Klió 2007/1.

16. évfolyam

Nyugaton a helyzet fokozódik: az egyiptomi út, amely a hatnapos háború kitöréséhez vezetett

 

 

1967. június 5-én hajnalban Izrael támadást intézett egyiptomi célpontok ellen, majd az ezt követő 5 nap során külön-külön vereséget mért Egyiptom mellett Szíria és Jordánia hadseregére. A háború következ­ményei gyakorlatilag napjainkban is éreztetik hatásukat, elsősorban a megszállt területek problémája kapcsán. Joggal vetődhet fel az olvasóban ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy mennyiben tekinthetők felelősnek az egyes felek – s főleg maga Egyiptom – az 1967-es konf­liktus kirobbantásáért. Vajon Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök átgondolt elképzelésekkel rendelkezett, amikor krízishelyzetet provo­kált Izraellel szemben, vagy adott lépéseit pusztán az aktuális politikai céljainak függvényében kell értelmeznünk? Milyen szerepet játszott Egyiptom részéről a háború kockázatának vállalásában Izrael erejének és elszántságának lebecsülése? Mi volt az egyiptomiak részéről a legfőbb ellenségnek tartott Egyesült Államok szerepe a feszültség fokozódá­sában? Mennyiben változ­tatott volna az események alakulásán, ha az egyiptomi hírszerzés helyes helyzetértékeléseket készített volna, illetve ha Nasszer elnök kezéből nem csúszik ki a hadsereg ellenőr­zésének joga? Laura James mindezeknek a kérdéseknek a megválaszo­lására törekszik tanulmányában visszaemléke­zésekre, interjúkra, nyilvá­nos beszédekre, rádióműsorokra, levéltári forrás­anyagokra, valamint számos szekunder irodalomra hivatkozva.

Az első részben az egyiptomi legfelsőbb döntéshozatali szerv működé­sét, valamint az ebben helyet foglaló személyek által megfogalmazott ellenségkép bemutatását olvashatjuk. E fejezetben a szerző leszögezi, hogy 1967-ben a legfőbb döntéshozó maga Nasszer elnök volt egy sze­mély­ben. A kormány pusztán formális szerepet töltött be, érdemi módon nem befolyásolta az ország külpolitikájának alakítását. Sokkal fontosabb volt ezzel szemben az 1952. júliusi forradalom veterán tisztjeit tömörítő Arab Szocialista Unió Legfel­sőbb Végrehajtó Bizottsá­gának tanácsadó tevékenysége. Itt kell mindjárt utalnunk az abban helyet foglaló Abdel Hakim Amer tábornagynak, a szárazföldi fegyveres erők parancsnokának és Nasszer elnöknek a kapcsolatára, amely jelentősen hozzájárult a konfliktus kirobbanásához. 1962-től kezdve ugyanis a hadsereg fokozatosan függetlenné vált Nasszertől. Ez a szituáció 1967-re odáig jutott, hogy Amer nemcsak megkérdőjelezhette, de vissza is vonhatta az elnök döntéseit. Mivel Nasszer a kialakult helyzet ellenére sem kívánt fellépni ellene, így akkor mutatkozott meg ennek a helyzetnek a legfőbb ellentmondásossága, amikor a legnagyobb szükség lett volna az egyetértésre a két személy között.

Fontos szempont volt Laura James szerint a háború későbbi kirob­baná­sának ügyében az is, hogy Egyiptom kit tekintett ellenségnek. Nasszer elnök ezzel kapcsolatban három fő csoportot emelt ki 1966 végén és 1967 elején: az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által képviselt álszent imperi­alizmust, amely lenézte az arab népet és annak törvényes jogait; annak hűséges politikai szövetségesét, az agresszív expanzionizmust folytató cionista Izraelt, amelyet az „arab szülőföld szívében elterülő imperialista bázisnak” tekintett, valamint a „reakciós arab” államokat. Mindezek közül a legfőbb ellenfelének az USA-t tartotta, amely véleménye szerint az ő likvi­dálásán és az 1952-es forradalom vívmányainak felszámolásán munkál­kodott Izrael és az Iszlám Szövetség folyamatos támogatásával. Bár nem tartották való­színűnek, hogy az USA vietnami lekötöttsége mellett beavatkozna egy újabb konfliktusba a Közel-Keleten, de azért nem is zárták ki egyér­telműen annak a lehetőségét, hogy számolni kell a VI. amerikai flotta bevetésével egy egyiptomi támadásra adott válaszlépésként.

A szerző véleménye szerint sokkal bizonytalanabb volt az egyiptomi vezető elit állásfoglalása Izrael katonai potenciáljával kapcsolatban. A honvédelmi minisztérium ugyanis 1967 májusában többször is kifejtette nyilvános fórumokon, hogy háború esetén képes biztos vereséget mérni az általa gyengének és megosztottnak tartott Izraelre, amely külföldi segítség hiányában nem meri vállalni a konfliktus kirobbanásának kockázatát. Ez a téves álláspont elsősorban az egyiptomi hírszerzés azon téves jelentéseinek volt köszönhető, amelyek rendkívüli mértékben alábecsülték Izrael valós katonai erejét, és irreálisan túlértékelték az egyiptomi haderő ütőképességét, amikor a fegyverek mennyiségére és a csapatok nagyságára, nem pedig azok minőségére koncentrálták a vizsgálatot.

Az Izrael felé tett első fenyegető lépés Egyiptom részéről a fegyveres erők nagy nyilvánosságot kapó mozgósítása és a Sinai-sivatagban védelmi állásokba történő összevonása volt. Ezzel egy időben Szíriába küldték Favzi tábornokot, a vezérkar főnökét, hogy vizsgálja ki az ország határa mentén május 13-án kibontakozó kisebb izraeli csapatösszevonás ügyét és biztosítsa Damaszkuszt Kairó támogatásáról. A megtett lépések ellenére nem tűnt úgy, hogy mindez háborút generálna Izraellel; Nasszer mindössze 20 százalék esélyt adott ekkor a fegyveres konfliktus kirobbanásának. Joggal vetődik fel a kérdés ezzel kapcsolatban, hogy Nasszer miért kötelezte el magát amellett a Szíria mellett, amely 1961-ben kilépett az Egyesült Arab Köztár­saságból? Miért aktivizálódott az egyiptomi külpolitika egy kisebb ellenséges mozgás hírére, amikor egy hónappal korábban hat szíriai repülőgép lelövése nem váltott ki semmilyen reakciót részükről? A válasz a szerző szerint Egyiptom Amerika-fóbiájában keresendő; az izraeli csapatok mozgása és a vezetők nyilatkozatai mögött az USA összeesküvését vélték felfedezni, amely be akarta bizonyítani, hogy provokáció esetén Egyiptom képtelen lenne megvédeni Szíriát. A beavatkozással kapcsolatos vitát végül a szovjet külügyminisztérium döntötte el, amikor megerősítette az izraeli csapatmozgá­sokról szóló híreket. Ez a segítség azonban a helyzet hamis értékelésén túl azt a téves feltételezést is eredményezte, hogy a háború kirobbanása esetén Egyiptom számíthat a Szovjetunió támoga­tására az Egyesült Államokkal szemben.

A következő fontos döntés Egyiptom részéről az ENSZ-erők kiutasítása volt a Sínai-félszigetről, amivel Nasszer véleménye szerint az említett 20 százalékról 80 százalékra nőtt a háború kirobbanásának esélye. E döntés meghozatalában komoly szerepet játszott a Nasszer és Amer marsall közötti összhang hiánya is, amíg ugyanis előbbi szélesebb perspektívában vizsgálta az események hatásait, addig utóbbi csak a legfőbb ellenségnek tekintett Izrael provokálására, majd pedig legyőzésére koncentrált. Ezt bizonyítja, hogy Amer célja május közepétől egyértelműen nemcsak az ENSZ által tartott fegyverszüneti vonal megszállása, hanem Sarm es-Sejk elfoglalása is volt, melynek birtoklása lehetővé tette az Akabai-öböl lezárását a Tirán-szorosnál.

Május 22-én, amikor az ENSZ-erők befejezték kivonulásukat, Nasszer bejelentette az Akabai-öböl blokád alá vonását. Nem ez volt az első alkalom, amikor Egyiptom lezárta az öböl bejáratát az izraeli, vagy Izraellel kereskedő országok hajói előtt; 1956-ban már történt erre kísérlet, amely Izrael részvételét eredményezte a szuezi háborúban. Emiatt az egyiptomi vezetésnek kétségte­lenül tisztában kellett lennie azzal, hogy lépését most is casus bellinek fogják tekinteni az izraeliek. Miért hozták meg mégis ezt a döntést, gyakor­latilag 100 százalékra emelve ezzel az összecsapás esélyét? A szerző megíté­lése szerint a válasz az arab államok – s közöttük is főleg Jordánia – részéről jelentkező nyomásgyakorlásnak, a korábbi provokatív lépésekre adott erélytelen izraeli válaszreakcióknak, illetve a túlzó egyiptomi propa­gandának a lakosságra gyakorolt hatásaiban keresendő, amely már alig várta az alkalmat, hogy elégtételt vegyen a 11 évvel korábban elszenvedett megalázó katonai vereségért. Úgy gondolták ekkor, hogy Izrael nem mer támadni és legfőbb szövetségese, az USA is a konfliktus békés megoldását szorgalmazza. Amer biztosította emellett Nasszert, hogy csapatai felkészültek, és úgy tűnt, hogy a többi arab állam is egysé­gesen felsorakozik Egyiptom vezetése alatt. Meg voltak arról győző­dve, hogy háborút jobb kilátásokkal még soha nem vártak.

A szerző véleménye szerint a Tirán-szoros lezárása és a háború kitörése között eltelt időszakban az egyiptomi vezetésnek alapvetően három választási lehetősége volt: a) ő méri az első csapást Izraelre, b) tovább fokozza a feszültséget, amivel támadásra vagy visszakozásra kényszeríti Izraelt, c) engedményekkel kísérletet tesz a konfliktus békés megoldására. A bizonyta­lanságot és a felső vezetés köreiben növekedő feszültséget ezzel kapcso­latban csak fokozta, hogy több, egymásnak ellentmondó terv is érvényben volt, és az egyes vezetők hatáskörüket túllépve cselekedtek; az Amer által önhatalmúan elrendelt május 27-i offenzívát mindössze néhány órával annak megindulása előtt fújták le! Nasszernek köszönhetően végül a második megoldás kerekedett felül, tartott attól, hogy támadás esetén egyfelől a Szovjetunió megvonja támogatását országától, másrészről az USA Izrael oldalán bekapcsolódik a háborúba. Ezért a nemzetközi közvélemény meg­nyugtatására az U Thant ENSZ-főtitkárral való tárgyalásokon az egyiptomi elnök beleegyezett, hogy két hétre felfüggesszék a szoros blokádját, illetve hogy az ügyet a Nemzetközi Bíróság elé terjesszék. Tette mindezt úgy, hogy mindvégig tisztában volt a ténnyel, egyik megoldás sem elfogadható Izrael számára. Ugyancsak a feszültség békés megoldásának látszatát keltette, amikor bejelentették, Mohieddin miniszterelnök-helyettes a közeljövőben az USA-ba látogat, hogy meg­győzze Amerikát békés szándékáról és rávegye, bírja rá Izraelt a kialakult helyzet elfogadására. Ezzel párhuzamosan azonban Nasszer beszé­deiben mind élesebb Izrael-ellenes kirohanásokat intézett a palesztinai arabok védelmében, majd amikor május 30-án Egyiptom védelmi szerződést írt alá Jordániával, eldöntött ténnyé vált Izraelben a támadás megindítása.

A tanulmánnyal kapcsolatban összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az események alakulását figyelembe véve Laura James leszögezi, Nasszer kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy Izrael az arab országok megosz­tottságának és a folyamatos külföldi támogatásoknak köszönhe­tően erősebb Egyiptomnál. Ennek köszönhetően a beszédeiben megfo­galmazott fenyege­tésekkel, az egyiptomi haderő felvonultatásával a csatornaövezethez, majd végül a Tirán-szoros lezárásával pusztán olyan krízishelyzetet kívánt generálni, amely Izrael megszégyenítése mellett biztosította volna Egyiptom vezető szerepét az arab világon belül. Ezt a gondolatot csak alátámasztja, hogy egyiptomi részről nem rendel­keztek kidolgozott elképzeléssekkel, a végrehajtott lépések gyakran az improvizálás, semmint az átgondolt döntéshozatal eredményei voltak. Emiatt elmondhatjuk, hogy június 5-én olyan háború robbant ki, amelyet valójában egyik fél sem akart.

 

Laura James: Nasser and his Enemies: Foreign Policy Decision Making in Egypt on the Eve of the Six-Day War (Nasszer és ellenségei: külpolitikai döntéshozatal Egyiptomban a hatnapos háború küszöbén). In: Middle East Review of International Affairs, Vol. 9, No. 2 (June 2005) 23-44. o.

 

Prantner Zoltán