Klió 2007/1.

16. évfolyam

A Litván Nagyfejedelemség és Svédország a XVII. század közepének krízisében

 

 

1655-ben Kédainyai városa (a település Samogitia tartományban található) közelében kötetett meg az a szerződés Svédország és a Litván Nagy­hercegség közt, melynek értelmében Litvánia felmondta az 1569-es lublini unió révén létrehozott államjogi kapcsolatot Lengyelországgal, és ehelyett a Svéd Királysággal hozott létre egy olyan államközösséget, amelynek révén biztosítottnak látta Litvánia különállásának megőrzését.

Andrej Kotljarcsuk annak a Kelet-Európa történetét meghatározó konfliktusnak a keretében vizsgálja az ún. kédainyai (1655) uniót, amely 1654-ben vette kezdetét, és amelyet tulajdonképpen a XVII. század északi háborújaként (1654–1667-ig) is emlegetnek. Az 1654-es orosz támadást követően (mely a belorusz területek elfoglalására irányult) a svédek zúdultak rá (1655) a lengyel–litván államra, elfoglalva Varsót és Krakkót, s a konflik­tusba a térségben érdekelt összes hatalom beleavatkozott hosszabb-rövidebb ideig, többek közt II. Rákóczi György is, ami viszont Erdélyre nézve végzetes következményekkel járt.

A könyv célja (amint a cím is mutatja) egy esettanulmányon keresztül megvilágítani azt az általános európai krízist, amely a XVII. század közepének válsága révén ismert a történetírásban, de amely jelenséget komparatív módon eddig túlnyomórészt csak Nyugat-Európa orszá­gainak vonatkozá­sában elemezték a történészek. A Litván Nagyhercegség esetében ez a krízis azon kapcsolatoknak köszönhetően öltött nemzet­közi politikai jelleget, amelyeket a terület leghatalmasabb urai, a Radzivillek ápoltak a külföldi hatalmakkal.

A szerző az 1654–1667 közti háború problematikáját ugyanakkor az európai erőegyensúlyi politika kontextusába helyezi. Erről tudni kell, hogy „az erőegyensúly politikájának terminológiája a XVII. század folyamán jelentkezett különálló diskurzusként, mégpedig az európai politikai rendszer eredményeként, melyet a vesztfáliai béke (1648) hozott létre és az utrechti béke (1713) tett nemzetközi jogi normává”. Kotljarcsuk rámutat, hogy az európai hatalmi politikai rendszer elemzésében egyoldalú az a korábbi megközelítés, amely kizárólag a nagyhatalmakra koncentrál, minthogy „a kisebb résztvevők nemcsak az egyensúly fenntartásában bírtak fontossággal, de az általuk nyújtott támogatás, illetve ennek hiánya „meghatározhatta a nagyhatalmak közti konfliktusok kimenetelét is”! Ezért több kisebb politikai szereplő, köztük Poroszország, az Erdélyi Fejedelemség, a Kurlandi hercegség stb. szerepét is megvizsgálja az esettanulmányban.

A szerző a kédainyai unió okait keresve kimerítően bemutatja a Litván Nagyhercegség lublini unió utáni történetét, melynek a szerző szerint kevés figyelmet szentelt a szűken Lengyelországra koncentráló korábbi történetírás. Kotljarcsuk rámutat, hogy lengyel, illetve litván részről egészen más volt az 1569-es unió jogi, politikai következmé­nyeinek megítélése, ami problémákat okozott az állam két alkotórésze közt. Az unió szövege értelmében ugyanis a két rész egy politikai közösséggé olvadt (volna) össze, amely „nem két különálló állam” volt többé, hanem „egyetlen, oszthatatlan egész”, amit a közös országgyűlés és a főváros Varsóba való áthelyezése is kifejezett (mint­hogy Varsó földrajzilag közelebb feküdt Litvániához, s ezáltal jobban megfelelt a közös állam fővárosának). Az 1588-as litván statútum viszont az egységes és oszthatatlan állam felfogásával szemben éppen Litvánia különállását ismerte el, s a statútum aztán a lengyel dominancia elleni fellépés jogi alapját jelentette Litvánia számára.

A statútum értelmében ugyanis Litvánia önálló jogrendszerrel rendel­kezett, s a két államalkotó résznek más volt a hivatalos nyelve is: a lengyel részeken a latin, Litvániában a „rutén” (értsd: nyugati orosz, azaz „belorusz”), cirill írással. Továbbá a dokumentum szerint a lengye­lek idegennek számítottak Litvániában, s emiatt nem vásárolhattak ott földet, nem viselhettek hivatalt, sőt a lengyel hadsereg sem léphetett litván területre engedély nélkül! Az elkülönülés még a külügyeket is érintette, aminek jó példája volt, hogy amikor 1644-ben egy svájci állampolgárt meggyilkoltak Litvánia területén, akkor a svájci kantonok szövetsége IV. Ulászlóhoz csak mint litván király­hoz(!) fordult az ügyben. „A közös lengyel–litván külpolitika ígérete volt az egyik legfőbb érv az unió (1569) mellett”: a reáluniót ugyanis (a korábbi perszonálunió helyett) a livóniai háborúban Litvánia kárára bekö­vetkező orosz terjesz­kedés hívta életre. „Ugyanakkor a Litván Nagyhercegség az unió után is megtartotta monopóliumát a Moszkvával való diplomáciai viszony­ban.” Ennek folytán pedig Litvánia orosz politikája gyakran éppen a lengyel érdekek ellenében alakult!

A legnagyobb politikai problémát mégis a lublini uniót létrehozó két állam vallási megosztottsága jelentette: Litvánia ugyanis az unió idején protestáns ország volt. Ezen belül a református felekezet volt a legerősebb, s a protestantizmus elismert patrónusának a Radzivillek református ága számított. A család ezen ága a legvagyonosabb mágnás dinasztia volt egész Litvániában, a birtokaik összességükben egy Belgium nagyságú terület tettek ki – az ezekről befolyó évi kb. 600 ezer zloty jövedelemmel a Radzivillek gazdagabbak voltak, mint maga a király – és főként északon valamint nyugaton feküdtek, ami nagyban megmagyarázza, hogy amikor a svédek elfoglalták ezeket a részeket, akkor a Radzivill párt miért kereste a svédek szövetségét.

Litvániában a XVII. század elejéig a vallási tolerancia politikája volt a jellemző, ez azonban (az általános európai trendhez hasonlóan, amely a konfesszionális egység létrehozására irányult) megváltozott az 1630-as, 1640-es években – Litvániában lengyel hatásra a katoliciz­mus pozíciói erősödtek meg mind vallási, mind politikai téren. Ez olyan anomá­liákhoz vezetett, hogy a leggazdagabb litván főúr, Janusz Radzivill (az 1655-ös unió létrehozásának egyik fő alakja) református volta miatt nem kapott szenátori pozíciót, ami pedig neki alanyi jogon járt volna.

A protestantizmus ügyének védelmén kívül azonban Kotljarcsuk még számos olyan tényezőt (pl. a Svédországgal való kereskedelmet, a Radzivillek nemzetközi kapcsolatait stb.) is figyelembe vett, amely az evangélikus Svéd­országgal kötött unió mellett szólt. A lengyelek szemében viszont a svédekkel kötött unió (amely megelőzte Varsó és Krakkó elestét) árulás volt: a protestánsok ármánykodása a katolikus lengyelek elveszejtésére, s a Radzvillek pálfordulása mélyen bevésődött a lengyel történeti tudatba.

Az unió legfontosabb pontjai a következők voltak:

1. Az uniót örök érvényűnek nyilvánították, azaz jogilag kötelező erejűvé az aláírók utódai számára. A svéd király, Károly Gusztáv, litván nagyherceg lett, s egyúttal minden korábbi Lengyelországgal kötött szerződést érvény­telennek tekintettek.

2. A Litván Nagyhercegség megszűnik választómonarchia lenni, és automatikusan a mindenkori svéd király számít a nagyhercegség örökletes urának.  Ha a svéd királyi ház kihalna, akkor Litvánia jogot kap a királyvá­lasztásra, de a svéd rendekkel nem azonos jogokkal.

3. A nagyhercegség és a speciális státust élvező Samogitia megtartja ősi jogait.

4. Litvániában a protestánsok mellett vallásszabadságot kapnak a katoli­kusok, unitusok és ortodoxok, a katolikus püspökök szenátori pozícióját garantálják.

5. A nagyhercegség haderejével a svéd király rendelkezhet, de a litván katonaság csak korlátozott számban használható fel a (Balti-) tengeren túl, s akkor is csak veszély esetén. Ugyanakkor a svéd király szabad kezet kap a hadüzenet és a békekötés terén.

6. A svéd király nem lakik Litvániában, hanem itt alkirály fogja őt képvi­selni.

7. Litvánia hadba lép Lengyelország ellen, svéd-lengyel háború esetén pedig mindig Svédországot támogatja.

Az unió külföldi elfogadtatására Litvánia deklarációt adott ki, amit először Amszterdamban publikáltak holland fordításban, majd Hamburgban is megjelentették, minthogy ebben az időben Hamburg volt az egyik legfontosabb információs központ Európában. A deklaráció megindokolta a döntés okait és jogalapját is, mely utóbbit az ún. 1573-as Articuli Henriciani néven ismert nemesi alkotmányra alapozta, amely lehetővé tette a hűség megvonását abban az esetben, ha a király nem teljesíti az ország megvédel­mezésének kötelezettségét.

Az unió, bár életképtelennek bizonyult a hadiesemények alakulása folytán, mégis nagy jelentőségű volt. Kotljarchuk konklúziója az, hogy bár a Radzivill frakció döntése a Svédországgal megkötött unió következtében Lengyel­országgal is háborút jelentett Litvánia számára, szerinte mégis csak ez a döntés tartotta meg Litvániát Európa térképén, mivel az oroszok korábbi szövetségese, Svédország, immár a Moszkvai Állam ellenfele lett, ami alaposan megnehezítette az oroszok helyzetét, akik Svédország baltikumi területei ellen irányították csapataikat.

A háború, melynek egy epizódja volt az 1655-ös unió, messze ható következményekkel járt. Vallási téren a háború a katolicizmus pozícióinak további megerősödését hozta. 1669-ben az országgyűlés törvényt fogadott el, melynek értelmében csak katolikus lehetett király, 1673 után pedig csakis katolikusok szerezhettek nemességet. A háború egyúttal az ortodox és protestáns elitek hanyatlását eredményezte Litvániában, és a katolikus felekezethez való tartozás „a politikai loja­litás kifejeződésének elsődleges formája lett”. A felekezeti asszimiláció az etnikai identitásra is kihatott idővel, amit általánosítva polonizá­ciónak lehet nevezni, hiszen a litvániai nemesség esetében a lengyel kultúra és nyelv lett a követendő minta. Az asszimiláció tükröződött abban is, hogy 1697-ben a „rutén nyelv” helyett a lengyel vált Litvánia hivatalos nyelvévé.

A XVII. századi Litvánia politikai krízise Kotljarcsuk szerint hasonló vonásokat mutatott néhány más országban tapasztalható század közepi válsággal: a krízis oka az elit egy részének lázadása volt saját uralkodója ellen, amit a hagyományra való hivatkozással, a korábbi önálló litván államisággal igazolt. „Ebből a szempontból Litvánia esete hasonló volt Skóciáéhoz vagy Katalóniáéhoz. Ez azonban nem a modern értelemben vett nacionalizmus volt, hanem inkább az identitás krízise, amit a Pátria és a Központi Kormányzat közti konfliktus idézett elő.” (Kotl­jarcsuk leírásából világos, hogy a Lengyel–Litván Unió is ugyanolyan összetett dinasz­tikus állam volt, mint Nyugat-Európa államai, ahol szintén egységesítő tenden­ciák érvényesültek a XVII. században, amint erre a kérdésről nem­régiben írt könyvünkben utaltunk.)

A skót helyzettel való további párhuzam, hogy a felekezeti hovatar­tozás kérdése alapvető szerepet játszott a konfliktusban. A vallási elem azonban nemcsak abból a szempontból volt fontos a krízisben, hogy a svédekkel kötött unió létrejöttében a főszerepet a Radzivillek vezette protestáns mágnások játszották, hanem azért is, mert az ortodox elit nagy része viszont Oroszországgal, illetve a kozákokkal kollaborált. Míg a lengyelek Litvániában a „szent katolikus hit” nevében egyesítették támogatóikat, addig a cár világossá tette, hogy számára csakis az ortodoxia a lojalitás egyetlen kifejeződési módja! Ez pedig egy újabb fontos bizonyítéka annak, hogy Európa-szerte az a kor köszöntött be, amit a „konfesszionális lojalitás” korának nevezhetünk, s ez alól Kelet-Európa sem volt kivétel!

A hatalmi egyensúly oldaláról vizsgálva a háborút, a kisebb súlyú politikai szereplők részvétele a konfliktusban ahhoz vezetett a szerző szerint, hogy megváltozott a hatalmi egyensúly a kelet-európai térségben, amit már Leibniz is észrevett, és nézetét egy latinul írt, álnéven (Ulicovius Lithuanus) megjelentetett politikai pamfletben fejtette ki 1669-ben. Leibniz szerint a háború következtében megbomlott a hatalmi egyensúly a Lengyel-Litván Unió, Svédország és Oroszország közt, mivel Orosz­ország jelentős előretörése következett be. Sőt, Leibniz konklúziója egyenesen az volt a jövőre nézve, hogy a Lengyel-Litván Unió el fog tűnni Európa politikai térképéről az orosz dominancia miatt! Az 1709-es poltavai svéd csatavesztés után Kotljarcsuk szerint a Litván Nagyhercegség „de facto olyan területté vált, amelyet helyi mágnások uraltak a cár és az orosz katonai erők jóváhagyásával”. Amikor pedig végül Oroszország bekebelezte a nagyfejedelemség területeit Nagy Katalin alatt, nem vetődött fel a területek „speciális politikai státusának megőrzése”. Ami tehát az 1655-ös kédainyai unió célja volt, nevezetesen a Lengyelország és Oroszország árnyékából való kilépés és az önálló politikai entitásként való megmaradás a Svédországgal való szövetség révén, sohasem valósult meg.

Kotljarcsuk könyvéből nemcsak Litvánia XVII. századi történelmébe nyerünk jó betekintést, hanem az egész térség bonyolult hatalmi-politikai viszonyait is egy rendszerként szemlélhetjük, benne az Erdélyi Fejede­lem­séggel.

A főszöveget a megértéshez jól használható térképek és függelékek egészítik ki, melyek egyike közli az 1655-ös unió szövegének angol fordítását.

 

Andrej Kotljarchuk, In the Shadows of Poland and Russia. The Grand Duchy of Lithuania and Sweden in the European Crisis of  the mid-17th Century (Lengyelország és Oroszország árnyékában. A Litván Nagyfejedelemség és Svédország a XVII. század közepének európai krízisében). Huddinge, Södertörns högskola (Södertörn Doctoral Dissertations 4.) 2006. 347 o.

 

Sashalmi Endre