Klió 2007/2.

16. évfolyam

Kelta farkaskodás – I. rész

„csak korlátozott területen kalandozhattak, és szomszédaik

ellen is nehezen viselhettek hadat, ami ezeket a harcias

vérmérsékletû embereket igen fájdalmasan érintette”¹

Kim McCone neve nem ismeretlen a kelta kutatásokban és az indogermanisztikában. Az itt szemügyre veendõ tanulmánya az íreknél és általában a keltáknál jellemzõ „farkaskodást” (wölfisches Benehmen) vagy „farkasmegszállottságot” (Wolfsbesessenheit) helyezi szélesebb összefüggésbe, olyan témát, amelynek több tanulmányt szentelt már. A két fogalmat az angol nyelvû szakirodalom wolfish activitynek, illetve wolf-possessionnek nevezi. Ebbõl az írásból is kiderül az, amire sok adat van: jóval általánosabb, pl. a germánoknál legalább ugyanannyira elterjedt jelenségrõl van szó mint az íreknél, de akad nem kevés más indoeurópai párhuzam is. A késõbbiekben McCone idéz (62., illetve 63. o.) többek között az Íliászból és az óangol Beowulf eposzból (726–727). Az elõbbi helyen Hektórt „farkasveszettség” (læssa) fogja el és õrjöngve harcol.² A Beowulf-idézethez azonban, amely villámló szemeket említ (angol fodításban: „from his strange eyes / an ugly light shone out like fire”),³ sokkal kézenfekvõbb Íliász- és Odüsszeia-párhuzamok is léteznek, pl.: „Átreidész Agamemnón [...] / feketébe borult kebelét iszonyú düh | duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tûz” (Íliász. I, 103–104), míg az Odüsszeiában a hõs „két szeme fényben / szikrázik” (VI, 131–132). Ami a „villámló szemeket” illeti: a nyelvészeti adatok nem látszanak támogatni egy olyan evidensnek ható összefüggést, amely a „lát(ás)–néz(és)–pillant(ás)–fény–villanás–villámlás” fogalmakat összekapcsolná. Ennek ellenére a „szeme fénye/világa” és a hasonló kifejezések még a magyarban is elterjedtek. Ld. amit D. Q. Adams ír a „See” címszó alatt a *leuk- gyökrõl.⁴ A rekonstruált alak görög igei származéka ‘lát’ jelentésben, míg a latin fõnévi (lux) ‘fény’ jelentésben szerepel. Beszédesek az ószláv és az orosz példák: a luc# és a megfelelõ igék jelentése – többek között – ‘sugár’, illetve ‘sugárzik’ (szemrõl). Az utóbbi szintén ismert a magyarban. Ezek a szemantikák annyira elterjedtek, hogy nehéz lenne egy legyintéssel elintézni õket. Platón egyenesen a szem fénykibocsátásával magyarázza a látás mechanizmusát (Timaiosz 45b–c). Véletlen volna, vagy éppen ellenkezõleg, hogy az óírben a ‘szem’ a „nap” jelentésû szóból származik, és ehhez homéroszi és óind párhuzamok járulnak? Ld. Beekes cikkét (EIEC 556. o., s. v. Sun). Az angolszász eposz fõhõse, Beowulf herceg pedig „wolf”; úgy látszik, pozitív farkas.⁵

Jungi megközelítésben archetípusos jelenséggel van dolgunk. A mitológia felõl nézve a farkaskodás alanya, a werwolf, „alakváltoztató” (shape-changer), tevékenysége az „alakváltoztatás” – talán túl szûk terminussal a lykanthropia – kategóriája alá tartozik. Remélhetõleg alább sikerül majd bebizonyítani, hogy többrõl van szó mint puszta történetekrõl vagy mitikus ködbe veszõ hátborzongató mesékrõl.

McCone cikkébõl nem derül ki expressis verbis, mivel a szerzõ számára talán nyilvánvaló, hogy Írország Európának az a része, amely soha nem került római fennhatóság alá. Ez a tény fontos. Nemcsak az ír történelem, a keltológia vagy a medievisztika szempontjából, hanem az európai/indoeurópai õstörténet rekonstruálásához is: ezen a területen olyan struktúrák, hagyományok õrzõdtek meg, amelyek másutt nem vagy kevésbé érintetlen állapotban maradtak fenn. Mindezt a kutatás különbözõ módokon hasznosítani tudja, és a hagyományok egy olvasatát tartalmazza az itt áttekintendõ tanulmány, amelynek célkitûzései és következtetései, a címével ellentétben, túlmennek az ókelta Männerbundon (férfiszövetségen). Tekintettel arra, hogy a szerzõ nem elõször nyúl ehhez a speciális témához, idõnként szükséges lesz utalni korábbi publikációira, amelyek ismeretét maga adottnak veszi, néha pedig más forrásokat is igénybe venni.⁶

Ami a szakszavak visszaadását illeti, több esetben jobbnak látszik megmaradni a magyar olvasóközönségnek amúgy sem idegen német terminológia mellett. Ezt alá lehet támasztani azzal, hogy a primitív társadalomszervezetre vonatkozó fogalmakat nem egyszer a német kutatás fogalmazta meg elõször. Így pl. a „Männerbund” terminust H. Schurtz vezette be az 1902-ben kiadott könyvében. A német problémafelvetések és a vonatkozó elemzések máig klasszikusaknak számítanak, és a szakszavakat néha az angolszász kutatás is átveszi. A Werwolf megfelelõje magyarul „emberfarkas” vagy „farkasember”⁷, de a jelen áttekintésben megmaradunk a szakszerûbbnek ható idegen alak mellett; „emberfarkasságot” vagy „farkasemberséget” említeni „werwolfság” helyett pedig talán ügyetlen is lenne.⁸ Hasonlóképp, bár a werwolfok nem éppen a disztingvált úriemberek kategóriájába tartoznak, félrevezetõ túlfordítás volna a nyilvánvalóan népetimológiás és hibás „vérfarkas” visszaadás.

McCone vitairatnak szánja a jelen tanulmányát Dumézil egy tételével szemben, amely szerint a „félszemû” (borgne) és „félkarú” (manchot) a királyság két különbözõ aspektusát képviselik,⁹ de a kívülálló olvasó hajlamos kis jelentõséget tulajdonítani a polémiának, és sokkal fontosabbaknak tûnõ részletekre figyel fel. Ilyen pl. az a szerzõ által több forrásból idézett tény, hogy a kelták gyakran ruhátlanul vagy majdnem teljesen ruhátlanul vívták a csatájukat. Az ilyen harcosok Polübiosz szerint „félelmetes látványt nyújtottak” (II, 29). Egy óír példában (szerzõ, 44. o.), miután már három „klánon kívüli” (sippenlos) elesett egy összecsapásban, néhány a fentiekhez hasonló viseletû fegyveres, õrjöngõ szégyenében magán kívül, bedönti a várkaput. Óír forrásokból megtudható, hogy a szövegben elõforduló megjelölések jogi kategóriáknak, ill. szakszavaknak feleltek meg. Az utóbbi harcosok még „birtok nélküliek” (óenchinidi, „Geschlechtseinzige”), s így nem teljes jogú tagjai a közösségüknek. Õk és az elõbbi „klánon kívüliek” (écland) rokon csoportosulásokat alkottak és a fían-nak nevezett korai ír Männerbund tagjai vagy annak partnerei voltak. A fían szó etimológiai jelentése valószínûleg ‘vadászat’ (McCone 1987: 111). A tagokat a féindidi névvel jelölték. Akit felvettek, minden korábbi kapcsolatát megszakította, a státusza écland lett, és csak a fían felé voltak kötelezettségei. Egy varázsige összekapcsolja a „farkasok” és „szarvasok” fogalmát a fían harcos tagjaival valamint a hegyek közötti vándorlással. A szerzõ által megvizsgált locusok tanúsága szerint az ilyen csapatok tagjai a hegyek vadjai között kóborló fiatalok voltak, akikkel kapcsolatban meg kell említeni egy kulcsszót: díberg. A szó ugyanúgy jelöli a fían-ténykedést mint magukat a szereplõket, valamint azok különleges ismertetõjegyeit. A német szöveg javaslata szerint „Freibeuterei”, ill. „Freibeuter” lehet a szó fordítása (egyfajta ‘martalócok’ vagy ‘kalózok’, ill. ‘kalózkodás’). Egy történetben, amely „Da Derga fogadója lerombolásáról” szól (Togail Bruidne Da Derga),¹⁰ a díberg intézményét Írország urainak a fiai ûzték, szám szerint éppen háromszor ötvenen, amikor „werwolfozni voltak” Connacht tartomány földjén. Az eredeti az oc faelad kifejezést használja, amit a szerzõ az „als sie werwolfen waren” fordítással ad vissza. Ezen és más helyek alapján az a következtetés adódik, hogy „farkaskodással” van dolgunk (helyesebb lenne az „amikor farkaskodni voltak” fordítás), és ezt a tevékenységet minenekelõtt arisztokrata fiatalok folytatták. A kérdéses szöveg azt is világosan megmondja, hogy a tevékenység lopással, rablással és emberöléssel volt összekapcsolva.¹¹ Az ógermán Männerbundokat ugyanígy a farkasmegszállottság uralta, és a tagság emberölési fogadalommal járhatott együtt. Egy ír fían-tag beosztása egyenesen aire échta: õ volt a „gyilkolási felelõs” a királyi udvarban (‘Herr des Umbringens’). Az illetõ nem akárki: elõkelõ arisztokratáról van szó. Ilyen példákat olvashatunk MacCone-nál az 51—52. oldalon, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a germánok még különbözõ fogadalmakkal is kötelezték magukat az emberölésre: ezzel „váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez” (vö. Tacitus, Germania 31).¹² Egy ónorvég saga a berserkir nevû „mezteleningeseket” (Nackthemden) említi, akiket farkasirhásoknak (ulfhednar) neveztek. A történet leírja, hogy ezek a férfiak vért nélkül harcoltak, veszettek voltak mint a kutyák és a farkasok, erõsek mint a medvék és a bikák, és sem a tûz sem a vas nem tudta õket megfékezni. Ezt az állapotot a berserksgangr, németül a Berserkergang szóval jelölik.

Német terminust követve, az ilyen harcosokat berserkereknek nevezhetjük. A szó a mai angolban berserk formában határozószó, fõnévként (berserker) pedig ‘vad/dühödt harcost’ jelent. Az eredetét illetõen a szerzõ különvéleménye ismert, amely etimológiai szótárakba is bekerült.¹³ Javaslata (vagyis a berr ‘meztelen’, vö. ném. bar, szóból történõ származtatás) valószínûleg téves, hiszen a fenti okfejtésben ellentmondás van, de az van magában a terminusban is. A „medveinges” jelentés (vö. az ang. ‘bear’ és ‘shirt’, ill. az utóbbival etimológiailag azonos skandináv eredetû ‘skirt’ szavakkal) sokkal valószínûbb. Ez egyúttal az ismert indogermán színt is magyarázná. Tény továbbá, hogy a berserkerek és a werwolfok között a legkorábbi hagyományban is vannak átfedések, ami talán érthetõ, hiszen mindegyikük speciális harcoló, ill. harci képességû egyedeket jelölt. Az is ismert, hogy ezek a harcosok különbözõ ajzó- és kábítószerekkel, hallucinogén gombák fogyasztásával fokozták ellenálló és teljesítõképességüket.¹⁴ Az átfedésektõl eltekintve, a werwolfok inkább csapatos harcosoknak tûnnek, míg a berserkerek – némi szójátékkal – „magányos farkasok”. Miller három helyen is hangsúlyozza szélsõségesen individuális és megfékezhetetlen természetüket (i .m. 632. 633. és 634. o.). Indoeurópai szempontból a farkast és a medvét együtt kell vizsgálni (ld. Adams et al. EIEC 647, s.v. Wolf). Végül, a két állat, ill. az általuk szimbolizált társadalmi csoportok a görög mitológiában is fontosak, és együttes elõfordulásuk, pl. Árkádiában, nem ismeretlen: a földrajzi név valószínûleg „Medveországot” jelent. Medveföldön és környékén pedig számos mítikus és történeti szereplõ ismert, akiknek a nevében elõfordul a „lükosz” (‘farkas’). A berserker harcosok és a „farkaskodók” tevékenységét elõfeltételezõ lelkiállapotra, valamint a kísérõ körülményekre Feyér Kálmán terminust talál: „paroxizmális démonia” (i. m. 218. o. és másutt).

McCone úgy érvel, hogy a rendkívül nagyszámú indogermán név, amelyek a „farkas”, ritkábban a „kutya” elemet tartalmazzák, valószínûleg a fiatalkori farkaskodás emlékét õrzik. Ilyen nevek pl. a gall Catu-(v)ulcus ‘Schlachtwolf’, az ír Olc(án), Fáelán ‘Wölfchen’, Cú Chulainn ‘Culann kutyája’, óangol Here-wulf ‘Heerwolf’, ilyenek a német nevek, amelyek a „Wolf”, szót ill. származékait tartalmazzák,¹⁵ de sok a megfelelés a görögben – Lükosz, Autolükosz (Odüsszeusz anyai nagyapja), kb. ‘Maga a farkas’,¹⁶ Aréilükosz ‘Árész-farkas(a)’, Lükurgosz ‘Farkas (módjára) ténykedõ’¹⁷ – és vannak „farkas”-nevek a keleti indoeurópai nyelvekben is. Egy Diodorus Siculus (Diodórosz Szikeliótész) hely (V 34) kettõs tanulsággal szolgál. Az ibérek, és különösen a lusitánok között szokás a legerõsebb nincstelen fiatalokat a hegyekbe küldeni, akik ott bandákba verõdve garázdálkodnak, a területet saját birtokuknak tekintik, és tevékenységükkel vagyont halmoznak fel (46. o.). Ez természetesen a fentebb említett ír écland státusúak viselkedését idézi. A görög szöveg megjegyzi még, hogy a csapatok a rómaiaik ellen is igen eredményesek, akik így csak annyit tudtak elérni, hogy valamelyest korlátozzák a rablókedvüket. A történetíró XIX. századi német fordítója hozzáfûzi, hogy a viselkedésforma az õ korában még élt a nápolyi brigantaggio és a magyar szegénylegények jelenségében!¹⁸ Meg kell jegyezni, hogy a visszatérés a fían-életbõl a „civil” társadalomba (túath) nem feltétlenül volt garantált: az ilyesmihez anyagiak kellettek, s ha a fían-tag valami miatt nem tudott vagy nem akart hátteret biztosítani magának a megállapodáshoz, akár egész életére is féindid és écland maradhatott mindazzal, amit az ilyen életmód implikált (McCone 1986: 11; ugyanott afrikai párhuzam is a 14. oldalon).

A szerzõ ezek után a Koppenhágában õrzött Gundestrup-edényt (Gundestruper Kessel, angolul Gundestrup cauldron) veszi szemügyre (az ittenieknél részletesebben: McCone 1986, 16–19 és 1987, 112–115), amelyrõl azt feltételezik, hogy kelták készítették Thrákiában az i. e. I. században. Az ábrázolások között láthatunk egy szemlátomást kelta módon öltözött figurát, amelyet szarvas és farkas fog közre, ezt Cernunnos istennek tartják,¹⁹ és két ellentétes irányú menetet, amelyek különösen fontosaknak tûnnek. A kettõt a kép középmezõjében vízszintes vonal választja el. Alul gyalogosok menetelnek balra, felül lovasok a másik irányban. A gyalogosok egy a kép teljes magasságában ábrázolt alak felé haladnak, amely valakit fejjel lefelé egy edénybe lógat. A jelenet valószínû értelmezése beavatási szertartás: két életkor közötti átmenetrõl lehet szó. A gyalogosok, szimbolikus halál és feltámadás után, a törzs teljes jogú lovas harcosaivá válnak. Az egész képmagasságot betöltõ figura a szertartást végzõ áldozati pap. A gyalogosok élén félreismerhetetlenül egy farkas látható: vagyis farkasmegszállottság alatt álló Männerbund-tagokat kell feltételeznünk.²⁰ A szerzõ hasonlóságot lát az edény ábrázolása és a fiatal ír hõs Setantae pályája között, aki a Cú Chulainn nevet akkor kapta, amikor Culann kovács óriás kutyáját hatévesen megölte. Egy évvel késõbb már mint fegyveres lovag fían-tagokhoz indul, három ellenséget elpusztít, majd akkora harci düh fogja el, hogy saját népére is veszélyessé válik. Felhevültsége olyan fokú, hogy háromszor kell hideg vizes üstbe meríteni, mire lecsillapodik.²¹ Több, a farkasviselkedésre vonatkozó további példa után a szerzõ Van Gennep etnológiai definícióját idézi, amely szerint a beavatandók (novitiates, illetve a francia eredeti szerint novices) kívül állnak a társadalmon, „szentek és sérthetetlenek” (= megérinthetetlenek és veszélyesek), akár csak valami istenek, míg õk maguk szabadon rabolhatnak, ill. büntetlenül rendelkezhetnek a társadalom javaival. Úgy gondolja, „farkaskodásuk” arra is magyarázatot adhat, miért nevezik különbözõ indoeurópai népek a kiközösítettet „farkasnak”, és feltételezi, hogy a szokás az alapnyelvi korszakra megy vissza (vagyis ahhoz a populációhoz köthetõ, amely az indogermán expanziót megindította). Egy ilyen Athénból elûzött Farkasról (Lükosz) Hérodotosz is beszámol (I 173): a kiközösített Kisázsiába távozott. A hagyomány tõle származtatja a „lykiai” nevet.²²

Az ír hagyományban sok adat van arra, hogy a fían tagjai a legmagasabb helyekrõl származtak. Ebbõl indirekt következtetés adódik: a királyok vélhetõleg ilyen tartalmú ifjúkort tudhattak maguk mögött, és ez legalább egyszer, a mitikus Cormac esetében világosan meg is fogalmazódik. Ír földön legalább - arisztokrata hagyományról van szó. Egy királyfi neve pl. Kis Farkas volt, aki saját „brigantibandával” is rendelkezett. A késõbbiekben király, majd szerzetes lett belõle (ld. McCone 1986: 9).²³ Mivel a motívumot szabad talán az alapnyelvi korszakra datálni, azon meggondolás alapján, hogy hasonló struktúrák más népek esetében is léteztek, a szerzõ új értelmezést ad a mítoszok kitétel-motívumának, illetve a farkas általi gondozásnak. Nagyszámú ilyen mítosz létezik, amelyek között természetesen Romulus, Remus és a nõstényfarkas története a legelterjedtebb, de elég ismert pl. Hérodotosz leírása is Kürosz perzsa király regényes esetérõl (I, 107–130, ahol a kitétel a 112–113. fejezetben olvasható). A következõkben McCone az életkor szerinti tagozódással (Altersstufensystem, angolul age sets) foglalkozik és megfelelést talál Tacitus Germániája és Caesar Gall hárorúja leírásai valamint a Gundestrup-edény kettõs tagozódást mutató ábrázolása között. Az etnográfiából jól ismert Altersstufensystem kiegészíthetõ számos klasszikus példával, római, krétai, perzsa struktúrákkal Livius, Sztrabón, Xenophón és mások beszámolói nyomán. Úgy tûnik, Róma elsõ uralkodói is életkori beosztásnak feleltethetõk meg: Romulust, az elsõ királyt az ifjúság (iuventus) összefüggésében említik, Numa Pompiliust, a másodikat, az öregek tanácsával (senatus) asszociálják, a harmadik, Tullus Hostilius a harcos aspektushoz áll közel. Ez utóbbiakat a felnõtt polgárok (cives) adják. A szerzõ nem lát nehézséget abban, hogy a részletesen áttekintett életkori beosztásnak ír, gall, gót, germán, görög, latin, perzsa, óind és más példák alapján megfelelõ alapnyelvi terminológiát állítson össze. A jelen áttekintésben talán mellõzhetõ nyelvészeti rekonstrukciókat és a komplikált helyesírású példákat elhagyva, csak az eredményre koncentrálva, a következõ kép alakul ki:

A Männerbund fogalmára egy *kor-yo-s hipotetikus alak rekonstruálható, amelybõl le lehet vezetni pl. a késõbbi görög „koiranosz” (‘Heerführer’) terminust – ez szerepel az Íliászban (pl. a II. ének 204. sorában; kontextusban és mûfordításban: „egy legyen úr csak”). Természetesen, germán elõzményeken keresztül, a német Heer ‘hadsereg’ szó is ide tartozik. A „halállal” asszociált ‘fiatal harcos’ megjelölésére a szerzõ olyan kifejezést talál, amely többek között a latin iuvenisben folytatódik. Ezek ‘parancsnoka’ a „Halál Ura” lehetne, de McCone nem fejti ki a fogalmat. Említi viszont az óír Mor-rígain < *moro-rigani ‘Halál Királynõje’ címet („Königin des Todes”, 54. o.). A *mor- származékai sok nyelvben elõfordulnak, a legismertebb a latin mors (‘halál’), de a gyök kimutatható a görögben is. A megfelelõ ír tisztségviselõ a muire (‘Befehlshaber’, ‘parancsnok’), és ide veendõk különbözõ óind alakok, pl. a marya-, a marutok jelzõje. (A marutok a harcias Indrával álltak kapcsolatban, míg az Avesztában elõforduló megfelelõ alakokat farkasokkal asszociálják, 54. o.). Tulajdonképpen teljesen logikus, hogy a halált osztók legyenek a „Halál Fiai” (Filii Mortis), és az ezekkel szembeállított keresztény fogantatású (ír) cselekvõk az „Élet Fiai” (Filii Vite [=Vitae]). Errõl a kérdésrõl a szerzõ az 1986-os tanulmányában ír, ahol egyházi és más források alapján bebizonyítja, hogy a „Halál Fiai” fían-tagok voltak, akik az egyházi íróktól érthetõen a lehetõ legelítélõbb minõsítéseket kapták (ld. 1986: 5-6.9, valamint 1987: 141–142). A magyar nyelvben is meglevõ, germán(?)/germán-kelta(?) eredetû kifejezés mai használatában átértelmezõdött, míg az „Élet Fia(i)”, megegyezõen a magyarban általánosan tapasztalható nyelvi pejorációs folyamatokkal, legalábbis a köznyelvben, e sorok írója tudomása szerint, nem fordul elõ.²⁴

A „nép” fogalmára tut, touto- és más ilyen szavak szolgálnak,²⁵ míg a vir, wer- és hasonló ‘férfi’ értelmû alakokról és ‘erõ’ alapjelentésükrõl már szóltunk. Szemantikailag közel esik a különbözõ származékokban elõforduló ner elem. Ezt látjuk pl. a görög anér ‘férfi’ szóban és az itáliai Nero névben, egy kelta származék jelentése pedig ‘úr’. Hasonló a helyzet az „öreg” jelentésû szavakkal, amelyeket klasszikus összefüggésekben a ‘szenátus’, illetve a ‘geruszia’ szavakban látunk viszont. Tekintve, hogy minden korai és sok késõbbi indoeurópai nép is „király” irányítása alatt állt, kézenfekvõ, hogy az intézményt az alapnyelvi korra is feltételezzük. Nyelvileg olyan szó rekonstruálható, amely pl. a latin rex tisztségnévben folytatódik. Egy vita részleteit mellõzve elég, ha azt idézzük a szerzõtõl, hogy szerinte az alapnyelvi „királynõ” fogalma is bizonyított (vö. lat. regina), a „király” pedig a „világrendet birtokoló” (Weltordnung besitzend) szakrális figura volt. A szó nyelvileg egy ún. „vonzatos összetétel” (ném. Rektionskompositum) ‘...t irányító’ jelentésû utótagjaként önállósult (55. o.).

Az eddigi érvek alapján McCone életkori rendszere a következõképpen néz ki (u.o.):

Király

Férfiszövetség (Männerbund) Nép

Ifjak (Junggesellen) Felnõtt férfiak Öregek

Tekintve, hogy a szerzõ adottnak veszi korábbi írásai ismeretét és hivatkozik rájuk, legitim, ha a modellt az 1987-es tanulmánya alapján tesszük teljessé:²⁶

„halálosak” (Tödliche)

módosak (besitzende ítélõk,

Ehemänner) Beurteiler,

„medontes”²⁷

„farkasok” („Wölfe”)

Végül még a következõk teendõk mindehhez:

zsákmány gazdaság ítélkezés,

(könnyû csapatok, (kocsiról harcolók, (hadi

jellemzõjük a harci Streitwagenkrieger, kötelezettség

düh, Wut) jellemzõjük a köteles- nélkül,

ségtudat, Pflicht) törvények)

(Folytatjuk)

Kim McCone: Wolfsbesessenheit, Nacktheit, Einäugigkeit und verwandte Aspekte des altkeltischen Männerbundes. (Farkasmegszállottság, meztelenség, félszemûség és az ókelta férfiszövetség más, hasonló aspektusai) In: R. P. Das – G. Meiser (Hrsg.), Geregeltes Ungestüm. Bruderschaften und Jugendbünde bei indogermanischen Völkern (A rendszerbe állított féktelenség indogermán népek vér- és ifjúsági szövetségei). Bremen: Hempen Verlag 2002, 43–67.

Katona L. Endre

1. J. Caesar, A gall háború I, 2 (Bp. 1964, Szepessy Tibor fordítása).

2. A részlet Devecseri Gábor mûfordításában a következõképpen hangzik: „Hektór, erejétõl elkapatottan | rémesen õrjöng és Zeuszban bizakodva sem istent, | sem pedig embert nem retteg; megszállta a harcdüh” (IX, 237–239), másutt „az õrjöngõ Hektór viszi harcba csapatját, / mint tûzláng” (XIII, 33–34). Vergiliusnál is alighanem több mint egyszerû toposz a „saevus Hector” (‘vad/dühöngõ Hektór’) megjelölés (Aen. I, 99). Hogy igazságosak legyünk: lentebb az ellenfél Akhilleusz is ugyanezt a minõsítést kapja (Aen. II, 29). – A következõkben az összes homéroszi idézetet Devecseri Gábor fordításában adjuk közre.

3. H. D. Chickering, Jr. kommentált kétnyelvû kiadása alapján (New York etc., 1977, 91. o.). A kevéssé épületes történet a következõkben tudatja a hallgatósággal, hogy a szörnyeteg Grendel az összes jelenlevõ vitézt felfalta.

4. J. P. Mallory–D. Q. Adams (eds.), Encyclopedia of Indo-European Culture [EIEC], London–Chicago 1997: 505.

5. A problémás Beo- elõtag egyik lehetséges értelmezése „harci”. Az elnevezés így ‘harci farkast’ („war-wolf”), azaz kiemelkedõ harcost jelentene (ld. The Century Dictionary and Cyclopedia, New York, IX, 1906: 147). Hasonló a német Hari-ulf, ill. - megfordítva - Wolf-hari név. Távolabbi párhuzamnak tûnik a görög onomasztikában a Lükosztratosz (§¢ÎÛÙÚ·ÙÕ˜), kb. ‘seregfarkas’, németül ‘Wolfer’, ‘Wolfsherr’. (Megjegyzendõ, hogy a német Herr [‘úr’] szó eredeti jelentése: „fennköltebb”). Kevésbé valószínû A.Ja. Gurevics interpretációja, aki talán Ostheerent követi a „méhek farkasa”, vagyis ‘medve’ interpretációval (in: Sz.A. Tokarev [fõszerk.], Mitológiai Enciklopédia I, Bp. 1988: 577). Ostheerent ld. a „Beowulf” címszó alatt (Enzyklopädie des Märchens, Hrsg. K. Ranke, 2, 1972: 128). Ha mégis elfogadjuk a javaslatot, esetleg a medve és a farkas, ill. az ezeknek megfelelõ berserker és werwolf harcosok alább megemlítendõ funkcionális érintkezéseire kell gondolnunk.

6. Az itt recenzeált tanulmány sokban támaszkodik a szerzõ indoeurópai szempontból talán legfontosabb elemzésére: „Hund, Wolf und Krieger bei den Indogermanen”, in: W. Meid (Hrsg.), Studien zum Indogermanischen Wortschatz 1987: 101–154. Az írás együtt vizsgálja a germán és a kelta anyagot, és nemcsak párhuzamosságokat talál, hanem a mindenkori másik hagyományt jól kiegészítõ részleteket is. Az egyezések lehetnek közös újítások, de közös örökség is az indogermán korból (vö. 110. o.). Szintén fontos a szerzõ korábbi írásai közül: „Werewolves, Cyclopes, Díberga, and Fíanna: Juvenile Delinquency in Early Ireland” (Cambridge Medieval Celtic Studies 12, 1986: 1–22), valamint még: „Aided cheltchair maic uthechair: Hounds, heroes and hospitallers in early Irish myth and story”. Ériu 35, 1984: 1–30. Magyar szempontból felhívhatjuk a figyelmet Feyér Kálmánra, akinek a kelta történelem volt az érdeklõdési területe; ezen keresztül eljutott az indoeurópai összefüggések gondolatához. Korai halála megakadályozta, hogy a tehetségét kibontakoztassa. Gondolatébresztõ, idõnként felkavaró befejezetlen tanulmányát („A delphoi-i steptérion-ünnep és az indoeurópai férfitársasági királyégetés„) az Antik Tanulmányok közli: 5, 1958, 199–222.b fordítás lenne a „férfifarkas”. Az összetétel elsõ tagja („wer-”) ‘férfit’ jelent, ami etimológiai rokona a hasonló jelentésû latin ‘vir‘-nek. A latinban ebbõl vezették le a „virtus” szót. A fõnév, csakúgy mint görög megfelelõje (anér, àÓ‹Ú) – és ez lényeges nemcsak klasszika-filológiai, hanem indogermán szempontból is -, nem egyszerûen hímnemû egyedet jelent, hanem ‘harcedzett/harcban jártas férfit’ vagy ‘hõst’. Az alapképzet az ‘erõs, erõteljes’. A némethez hasonlóan az angol a werewolf, ritkábban a werwolf alakot használja.

8. Feyér Kálmán megemlíti, hogy a werwolfságot tanulni kellett (i. m. 218. o.)!

9. G. Dumézil, Myth et épopée I, 1968 2: 423-428. McCone részletesen kritizálja D.-t 1987-es tanulmányában a 131. skk. oldalakon.

10. Vö. Feyér Kálmán tanulmányát (i. m. 205. o.). F.K. a bruident férfiháznak értelmezi, míg B. Meier (Lexikon der keltischen Religion und Kultur 1994: 58.94) a „Bankettsaal”, „Festsaal” és a „Festhalle” értelmezéseket adja. A hagyomány szerint hat ilyen terem létezett Írországban, és az egyiknek a tulajdonosa Da Derga volt. A. T. B. D. D. szövegét Eleanor Knott adta ki 1936-ban szójegyzékkel és jegyzetekkel, második reprintje 1975-ben jelent meg a The Dublin Institute for Advanced Studies gondozásában. Az elõszó szerint a régebbi ír hõsmondák között ez a legfontosabb (IX. o.). A kérdéses részlet a 20. §-ban (7. o.) olvasható.

11. Vö. Feyér Kálmán apokaliptikus képével, amelyet a 209. o.-on fest fel.

12. Tacitus úgy fejezi ki magát, hogy másoknál is megvan, „ami a chattusoknál általános szokás: mihelyst felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és férfias erénynek szentelt külsejét” (Tacitus összes mûvei, Bp. 1970, i. h., Borzsák István fordítása). Ismeretes Lily Weiser úttörõ könyve az ógermán Männerbundokról (Altgermanische Jünglingsweihen und Männerbünde, Bühl [Baden] 1927), aki többek között a keltákat is érinti, írva a fogadalmakról és a próbatételekrõl is, pl. a 68–70. oldalakon. Az ölési kötelezettséget („Erlegen eines Feindes”) a 36., annak enyhített formáját a 74. oldalon említi. (Az etikum kedvéért: mind Weisert mind Höflert, akit a fentebb említett Feyér Kálmán fenntartás nélkül követ, i. m. 202. o., kritikák érték. Ld. pl. M. Meiert, Reallexikon der Germanischen Altertumskunde [RGA] 19, 2001: 106, s. v. Männerbund).

13. F. Kluge–E. Seebold, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache 2002. 24: 112.

14. Az átfedésekhez ld. O. Höfler, Berserker, RGA 2, 1976: 299. A keltológus P. Schrijver (Müncheni Egyetem) felhívta a figyelmet az óír fían-tag berserkerekre (õ a fían-t „Jugendbund”-nak, nem „Männerbund”-nak nevezte), akik harci tevékenységükhöz különbözõ drogokat használtak (Indo-European Summer School, [IESS] Berlin, Freie Universität, 2005, szept. 5). Ilyesmit a szakirodalomból is ismerünk, ld. pl. D. A. Miller cikkét, „Warriors”, EIEC 631–636; a hallucinogén gombákról: 632–633. Mindez egy fontos dimenzióra hívja fel a figyelmet: látni való, hogy a „kábítószerezés” távolról sem a modern kor találmánya. Például R. Leubuscher, aki orvosi szemszögbõl közelíti meg a kérdést, világosan a „Narcotica” szót használja fajtákat is megnevezve (Ueber die Wehrwölfe und Thierverwandlungen im Mittelalter. Berlin, 1850: 42). Az indogermán régiségben a különbözõ szereknek, italoknak, így pl. a mézsörnek (ang. meada (szóma): istenek és kiválasztottak itala. McCone egy a soma névnek valószínûleg megfeleltethetõ iráni szóösszetétel alapján arra a következtetésre jut, hogy legalábbis az indo-iráni hagyományban ez a mámorító ital volt az, amelynek a segítségével a kiválasztottak farkasokká változtak (1987: 119–120). A soma italról és valószínû elkészítési módjáról rövid leírást ad Fiók Károly (Budapesti Szemle 79, 1894: 179), majd egy védikus himnusz közreadásával mutatja be, miként „Indra, az árják harczias istene, talán kelleténél többet ivott és mereng a szómának, meg saját erejének nagy voltán”. Az isten többek között ezt mondja: „Paránynak tetszik én nekem | A földnek népe” (uo. 180. o.). Komikusnak hat, de komoly: a görögöknél „õrjöngeni helyesen” volt ajánlott (ld. I. M. Linforth, Telestic madness [...], University of California Publications in Classical Philology 13, No. 6, 1946: 163–172)! Õk mindig alkotó módon álltak a dolgokhoz... A kutatás jelenlegi állását adja Mallory cikke: Sacred Drink, EIEC 494

–496.

15. A. Fick (Die griechischen Personennamen, 1894), összehasonlító anyagként 7 oldalon keresztül vizsgálja a germán névadást, ezen belül a Wolf- elõtagú és a -wolf, -ulf, -olf utótagú neveket a XCV–XCVII. oldalakon. – A magyar ‘Farkas’ német, illetve indogermán névre, illetve használatra mehet vissza.

16. A szó köznévként is létezett. A „farkas” konnotáció biztos, a „werwolfság” pedig valószínû. Mind az autolükosz mind a mitológiai személy alakja összekapcsolódott a lopással és a ravaszsággal (ld. W. Beck cikkét, in: Lexikon der frühgriechischen Epos I, 1955: 1625). McCone 1987 a nevet ‘Mann-Wolf’-nak értelmezi (118. o.).

17. Ismert, hogy L. adta a spártai alkotmányt. McCone értelmezésében ez azt jelenti, hogy állami szinten a Männerbund normáit tették intézményesekké (1987: 123).

18. Diodor’s von Sizilien Geschichts-Bibliothek übersetzt von Adolf Wahrmund. Fünftes Buch. Stuttgart 1869, 39. o., 88.j.

19. Egy valószínû Cernunnos-ábrázolás Székesfehérvárról valamint Szlovéniából is elõkerült (ld. F. Kaul leírását, RGA 13, 1999: 208).

20. Az edény részletes ismertetését, színes ábrákkal, dokumentációval és értelmezéssel, ld. az F. Kaul és M. Warmind szerzõpárostól (RGA 13, 1999: 195

–213). Egyszerûbb, mindenki számára hozzáférhetõ ábra látható az edényrõl a Dömötör Tekla által szerkesztett Germán, kelta regék és mondák

új kiadása címlapján (Bp., Móra 2005). Ha más összefüggésben is, a farkasról mint valamely menet vezetõjérõl világos leírás van: Sztrabón 5, 4, 12, C 250; szerzõ, 65. o.).

21. McCone (1984: 8–9) azt elemzi, hogy nem egyszerûen névváltoztatásról van szó, hanem átalakulásról (metamorphosisról)!. Különösen érzékletesen írja le a lehûtést Dumézil: az elsõ üstöt szétrobbantja a hõség, a másodikban még zubog a forróvíz, a harmadikban a víz már csak langyos. Analóg eset fordul elõ az osszét Nart-legendában, ahol a történet hét (!) üstöt említ. Ebben az esetben a hõs maga követeli, hogy merítsék hideg vízbe, mivel úgy érzi, hogy elemészti a belsõ tûz (Heur et malheur du guerrier 1969: 124–125, 1985: 203–204).

22. Figyelemre méltó, hogy Hérodotosz két helyen is hangsúlyozza ezt az eredeztetést. A szerzõ által nem említett másik hely VII, 92. A kiközösítés és a „Lükosz” elnevezés természetesen hihetõ, de a földrajzi név magyarázatára a szakirodalomnak van más elképzelése is.

23. A hagyomány alapján lehetséges általánosítást erõsíti talán a görög epikában köztiszteletben álló idõs Nesztór elbeszélése: „Õk legerõsebbek voltak valamennyi halandó | közt, s legerõsebbekkel szálltak a harcba is egykor, | nagy hegyi szörnyekkel, riadalmas végüket osztva. | Én társuk voltam” (Íliász

I, 266–269). A görög „Lükiszkosz” pontosan ugyanazt jelenti, mint a kelta megfelelõ: ‘Kis Farkas’. Ez a megjelölés Athéntól (egy arkhón neve) Sziciliáig (Agathoklész vezére) nagy területen elterjedt, sõt kutyanévként is ismert volt.

24. Többrõl van szó mint amekkora tematikát egy M.o.-n publikált tanulmány figyelembe vesz, de ld. mindenesetre Ágnes Nagy könyvét (Les repas de Thyeste, Debrecen 2000, HPS 7), ahol utalás történik Maria Daraki Les fils de la mort címû tanulmányára (13[24] és 96. o.). Lehet, hogy a kifejezés még a McCone-i javaslatnál is morbidabb eredetû? Daraki írásának alcímében utalás van az intézményesített (!) „nécrophagie„-ra, amelyben csak közeli rokonok vehettek részt. Nem teljesen világos, honnan veszi D. a kifejezést, ld. 164., illetve 171. o. Mielõtt elutasítanánk a fölvetést, gondoljunk arra, mit tett az árkádiai Lükaón - lükosz = ‘farkas’! – és milyen büntetést kapott érte. A történetet többek között Ovidius beszéli el (Átváltozások, I, 163–243).

25. Ld. túath, fentebb, valamint még az 54. és 55. oldalon. Feltételezik, hogy a m. ‘tót’ szó a megfelelõ indoeurópai alakra megy vissza.

26. A kiegészítés a 145. oldalról történik. Elõzõleg, a 118. oldalon a szerzõ amellett érvel, hogy az indogermán *koryos (Männerbund) tagjait a közösség ‘farkasok’-nak tekintette.

27. Ez a szóalak a görög ̤‰ˆ ‘uralkodik, törõdik’ participiuma. Etimológiailag rokon a latin modus ‘mód’ szó. Egy ide vágó kifejezést az Íliászból „vezérek a harcban és tanácsosok a békében” fordítással lehet visszaadni. A közös szemantika a ‘megítél, (fel)mér’ lehetett; így értelmet nyer a latin medicus idekapcsolása is (1987: 144).