Klió 2007/2.

16. évfolyam

Lengyel művelődéstörténeti kép tanulmányokból

 

 

Művelődéstörténeten a szellemi kultúra történetét értjük, hogy ne a német mintára létrejött kultúrtörténet terminust használjuk. Ennél fontosabb az, mit értenek rajta az ismertetett kötet szerkesztői, R. Cudak (korábban a debreceni Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszék lektora) és J. Tambor. A Katowice székhelyű Sziléziai Tudományegye­tem­nek és a külföldieket a lengyel nyelvre és kultúrára tanító intézményének oktatói. A kiadvány alcíme a latin Silva rerum, amely kifejezés annyit tesz, mint A dolgok erdeje. Ez a különböző témájú és jellegű, több szerző által papírra vetett szövegek gyűjteményének Lengyelországban máig használt neve, amellyel egykor a nemesek mindennapi eseményeket leíró, háztartási tanácsokat, anekdotákat, rövid irodalmi műveket tartalmazó házi vagy családi könyveit illették. A Lengyel kultúrát haszonnal forgathatják a lengyelül tanuló külföldi egyetemisták és olyan lengyeltanárok, akik külföldön igyekeznek közelebb vinni növendékeiket a lengyelség szellemi világához. Ebben a munkában a szerkesztők és a tanulmányok szerzőinek többsége nagy gyakorlatot szerzett.

Cudak a lengyel naptár alapján az egyházi eredetű és világi ünnepeket és a hozzájuk kapcsolódó szokásokat ismerteti közel 30 lapon. Pontosabban a szöveg mellett – ugyanúgy, ahogy a többi tanulmány szövegének jobb-, illetve baloldalán – népes kollektíva betűrendbe szedett szómagyarázatait találjuk. Például jól megfér egymás mellett a Prima Aprilis (Április bolondja) és a (néha márciusra eső) Niedziela palmowa (Virágvasárnap), a május 1-i munka ünnepe, a május 3-i alkotmány napja, amelyen a francia és az amerikai után a harmadik, Lengyelországban 1791-ben elfogadott alkotmányra emlékeznek, e hónap 9-én a Győzelem Napja, vagyis a II. világháború befejezése, amelyről megtudjuk, hogy korábban szovjet mintára ünnepelték, valamint az első szentáldozás ünnepe, amelynek napja változó.  Az említett szómagyarázatokból kiderül például, milyen a barszcz, a céklaleves egyik fajtája, hogy Biskupin községben 2500 éves települést rekonstruáltak vagy hogy a Csoda a Visztulánál az 1920-ban a lengyeleknek a Vörös Hadsereg ellen aratott nagy győzelme, amely megfékezte Szovjet-Oroszország nyugati terjeszkedését.

Tambor a lengyel nyelvet jellemzi, magyarázva annak fő ragozási és egyéb kategóriáit, a ragozásbeli, illetve a nyelv történetében végbement hangváltozásokat és a nyelvjárási különbségeket – tudományos igénnyel és a saját anyanyelvük vagy más nyelv grammatikáját ismerő emberek számára közérthetően. Hogy e tanulmánygyűjtemény szerkesztői szerint a nemzeti nyelv is a kultúra része, bizonyítja a mai beszélt és írott lengyel nyelvet és viszonyukat, a nyelvi stílusok kérdését, a tudományos, a hivatalos és a művészi nyelvet, a hivatali és a szónoki stílust vagy a nyelvi etikettet tárgyaló írás (A. Skudrzykowa).

A nemesi kultúra ismertetését (P. Wilczek) az indokolja, hogy sok eleme napjainkig megőrződött, legyen szó akár az otthonról, akár a lakóházon kívüli életről. Ugyanez vonatkozik az emberi testtel, a ruházattal, az étkezéssel kapcsolatos szokásokra és a nemesi szellemiségre. Ez utóbbiból maradt meg talán a legtöbb: a katolicizmus nemzetfenntartó és a mindennapi életet jelentős mértékben formáló szerepe. E. Kosowska a jelen kultúrájának gyökereire figyel. „A lengyel örökség legjobb részének egyrészt a folklórt és a népi kultúra hagyományait ismerték el, másrészt pedig a nemesi Köztársaság szellemi termését. Amennyire a népi hagyományok a romantika idejétől rokonszenvet ébresztettek mint a nemzeti hagyományok tárháza, annyira kárhoztatták a nemesi hagyományokat Lengyelország sorsának sikertelensége miatt, és a rájuk történő hivatkozást a maradiság kategóriáiban értelmezték(…) Az alapvető nehézség a mai lengyel kultúra diagnosztizálásában azon alapszik, hogy nem szabadult meg számos, specifikumát a múltban alakító vonásától. A hagyományos modell viszonylagos állandóságának biztosítéka a lengyelek jelenlegi demográfiai szerkezete, akik között többségben van az idősebb nemzedék” – írja. A hagyományos nemzeti kultúra alapjai közé sorolja a rendi tagolódás állandóságát, a társadalmi struktúrában elfoglalt állandó helyet, a nő iránti tiszteletet parancsoló, tüntetően kinyilvánított patriarchálizmust, a családi hagyományok tiszteletét, az etiketthez és a ceremóniákhoz való ragaszkodást, a társadalmi rétegen belüli egyenlőség eszményét, a csoportbeli szolidaritás és kölcsönös felelősség érzetét, a vendégszeretetet, a kereszténység kötelező védelmét és az Istenanya kultuszát, az anyanyelv szeretetét, az adott, különösen nemesi szóért vállalt felelősséget, az állandó lakóhelyhez, a szülőföldhöz, az ősi vagyonhoz és a hazához való ragaszkodást, valamint a munkára és a „hasznos semmittevésre” osztott idő hagyományos szervezését. Az előbbiek jó része a XX. században megváltozott. Ilyenek az egy helyhez kötődés negatív és a mozgékonyság pozitív értékelése vagy – legalább valami megkezdésében – a pontosság, amelyre a hagyományos etikett szerint nem illett ösztönözni. A lengyelországi ifjúsági kultúra külön fejezetet kapott (T. Stepien). Szerzője a II. világháború utáni kort vizsgálja, különös tekintettel az 1956 körüli enyhülés, nagyobb szabadság időszakára. Ezt az egyetemista színjátszás és a politikai kabaré népszerűsége jellemezte. 1976 után jelent meg és hamar közismertté vált a második nyilvánosság kultúrája. (Nálunk gyenge volt a létező szocializmus diktatúrájával való szembenállás ahhoz, hogy hasonló kultúrát hozott volna létre.) A tanulmány nagy teret szentel a rockzene fajtáinak és a graffitinek, amely Lengyelországban a Szolidaritás szervezet létrejöttekor terjedt el, és annak a hatalom általi illegalitásba kényszerítését kísérő jelenség lett. Találunk információt a szubkulturális csoportokról, az alternatív kulturális nyilvánosságról és a jótékonysági célú rendezvényekről.  A lengyelek vallásosságáról és vallási kultúrájáról készített tanulmányában Cudak abból indul ki, hogy – a statisztikák alapján – 90%-uk római katolikus, de egynegyedük a keresztelést, az első áldozást, a házasságkötést és a temetést kivéve nem gyakorolja vallását. A katolicizmus jelenbeli modelljét jelentős mértékben formálják mind a nemesi, mind a népi hagyományok. Évszázadok óta jellemző a vallásosság „átpolitizáltsága”, a katolicizmus demonstrálása a patriotizmus, a nemzethez tartozás, a tiltakozás és harc jele. A lengyel és a római katolikus azonosítása onnan ered, hogy a törökök elleni küzdelmek idejétől Lengyelországot – és, tegyük hozzá, Magyarországot – a kereszténység védőbástyájának tartották, másrészt az ellenség többnyire protestáns vagy pravoszláv volt. A XVIII. század végétől az I. világháború végéig nem létező lengyel állam területén, majd 1939–1945 között a német és szovjet megszállás alatti és később a szocialista diktatúra elleni, gyakran börtönbüntetést, sőt fegyveres megtorlást kiváltó tiltakozó akciókban nemzetvédő szerepet játszott a katolikus egyház.

M. Pytasz az emigrációk történelmi áttekintését adja. A XIX. századi függetlenségi harcok és mozgalmak nyomán elsősorban politikai okokból tömegek hagyták el hazájukat. Ugyanez történt a II. világháború alatt. (Magyarország a lengyel menekültek tízezreit fogadta be.) Kisebb hullámokban vándoroltak ki az emberek az 1940-es évek második felében a diktatúra erősödése miatt, 1956-ban, majd 1968-ban, amikor a politikai vezetés a zsidó származásúakat kényszerítette az ország elhagyására. Az utolsó emigrációs hullám az 1980–82-es évekre, a Szolidaritással kapcsolatos események idejére esett. A tanulmányban szóba hozott emigráns írók száma magas, köztük volt a Nobel-díjas Cz. Milosz és az Európa-szerte ismert S. Mrozek is. Már 1831 után, majd a II. világháborút követően pezsgő lengyel irodalmi élet alakult ki főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A rendszerváltozás óta a könnyebb megélhetés reményében nagy számban hagyják el hazájukat a lengyelek. Erre a XIX. század második felében és a XX. század elején már volt példa. A külföldön élő lengyelek arányát egyesek 25, mások 30–35 százalékra, számukat legalább 12 millióra teszik. Az USA-ban több mint 6 milliónyian élnek.

Ugyanez a szerző írta a kötetet záró lényeglátó tanulmányt a lengyelországi zsidókról, elsősorban történetükről és a lengyel-zsidó viszonyról, vagyis nem elsősorban a világháborúk között 10 százalékos arányú kisebbség kultúrájáról. Zsidók már a XII. században éltek Lengyelországban. A felvilágosodás reformjai idején, a XVIII. század utolsó évtizedeiben teljes egyenjogúsításukat tervezték, de ez a lengyel állam megszűnése miatt nem valósult meg. A következő évszázadban a zsidók egy része asszimilálódni kezdett, amely folyamatot lefékezte, hogy az oroszok az általuk megszállt lengyel országrészbe telepítettek sok, gazdaságilag és kulturálisan hozzájuk kötődő zsidót, akik 1939-ig elszigetelődtek a lengyelektől. A XIX. század végén, mindenekelőtt a gazdag zsidó tőkések miatt – akárcsak német vagy francia földön – kifejlődött a modern antiszemitizmus. Az I. világháború végén újjászü­letett Lengyelországban a zsidóság minden jogát biztosította az alkot­mány, aminek bizonyítéka volt e kisebbség jiddis, héber és lengyel nyelvű irodalma, sajtója, iskolái és intézményei. A fiatal zsidók közül viszonylag sokan csatlakoztak a szocialista és kommunista mozgal­makhoz, ami a lengyeleken kívül a konzervatív zsidóság nemtetszését is kiváltotta. Az asszimilálódott, magukat lengyelnek valló zsidók között találjuk az irodalom rangos művelőit, mint B. Lesmian, A. Slonimski, J. Tuwim, J. Wittlin és A. Wazyk. Mégis akadtak, akiktől nacionalista körök elvitatták a lengyelül írás jogát. [Wittlinnek és Tuwimnak a 30-as években (!), Wazyknak később jelent meg magyar nyelvű kötete.] A Visztula mentén is létezett a zsidó származásúak egyetemi tanulmányait korlátozó numerus clausus, egyesek bojkottálták a zsidók üzleteit, és kivándorlásukat akarták. A konzervatív zsidók az utóbbiról hasonlóan vélekedtek. A katolikus egyház feje viszont így nyilatkozott: „Óvok a külföldről importált, alapvetően és biztosan zsidóellenes magatartástól. Nem egyeztethető össze a katolikus etikával.” A tanulmányszerző szerint a lengyel antiszemitizmusnak mindenekelőtt gazdasági, részben politikai alapja volt, a rasszizmussal pedig még a legkonzervatívabb körökben is szembeszálltak. A háború elején a megszállt Lengyelország területén a németek gettókba, majd koncentrációs táborokba szállították, és millió számra gyilkolták a zsidókat, köztük lengyeleket, de – Franciaországgal és más államokkal ellentétben – nem sikerült kollaboráns lengyel kormányt létrehozniuk. A halálbüntetéssel való fenyegetés ellenére a lengyelek mint magánemberek és különböző, részben az emigráns londoni politikai vezetés által működtetett szervezetek, valamint a katolikus egyház zsidók ezreinek életét men­tették meg. Pytasz megemlíti a lengyel–zsidó viszonyt a szépirodalmi eszközökkel megmutató alkotókat, akik közül a következők ilyen tárgyú műveit nyelvünkön is elolvashatjuk: a már említett Milosz, J. Andrzejewski, K. Moczarski, A. Szczypiorski, H. Krall. A háború után 24 millió lakosú Lengyelországban a zsidók száma legfeljebb a 120 ezret érte el. Ennél alig többen repatriáltak a Szovjetunióhoz csatolt területekről, de 1945–50 között 120 ezren emigráltak Palesztinába. A kommunista hatalmi elitbe és erőszakszer­veibe kevés zsidó származású egyén került be. A lengyel vezetők egy csoportja 1968-ban, az első komoly értelmiségi tiltakozások nyomán a zsidókban talált bűnbakot, és elérte, hogy néhány ezren kivándoroljanak vagy – például egye­temeken – elveszítsék állásukat. A tanulmányban nem kerülnek szóba, ezért megemlítünk néhány ilyen nemzetközi hírű személyiséget: J. Kott Shakespeare-kutató, L. Tyrmand magyarra is fordított író, A. Ford filmrendező, Z. Bauman szociológus és L. Kolakowski nyelvünkön ugyancsak olvasható filozófus. Ezután csak „zsidók nélküli anti­szemitizmusról” beszélhetünk, amelynek életben tartásában a katolikus papság sem volt vétlen. Még a rendszerváltozás után is akadtak, akik politikai ellenfeleiket zsidó származásuk miatt igyekeztek megfosztani magas politikai pozícióktól. „Nem lehetséges antiszemi­tizmus olyan országban, amelyben a lakosság többsége életében nem beszélgetett zsidóval” – írja Pytasz. A fiatalok az 1980-as évek óta élénken érdeklődnek a zsidó kultúra, különösen a zene és vallás, a jiddis és héber nyelv, a zsidó szokások és konyha iránt. Ezt segítette a Lengyelországból elszármazott I. B. Singer irodalmi Nobel-díja, a Hegedűs a háztetőn c. film, a lengyel írók közül J. Stryjkowski magyarra is lefordított regényei és az emigráns A. Wat naplója a szovjet lágerekről.  

A lengyel kultúrára egyaránt jellemző a hagyományokhoz való ragaszkodás és az új törekvések iránti fogékonyság. Ez a következtetés vonható le a hagyományok és az avantgárd irodalombeli jelenlétéről szóló tanulmányból (T. Slawek). A XX. század elején akadt olyan kritikus, aki szerint a lengyel kultúra elszakadt az európaitól, mert a társadalom ugyanazon nemzeti mítoszok körében forgott. Ez a helyzet az I. világháború végén újjászületett Lengyelországban gyorsan megváltozott, az irodalom megszabadult oktató-nevelő kötelességeitől, mégpedig először a költészetben, majd a drámában (a magyarul is olvasható S. I. Witkiewicznél) és a prózában (a nyelvünkre szintén fordított B. Schulznál vagy W. Gombrowicznál). A „sajátunk” csaknem kizárólagos előnyben részesítése a II. világháború után ugyan visszatért a szocialista realizmusban, de már 1956 körül ismét messzebbre láttak és mutattak az írók. A szerző példája a magyarul ugyancsak olvasható költő és prózaíró, M. Bialoszewski. Hasonló szempontú írás ismerteti a kortárs színházat (E. Wachowska). A máig ható hagyományokat a XX. század elejével, a magyarul is olvasható S. Wyspianski mun­kásságával kezdi. Drámáiban a szöveggel egyenrangú a zene, a tánc, a képzőművészi igénnyel elkészített színpadkép, illetve ekkor vált lehetségessé a nagy romantikus emigránsok alkotásainak színrevitele. Az I. világháborút követően a lengyel „monumentális színház” a német expresszionizmussal és orosz konstruktivizmussal párhuzamosan fejlődött. 1945 után K. Dejmek ólengyel drámáknak a jelenben időszerű jelentésére irányította a figyelmet. Hogy ezt milyen hatásosan tette, bizonyítja a romantikus A. Mickiewicz nyelvünkre szintén lefordított, Ősök c. drámájának 1968-ban a szocialista diktatúra elleni küzdelemben játszott szerepe. A lengyel színházi életben Varsóhoz hasonló jelentőségű Krakkó és Wroclaw. Az utóbbiban, kísérletező színházában fogalmazta meg az alkotó és a nézők közötti párbeszéd eszméjét az Európa-hírű J. Grotowski. Külföldön is ismert a lengyel színháznak az az áramlata, amely a színpadi történetmondást képzőművészeti hatásokra alapozza. Ezt tette a saját alkotói munkáját előtérbe helyező T. Kantor, akinél nehéz hagyományos értelemben vett rendezésről beszélni, hiszen képzőművészi képzelete mindent áthat, amivel gyarló világunk vízióit tárja elénk. Festő módjára formálja előadásait K. Lupa, akinek színháza több művészeti ágból komponált képekben mutatja be a kultúra korszakait. Az 1960-as évek óta szinte egész Európában népszerűek az említett Gombrowicz és Mrozek mellett a nálunk is játszott T. Rózewicz darabjai – a lengyel abszurd, a cselekményt redukáló „antiszínház” groteszk elemekben bővelkedő legjobb művei.

A haza mitológiája és a nemzeti komplexusok a lengyel játék­filmben című írásában T. Miczka leszögezi: a lengyel mozi mindig erősebben hangsúlyozta a nemzeti és állami azonosság kérdéseit, mint a nyugatiak, akik a II. világháború után hamar kiszabadultak a politikai és társadalmi problémák szorításából. Végigtekint a lengyel film XX. századi történetén. Az 1956 körül létrejövő „lengyel iskola”, különösen A. Wajda Európa-szerte hamar és tartósan népszerű lett. A 70–80–as években, a cenzúrával megküzdve készített korszakalkotó jelentőségű politikai filmeket (A márványember, A vasember), amit elmondhatunk még az Európában szintén jól ismert K. Zanussiról és K. Kieslowskiról, „az erkölcsi nyugtalanság mozija” vezéralakjairól. A világhírű R. Polanski Lengyelországban forgatta első filmjét (1961). Irigylésre méltónak tartjuk, hogy az 1960-as évektől napjainkig születnek és többnyire közönségsikert aratnak a látványra nagy súlyt helyező, gyakran drága filmváltozatok a klasszikus lengyel irodalom értékes regényeiből, köztük Nobel-díjasok (H. Sienkiewicz, W. Reymont) alkotásaiból. Az 1981 végén a hatalom által bevezetett rendkívüli állapot rövid időre törte csak meg a lengyel filmgyártás lendületét, mert a fentebb említettek és mások otthon vagy Nyugaton keresett rendezők.

A könyv kultúrafelfogása rokon azzal, amilyet a Kósa László szerkesztette Magyar művelődéstörténetből megismerhetünk. Kivételt csak a lengyel nyelvről szóló tanulmányok képeznek. A Lengyel kultúra terjedelme olyan, hogy szerzői nem vállalkozhattak teljesebb keresztmetszet elkészítésére. Így is példa lehet azok számára, akik a magyar művelődésről külföldiek számára tudományos igényű és könnyen olvasható anyagokat írhatnak.

 

Romuald Cudak, Jolanta Tambor (szerk.): Kultura polska. Silva rerum (Lengyel kultúra – a dolgok erdeje). „Slask” – Wydawnictwo Naukowe, Katowice, 2002. 276 o.

 

D. Molnár István