Klió 2007/2.

16. évfolyam

The Cambridge History of Russia

Az orosz történelem egészéről régóta hiányzott már egy olyan nagy ívű, modern összefoglalás, mint amilyet a Cambridge University Press jelentetett meg 2006-ban, három kötetben (a kiadó hagyományainak jegyében) The Cambridge History of Russia címmel. Mivel a sorozat mindegyik egysége önmagában is monumentális mű (és persze a szakmai kompetencia okán is) ehelyütt csak a M. Perrie által szerkesztett 1. kötetet mutatjuk be, mely a kezdetektől 1682-ig tárgyalja a témát. A második kötet kronológiája, D. Lieven szerkesztésében, 1900-ig terjed, míg a harmadik, R. Suny szerkesztésében, a XX. századot tekinti át.

Az 1. kötet, a Péter előtti Oroszország története, 28 fejezetre oszlik, 3 nagy egység keretében: I. rész: A korai Rusz és Moszkva felemelkedése (kb. 900–1462) (47–212. o.); II. rész: Expanzió, konszolidáció és a Moszkvai Oroszország krízise (1462–1613) (213–434. o.); III. rész: A korai Romanov cárság (1613–1689) (435–662. o.) A kronológiai felosztás pedig a politikai-dinasztikus elvet vette alapul.

A két bevezető jellegű fejezet (a szerkesztői bevezető, valamint a földrajzi viszonyoknak az orosz történelemben betöltött szerepéről szóló, az eurázsiai iskola nyomdokain haladó áttekintés) után az első rész kronologikus fejezetei következnek a következő időmetszetekben: 900–1015, 1015–1125, 1125–1246, 1246–1359, 1359–1462. Az utolsó egység ezzel szemben tematikus, mely a Középkori Novgorod címet viseli.

A 2. rész 1605-ig kronologikus (Moszkva növekedése 1462–1533, IV. Iván 1533–1584, Borisz Godunov 1584–1605), utána tematikus fejezetek következnek (A parasztság, a városok és a kereskedelem, A birodalom nem keresztény népei, Az ortodox egyház, A jog, A politikai eszmék és rituálék címmel), s ezt a részt A zavaros időszak 1603–1613 megint csak kronologikus fejezete zárja.

Az 1613 utáni korszak, azaz a 3. rész, már teljes egészében tematikus, az alábbi bontásban: A központi kormányzat és intézményei, A helyi kormányzat és igazgatás, Moszkva háborúban és békében, A nem orosz alattvalók, Gazdaság, kereskedelem és jobbágyság, Törvény és társadalom, Városfejlődés, Népi felkelések, Az ortodox egyház és a szkizma, Kulturális és intellektuális változások.

Amint az ilyesfajta feldolgozásokra általánosan jellemző, az első kötet szerzői elsősorban amerikai és brit (vagy Nagy-Britanniában élő) történészek, mellettük csak kis számban kaptak lehetőséget oroszok, más nációk pedig egyáltalán nem. Igaz, a kötet szerzői mindnyájan a történeti russzisztika élvonalához tartoznak és többségükben megkerülhetetlen monográfiák szerzői. Talán ezzel magyarázható, hogy a fejezetek a szakirodalom korszerű összefoglalása és kritikai interpretációja mellett viszonylag kevés lényegi újdonságot kínálnak a szakirodalomban járatos russzisták számára. Mindjárt tegyük azonban hozzá, hogy e könyv mindenképpen alapműnek fog számítani a későbbiekben és jelentős mérföldkő az orosz történelem tanulmányozásában.

Az egész kötetből kiemelkedik a Politikai eszmék és rituálék című fejezet, amely véleményünk szerint a könyv legeredetibb egysége. Újdonsága talán részben éppen azzal magyarázható, hogy szerzője, M. S. Flier monográfiát eleddig nem írt a moszkvai politikai ideológiáról. Az ismertetés legterjedelmesebb részét ezért ennek a fejezetnek szenteljük. A szelektivitás egy ilyen szerteágazó tematika esetében elkerülhetetlen, s így alapvetően azon fejezetek eredményeit igyekszünk összefoglalni, amelyek az orosz államiság problematikáját világítják meg gyakorlati és ideológiai szempontból. A Moszkvai Oroszország idejétől kezdve ugyanis éppen a kormányzat eltérő jellege volt az, ami minden odalátogató nyugatinak szemet szúrt.

Az egyik megkerülhetetlen téma, persze IV. Iván uralkodása (akiről 2005-ben újabb monumentális munka jelent meg Isabel de Madariaga tollából). A kötetben Sz. Bogatirjev jegyzi a IV. Ivánnal foglalkozó részt, melynek összegzésében arra keresi a választ, hogy hosszú távon miben állt Iván uralkodásának jelentősége Oroszország számára. Egyúttal igyekszik megcáfolni azt a nézetet, hogy Oroszország Iván alatt centralizált állammá vált volna, illetve árnyalni azt a képet, miszerint élesen ketté lehet választani a cár uralkodását, az opricsnyina mentén. A hosszú távú következmények kapcsán rámutat arra, hogy Iván reformjai lehetővé tették a „fiskális-katonai állam” működését (amely terminust a magunk részéről túl korainak tartunk ezen időszakra, s kezdeteit csak a XVII. század második felére, kialakulását pedig Péter uralkodásának 1700 utáni szakszára tennénk). Az autokrácia szempontjából magának az uralkodónak a társadalomból való kiemelését és minőségileg új szerepbe történő helyezését hangsúlyozza Bogatirjev: ez egyrészt a cári cím felvételével (1547) valamint annak bel-és külföldi propagálásával, továbbá azzal valósult meg, hogy az Iván által elkövetett „kihágások, illetve hirtelen változtatások” (opricsnyina bevezetése, majd eltörlése, aztán újbóli felélesztése) „hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon az imázs: az uralkodó csakis Istennek felelős”. Az isteni kiválasztottságot tartalmazó cári cím presztízséből, valamint a cár mintegy társadalom felettiségét megtestesítő politikai gyakorlat hozadékából aztán Iván utódai is profitáltak. Fontos továbbá a szerző szerint, hogy Iván a különböző területeket sikeresen integrálta egy államba (Kazany, Asztrahany) és bár „egy kivérzett, de koherens államot” hagyott utódainak örökül.

P. P. Pavlovnak Borisz Godunovról szóló fejezetét azért tartjuk fontosnak, mert kiemeli az államhatalom megerősödését Iván opricsnyinája után. Valóban jogos 1584-től indítani a róla szóló részt, noha 1584–98 közt névleg a „kegyes” Fjodor cár uralkodott, hiszen legkésőbb 1588-től de facto Borisz Godunov volt Oroszország ura, 1598-tól pedig már hivatalosan annak cárja is. Pavlov szerint két fontos dolgot kell kiemelni uralkodásával kapcsolatban, ami hosszú távon nagy jelentőségű lett Oroszország számára: az egyik a pátriárkátus felállítása 1589-ben, amelynek révén az orosz egyház jogilag is autokefál lett, a másik pedig Szibéria valóságos birtokba vételének megalapozása. Borisz Godunov ugyanis évről-évre expedíciókat küldött ki, ami biztosította azt, hogy 1600 táján már Nyugat-Szibériát szilárdan kézben tartotta az orosz kormányzat. (Szibéria pedig a prémekből származó jövedelmeivel majd egyre nagyobb szerepet kap a XVII. századi orosz állam bevételeiben!) Továbbá Borisz Godunov alatt alakult ki Pavlov szerint az államstruktúra azon speciális vonása, hogy az autokratikus hatalom együtt élt és együttműködött a bojár arisztokráciával. Ez az első Romanovok alatt is így volt, egészen a XVII. század végéig.

M. Perrie, aki nemcsak szerkesztőként jegyzi a kötetet, hanem annak egyik szerzője is, természetesen az ún. „zavaros időszak” (1598–1613), az álcárok ténykedését tekinti át (valamint a 17. századi népi felkelések történetét).

A „zavaros időszakot” nem a hagyományos 1598-as dátumtól indítja, hanem 1603-tól, jelezve, hogy az I. Ál-Dmitrij oroszországi felbukkanása Borisz Godunov váratlan halála (1605) miatt lett valódi zavar forrása. Perrie konklúziója az, hogy a „zavaros időszak” egyik legnagyobb jelentőségű következménye az autokratikus cári hatalom túlélésében rejlik: a jogilag és intézményesen korlátlan hatalom ugyanis 1613 után a korábbi, XVI. század végi formájában reprodukálódott. A harc a trónért különböző jelöltek, nem pedig „egymással versengő típusú monarchiák közt folyt”. Tehát az volt fontos, hogy „igaz cár” legyen a trónon, nem pedig a politikai struktúra reformja.

Perrie írása után a 3. nagy részt érthetően két olyan fejezet nyitja meg, amely az állam megerősödését mutatja be. A XVII. századi központi kormányzat áttekintése M. Poe nevéhez fűződik, aki kiemeli, hogy ennek leírása magával a cárral kell, hogy kezdődjék, „aki saját jogán létező intézmény volt”. Ugyanakkor (némileg ellentmondva az előbbi megállapításnak) mindjárt azt is hangsúlyozza, hogy hiányzott a cárság hivatali jellege, azaz az uralkodó személyétől független hatalom fogalma: „Nem létezett a cári hivatal, csak az igaz cár – egy személy és egy család, akit a Mindenható keze rendelt” az emberek fölé. A kormányzati mechanizmusok, szervek (uralkodói udvar, duma, zemszkij szobor (országos tanácskozó gyűlés), prikázok) terén a kontinuitást hangsúlyozza: 1682-ig ezek nagyjából ugyanazok maradtak, mint a XVI. század végén. Mindegyik változott ugyan valamennyire, de nem lényegileg, karakterét tekintve.

A következő fejezet szerzője B. Davies, aki viszont a „helyi kormányzat és igazgatás” alakulását mutatja be. Az 1613 utáni korszak alapvető jellemvonásaként a katonai kormányzók (vojevodák) tisztségének elterjedését emeli ki (amely jelenség már régóta ismert a szakirodalomban), illetve azt, hogy a vojevodák igazgatási apparátusában egyre nagyobb szerephez jutottak az írott utasítások, továbbá a kodifikált jog és általában véve az írásbeli dokumentáció. A városokban székelő katonai kormányzóknak teljesen alárendelődtek a XVI. század közepén létrejött választott helyi tisztségviselők (mint pl. a közrend és a bűnüldözés feladatát ellátó ún. gubnoj sztaroszta), s helyenként a posztok meg is szűntek, ahol pedig mégis megmaradtak ott 1679-ben eltörölték azokat. Fontos volt ugyanakkor mind központi, mind helyi szinten a hivatalnokok létszámának növekedése, különösen a század második felében.

M. S. Flier a moszkvai Oroszország hatalomról vallott nézeteit és politikai rituáléit vizsgálja, de az előbbit alapvetően nem az írott források alapján, hanem a hatalom képi megjelenítésén, főként az építészeten keresztül. (A hatalomról való gondolkodás ugyanis az ortodoxiában döntően képi gondolkodás!) A moszkvai hatalmi ideológia lényege, amely Flier szerint Bizánc 1453-as eleste után III. Iván és IV. Iván közt kristályosodott ki, az volt, hogy bizánci mintára úgy fogták fel a cár uralmát, mint Krisztus földi birodalmát. Ezt voltak hivatottak kifejezni mind az írott források – különösen a Joszif Volockij nevéhez köthető ún. Fölvilágosító című mű, amely lényegében egy VI. századi bizánci királytükörre, egy bizonyos Agapetusnak Jusztinianusz császárhoz címzett írására támaszkodott –, mind az építészet és a festészet.

Az építészet kapcsán Flier részletesen elemzi a Kremlben levő katedrálisok elhelyezkedését, névadását, valamint az uralkodói palota fő termeinek dekorációját, s ennek végén arra a következtetésre jut, hogy mindebben a „Moszkva – az Új Jeruzsálem” koncepció fejeződött ki. Ezt erősítette meg a Kremlen kívül, de a Vörös téren levő, ún. Lobnoje meszto (szó szerint koponyahely) ami egy kör alakú kőemelvény és építése 1598/99-re datálható. A Lobnoje meszto –ról egykoron azt feltételezték, hogy „vesztőhely” volt, de a lob szó koponya jelentését vallási kontextusban kell értelmezni: azaz a Lobnoje meszto maga a moszkvai Golgota! A Lobnoje meszto vallási kontextusára nem csak maga a név utal, érvel a szerző, hanem világosan megmutatkozik abban is, hogy több fontos olyan körmenet állomása volt, melyben mind a cár, mind a pátriárka részt vettek. Ezenkívül pedig (ami már korábban is ismert volt), itt hirdették ki a főbb rendeleteket, innen történt a hadüzenet vagy béke, illetve a cári családban történt születések vagy halálozások bejelentése.

A politikai rituálé Flier meghatározásában olyan konvencionális eseményeknek a protokoll által szabályozott „publikus aktusait jelenti, melyek célja az, hogy megerősítsék vagy helyreállítsák azon kapcsolatokat, amelyek a rituálé résztvevőit illetve annak nézőit egy közösen vallott politikai meggyőződéshez kötik”. Flier szerint Moszkva politikai élete tele volt ilyen rituálékkal. Ezek közül a legelterjedtebb a kereszt megcsókolása volt, akár az alattvalói eskütétel kapcsán, akár egy vallomás hitelének alátámasztására egy jogi eljárásban.

Az uralkodás rituáléi közt két nagy csoportot különböztet meg Flier: az eseti és az ún. ciklikus rituálékat, mely utóbbiakat az egyházi naptár diktálta.

Az előbbiek közé tartoztak olyan események, mint a követek fogadása, az uralkodó menyasszonyának kiválasztása, s persze olyan kiemelkedő fontosságú események, mint a cár koronázása. Az 1547-es első cári koronázás kapcsán Flier is elveti azt a nézetet, hogy már ekkor felkenés társult volna a koronázáshoz. Erre először Fjodor 1584-es koronázásakor került sor, s a rítus sem volt azonos a bizánci császárok felkenésével. A bizánci császárt mirhával kenték fel a homlokán, míg az orosz cár felkenése a keresztségkor történő, krizmával való megkenésre hasonlított, amely a fejen kívül kiterjedt a cár mindkét szemére, fülére, valamint mellkasára és mindkét kezére. Flier szerint ez nem csak az ótestamentumi királyokhoz és a bizánci császárokhoz tette hasonlóvá a cárt, hanem magához Krisztushoz.

A ciklikus rituálék közül ötöt mutat be Flier, az Újévköszöntő rituálét (ami szeptember 1-én történt, mivel Nagy Péter előtt ez számított az újév kezdetének), az Utolsó Ítélet rituálét, az ún. Tüzes Kemence rituális drámáját, valamint a két legfontosabbat, a Vízkereszt és a Virágvasárnap rituálét.

Ezeknek a rituáléknak színhelyei a Kremlben levő katedrálisok, illetve a köztük levő terek voltak, de részben kivételt képezett a vízkereszti rituálé, mely a Kreml egyik katedrálisából indult és a Moszkva folyónál ért véget. A Tüzes Kemence rituálé – amely azt az ószövetségi történetet elevenítette fel, amikor Nabukodonozor császár parancsára három zsidó ifjút tüzes kemencébe dobtak, akik nem voltak hajlandók meghajolni aranyszobra előtt, de akiket egy angyal megmentett és az őket bedobó katonák égtek meg – volt azonban az egyedüli, amelyben a cár passzív szerepet játszott, de ez is megkövetelte a cár jelenlétét. A vízkereszti rituálé lényege abban állt, hogy a Moszkva folyó jegén léket vágtak, ahova körmenet keretében érkezett a pátriárka és a klérus, valamint a cár a bojárok társaságában. A folyóból pedig, melyet ez alkalommal ünnepélyesen Jordánnak neveztek, a pátriárka a víz megáldása után a cárra, majd szigorú előkelőségi sorrendben az udvar tagjaira fröcskölte a megszentelt vizet. Ezután az egyszerű nép is a lékhez járulhatott, miután a cár és kísérete elvonult.

A virágvasárnapi körmenet a XVI–XVII. századi moszkvai állam legfontosabb nyilvános vallási rítusa volt, amelynek fő szereplői a cár és a metropolita/ pátriárka voltak. A XV. század végén Novgorodban keletkezett rítust az 1547-es cári koronázást végző Makarij metropolita (korábban Novgorod érseke) vezette be Moszkvában valamikor 1542 után. A ceremónia, amelynek inspirációját nem annyira Krisztus jeruzsálemi bevonulásának bibliai leírása, hanem a virágvasárnapi ikon adta, így írható le: a metropolita/pátriárka egy szamárnak álcázott lovon ült női pózban, a cár pedig gyalog vezette a lovat a körmenet egyes állomásaihoz, a fontosabb moszkvai katedrálisokhoz, egyik kezében a gyeplőt, a másikban egy fűzfaágat tartva. A cár személye volt az, aki az ikonon ábrázolt jelenetet, a „statikus ikont”, „dinamikus rítussá” változtatta. A ceremónia jelentése pedig nem kevesebb volt, mint az, hogy a cár Krisztus földi küldetését utánozva az üdvözüléshez vezeti ortodox népét.

A vízkereszti és a virágvasárnapi rituálé univerzális jelentőségű volt Krisztus életének felidézése miatt: a Moszkva folyó, mint a Jordán, Moszkva városa, mint Új Jeruzsálem.

A ciklikus rituálék 1697-től szűntek meg: ekkor és a következő években Péter nem tartózkodott Moszkvában a rituálék idején, utána pedig nem élesztette fel azokat. 1700-tól pedig már az újév kezdete is megváltozott, január 1-re.

The Cambridge History of Russia vol. I. (Szerk.: M. Perrie) Cambridge, CUP, 2006, 800. o.

Sashalmi Endre