, sőt egyre több paraszti háztartás számára a szőlő kezdett a megélhetés alapjává válni. Ezek a tevékenységek számos vonatkozásban a szántóföldekhez képest eltérő munkafázisokat, más időbeli ütemezéseket tettek szükségessé, s így differenciáltabbá tették a vidéki társadalom időfelfogását. A késő középkorban elsősorban a városok környé­kén vált intenzívebbé a mezőgazdasági termelés, hogy a városi népesség folyamatos élelmiszerszükségletét ki lehessen elégíteni, és a városi táplál­kozás minőségét javítani lehessen.

A paraszti életben a munkán kívül az ünnepek jelentettek fontos időhatárokat, az időérzékelésben lényeges mérföldköveket. Emellett az ünnepek a paraszti élet integráló fórumai is voltak. Az agrártársadalom ünnepeinek jelentős része összekapcsolódott a mezőgazdasági év folyásával és a paraszti életciklusokkal. Egyes ünnepeknél (karácsony, húsvét, pünkösd stb.) az egyházi, mások esetében (Szent Iván-éj, tavaszünnep, szüreti mulat­ság stb.) pedig inkább a világi tartalom volt erőteljesebb és meghatározóbb. Az évszakok váltakozásai gyakran ünneplésekkel kapcsolódtak össze, ahogyan a paraszti munka fontos időszakai vagy az élet különböző eseményei is. Az ünnepek lefolyását az évszakok éppoly erősen befolyásolták, ahogyan a paraszti élet többi részét is. A tél vagy a nyár kezdete, a szántóföldi munkák megindulása, a betakarítás befejezése, a szüret stb. olyan alkalmakat jelentettek, melyek különböző védőszentek tiszteletével összekapcsolva egyúttal egyházi ünne­pekké is váltak, illetve az isteni gondviselésnek történő köszönetnyilvánítással, hálaadással vallási tartalmat kaptak. Az év agrárszempontú felosztása ugyancsak liturgiai keretbe illeszkedett, így a paraszti ünnepeknél keveredtek a vallási és világi elemek. A francia és német falvak esetében már a XIII. századtól vannak írásos feljegyzések tavaszünnepről, májusfa-állításról. A késő középkorból már képi ábrázolások is maradtak fenn ezekről az ünnepekről, elsősorban a hónapokat ábrázoló kalendáriumi képekhez kötődően. A betakarításhoz kapcsolódó ünnepek igen nagyjelentőségűek voltak a középkori paraszti világban. A betakarítás befejezése minden évben fontos dátumot jelentett a paraszti életben, hiszen a földekről behordott termény biztosította a következő termésig a megélhe­tést, és ez adta a következő évi vetőmagot is. A betakarítás végét már a kereszténység előtt a germánok is megün­nepelték, így köszönve meg az isteneknek az az évi termést. A középkor folyamán ezek a pogány eredetű ünnepek krisztianizálódott formában éltek tovább. Az utolsó terményszállító szekeret például gyakran a templom elé vitték, s ott sóval, borral és kenyérrel a plébánosnak (vagy a földesúrnak) adták. A betakarítással járó ünnep számos helyen egyúttal az évi járadékfizetési kötelezettség teljesítését is jelentette. Ilyen alkal­makkor ettek, ittak, táncmulatságokat rendeztek. A betakarítás és őszi szántás után a paraszti életben nyugalmasabb időszak következett. Azokon a területeken, ahol az állattartás volt a megha­tározóbb, némileg később került sor ünnepi körülmények között a téli előkészületekre és a járadékok megfizetésére. A téli időszakban a családi és szomszédsági kapcsolatokra épülő, házaknál megrendezett, többnyire disznóvágással egybe­kapcsolt események jelentettek a hétköznapoktól eltérő ünnepi pillanatokat. A közös munkát közös étkezés és ivás követte. A levágott állat felét általában a vágásnál segédkező, azon résztvevő rokonok és szomszédok kapták. A falusi ünnepek közül az év folyamán a közösség egészét leginkább érintő módon az ún. templomszentelő ünnep állt az első helyen, amikor a helyi plébánia­templom felszentelésére emlékezve egyúttal azt a szentet is ünnepelték, akinek egykor a templomot szentelték, aki ily módon a falu védőszentje volt. Az ilyen ünnepnek egyházi és világi része egyaránt volt. Ünnepi körülmények között a templomban kezdődött, körmenetben folytatódott, amelyben a falu lakói vettek részt. A templomszentelő és a helyi szent ünnepe rendszerint vásárral kap­csolódott össze, játékokkal, tánccal, zenével, ivással. A legtöbb ilyen ünnep és vásár ősszel volt, amikor már a szántóföldi munkák véget értek. Ezeken az ünnepeken a falu lakói mellett számos látogató is megjelent. Érdeklődők a szomszédos falvakból, kiskereskedők, mutat­ványosok, koldusok stb. Előfordult az is, hogy a földeken végzett munkák befejeztével számos paraszt egyik templomszentelő ünnepről a másikra, faluról falura járt. Az ilyen ünnepek alkalmával esetenként nyilvános büntetések végrehajtására is sor került. Nyáron és kora ősszel, a leginkább munkaigényes időszakokban nem voltak nagyobb falusi ünnepek. Az adventtől pünkösdig terjedő időszakban viszont három nagyobb ünnep is következett egymás után: karácsony, húsvét és pünkösd. A középkorban nemcsak a helyi védőszent, hanem más szentek ünnepei is fontos és jelentős eseménynek számítottak, melyek gyakran a paraszti járadékfizetések határidejét is jelentették. Vidékenként más és más időpontok voltak a járadékfizetési határidők, de ez a kötelezettség leginkább Szent Mihály (szeptember 29.) és Szent Márton (november 11.) napjához kötődött. A közösségi ünnepek mellett az életciklushoz igazodó családi ünnepek (születés, keresztelés, házasság, halál) ugyancsak fontos szerepet játszottak a falusi társadalomban. Ezek az események azonban nem voltak kizárólag családi ünnepek, mert ezeken a falu számos lakója, főleg a szomszédok is részt vettek. A paraszti családi ünnepek tehát bizonyos nyilvános jelleggel rendelkeztek, ezért ezekre vonatkozóan a falusi törvénykönyvekben (néha még a helyi tartományi jogban is) számos előírás, szabály szerepelt. A házasságkö­téssel összefüggő ünnep esetében például a vonatkozó szabályok előírták az ünnepen résztvevők minimális számát, a lakomán felszolgált fogásokat, ételeket, és számos, a ceremóniával összefüggő elemet.

A XIV. századtól Európában lassan ugyan, de általános értelemben kezdett megváltozni az időfelfogás és az időszemlélet. A városok felvi­rágzásával, az iparosok, vállalkozók és kereskedők megerősödésével egzaktabb meghatáro­zottságú lett a munkaidő és az idő fogalma, tartal­ma, mert mind a kézműipar, a céhes szervezeti működés, mind pedig az üzleti élet ezt követelte meg. A városokon belül új, egységes időmérés vált általánossá, mérésre az ekkoriban terjedő mechanikus órák szolgáltak. Az órákhoz igazított harang vagy kolomp jelezte a város lakóinak, a műhelyekben dolgozóknak, a piacon árusí­tóknak az idő múlását. Az óra, mint időmérő szerkezet leginkább a középkori Európa ipari szempontból fejlettebb, urbanizáltabb térsé­geiben (Németalföld, Itália, Dél-Németország) terjedt el. Az órának köszönhetően egy nap időbeosztása mindig azonos időegységekre osztva rendszeres és egységes lett: 24 órára bontotta a napot. Az idő múlását a városokban a toronyórák mindenki számára jól láthatóan jelezték. A városok lakóinak munkaideje nem az agrárvilágban megszokott természeti ciklusokhoz, évszakokhoz igazodott, hanem attól függetlenül alakult. Ennek ellenére azonban a népesség több mint 90 százalékát kitevő parasztság körében sokáig továbbélt a mezőgazdaság ritmusához és az évszakokhoz igazodó időfelfogás.

 

Werner Rösener: Die Bauern und die Zeit. Anmerkungen zum bäuerlichen Zeitverständnis in der vormodernen Gesellschaft (A parasztok és az idő. Megjegyzések a modem korszak előtti paraszti időfelfogáshoz). Zeitschrift für Agrargeschichte und Agrar­soziologie. Heft 2, 52. Jhg. 2004. 8–24. p.

 

Pósán László