Klió 2007/1.

16. évfolyam

A halottak és az élők Párizsban és Londonban, 1500–1670

 

 

Vanessa Harding a Birkbeck College (Londoni Egyetem) oktatója, a brit Királyi Történeti Társaság tagja. A témát a londoni, párizsi levéltárak, könyvtárak mellett New Yorkban, a Fordham Egyetem Középkori Tanul­mányok Központjában kutatta, és számtalan helyen és alkalommal tartott róla előadást, többek között Torontóban és Mont­realban. Óriási anyagot nézett át, ezt 30 oldalnyi bibliográfiája is bizonyítja. A halottakkal való bánásmód és a temetési szokások feltárása révén be akart világítani a két zsúfolt nagyváros kora újkori kultúrájába, társadalmi hagyományaiba, a fizikai környezethez fűződő viszonyába, a temetéseket körülvevő demográfiai, fizikai és társadalmi összefüg­gésekbe, a reformáció hagyományokat módosító hatásába.

A szerző egy londoni ásatás alkalmából döbbent rá, hogy a késő középkori londoniak súlyos helyhiánnyal küzdöttek, amikor a halottaikat el kellett temetniük. Vajon kik döntöttek, hogy hová lehet temetni, különösen, amikor ezreket kellett elföldelni? Milyen szertartásokkal próbálták enyhíteni a gyászolók fájdalmát? Mennyibe kerülhetett, meg lehet-e ezt ma becsülni? Hogyan birkóztak meg a ténnyel, hogy a halál rendkívül gyakori látogató volt a kora újkori városokban, a nagy járványok pedig egészen rendkívüli pusztítást végeztek. A szerző nem ontológiai témaként vizsgálja a halál, az elmúlás kérdését, nem is eszka­tológiai, a másvilági élet kérdéseként veti fel, és nem is a halálhoz való érzelmi, lelki viszonyulást nézi a kora újkori városlakóknál, hanem gyakorlati tennivalóként, tekintettel az óriási halálozási számra.

Ekkor London és Párizs voltak a legnagyobb városok Európában: 1670-re a lakosság száma mindkettőben meghaladta a 450 ezret. Mindkettő egy-egy központosított nemzetállam fővárosa volt, a hatalom központja, egyszersmind a nemzeti termékek begyűjtésének és újraelosztásának centruma, a különböző identitású lakosság és értékeik találkozási helye. Éppen ez a sokarcúság tette őket különlegessé.

Londont dinamikus, integratív társadalmi struktúra, s ebből következően társadalmi stabilitás jellemezte. Ezért ment végbe viszony­lag békésen a reformáció. Párizsban gyengébbek voltak a társadalmi kötelékek, ezért lettek drámaibbak a vallási, politikai küzdelmek, melyekből Párizs a legkatolikusabb fővárosként került ki. Vajon a mortalitásra adott válaszuk ad-e valami magya­rázatot a két város különbségére? Vajon a halál destabilizáló tényező volt-e, vagy összefor­rasztotta a lakosságot? A kutató szerencséjére az adatokat Londonban megfelelően dokumentálták, sajnálatára Párizsban már kevésbé.

A halottak és az élők hatással vannak egymásra. A halottak fizikai értelemben léteznek, higiénés és biztonsági problémát jelentenek, és előfordul, hogy idővel a temető útjában van az élőknek. A halottak végren­deleteikkel a jelent is formálják. Az élők a saját halálukra gondolnak, ezért is képviselik a halottak érdekeit, vagyis kölcsönös a viszony közöttük. A halottak tulajdonképpen az emberi társadalom egy korcsoportját jelentik, azaz az emberi létezés folyamatának egyik végét. Éppen úgy differenciáltak, mint az élők: férfiak, nők, szegények, gazdagok, fiatalok, öregek, urak és szolgák, idegenek, bűnözők, kiátkozottak.

Többen foglalkoztak a témával: Ralph Houlbrooke, David Cressy és Philippe Aries a halál egyetemes és egyedi élményét, a túlvilági életben való reménykedést boncolgatják, míg Pierre Chaunu végren­deletek alapján a halállal kapcsolatos magatartás változására, a téma elvilágiasodásának folyamatára mutat rá. Vanessa Harding a XVI. század elejétől 1670-ig vizsgálja a korszakot: bemutatja Londont a reformáció előtt és után, és Párizst, amely a vallásháborúk végén megmaradt katolikusnak. Londonban 1670 körül lett vége a pestisjárványoknak, és az 1666-os nagy tűzvész miatt, valamint a nonkonform közösségek igényei szerint ekkor szervezték  át a város egyház­kerületeit, egyúttal temetkezési topográfiáját is. Párizsban 1669-ben válik nyilvánvalóvá, hogy az Innocents-ben immár nincs elég hely a temetke­zésre.1670-ben kezdik gyűjteni a demográfiai adatokat. 1685-ben a nantes-i edictum visszavonásának következtében kiűzik a hugenottákat Francia­országból. Angliában 1680-ra kialakul a vallási türelem, Franciaországban a szigorú tilalom.

A XVI. század közepén Londonnak 70-80 ezer lakosa volt, 1670-ben már 475–550 ezres lehetett a város. Párizsban 1500-ban 200 ezren éltek, 1670-re itt is 495–570 ezerre növekedett a lélekszám. Ahogy nőtt a lakosság száma, úgy lett egyre súlyosabb gond a halottak elhelyezése mindkét városban. A XVI. század elején Londonban évente átlag 3 ezer embert temettek, az 1670-es években már évi 18 ezret. Párizsból nincsenek pontos adatok, de becslés szerint járványmentes évben 17–20 ezer elhunyt elhelyezéséről kellett gondoskodniuk.

A halál főleg nyár végén és ősszel aratott, és áldozatainak 40–50 százaléka gyermek volt. London bizonyos körzeteiben a gyermekeknek kevesebb mint 60 százaléka érte meg a 15. születésnapját. Igen kevesen éltek 70–80 évig. A szegénynegyedekben erősebben pusztított a halál, mint a gazdagok körében. A két város között feltűnő az a különbség, hogy a franciák sokkal nagyobb számban vették igénybe a kórházakat. Szerzőnk úgy tapasztalta, hogy a kiugró halálozási számokat általában nem élelmiszerhiány okozta, hanem a járványok. Londonban 1551-ben 11 nap alatt 872 ember halt meg az „izzadós betegség”-ben. 1556–59-ben a tífusznak és az influenzának estek sokan áldozatul. A legszörnyűbb pusztítást a bubópestis okozta. Az öt legsúlyosabb járvány 1563-ban, 1593-ban, 1603-ban, 1625-ben és 1665-ben volt. Ez utóbbi évben 97 ezer halottat kellett eltemetni. Súlyosbította a helyzetet, hogy igen rövid időn belül, általában 8 hét alatt haltak meg tízezrek. Párizsban a parókiai feljegyzések kevésbé maradtak fenn. Az tudható, hogy szinte minden harmadik évben volt járvány a XVI–XVII. században egészen 1670-ig. A „szörnyű évek” az 1529–33-as, 1553–55-ös, 1560–62-es, 1580-as és az 1595–97-esek voltak. Londontól eltérően itt a pestisjár­ványok két-három évig elhúzódtak. 1566-ban 25 ezren, 1580-ban 30 ezren haltak meg.

A téma alapos feltárásához szükséges a két nagyváros közigazgatási szerkezetének ismerete. Érdekes vonás Londonban, hogy a városfalakon kívül később keletkezett településekre nem terjesztették ki egyidejűleg a hatóság, a polgármester és a városatyák jogkörét, ehelyett ott a helyi egyházközségi tanács és a békebíróságok intézkedtek. Párizsban sokkal pontosabban fedte egymást a város topográfiai és közigazgatási térképe. A balparti régi középkori városrész megmaradt az 1180–1220 között épült városfalak között, míg a jobbparti falakat már a XIV. század végén túllépte a város, de az új kerületekre is kiterjedt a Hotel de Ville és a Chatelet fennhatósága. Az előbbiben a városi törvényhatóság ülésezett élén a prévot des marchands-nal, az utóbbi a király képvise­lőjének, a prévot de Paris-nak a székhelye volt. A király hivatalnokai jelentősen beleszóltak az ügyek vitelébe. A Párizsi Parlament mindkét testület fölött állt; ide lehetett fellebbezni, ez hozott rendeleteket, irányította az utak, közterületek, az élelmiszerellátás, a közrend és a temetkezések ügyeit. Londont huszonöt városatyából álló tanács és a polgármester irányította, mellettük működött a 200 fős Közönséges Tanács. A királyi kormányzat itt nemigen avatkozott be az ügyekbe.

Londonban nem volt nagy a népsűrűség, s a temetéseket a száznál valamivel több parókia intézte. Párizsban viszont a 48 parókiához egyenként sokkal több lakó tartozott. Az egyes parókiáknak alig volt helyük a temetések céljára, de a központi Innocents temetőt mindany-nyian igénybe vehették.

A két város szociális topográfiájában is különbözött egymástól: London koncentrikus felépítésű volt (Sjoberg modellje), a gazdagokkal a város­központban, Párizsban ezzel szemben a gazdagság nem koncent­rikus elhelyez­kedésű, de nem is szétszórt (Vance modellje), ugyanis míg a külső kerületeket szegények lakták, a központi területek igen kevertek voltak. A preindusztriális korszak társadalmi modellje (igen széles alapú, alacsony piramis, azaz sok szegény, kevés gazdag) viszont az egyes quartiers-eken belül is jellemző volt. Párizs lakosságát sokkal inkább a vallási egység, mintsem a társadalmi szolidaritás tartotta össze.

Az egyházközséget a gyülekezet által választott képviselők irányí­tották, a vezető poszt a gondnoké, a churchwardené illetve a marguillier-é volt. Őt két-három évre választották. A közösség pénz­ügyeiért, ügyintézéséért és a templom épületéért felelt. Később a család­főkből felállt egy bizottság, az ún. egyházközségi tanács, a vestry, illetve a fabrique. Ez határozott a temetések helyéről, szertartásáról, irányí­totta a sekrestyés és a sírásók munkáját, gyűjtötte az adományokat.

Londonban a templomok körül nagyon nehezen tudtak a temetők terjesz­kedni, mert szorosan beépítették a város területét. Ugyanakkor a meglévő temetőket igen sokféle célra használták, pl. átjártak rajtuk, elkerítettek belőlük, téglavetőt működtettek, szemetet raktak le bennük, vagy éppen katonákat gyakorlatoztattak a sírok között. De közösségi események színhelyéül is szolgált a sírkert, például a Szent Margaret-Westminster temetőben ravata­lozták fel Cromwellt, ott koronázták meg II. Károlyt, és a tanácsüléseket is a temetőkben tartották némely kerületben. A temető azzal, hogy a templomba az előkelőségeket, míg kívül a sírkertbe a kézműveseket, a szegényeket, nyugdíjasokat, a koldusokat, idegeneket temették, a társadalom keresztmet­szetét mutatta. Nagy változást jelentett, amikor a XVI. század közepétől már nem csak lepelbe burkolták a holtat, hanem koporsóba temették. Ez persze sokkal drágább volt. Bár voltak sírkövek is, a sírok nagy többségét nem jelölték meg. A nagy síremlékek állítása később vált divattá. A kereszteket a reformáció idején eltávolították. Ha nem volt járvány, egy sírba egy személyt temettek. A sírásó a sír megásásáért egy munkás egynapi bérét kapta. A helyszűke miatt a régi sírokat újra felhasználták, ilyenkor a sírásó feladata volt a régi csontokat ún. csontházakba gyűjteni. A reformáció után a csontházakat megszüntették, mert már nem tekintették szent ereklyének a csontokat. Tömegsírokat csak járványok idején ástak, és csak kritikus hely­szűke esetén, ahogy Dekker és Defoe írásaiból is tudjuk. A járványok végén sok ládányi homokkal, fövennyel beterítették a temető felszínét, így védekezve a fertőzések és a szagok ellen.

 A párizsi temetőkről nem tudunk annyit, mint a londoniakról. A Parlament 1763. márc.12-i rendelete értelmében a temetői megbízot­taknak jelentést kellett készíteniük, ezek adnak valamelyes képet Párizs temetkezési adatairól. Fontos feltáró munkát végeztek Pierre Chaunu és tanítványai a La mort a Paris című munka közreadásával. Ők a végrendeleteket és a temetési regiszte­reket nézték át, amelyek, persze, a szegényekről kevésbé szolgálnak adatokkal. A városközpontban itt is a templomok mellett vannak a zsúfolt régi temetők, nagy a helyhiány. A különbség az, hogy Párizsban vannak hatalmas temetők, pl. az Innocents, ahová minden kerületből vihettek halottakat, továbbá, hogy a Hotel-Dieu és a Saint-Louis kórházban elhunytak többségét a városfalakon kívül temették el. Ezzel könnyebbé vált a parókiák helyzete. A csavargókat, az utcán meghaltakat a Sainte-Catherine vallási intézmény temettette el, szintén az Innocents-be.

A temetés ára függött a sír helyétől, de a ceremóniának és a kellékeknek is megvolt az ára. 1670-ben a templom közelében például egy felnőtt sírhelye 12 livres-be került, a külső temetőben 3-at kellett fizetni, a gyerekekért félárat, a szegényeket meg ingyen hantolták el. A francia sírásót fossoyeurs-nek hívták. Ő szerezte be a koporsót, a ravatalt, szemfedőt, gyertyákat, ő szállította el, s temette el a halottat. A tömegsírokat télen sokáig, nyáron rövidebb ideig tartották nyitva. A Saint-Gervais temetőben például rotációs rendszer szerint, 12–13 évenként temettek ugyanarra a területre. Harding megjegyzi, hogy a XVII. században egyre újabb területeket foglaltak le a temetők, így egyre távolabb kerültek a holtak az élő hozzátartozóktól, vagyis térben és lélekben lazult az összetartozásuk. Londonban érzékenyebb és személyesebb maradt a halottakkal való kapcsolat.

Ezután a nagy központi temetőkről, a londoni Szent Pál-ról és a párizsi Innocents-ről kapunk leírást Harding könyvéből. Mindkét nagyváros lakóiban erős volt a kötődés ezekhez a létesítményekhez. A Szent Pál Katedrális és a körülötte lévő temető inkább az élő közösség közéletének színhelye volt, ritkán temettek ide. Itt tanácskozott a népgyűlés, katonai szemléket, körmeneteket, hivatalos ünnepségeket tartottak a temetőben. Itt olvasták fel a pápai bullákat, 1521-ben itt hirdette ki Wolsey bíboros Luther kiközösítését, és égette el műveit. A XVII. században már a pápista iratokat égették ugyanitt. A katedrális mellett végezték ki a Guy Fawkes-összeesküvés résztvevőit és a leveller Robert Lockyert. A Szent Pál temetőkert másrészről átjáró terület volt, kereskedés, áruszállítás, fűszerpiac működött itt, és nagy számban voltak könyvesboltok a területén. A Nagy Tűzvész pusztítása, és új temetők nyitása már a városfalakon kívülre irányította a lakosságot. Az Új Temető után megnyitották Finsbury Fildset, majd Bunhill Fildset a nonkonformisták számára. Hamarosan külön temetőjük lett a quakereknek, a hugenottáknak, a zsidóknak és a svédeknek is.

A párizsi Innocents népszerű központi temető volt, amely nem tartozott egyetlen plébániához sem. Rengeteg embert temettek itt el, csontjaik utóbb megtöltötték körben a kriptákat és árkádokat. Az árkádok emeletén az exhumáltak csontjai kaptak helyet nyitott tető alatt, hogy a levegő járhasson a koponyák, csontok között. E látvá­nyosság mellett egy másik nevezetesség a Danse Macabre, a haláltánc festmény volt, amely a déli fal 10 árkádját borította. 1424–25-ben készítették, majd a Ferronerie utca szélesítésekor, 1669-ben a fallal együtt lebontották. A temetőben itt is átjártak az árusok, ruhát teregettek benne, az árkádok alatt írástudók üldögéltek, akik mindig vállalták levelek megírását. A sírok között dologkerülők, prostituáltak őgyeleg­tek. Az emberek itt végezték a szükségüket, trágyát, szemetet raktak le, a gyerekek a sírhalmokon játszottak. Csalók ütötték fel benne a tanyájukat, és a tolvajok itt rejtették el a lopott zsákmányt. A koldusok régi csontok tüzénél melegedtek – ahogy Rabelais-től tudjuk. A botrá­nyok bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy 1786-ban becsukták az Innocents temetőt, igaz, ekkorra már annyira megtelt, hogy nem tudtak benne elég mélyre temetni. A párizsiak még sokáig katolikus történel­mük szimbólumát látták benne. Párizsban voltak más közösségi temetők is, pl. a Trinité és a Clamart. A külterületeken létrehozott új temetők használata ellen eleinte Párizsban is, Londonban is lázadoztak az emberek.

Az elit tagjainak járó tekintélyes sírhelyek a templomban, kápolnában vagy mauzóleumban voltak. „A templom kövezetének feltöréséért” persze fizetni kellett. Így idővel a templom sarkai, mellékoltárai egyéni tulajdonná váltak. Angliában a reformáció után megszüntették ezeket a mellékoltárakat, Párizsban ellenkezőleg: egyre több ilyet építettek. Ezzel olykor még a templom eredeti alakját, méretét is megváltoztatták. A templom épületébe történő temetkezést Londonban 1711-ben tiltották be, Párizsban a forradalom idején zárták be a templomokat, és tiltották be a városon belül a temetéseket.

A templomok mellett más épületek, kolostorok, kápolnák, rendházak szentélyei is szolgáltak temetkezési helyül. Ezeket a temetési lehetősé­geket Londonban mind megszüntették a reformáció idején. Párizsban a Jacobinus és a Cordeliers rendházakban számos koronás főt, tiszt­ségviselőt és egyetemi embert temettek el, és a Celestins-ek kolosto­rában őrzik több francia király szívét. A tömegek, a szegények temet­kezési helye jobbára a templomtól, városközponttól messze volt. A fizikai távolság a morális kivetettséget is kifejezte: az öngyilkosok, eretnekek, bűnösök a perifériára kerültek. A protestánsokat kiűzték a katolikus temetőkből Párizsban, a katolikusok nem kerülhettek meg­szentelt földbe a londoni sírkertekben.

A síremlék, sírfelirat a hely megjelölését és a figyelem felkeltését szolgálta. A katolikusoknál emellett a halottért mondandó imára is felszólított. Angliában a XVI–XVII. században építettek nagy számban síremléket. Míg a középkori sírokon mindenféle építészeti motívumot, tetővel ellátott ereklyetartót, szobrokat, szöveges feliratokat láthatunk, a modernek már egységesebbek, de a sima kőlaptól a gazdagon díszített ikonográfiáig ekkor is előfordul mindenféle megoldás. A sírfeliratok sok információt tartalmaz­hattak. A kora újkorban egyre világiasabbak, a középkori szűkszavúság helyett ékesszólással, szónoki fordulatokkal, túlzásokkal, manierizmussal bővítik a szövegeket, majd a XVII. században visszatérnek az egyszerű, pontos biográfiai adatokhoz. Angliában az imára felszólítás eltűnik a feliratokból a reformáció után.

A 7. fejezetben a szerző a temetési szertartásokról szól. Az egyház a liturgiai elemek mellett elfogadott világiakat is, mint a halottas ágy melletti viselkedés, a halottvirrasztás, halottas menet a templomba, harangszó, fények, könyöradományok osztása, végül evés, ivás. A vallási elemek egy részét a protestáns reformáció eltörölte, megváltoztatta. Mindenekelőtt elutasította a purgatórium doktrináját, majd az 1548-as gyászmise-törvény kimondta, hogy semmiféle közbenjárással nem lehet üdvösséget szerezni a halott számára. Üdvösséget csak igaz hit által lehet nyerni. Ezzel okafogyottá váltak az adományozások. Eltörölték a szentek és relikviáik tiszteletét, nem tartottak igényt papok közreműködésére. A temetés katolikus liturgiáját (placebo, dirige és rekviem) lerövidítették. Nem tartottak további, pl. éven­kénti megemlékezéseket. A halott kapcsolata megszűnt az élőkkel.  Erzsébet uralma idején az anglikán temetéseken már nem volt pap, csak egy világi ruhás új prédikátor imádkozott angol nyelven, és elénekelték Dávid zsoltárát. Az erzsébeti imakönyv eltörölte a fáklya- vagy gyertyalángot, a papi körme­netet, később elutasították a térdeplést is. Az 1640–50-es évekre az anglikán egyház mellett kialakult a presbite­riánusok teljes köre, sokféle independens, quaker és más nonkonfor­mista gyülekezet jött létre; ők a temetési szertartások közül mindany-nyian elhagyták a katolikusra leginkább jellemzőket. 

Párizsban a XVI. században semmi nem ingatta meg a katolikus ceremóniák szokásait, itt megvolt a folytonosság. 1614-ben ugyan egyszerűsítettek rajtuk, de továbbra is voltak emlék- és közbenjárásért tartott misék, termé­szetesen adományokért. A papok alig tudták beosztani az évenként, havon­ként, hetenként megtartandó misék dátumait.

A katolikusoknál a temetéshez hozzátartoztak a fények. A szegényeknek legfeljebb 6 gyertyát égettek, a szerzetesek temetési szertartásán akár 70 szál is világított. A reformáció, majd Erzsébet Parancsa (Injunctions) megszüntette a szentképek, és a ravatal kivilágítását, a templomok eladták viaszkészleteiket. Párizsban viszont tudatosan támogatták ezt a szokást. Richelieu bíboros temetésén 1642-ben állítólag több mint kétezer gyertya és fáklya égett. Emellett a drapériák, s a ravatal is hozzájárult az ünnepélyes­séghez. A gazdagok temetése alkalmából az egész templomot feketébe vonták, a szegényeknél csak a ravatalt. Londonban a ravatalterítő kivételével meg­szüntették a drapériák és a miseruhák használatát, és eladták a sok felhal­mozódott holmit. A temetéseken harangozni is szoktak, ezzel felhívták a gyülekezetet, hogy imádkozzon a haldoklóért, vagy az eltávozottért. A harangszó tónusa, a kondítások száma, a harangzúgás időtartama mind közérthető üzenetet tartalmazott. A különböző méretű, számú harangozásért más-más árat kellett fizetni. A harang megkondítása a halott státuszát is jelezte. Ha a harangszó járványok idején elhallgatott, azt jelentette, csillapodik a dögvész.

A temetést rendszerint közös evés-ivás zárta le. Ezt különféleképpen ítélték meg az emberek: a jótékonyság, az összetartozás kifejezésének vélték, vigasztalást merítettek belőle; mások a túlzott fogyasztás, a személy reklámozása és a költségek növelése miatt elítélték. Londonban gyakori volt a halotti tor, Párizsból alig van adat polgári temetési torokról. Voltak több száz fős vendégségek, de szerényebb torok is. A protestánsok megbotrán­koztak rajta mondván, az anyagias élvezetek nem illenek a gyászhoz.

A temetések ára a kis összegtől a vagyonokig terjedt. Angliában a XVI. században az olcsó temetések 1-2 fontba kerültek, ugyanezért a XVII. században már 10–12 fontot kellett fizetni. A polgári elit 50–100 fontot költött, de az öt legelőkelőbb temetés költsége 400–730 font között volt. Párizsban szinte csak a végrendeletek adnak némi fogódzót a költségekről. 10–15 livres-ért papok, drapériák, s néhány fáklyavivő is járt, s ez az összeg egy munkásnak 10 évi megtakarítása lehetett. Az igazán gazdag temetés 400–500 livres-re is fölment. IV. Henrik temetésekor a király minden főtisztségviselőnek 300 livres-t utalt ki, hogy egész kíséretét, szolgáit gyászba öltöztesse a szertartásra.

Voltak persze, akik elutasították a nagy pompát és költségeket. A protes­tánsok csak a fekete ruhát és fekete ravatalterítőt hagyták meg. Ez a jámbor magatartás felerősödött  a XVII. századi katolikus Párizsban is. Takarékossági okból megjelent az éjszakai temetés, de nem terjedt el igazán. Chaunu azt írja, a hugenották a szerény temetéssel a feltűnést, az ellenséges indulatok felkeltését akarták elkerülni.

Harding megállapítja, hogy a katolikus Párizsban folyamatos volt a halottakra emlékezés, változatlanok maradtak a szertartások. London­ban mindez egyszerűsödött (érdekes, hogy a szerző nem használja a puritán, puritanizmus szót), a hangulat mértékletes és világi lett. A szakrális rítusokat, kellékeket szekularizált elemek váltották fel. Hogy mennyire anyagi kérdéssé, üzletté vált a temetés, mutatja például az 1678-as „Gyapjúba temetkezés” című törvény, amely előírja, hogy a temetéskor csakis angol manufaktúra által készített angol gyapjút szabad használni, az ez ellen vétőket 5 font bírsággal sújtják.

A reformáció előtt fontos volt, hogy sokan elkísérjék a halottat az utolsó útjára, hogy minél többen imádkozzanak a lelkiüdvéért. Különö­sen a gyerekek imáit gondolták hatásosnak. A reformáció ezt is eltörölte a londoniak életéből, a katolikus Párizsban azonban fennmaradtak a szerzetesrendek, és részt vettek a temetési menetben, pl.  IV. Henrik temetésén 564 szerzetes vonult a koporsó után. Londonban  bezárták a rendházakat. A temetési menetek más szereplői az ún. testvéri közösségek (fraternities) voltak. Egy részük vallási, más részük foglal­kozási közösség volt, pl. volt ilyen társasága a tímároknak, borkeres­kedőknek vagy a párizsi plébánosoknak és az egyetem doktorainak is. A hit megőrzését tartották feladatuknak, de elkísérték a halottakat, imádkoztak értük, és gyakran hozzájárultak a költségekhez is. A céhek közösségei szintén maguk kísérték utolsó útjukra a halottaikat. Egyenruhájuk emelte az ünnepély látványát.

Általában a két nagyvárosban temették el az uralkodókat is. Harding leírja Mária királynő, VI. Edward és Cromwell temetését. Cromwell először királyi temetést kapott, a restauráció idején azonban a holttestét más királygyilkosokéval együtt exhumálták, felakasztották, végül a Tyburnban temették el. Párizsban Medici Katalint nem engedték eltemetni egy darabig, III. Henrik meggyilkolása hírén pedig annyira örvendezett Párizs, hogy csak ideiglenesen tudták eltemetni, majd IV. Henrik temetésekor vitték végleges helyére a Saint Denis-be. IV. Henriknek óriási temetést rendeztek. Feketébe vonták a Hotel de Ville homlokzatát, a boltíveket, a városkapukat, a házakat, és rengeteg ember öltözött feketébe, 400 fáklyát vittek a menetben, a szertartás öt napig tartott.

A temetések olykor veszekedésbe torkolltak, pl. a parókiák vitat­koztak, hogy melyikük az illetékes, és lezúdították az elhunytat a másik parókia temploma elé. Előfordult, hogy kétségbe vonták a végren­delet érvényességét, vagy nem tudtak megegyezni abban, milyen sorrend­ben kövessék a gyászolók a koporsót. Veszekedés tört ki pl. a megmaradt fáklyák birtoklásáért, máskor gúnyversek születtek az alkalomra, de arról is tudunk, hogy Erzsébetet óriási tömegek kísérték zokogva az utolsó útján.

A temetések révén az egyén összekapcsolódott a közösséggel, közüle valónak érezhette magát. A temetés közös rítus volt, a szolidaritás, együttérzés rítusa. Éppen ezért nagy népi ellenállást váltott ki, amikor járvány idején megtiltották a temetéseken a tömegek részvételét. Másfelől a temetések a rend, a társadalmi hierarchia tükrözői voltak. A gazdagok temetése egyúttal azt sugallta, hogy bár elvesztették az elit egyik fontos tagját, a kormány épülete szilárd, nem inog meg. Az ilyen alkalmak érzékeltették az osztály-összetartást azzal, hogy egy-egy tanácsnok temetésén a többi tanácsos és a polgármester is részt vett. A protokoll rendkívül fontos lett.

A szerző összegzésül megállapítja, hogy a halál és a hozzá kapcsolódó tevékenység vizsgálata hasznos ismereteket tárhat fel a kora újkori nagyváros életből. A halál akkor sokkal gyakoribb volt, s a halottak és az élők között szorosabb kapcsolat volt, mint ma. A halálozás mértéke, s a halottak elhelyezése súlyos gond volt mindkét városban. Járvány idején a gond iszonyú méreteket öltött. Ezt a vezetőknek úgy kellett megoldaniuk, hogy közben ne sértsék a társadalom érzékeny­ségét, és a higiéné szempontjára is figyeljenek. A sírnak a helye, a ceremónia és a kellékek a társadalmi státuszt fejezték ki. Ezek megválasztása és ára a XVII. század vége felé mindkét nagyvárosban az elüzletiesedés jeleit mutatták, bár a szertartásokhoz ragaszkodtak az emberek. A rövid, gyors ceremóniát, a tömegsírba temetést rend­kívüli megrázkód­tatásként érzékelték, támadásnak tekintették az emberi méltóság ellen.

A vizsgált 150 év alatt a temetés gyakorlata azért változott, mert ekkor adta át a helyét a középkori város, amely egyetlen keresztény közösség volt, a változatos, többféle vallási gyülekezetből álló városszerkezetnek. A vallás ekkor lett az addigi egységesítő erő helyett elválasztó tényező. A régi, városközpontban lévő sírkertek helyett elfogadták a távoli új temetőket. Mindkét városban új, világias hagyo­mányok alakultak ki. A XVI–XVII. század tehát megtörte a folytonos­ságot a temetkezési szokásokban is. A vallási reformok mindkét nagy­városban felbolydították a közéletet, s ez Párizsban erőszakba, gyilkosságba, háborúba torkollt. Londonban a protes­tantizmus győzött, s a kisebbségben továbbélő katolicizmus viszonylag hamar lecsendesült. Párizsban a heves katolikusoknak nem sikerült elnyomni a szintén heves protestánsokat még hosszú évek véres harcai árán sem. Persze, a változást Londonban is megsínylették: az egyházközségek szét­hullottak, a hit megtört, a keresztény közösség megoszlott. A temetés rítusa a változások között is fontos maradt, mert rugalmas, alkal­mazkodó volt, az egyén széles kínálatból választhatott.

Párizsban a nagy többség katolikus maradt. Az üdvözülés továbbra is rendkívül fontos, és ebben lényeges a liturgia szerepe. Ezután is szükség van a halott körül a misékre és az emlékező szolgáltatásokra. Itt is az elvilágiasodás felé tart a folyamat, a sírhely árucikk, egyúttal a reprezentáció eszköze is. A francia városban még sokáig erősek maradnak a vallási indulatok. Még később is előfordul, hogy meggya­lázzák, sárban hurcolják, kibelezik, elégetik a protestáns elhunytakat. Óriási a különbség a gazdagoknak és szegényeknek jutó ellátás között, és a szegényekkel való bánásmód (durva lepel, tömegsír) szintén nem erősíti a társadalmi összetartozás érzését. Vagyis míg a temetési gyakorlat Londonban hozzájárult a társadalmi rend megszilárdításához, addig Párizsban további konfliktusok forrásává vált.

A temetési szokásoknak, amelyek egy adott közösségben azonosak voltak, nagy szerepük volt a kollektív városi tudat kialakulásában. A hit mérsékelte a haszonhajhászást és a gyakorlatiasságot. A temetés helye és módja keretek között tartotta a közösségi jogokat: kizárta a kívülállókat, védte a hely­belieket, irányította a jótékonyságot. A temető elhelyezése, mérete formálta a város fizikai arculatát, de erkölcsi vonásait is, hiszen összekap­csolta a múltat a jelennel. A rendszer jobban működött Londonban mint Párizsban, mert az angoloknál a kisebb parókiák könnyebben tudták kezelni a problémáikat. A helyhiány azonban később itt is kaotikus helyzetet eredmé­nyezett, s a XIX. században valódi reformokat kellett hozni.

Párizsban zűrzavarosabb a helyzet. Az egy parókiára jutó nagy számú halott nehezíti a helyzetet. A forradalom után több régi temetőt bezártak, így az Innocents-et és a la Trinité-t is.    

Vanessa Harding könyve komoly, alapos kutatásokon alapul, s igen sok vonását feltárja a kora újkor nagyvárosi életének, illetve a halálhoz, s a temetéshez kapcsolódó hitnek, gondoknak, szokásoknak, gyakorlati tennivalóknak. Különösen értékessé teszi a munkát, hogy két nagyváros társadalmi berendezkedését, életmódját, szokásait, hitvilágát hasonlítja össze. Sok ismeretet közöl, és térképekből, korabeli végrendeletekből, jelentésekből, elszámolásokból vett részletekkel teszi elevenné és hitelessé beszámolóját a XVI–XVII. századi emberekről, élők és holtak körülményeiről. Az olvasónak feltűnhet, hogy tárgyilagosan, szinte száraz stílusban ír az embert legmélyebben sújtó jelenségről, a halálról. Nincs szó a könyvben sehol a hozzátartozók fájdalmáról, kétségbeeséséről, az elmúlással való birkózásáról, és a vigasztalódásról.

A másik, kissé zavaró vonása a kötetnek, hogy sokszor ismétlődnek a részletek, a szerző számtalanszor visszatér egy-egy már tárgyalt témához, pl. igen sokszor ír a ceremóniák során használt kellékekről, a temetés árairól, az egyes temetők elhelyezkedéséről. Ezzel együtt is érdekes, alapos, sokrétegű képet kapunk a kora újkori Londonról és Párizsról.

 

Vanessa Harding: The Dead and the Living in Paris and London, 1500–1670. (Holtak és élők Párizsban és Londonban 1500–1670 között) Cambridge Univ. Press, Cambridge, 2002. 343 old.

Fodor Mihályné