Klió 2007/1.

16. évfolyam

A Holocaust forrásai

 

 

A holokausztról írni mindmáig veszélyes és nehéz feladat. Veszélyes, mivel a sebek, melyeket ez a szörnyű katasztrófa okozott, nem hegedtek be, és meglehetősen sok az indulat a témát illetően. És ugyanakkor nehéz is, mivelhogy a szubjektivitás ténye elkerülhetetlen – habár az erkölcsi ítélet nagyjából ugyanaz – és nehéz úgy rendszerezni az infor­mációkat, hogy az olvasó számára a lehető legteljesebb kép alakuljon ki azt illetően, mi  is volt a háttér, mik voltak ennek a borzalmas ese­mény­nek a mozgatórugói.

Steve Hochstadt professzor az USA Maine-államában fekvő Lewiston városka egyetemén, a Bates College-ban tanít. Saját szavai szerint európai újkorra szakosodott, és csak később kezdte el foglalkoztatni a holokauszt, melyet nagyszülei is megszenvedtek. Főleg a Távol-Keleten élő, Európából oda menekült zsidókkal készített interjúkat,1 melyek további kutatásainak alapjait képezték. Hochstadt jól beszél németül, és mint az újkori történelem jó ismerője, erdeményes kuta­tásokat végezhetett a nemzeti eszmék korával egyidőben jelentkező faji jellegű antiszemitizmus gyökereit illetően.

Maga a könyv nem túl vastag, össesen 84 különböző dokumentumot tartalmaz. Érdekes és eredeti a felosztás: nyolc fejezetre osztva ismerteti őket, mindegyik fejezet jól elkűlöníthető a többitől, akár külön egységként is olvasható lehetne. Rövid bevezetőjét – melyben tulajdon­képpen csak megmagyarázza, hogy miért is jelent meg ez a dokumen­tumgyűjtemény – követően kezdődnek a tulajdonképpeni alegységek, melyek a dokumen­tumokat tartalmazzák. A legelső a keresztény anti­szemitizmus hátteréről szól, a legutolsó pedig a holokauszt mai kihatásairól.

A bevezetőben három fő okot nevez meg azok közül, amelyek a kutató­munkáját szükségessé tették. Az első ezek közül a holokauszt­tagadók elleni harc, aminek révén azt kell elérni, hogy a megtörténtek ne merülhessenek feledésbe és ne ismétlődhessenek meg. Egy másik a fiatalok nevelése, akiknek meg kell ismerkedniük a szörnyűségekkel annak érdekében, hogy a további genocídumok elkerülhetők legyenek. A harmadik – a szerző szerint a legfontosabb –, hogy meg kell vizsgálni azt a társadalmi és történelmi hátteret, ami idáig elvezethetett. Érvrend­szere egyszerű, világos és hatásos amikor rámutat arra, hogy ennek a borzalmas eseménynek nemcsak zsidók, hanem más embercsoportok is áldozatául estek, és amennyiben valaha is hasonló bekövetkezne, nemcsak zsidók, hanem mások is áldozatul eshetnének. A bevezető általános történelmi része önmagában nem számítana kiválónak – nem is az a célja egy általános bevezetőnek, hogy feltétlenül új részlet­információkat hozzon önmagában egy kérdésben – azonban óriási előnye, hogy nincs úgy túlfűtve érzelmekkel, mint a holokauszt-szakirodalom átalában lenni szokott.2

A bevezető rész azért is fontos, mert rámutat arra, hogy az összeválo­gatott dokumenentumokat milyen alapon rendszerezte. A kötetben publikált 84 különböző dokumentumot tartalmazó egység 8 részre van felosztva, ezen részek mindegyike tematikai szempont­ból külön-külön is önálló egységet alkot. A nyolc különböző egység a következő:

A keresztény antiszemitizmus kereteiről szóló fejezet igencsak rend­kívül kényes, de ugyanakkor alapvető fontosságú témát mutat be néhány dokumentumon keresztül: a keresztény világban, a keresztény emberek gondolkodásmódjában fellelhető antiszemitizmus gondolati és megnyil­vá­­nulási formáit, habár a bemutató egyáltalán nem teljes. Az idézett szövegek-dokumentumok a következőek: szövegrészletek az Új Testa­mentumból, részlet egy középkori zsidó krónikából a keresztes hadjáratok idején elkövetett Rajna menti mészárlásokról, idézetek Luther Márton műveiből és IV. Pál pápa aranybullája. Az idézett források mennyisége, ha úgy vesszük, mennyire összetett és bonyolult a problé­ma, meglehetősen kevés, de ez betudható akár a terjedelem korlátainak, akár annak a ténynek, hogy elsősorban mégis­csak a holokauszt ször­nyűségeiről kell szóljon a könyv, a többi fejezet csak kiegészítés. Az idézett források esetében azonban észrevehető a mellékelt szakszerű magyarázat objektív hangvétele, valamint az is, hogy a komplex érzé­keltetésre törekvés során egyaránt idéz keresztény és zsidó forrásokat, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy ezzel ne csak magának az anti­szemi­tizmusnak mint jelenségnek a gyökereit ismertesse, hanem bete­kintést engedjen mindkét fél gondolkodásmódjába, abba, hogy melyikük mit, milyen valós vagy kigondolt sérelmeket vet/vetett a másik fél szemére, ezáltal is elősegítve – esetleges véleménykülönbségek vagy akár konfliktusok esetén is – a másik fél frusztrációit, elégedet­lenségeit kiváltó okok jobb ismeretét, megértését, ami kulcsfon­tosságú lehet a vitás kérdés sikeres, mindkét fél számára kielégítő megoldásában. Keresztény ember szemszögéből különösen jóleső érzés ezen rész olvasása közben az a tény, hogy a szerző nem igyekszik sommás, határozott, általánosító ítéletet mondani saját szava­ival a keresztény vallás, egyházak és keresztény emberek fölött, mindössze egy pár visszásságra hívja csak fel a figyelmet. Ezt különösen akkor lehet értékelni, ha az ember olvasott elismert holokauszt­kutatók tollából olyan szövegeket is, mind amilyen például az alábbi idézet:

„Magyaroszágon – mint a legtöbb európai országban – a zsidók elleni náci támadás olyan légkörben következett be, amelyet a keresz­tényeknek a zsidók és a judaizmus elleni sok évszázados gyűlölködése készített elő. A keresztény egyházak is részt vettek annak megalapo­zásában, hogy a közvélemény elfogadja a zsidók elleni egyre kímé­letlenebb rendszabályokat, beleértve azokat is, amelyek a »végső megoldáshoz« vezettek. Mind a náci korszak előtt, mind annak folya­mán a három legnagyobb keresztény felekezet – a katolikus, a reformá­tus és az evangélikus – úgyszólván megmérgezte a tömegeket a judaizmus-ellenesség és az antiszemitizmus mérgével; a zsidókat olyan népként mutatták be, amely elárulta Istent, s amelyet mindörökre átok sújt Jézus keresztre feszítése miatt...”3

Ehhez viszonyítva teljesen más Hochstadt professzor rövid, mind­egyik dokumentum végéhez külön csatolt rövid elemzése. Ezek tömö­rek, lényegre törőek, meglehetősen szűkölködnek az érzelmi kirohaná­sokban és az ezekkel járó díszítő jelzőkben, ellenben igyekez­nek rövid áttekintést nyújtani a problémához annak megértése érde­kében, hogy az illető forrás milyen körülmények között íródhatott, és miért olyan formában, mint amilyenben ma is olvasható. Esetleg még azt lehetne felróni a fejezet hiányosságának, hogy nem található meg benne olyan dokumentum, mely kellőképpen hangsúlyozná a keresztény világban fellelhető antiszemita gondolkodásmód gazdasági vetületét is, pedig ezen vetület problémája alapvető fontosságú a mind a mai napig a marginális szélsőjobboldali gondolkodásmódúak gondolatvilá­gában. Az azonban mindenképpen értékelendő, hogy az ilyen hiper­érzékeny problémához úgy sikerült valakinek hozzászólnia, ezt a maga összetettsé­gében úgy megközelítenie, hogy a bemutatás is sikeres legyen, azonban egyetlen jóérzésű olvasónak, legyen az zsidó vagy keresztény, sem legyen oka megsértődnie a felvetések miatt.

Még ennél is kényesebb – ha egyáltalán lehet így meghatározni – az ezt követő egység, melynek címe: „A szörnyek kialakítása Nemet­országban: a zsidók és a többiek” . Ebben a részben a XIX. századi német társadalom fejlődésére reflektál, valamint az ezzel járó, a kollektív gondolkodás szintjén végbemenő változásokra, ezeknek is negatív, sötét vetületeire. Nagyon ügyesen kerüli el a szerző ez esetben is a csapdákat, azokat a  fogalmi köz­helyeket, melyek egyes olvasókban rossz vért szülhetnének. Így egyszer sem említi például a „nacionaliz­mus” vagy „sovinizmus” fogalmakat. Sőt, különösen helyes megfogal­mazású a cím is, amelynek – véletlenül vagy szándékosan – mélyebb értelmű rejtett üzenete is van. A zsidók és a többiek önmagában véve is képes sugalmazni azt a nagyon gyakran elferdített, elhallgatott valóságot, hogy az emberi fanatizmusnak és gonoszságnak nem kell sokat keresgélnie ahhoz, hogy ne is egy, hanem több ellenségképet is találjon. A romlott­ságnak és szadizmusnak nincsenek kizárólagosan behatárolható társa­dalmi vagy etnikai korlátai, mint ahogy az áldozattá válásnak sincs, és ez utóbbi nemcsak az éppen soros embercsoportok, hanem az egész jóérzésű és civilizált emberiség tragédiája, faji, vallási vagy szexuális hovatartozástól fuggetlenül. Tartalmilag azonban ez a fejezet még nem magáról a holokausztról szól, hanem csak az ezt megelőző másfél évszázad nagyszámú előítéletéből szelektál csak mintegy illusztrációként. Így például a szerző által idézett dokumentumok tükrében a XIX. században, majd a XX. század elején Németországban nem is annyira a zsidóság, mint inkább a szláv népek töltik be az ellenségkép szerepét. Az egy agresszívan terjeszkedő nagyhatalom esetében természetes is, hogy inkább keres külső ellen­ségeket magának, minthogy befele fordulva saját népességi poten­ciálját gyengítse. Ez a jelenség azonban nem kerül még csak szóba sem került, valószínűleg két okból: egyik, hogy nem ez a könyv kimondott témája, másrészt pedig azért nem, mivel Hochstadt professzor nem – a másoktól megszokott, szűklátókörű elemzésektől eltérően – a német nemzetet kívánja önmagában véve bűnös nemzetként, a civilizáció ellenségeként beállítani, hanem az itt lezajlott jelenségeket próbálja minél általáno­sabb kontextusban elhelyezni. A németországi zsidóság sérelmei ekkor­tájt még nagyrészt csak egyéni, polgári jogaiknak el nem ismerésében, különböző diszkriminációkban merülnek ki. A gonosz, agresszív, embertelen „problémamegoldások” azonban nem korlátozódnak kimondottan csak a nemzetiségi vagy vallási kérdésekre, így kerül a dokumentumok közé egy olyan könyvből való idézet is, mely a szellemi fogyatékosok életének  kioltása mellett érvel. A fejezet legutolsó doku­mentumának éve 1932. Maga a dokumentum egy bírósági döntés, mely egy SA-tag által egy lengyel munkás ellen végrehajtott gyilkosságról szól. Ekkor még az elkövető a törvények értelmében megkapta a megfe­lelő büntetést. 1933-tól azonban új időszak kezdődik.

A következő fejezet, „A náci támadás a zsidók és az egyéb nemkívá­natosak ellen a Harmadik Birodalomban, 1933–1938” a még nagyrészt szervezetlenül elszabadult terror megnyilvánulásait idézi. Ez esetben is, akárcsak az előző fejezet esetében is, a címben foglalva található az alapgondolat, mely a terror univerzalitását és ezáltal ennek mély gonosz­ságát kellőképpen hangsú­lyozza. Az ebben a részben idézett dokumen­tumok – számszerint hét – tartalma között megtalálható a zsidó üzlet­ember ellen elkövetett gyilkosság, a zsidó kereskedők elleni gazdasági bojkott, a nürnbergi törvények idézése, Himmler homosze­xuálisok ellen intézett beszéde, valamint a Jehova tanúi számára szerkesztett űrlap, melynek kitöltése révén ők hivatalosan lemondanak addigi vallásukról. A sorban a legutolsó egy, a Stürmerben megjelent, rendkívülien gonosz, aljas és primitív antiszemita cikk, mely ha egymagá­ban nem is meríti ki, de jól illusztrálja azt a gyilkosan agresszív előítéletet, mely a cikkben szereplő átlagos zsidó orvost démonizálja.

A Fizikai támadás a zsidók ellen a náci Németoszágban, 1938–1939 című fejezet összesen nyolc dokumentumot tartalmaz, melyek között éppen úgy megtalál­hatók az emlékirat-részletek, mint a  hivatalos iratok is. Tulajdon­képpen ez utóbbiak száma aránytalanul nagyobb, hét az egyhez: a Walter Grab nevű bécsi zsidó visszaemlékezése arra mutat rá, milyen üldöztetéseket kellett elszenvedniük hirtelen az itteni zsidóknak, közvet­lenül az Anschlusst követően, méginkább hangsú­lyozza, hogy a hiba sokkal inkább az embertelen rendszerben, mint az ennek apparátusában részecskéknek számító emberekben rejlik – erre mutat rá a zsidósága miatt megalázott fiatalember és az egykori gyerekkori barát SS-katona egymásra ismerése is, melynek következ­tében az áldozat meg is menekül a további borzalmaktól. A hivatalos dokumen­tumok betekintést adnak a németországi zsidóság akkori jogi helyzetének körülményeibe.

„A genocídium nemzeti politika szintjére történő emelése, 1939–1940” a tulajdonképpeni holokauszt kezdeteiről szól. A szerző ezen fejezet esetében is hangsúlyozza más népek vagy egyéb alapon diszkri­minált ember­csoportok szenvedéseit is. Az itt publikált doku­mentumok között van Heydrich levele a lengyelországi zsidók koncent­rálására vonat­kozóan, továbbá a háború kitörését követően a lengyel civilek ellen végrehajtott mészár­lásokra, valamint szellemi fogyatékosok elgá­zosí­tására vonatkozó doku­mentumok. Kimondottan ördögien cinikus a gyengeelméjűek elgázosí­tásából származó gazdasági hasznot elemző statisztika, annál is inkább, mivel az áldozatok száma a „Dezinfektáltak” rubrikában jelenik meg, mellettük pedig az ez által megtakarított pénzösszeg áll. Több dokumentum beszél a háború folyamán, annak egész időtartama alatt Jugoszlávia, Szovjetunió, Francia­ország területén elkövetett gyilkosságokról, deportálásokról is.

Az „Arbeit macht Frei. Munka és halál a koncentrációs táborokban és a gettókban” fejezet tartalma a koncentrációs munkatáborok és a gettók, Buchenwald, Bergen-Belsen világa, ennek mindennapjai eleve­nednek meg, a deportálások és a gettóbeli élet eseményeinek, történé­seinek tükrében.

Az ezt követő fejezetben, melynek címe röviden és egyszerűen „Halál­táborok”, az oral history kutatási műfaja kap nagyobb szerepet. A szerző ezeknek a tuljadonképpeni halálgyáraknak a bemutatását egykori náci őrökkel és zsidó foglyokkal  készített interjúkon keresztül végzi, ezáltal is olvasó- és emberközelibbé téve az eseményeket (ugyanis az egyes szám első szemé­lyben végzett elbeszélés mindig személyesebb és olvasmányosabb, mint a harmadik személyben végzett: míg az előbbi az eseményeket átélő, az utóbbi általában objektívebb, az eseményeket kevésbé átéreztető módszer). Ez esetben az külön említésre méltó, hogy egyaránt megszólaltat őrt és rabot, eszközt és áldozatot, és anélkül, hogy szavaikat érzelmileg minősítené, az olvasóra – aki lehet szakmabeli vagy csak érdeklődő – megítélésére bízza a bemutatott valóságot.

A legutolsó fejezet, mely a holokauszt-motívum napjainkbeli továbbélé­sének mikéntjét mutatja be, mind egy szálig 1990 után keletkezett dokumen­tumokat tartalmaz, ezen szövegek között önosto­rozóan bűnbánó és vehemens holokauszt-tagadó is egyaránt akad. A jelenségnek a mai napi politikára is kihatással levő aktualitást kölcsönöz a Hitlert probléma nélkül mentegető, egyiptomi újságcikk, valamint a srebrenicai vérengzést bemutató dokumentum is.

Összességében Hochstadt professzor könyvéről elmondható, hogy a kitűzött célját sikerrel valósította meg. Legalábbis erre lehet következ­tetni a legutolsó fejezet, a „Következtetések” végkicsengéséből. Konklú­zióinak hang­vétele rendkívül objektív, inkább a saját metodo­lógiájának elemzését és a holokauszt általa hamisnak tartott imázsai­nak megcá­folását tartalmazza. Rámutat arra, hogy az eseménynek hosszú ideig nem volt egy általánosan elfogadott, kanonikus megköze­lítése, a végén pedig kritikával is illeti a nyugati világ közöm­bösségét. „Amikor a holokauszt szót használtam, ide soroltam a destruktív tevékenységek egész skáláját, amit a nácik fegyvertelen férfiak, asszonyok és gyerekek ellenében műveltek Európa szerte. Nem azt mondom, hogy különbséget kell tennünk a nácik által külön­böző kategóriákba sorolt zsidó, lengyel, cigány vagy szellemi fogya­tékos között. A dokumentumok világosan bizo­nyítják, hogyan különítet­ték el a nácik különböző áldozataikat egymástól, miképp határozták meg a kiirtandókat és az erre vonatkozó okaikat.”

Hochstadt könyvét sok mindenért lehet bírálni. Fel lehet róni neki, hogy a holokauszt szörnyűségeiből csak ízelítőt ad az olvasó­nak, egyáltalán nem törekszik a probléma teljességre törő és részletes kiaknázására. Vagy fel lehet vetni azt is, hogy teljesen hiányoznak a második világháborút követő, a holokausztot feldolgozni próbáló doku­mentumok: peranyagok, újsághír szintű tudósítások, az első, úttörő jellegű esettanul­mányok, a túlélők visszaemlékezései a szabadulásukat közvetlenül követő eseményeket illetően, stb. Külön fejezet szólhatott volna a hidegháború időszakában esetenként jelenlévő antiszemita vagy éppenséggel ellenkező előjelű megnyilvánulásokról. Mindazonáltal a könyv sikernek számít, de nem annyira tudományos­ságában, hanem inkább azért, mert eszmeisé­gében nyit meg új távlatokat.

A holokausztnak jelen pillanatban két fajta, egymással ellentétes megköze­lítése uralja a közfelfogást, kétfajta irodalma van. Az egyiket nem is lehet szakirodalomnak nevezni, sokkal inkább káros szellemi méregnek, ide tartoznak David Irving és a hasonszőrűek írásai, melyek vagy csökkenteni próbálják a holokauszt szörnyűségeit, vagy pedig egyenesen tagadják azt. Ezen buta és rosszindulatú ferdítések megcáfolá­sára is rengeteg könyv született már.

A másik kategória jóval színvonalasabb, igazi tudományos szak­irodalom: ez igyekszik a holokauszt és általában az antiszemita jelenség gyökereit, kibontakozásának okait és a szörnyűségek lezajlását feltárni, a tényeket megismerni és kielemezni. E munkák egy része olyan szerzők tollából származik, akik maguk is vagy személy szerint, vagy áttételesen, idősebb rokonaikon keresztül áldozatai voltak a náci tömeggyilkosságoknak. Ennek megfelelően szubjektívi­tásuk hatványo­zot­tan jelentkezik a – kü­lönben teljesen jogos – keserűségükben; gyakran túl is értékelik bizonyos tényezők, mint például a keresztény egyházak vagy a nyugati polgári társadalom bizonyos fokig tényleg létező felelősségét, ami gyakran rossz szájízt, sértett­ségtudatot, negatív hozzáállást eredményez olyan olvasók részéről, akiknek értékrendje szempontjából alapvetően fontosak a megkritizált intézmények.

Hochstadt professzor könyve azáltal válik hasznos olvasmánnyá, hogy megmutatja: úgy is lehet a holokauszt problémájáról írni, annak egyedülállóan kegyetlen tragikumát bemutatni, hogy mind ez alatt az idő alatt objektív hangvételre törekszik, jelzők és minősítések nélkül, az olvasóra bízva azt, hogy a bemutatott dokumentumok tükrében vonja le magának azt a követ­keztetést, ami minden normális és jóindulatú ember számára nem lehet, csak egy és ugyanaz. Végig hang­súlyozza, bizonygatja, hogy a holokauszt nemcsak a zsidóság, hanem más, társadalmi, vallási, faji vagy akár egész­ségügyileg diszkriminált csoportok szenvedése, és ennek révén méginkább nemcsak bizonyos kategóriák, hanem az egész civilizált emberiség tragédiája. Nagyon helyesen mutat rá arra, hogy habár ez a tragédia egyedi a maga módján, nem egyetlen egy őrült hitleri elme semmiből kreált akciója, hanem két évezredes „fejlődés”, azaz egymás mellett élés, de meg nem értés következménye. Különösen kiváló és derék dolog az, hogy az emberi xenofóbia és kegyetlenség mind a mai napig történő továbbélését a zsidósághoz és a holokauszthoz vajmi kevés közzel kapcsolódó ese­ménnyel, a srebrenicai tömeggyilkossággal illusztrálja, mely önma­gában bizonyítéka annak, hogy nem elég egyetlen egy jelenség borzal­mával foglalkozni és annak okait feltárni, mivel az emberi agresszív ösztön, az előítéletek és a xenofóbia minden helyen és időben ugyanaz, és ezen nem lehet csak erkölcsi prédikációkkal, szemforga­tással sem hangos ítéletmondásokkal segíteni, amivel lehetőleg mások ítéletét igyekszünk túllicitálni. Ahhoz, hogy reális legyen a változás, szükséges  az okok, az ok-okozati öszefüggések, a jelen pillanatig meg­történt tragikus események feltárása és elemzése, a másik állaspont­jának megértésére való törekvés, legyen ez az álláspont a saját szemszögünk­ből helyes vagy helytelen. A siker így sem garantált, sőt, éppen ellenke­zőleg, továbbra is kétséges marad, ellenben valamifajta előrelépést, haladást mindenképpen jelenthet.

Hochstadt professzor könyvét nyugodtan lehet ajánlani bárkinek, szakem­bernek vagy egyszerű érdeklődőnek, akit csak foglalkoztat a holokauszt proble­matikája. A dokumentumok jól vannak összeválogatva, a bevezető tanulmányok, valamint a dokumentumelemzések is olvas­mányosak.

 

Steve Hochstadt (szerk.): Sources of the Holocaust (A holokauszt forrásai). Palgrave Macmillan, 2004. 336 o.

 

Lakatos Artúr

 

1. Forrás: www.bates.edu

2. Például egy keményebb hangvételű, a holokauszt-tagadókat rendkívül agresszív hangvétellel támadó könyv: Deborah Lipstadt: Denying the Holocaust. The Growing Assault on Truth and Memory. Penguin Books, 1994

3. Randolp L. Braham: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt. In : Tanulmányok a holokausztról, I. Szerkesztette Randolph L. Braham, Balassi kiadó, Budapest. 9 o.