Klió 2007/1.

16. évfolyam

Az amerikai forradalom exportja

 

 

Az amerikai és a francia forradalom kapcsolatának vizsgálata már a kortársak érdeklődését is felkeltette. Közismert, hogy a felvilágosodás eszméi által befolyásolt művelt francia közönség mekkora figyelemmel fordult az „amerikai kísérlet” felé, ami csak tovább erősödött azt követően, hogy a frissen függetlenné vált Amerikai Egyesült Államok és Franciaország szövetségesi szerződést kötött 1778 februárjában. Önkéntesként, illetve az Észak-Amerikába vezényelt francia expedíciós haderő tagjaként, több ezer franciának adatott meg a lehetőség, hogy szemtanúként élje át mindkét forradalmat, hiszen az amerikai háború nem egy „veteránja” vett részt aztán tevőlegesen is a francia forradalom eseményeinek alakításában. Ennek során amerikai élményeik és tapasztalataik egyfajta tájékozódási pontként jelentek meg számukra, amihez – egyetértően vagy elutasító módon – anyaországbeli elképze­léseiket, eszményeiket és cselekedeteiket viszonyították. A két állam közötti szövetségesi kapcsolat viszont azzal a következménnyel is járt, hogy kereskedelmi vagy diplomáciai küldöttségek tagjaként, az amerikai forradalom sok vezetője tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig a forradalom előtti, vagy a forradalom alatti Francia­országban. Jellem­ző, hogy a Második Kontinentális Kongresszus által a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazására megvá­lasztott öttagú bizottság négy tagja tartózkodott hosszabb ideig Frank­honban. Benjamin Franklin (1706–1790) az Egyesült Államok egyik megbí­zottjaként, majd első hivatalos követeként kilenc esztendőt töltött Párizsban (1776–1885). A francia fővárosban állomásozó amerikai diplomáciai testülethez 1778-ban csatlakozott John Adams (1735–1826), aki a függetlenségi háborút lezáró párizsi béketárgyalásokon is kulcsszerepet játszott. Adams londoni nagykövetként (1785–1788) is figyelemmel kísérte a franciaországi eseményeket, majd az Egyesült Államok első alelnöke­ként és második elnökeként (1797–1801) sok fejtörést okoztak neki a francia forradalom által kiváltott nemzetközi bonyodalmak. Franklin utódja a párizsi követi székben az a Thomas Jefferson (1743–1826) volt, aki a francia forrada­lom első hónapjait személyesen élte át a francia fővárosban, s aki külügyminiszterként, alelnökként majd elnök­ként (1801–1809) volt kénytelen szembenézni az európai forradalom következményeivel. Szintén tagja volt a Függetlenségi nyilatkozat megfogalmazására kijelölt bizottságnak Robert R. Livingston (1746–1813), aki franciaországi nagykövetként (1801–1803) döntő szerepet játszott Louisiana Franciaországtól történő megvásárlásában, ami megkét­szerezte az Egyesült Államok akkori területét. Ez utóbbi tárgya­lásokon az Egyesült Államok másik képviselője James Monroe (1758–1831), a majdani ötödik elnök (1817–1825) volt, aki ezt megelőzően, a francia forradalom egyik legviharosabb időszakában (1794–1796) képviselte hazáját a Francia Köztársaságban. Monroe előtt Gouverneur Morris (1752–1816) volt az Egyesült Államok franciaországi követe (1792–1794), aki döntő érdemeket szerzett az 1787-ben kidolgozott szövetségi alkotmány megszövegezésében. Morris már 1789-ben Franciaországba érkezett, s csak 1798-ban tért vissza Amerikába. Az amerikai függetlenségi háborút lezáró párizsi béketárgyalá­sokon az Egyesült Államok egyik képviselőjeként volt jelen John Jay (1745–1829) a Legfelsőbb Bíróság első elnöke (1789–1795), aki a Kongresszus külügyi titkáraként (1784–1789) is rengeteg információhoz jutott az Egyesült Államok akkori elsőszámú szövetségeséről. A sort még lehetne folytatni, ám azt hiszem, hogy ez az illusztris névsor is elegendő annak igazolására, hogy a korabeli amerikai politikai elit tagjai kiváló, s az esetek jó részében első kézből származó információkkal rendelkez­tek a francia forradalom történéseire vonatkozóan. Ráadásul, az említett személyek zöme nem „egyszerűen” politikus volt, hanem politikai gondolkodóként és íróként is az élvonalba tartozott. Mindenképpen áll ez Benjamin Franklinre, Thomas Jeffersonra, John Adamsre, John Jayre és Gouver­neur Morrisra. Ez pedig azt jelenti, hogy a Francia­országgal és a francia forradalommal kapcsolatos élményeiket nem pusztán rögzítették, hanem a rendelkezésükre álló politikai eszmék kontextusában elemezték és értelmezték is azokat. Mindezt ráadásul gyakorlott, jó tollú írókként tették. Számukra tehát kézenfekvőnek látszott, hogy életük két meghatá­rozó élményét – az amerikai és a francia forradalmat – egymással össze­függésben szemléljék, s elgondol­kozzanak azon, hogy milyen kapcsolat áll fenn a korabeli világot olyannyira felforgató két eseménysor között. A két nagy, XVIII. századi forradalmat meg- és átélő francia és amerikai kortársak ráadásul az esetek jó részében személyesen is ismerték egymást. Élményeiket megosztották, s tetteik és elgondolásaik kölcsönhatásban voltak egymással.

Mindennek tudatában nem csodálnivaló, hogy a téma már régóta felkeltette a történettudomány érdeklődését.1 Ebbe a sorba illeszkedik Philipp Ziesche, a Robert H. Smith International Center for Jefferson Studies (Robert H. Smith Nemzetközi Jefferson Kutatóközpont) munkatá­rsának tanulmánya, amely a Journal of the Early Republic 2006. őszi számában látott napvilágot. Az évenként négyszer megjelenő folyóiratot a Society for Historians of the Early American Republic (A Korai Amerikai Köztársaságot Kutató Törté­nészek Egyesülete) adja ki, amely 1977-ben alakult, a polgárháború kirobbanása (1861) és a Függetlenségi nyilatkozat elfogadása (1776) közötti amerikai történelmet tanulmá­nyozó szakemberek szakmai szervezeteként. A társaság több mint nyolcszáz tagjának zöme az Egyesült Államokban él, de vannak német, orosz, japán, francia, kanadai, brit, ausztrál és magyar tagjai is. A Journal of the Early Republic mára egyértelműen a fenti kor­szakkal foglalkozó historikusok első számú szakmai fórumává nőtte ki magát.

Tanulmányában Ziesche arra a kérdésre kereste a választ, hogy a forra­dalmi Franciaországban átélt élmények kontextusában Gouverneur Morris és Thomas Jefferson hogyan értelmezték az amerikai forradalom vívmányainak és eredményeinek univerzalitását, vagyis azt, hogy  meny-nyire lehet azokat általános érvényűeknek és más országokban is alkalmazhatóknak tekinteni. Úgy találta, hogy a korabeli Egyesült Államokban „nem alakult ki ugyan konszenzus az amerikai forradalom jelentésére vonatkozóan, a Párizsban tartózkodó amerikaiak mégis széleskörűen egyetértettek abban, hogy annak tanulságai általánosan alkalmazhatók és érvényesek. Az amerikai eszmények és vívmányok univerzali­tásának dicsőítésével egy időben azonban abban is hittek, hogy ezek a vívmányok az amerikai nép sajátos tulajdonságait tükrözik, s hogy ezen eszmék más országokban történő sikeres alkalmazása ugyanezen tulajdonságok meglétét kívánná meg a többi nemzetek körében”. (420. o.) Ez a kettősség annak ellenére is jellemezte Morris és Jefferson felfogását, hogy az amerikai forradalom jelentésére és jelentőségére vonatkozó nézeteik nagymértékben eltérőek voltak. Morris fontos szerepet játszott az 1787-es alkotmányozó konvención, ahol egy olyan, erős központi kormányzat mellett érvelt, amely képes féken tartani és korlátozni a szegények és a gazdagok között egy piacgazda­ságban óhatatlanul kialakuló ellentéteket. Úgy vélte, hogy egy szélesebb válasz­tójog alapján megválasztott „népi” alsóház, valamint arisztokra­tikusabb felsőház olyan módon ellensúlyozhatja egymást, hogy egyfelől biztosítani lehet a birtokos rétegek meghatározó beleszólását a politiká­ba, ám ezzel egy időben nem csupán az alsóbb rétegek részéről jelentkező „mértéktelenségnek”, hanem annak is elejét lehet venni, hogy a gazdagok, gazdasági érdekeik szolgálatába állítsák a kormány­zatot. S bár a „törvényhozási zsarnokság” veszélyének kivédése érde­kében az alkotmányban elfogadottnál még erősebb és függetlenebb végrehajtó hatalmat kívánt, s annak ellenére, hogy az új alkotmány nem tett alapvető lépéseket a rabszolgaság felszámolása érdekében, Morris mégis az új alaptörvény elfogadása mellett szavazott, mivel azt „az elérhető legjobb” megoldásnak tekintette. (428. o.)

Jefferson viszont – aki Párizsban tartózkodott az alkotmányozó konvenció idején – úgy vélte, hogy a Morris által üdvösnek tekintett erős szövetségi kormányzat nem csupán a tagállamok jogainak érvényesülését fenyegeti, hanem azzal a veszéllyel is jár, hogy megrendíti azt a pozitív Amerika képet, amely a franciaországi reformerek körében kialakult. Azt is hiányolta, hogy az alkotmány szövegében nem szerepelt az alapvető egyéni szabadságjogok egyértelmű felsorolása, s azt gondolta, hogy ez megint csak visszatetszést fog kelteni „Európa felvilágosult részében”. Ziesche találóan állapította meg, hogy Jefferson szerint az alkotmány „az államhatalom centralizációja tekin­tetében túlságosan is európai volt, míg ezzel egy időben, más vonatkozásokban elmaradt az óvilági felvilágosult elit várakozásaitól”. (429. o.)

Jefferson és Morris tehát az amerikai forradalom két eltérő szakaszának eszményeit képviselte, s ezek szellemében ítélték meg azt, hogy mi is a nagy esemény valódi jelentése és jelentősége az amerikaiak és az európaiak számára. Jefferson 1776 embere volt, aki a forradalom lényegét az önkényes hatalommal szembeni népi ellenállásban látta. Morris viszont az új szövetségi alkotmány egyik „társszerzőjeként” a forradalom végső tanulságának az államhatalom békés újraelosztását és közpon­tosítását tekintette, egy nemzeti elit vezetése alatt. Felfogásuk fenti eltérései ellenére, a francia forradalom kirobbanásakor mindketten úgy vélték, hogy az amerikai forradalom általuk megállapított értelme univerzálisan követhető példaként áll a francia reformerek előtt. Ezzel egy időben azonban mindketten úgy találták, hogy a franciák, bizonyos jellembeli hiányosságaik (frivolság, elvi következetlenség, könnyelműség, erkölcsi lazaság stb.) miatt, mégsem alkalmasak arra, hogy maradék­talanul kövessék az általuk üdvösnek értelmezett amerikai példát. S ezért mind­ketten arra a következtetésre jutottak, hogy Franciaország jobban járna, ha „első körben”, az európai viszonyokhoz közelebb álló brit politikai rendszer példáját követné. E vélemény különösen Jefferson szájából hangzott érdekesen, aki egyébként erőteljesen kritizálta az általa túlságosan is arisztokratikusnak tartott brit politikai szisztémát, amely amúgy is korrupt és zsarnoki gazdasági-politikai érdekcsoportok hálójába került. Morris úgy vélte, hogy a franciáknak – éppen karakterbeli hiányosságaik miatt – az amerikaiaknál is nagyobb mértékben van szükségük erős, központosított kormányzat irányítására. Nem nagyon hitt tehát a gallok nemzeti karakterének rövid távú „megjavíthatóságában”. Jefferson viszont sokkal optimistábbnak mutatkozott ebben a tekintetben. Az is nagyon érdekes, hogy a francia nemzeti jellem hiányosságaira vonat­kozó megállapításaik nem elsősorban abból fakadtak, hogy az amerikaiakat vagy az amerikai kormányzati rendszert morális értelem­ben jobbaknak vagy erkölcsösebbeknek tartották, hanem éppen a korabeli felvilágosult francia politikai gondolkodás egyik „atyamestere”, Montesquieu, nemzeti jellemre vonatkozó felfogásából következtek.

Minthogy eléggé különbözően értelmezték az amerikai forradalmat, azon sem csodálkozhatunk, hogy időben előre haladva Morris és Jefferson egyre eltérőbb módon látta azt is, hogy – az amerikai tanul­ságok szem előtt tartásával – milyen utat kellene Franciaországnak követnie. A rendi gyűlés ülésezési és szavazási módjáról kibontakozott vita idején például Morris továbbra is úgy vélte, hogy a nemességnek és az egyháziaknak szükségszerű ellensúlyt kell képeznie a harmadik rend kiszámíthatatlan törekvéseivel szemben. Jefferson viszont úgy találta, hogy a két előbbi rend a nép és a király közötti közvetlen tárgyalások akadályozójává vált. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy a képviselők egyszerre túl sokat akarnak majd, s ez a király ellencsapá­sához fog vezetni.

A két amerikai értesülései nagyrészt azoktól a francia barátaiktól származ­tak, akik a korabeli értelmiségi–politikai elit tagjai, és sok esetben ugyanazon személyek voltak (La Fayette, Condorcet, La Rochefoucauld). Rajtuk kívül, Jefferson informálásában fontos szerepet játszott még Charles és Alexandre de Lameth, illetve du Pont de Nemours, Morris pedig sokat beszélgetett a Valois klub olyan látoga­tóival, mint Sieyčs, vagy az orleans-i herceg. A Jeffersonnal barátkozó franciák közül sokan az amerikai modell követőjének tekintették magukat, ami az ő értelmezésükben azt jelentette, hogy erős, egyka­marás törvényhozást szerettek volna, ami az Egyesült Államokban kizárólag Pennsylvaniában létezett. Ezért américanistes-nek (amerika­nisták) nevezték őket, annak ellenére, hogy nem republikánusok, hanem az alkotmányos monarchia hívei voltak, s az amerikai forradalom legfontosabb tanulságának azt tekintették, hogy lehetséges „a múlt halott kezétől való” radikális elszakadás, továbbá, hogy szükség van az alapvető jogok kinyilatkoztatására.

A feudális jellegű kiváltságok 1789. augusztus 4-i eltörlése és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának kibocsátása körül formáló­dott ki a monarchiens (monarchisták) csoportja. Ők sem akartak visszatérni a régi rend világához, de nagyon aggódtak amiatt, hogy túl messzire és túl gyorsan szaladtak előre az események. A vidéki Franciaországot 1789 nyarán elborító megmozdulások árnyékában, az erős központi hatalom fenntartása mellett tették le a voksukat. Sokan voltak közöttük olyanok, akik a brit politikai rend­szer erős és független végrehajtó hatalmában és a kétkamarás törvény­hozásban látták a garanciát arra, hogy lehetséges a polgári jogok és a politikai stabilitás egyidejű biztosítása. S bár Morris gyakran panaszkodott e csoport túláradó „anglomániájára” az erősebb központi kormányzat és a kétkamarás rendszer melletti elkötelezettségük miatt, mégis leginkább ezzel a csoporttal szimpatizált. Hasonló kettősség jellemezte azonban a monarchisták amerikai példához való viszonyulását is. Amint egyik képviselőjük Lally-Tollendal megfogalmazta, egy „gyermekcipőben járó nép” kormányzata nem jelenthet releváns példát „egy olyan ősi és hatalmas nép számára, amely az egyik elsőszámú a világon, amelyik tizennégy évszázada rendelkezik kormányzattal, s amelyik nyolc évszázada ugyanazon dinasztia uralma alatt él”. (435. o.) Más képvi­selőik viszont a végrehajtó hatalom törvényhozással szembeni vétójogát, a kétkamarás berendezkedést vagy a vagyoni cenzus alkalmazását pozitív példaként említették Franciaország számára.

A Morris és a monarchisták közötti kölcsönös szimpátia oda vezetett, hogy 1789 júliusának végén az utóbbi csoport két ismeretlen nemzet­gyűlési képviselője is tanácsot kért tőle Franciaország eljövendő kor­mány­zatára vonatkozóan. Az eredmény Morris: Észrevételek a Francia­ország politikai állapotának megfelelő kormányzatról című írása lett. Ebben a Phila­delphiában megalkotott amerikai berendez­kedéshez nagyon hasonló, erős központi hatalommal és egymást ellensúlyozó, arisztokratikus és népi kamarákból álló törvényhozással rendelkező berendezkedést javasolt. Montesquieu-re hivatkozva úgy vélte, hogy a jelenlegi francia rendszer igazságtalan és messze nem tökéletes, s hogy a népnek rendelkeznie kell a joggal, hogy megválassza a kormány­zati formát, amely alatt élni akar. Ugyanakkor azonban azt is hozzátette, hogy „őrültség lenne” az utóbbi jog „szélsőséges alkal­mazása”, mivel „a kormányzati formát illető gyakori változások jelentik a legnyomorú­ságosabb szerencsétlenséget”. E nézetében a párizsi utcákon tapasztalható erőszak látványa is megerősítette. Végső soron tehát Morris amellett szállt síkra, hogy ugyanazon alkotmányos elvek az Atlanti-óceán mindkét oldalán alkal­mazhatók, s ebben az értelemben az amerikai forradalom univerza­lizmusa mellett érvelt.

Más elvi alapokról kiindulva és más meggyőződéstől vezérelve, de a francia forradalomnak ebben a szakaszában Jefferson is erre a következtetésre jutott. Ő ugyanis úgy tekintett a spontán jellegű népfel­kelésekre, mint amelyekre időről-időre szükség van a kormányzati hatalom ellenőrzése szempontjából. Ilyen megmozdulásokként fogta fel az 1789 nyarán kibonta­kozott franciaországi vidéki népmozgalmakat is, amelyek ráadásul eredmé­nyesek is voltak abban a tekintetben, hogy rábírták az alkotmányozó nemzetgyűlést a feudális előjogok eltörlésére. Minthogy az amerikai forradal­mat is a zsarnokság elleni hasonló népfelkelésnek tekintette, Jefferson úgy érezte, hogy a francia forradalom az amerikai eseménysor folytatásának tekint­hető abban az értelemben, hogy újból megerősíti a nép azon jogát, hogy megszabaduljon azoktól az uralkodóitól, akik megsértették természetes jogait.

Morris mérsékelt álláspontja persze nem töltött el lelkesedéssel minden franciát. La Fayette például személyesen próbálta meggyőzni őt arról, hogy egy amerikainak nem ilyen példát kellene mutatnia, s Morris befolyásának ellensúlyozása érdekében Jefferson támogatását igyekezett megszerezni a kidolgozás alatt lévő új alkotmány alapján összehívandó nemzetgyűlés jellegéről, illetve a király vétőjogáról folytatott viták során. Az amerikai követ ugyan elutasította, hogy közvetlenül részt vegyen az alkotmányozó nemzetgyűlés alkotmányügyi bizottságának ülésén, ám ugyanakkor, titokban együttműködött La Fayette-tel azon nyilatkozattervezet kidolgozásában, amely az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának alapját képezte. La Fayette arra is megkérte Jeffersont, hogy vállaljon közvetítő szerepet az alkotmány­ügyi bizottságban kialakult patthelyzet feloldására. Az abszolút királyi vétó mellett állást foglaló monarchista többség ugyanis sehogyan sem tudott dűlőre jutni a mindenfajta vétót ellenző olyan radikálisabb tagokkal, mint Sieyčs és La Chapelier. Erre a megbeszélésre Jefferson párizsi szállásán került sor 1789. augusztus 26-án. Elmondása szerint legalábbis, Jefferson mindvégig megmaradt „csendes tanúnak” és nem avatkozott be érdemben a vacsorával egybekötött hat órás tanácskozás menetébe. A politikai szimbólumokra fogékony La Fayette-nek azonban nem is feltétlenül erre volt szüksége. Az amerikai forradalom egyik közismert „hősének” felvonul­tatásával francia kollégáit azon pillanat nagyszerűségére – s az ebből adódó felelősségükre – kívánhatta figyelmeztetni, amikor az egész világ arra a Franciaországra emeli tekintetét, amely az amerikai tapasztalatokat hasznosít­va, új fejezetet nyithat az emberiség történetében.2

Philipp Ziesche úgy vélte, hogy – nagyon eltérő véleményük ellenére – mindkét amerikai felfogását nagyfokú bizonytalanság jellemezte azt illetően, hogy a francia politikai rendszer újjászervezését a politikai filozófia általános elveire, vagy pedig a királyság sajátos hagyományaira és körülményeire alapozva kellene végrehajtani. Ez a bizonytalanság véleménye szerint kétféle forrásból származott. Egyrészt abból, ahogyan Montesquieu Törvények szelleme című munkáját értelmezte a két amerikai, másrészt pedig abból, hogy az amerikai forradalom sem szolgált egyértelmű példával e dilemma megoldására. Montesquieu a legfőbb politikai „rossznak” tekintette a despotikus hatalomgyakorlást, ám ezzel szembe nem egyetlen, hanem számos politikai „jót” állított, nevezetesen a mérsékelt monarchiát, a republikánus kormányzatot és az angol típusú vegyes rendszert. Ebből következően a törvényalkotó legfőbb feladatát annak a kormányzati formának a megtalá­lásában látta, amelyik – az univerzális „jó” megvalósítása, vagyis a despotikus kormányzat leküzdése szempontjából – a legjobban megfelel az adott ország „rendelkezésre álló” sajátos körülményeinek. Mint ismeretes, Montesquieu az írásban nem a rögzített angol „alkotmányt” tekintette a tartósan fenn­maradni képes kormányzati rendszer mintapéldájának, amelyben – a szabadság fenntartása érdekében – világos határt szabtak az egyes alkotórészek hatalma korlátlan érvényesülésének. De ha ez a rendszer olyan egyedi esetet képez, amely egyedül és kizárólag az angol nép sajátos körülményeinek megfelelően alakult ki, akkor mennyiben jelenthet követendő példát a más körülmények között élő többi nemzet számára? Átveheti-e bármelyik nép egy eltérő körül­mények között élő másik nép alkotmányát?

Ziesche szerint ez a dilemma az amerikai és a francia forradalom vezetői számára egyaránt nagy gondot jelentett: „Az amerikai forradal­márok számára, akik a természetjogot és az angolok hagyományos jogait is felhasználták a függetlenség igazolására, de a francia Nemzetgyűlés esetében is – amelynek arról kellett döntenie, hogy vajon a meglévő alkotmány megreformálása vagy pedig egy radikálisan új alaptörvény létrehozása a feladata – felmerült ez a koncepcionális bizonytalanság”. (442. o.) Párizsi tartózkodása idején Jefferson egyre inkább eltávolodott Montesquieu fenti értelmezésétől és kezdett arra a következtetésre jutni, hogy az egyes népek sajátos körülményeit – valamint az egyes társadalmi csoportok eltérő érdekeit – hangoztató megközelítés nem szolgál más célt, mint az arisztokraták és a klerikusok kiváltságainak „megideo­logizálását”. Morris az angol példa követésére buzdította francia barátait, vagyis úgy gondolta, hogy a francia törvény­alkotóknak jogukban áll szakítani az abszolutizmus hagyományával, de nem válaszolta meg igazán azt a kérdést, hogy mekkora változtatásokat szabad végrehajtani annak érdekében, hogy a létrehozandó új kormányzati rendszer a sajátos francia körülmé­nyeknek is megfeleljen?

Ziesche találó kifejezésével élve „Az amerikai forradalom bizonytalan öröksége azt jelentette, hogy Thomas Jefferson és Gouverneur Morris sem általános alkotmányos recepteket nyújtó séfekként, sem pedig egy szokások elemeiből álló jogi kabát szabászaiként nem érezték volna magukat kényelmesen”. (443. o.) Morris sajátos hagyományaik figye­lembevételére intette a franciákat, ám ezzel egy időben, lényegében ugyanazon politikai berendezkedés megvalósítását javasolta a rendkívül eltérő hagyományokkal rendelkező Egyesült Államokban és Franciaor­szágban. Felfogását tehát ugyan­úgy kozmopolitizmus és univerzalizmus jellemezte, mint azét a Jeffersonét, aki a társadalom újjászervezését illetően hitt a radikális újrakezdés lehetőségében. Azzal azonban a virginiai politikus is tisztában volt, hogy sem az egyének, sem pedig a társadalmak nem szabadulhatnak meg teljes mértékben a „múlt halott kezének” befolyásától.

Az idő előrehaladtával a francia politikusok egyre türelmetle­nebbekké váltak a két amerikai politikussal szemben, akik – mivel a fenti dilemmákat nem tudták megoldani – egyre inkább olyan taná­csokkal szolgáltak nekik, amelyek nem feleltek meg az elvárá­saiknak. Ebből következően egyre jobban megrendült az amerikai példa követhe­tőségébe vetett hitük. A monarchisták az amerikai modellt irreleváns­nak tekintették a maguk ősi királysága számára, vagy pedig az angol rendszer tökéletlen utánzatát látták benne. A radikálisabb francia politikusok pedig a mérsékelt amerikai berendezkedést nem tekintették olyannak, amelynek segítségével leküzdhetők lennének a francia társadalom reformja előtt tornyosuló akadályok. A francia forradalom radikalizálódásával Morris egyre inkább igazolva látta a forradalom elején megfogalmazott aggodalmait. Jefferson 1789 szeptem­berének végén abban a hitben hagyta el Franciaországot, hogy a forradalom jó irányba halad. Számára a francia forradalom mértékadó eseménye a szállásán folytatott augusztus 26-i megbeszélés volt, amely megerősítette a francia politikai elit képességeibe vetett hitében. A francia forradalomról alkotott kedvező véleménye „a terror és a francia terjeszkedő hadviselés egyik leghangosabb apologétájává tette, s így, ironikus módon egy olyan rezsimet támogatott, amelyet éppen olyan centralizációs törekvések jellemeztek, mint amelyet olyannyira gyűlölt amerikai belpolitikai ellen­felei, a föderalisták vonatkozásában”. (446. o.) A haiti forradalom és Napóleon diktatúrájának hatására Jefferson visszatért a nemzeti karak­terről szóló montesquieu-i felfogáshoz, és a két említett eseményt annak bizonyítékaként értelmezte, hogy a francia nép nem alkalmas arra, hogy valódi republikánus berendezkedés alatt éljen.

Morris és Jefferson tehát nem tudtak megfelelni a francia politikusok által velük szemben támasztott igényeknek. Ennek fő okát Ziesche abban látta, hogy „újító jellegű amerikai eszmények helyett, túlságosan is hagyományos francia eszményekkel rendelkeztek. Morris és Jefferson felfogását továbbra is azon francia politikatudomány iránti áhítat hatotta át, amelyet egyre inkább mellőztek a francia képviselők, és amely egyre irrelevánsabbá vált a párizsi utcákon”. (447. o.) Némi aktuális áthallástól sem mentesen, Ziesche annak megállapításával zárta tanulmányát, hogy „Az amerikaiak – már jóval azt megelőzően, hogy az Egyesült Államok valódi hatalommal rendelkezett volna a világ­politikában – azt feltételezték, hogy politikai rendszerük egyedülálló relevanciával rendelkezik a világ más népei számára, azt azonban már akkor sem tudták pontosan, hogy azt miként alkalmazzák más népek vonatkozásában”. (447. o.)

 

Phillip Ziesche: Exporting American Revolutions: Gouverneur Morris, Thomas Jefferson, and the National Struggle for Universal Rights in Revolutionary France (Az amerikai forradalmak exportja: Gouverneur Morris, Thomas Jefferson és az univerzális jogokért folytatott nemzeti küzdelem a forradalmi Franciaországban). Journal of the Early Republic, Volume 26, Number 3, Fall 2006, 419–447. o.

 

Lévai Csaba

 

1. Az újabb irodalomból lásd például: Marie-Jeanne Rossignol: The American Revolution in France: Under the Shadow of the French Revolution. In: Europe’s American Revolution. Ed. Simon P. Newman (Palgrave-Macmillan, Basingstoke, 2006.) 51–71. o. A kérdésnek mégy magyarul is viszonylag számottevő irodalma hozzáférhető: Urbán Aladár: A francia forradalom és az Egyesült Államok. In: Tanulmányok a francia forradalomról. (Kossuth, Bp. 1988.) 68–91. o.; Robert R. Palmer: Az „atlanti forradalom” – Húsz év távlatából. In: „Mítosz és valóság”. Tanulmányok a francia forradalomról. (KLTE, Debrecen, 1991.); Hannah Arendt: A forradalom (Európa, 1991.); Hahner Péter: Thomas Jefferson és a francia forradalom (Osiris, Bp. 1998.); Lévai Csaba: Hahner Péter: Thomas Jefferson és a francia forradalom. BUKSZ, 1999. ősz, 323–327. o.

2. Jefferson szerepéről az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megszületésében, illetve a szállásán tartott 1789. augusztus 26-i megbeszélés részleteiről lásd: Hahner Péter: Thomas Jefferson és a francia forradalom. 78–112. o.