Klió 2007/2.

16. évfolyam

Politikai jelszavak és propaganda a Hannibál elleni háborúban

 

 

A pun háborúk sok szempontból éles határvonalat jelentenek Róma világhatalommá válásának folyamatában: egyrészt Róma expanziós politikája első alkalommal irányult az Appennini-félszigeten kívül eső területekre, másrészt ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá a rómaiak rendkívüli katonai ereje. Mindemellett a rómaiak ekkor ismerték fel először annak fontosságát, hogy a közvéleményt saját érdekeiknek megfelelően befolyásolják és megpróbálják meggyőzni saját eljárásuk jogosságáról. A Hannibál elleni harc megmutatta, hogy jóllehet Róma aligha volt felkészült ezen a téren, gyorsan megtanulta: hatékony stratégiát kell kifejlesztenie ahhoz, hogy az ellenséget ne csupán katonai eszközökkel tegye sebezhetővé.

A propagandisztikus eszközök alkalmazása azért volt fontos, mert egyik fél sem mondhatott le a szövetségeseiről: a háború kimenetele jelentős mértékben attól függött, hogy képesek-e megtartani, illetve létrehozni saját szövetségi rendszerüket. Mindegyik résztvevő számára teljesen világos volt, hogy ebben a háborúban a legkevésbé sem a zsákmány a tét, sokkal inkább az a cél – nem utolsó sorban az első pun háborúra való tekintettel –, hogy az ellenfél olyan leckét kapjon, amelyet nem lehet gyorsan elfelejteni. Hannibál azzal a döntésével, hogy a rómaiakat a saját területükön kényszeríti harcra, teljességgel szokatlan irányt szabott a háborúnak, az utóbbiak pedig éppen e különlegesen veszélyes helyzet következtében olyan képet alakítottak ki a punokról és magáról Hannibálról, mint egyetlen más ellenfelükről sem.

Livius szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy a háborút mindkét részről erős érzelmek jellemezték, amelyeket – tehetjük hozzá – jelentős részben a célzott propaganda táplált. A szerző tanulmányában főként Livius (21–26. könyvek) és Polybios beszámolója alapján azt vizsgálja, hogy milyen jelszavakat használtak a második pun háborúban propagandisztikus céllal; kiknek szóltak ezek a jelszavak és hogyan jutottak el a „célszemélyekhez” egy számunkra kézenfekvő médiumokat nélkülöző korban, végül: milyen sikert értek el a szembenálló felek a propaganda eszközével. Minden szempontból objektív választ aligha kaphatunk, mivel a történetírásban csupán a győztes, római nézőpont őrződött meg számunkra, amely szükségképpen egyoldalú és bizonyosan nem mentes a torzulásoktól; Karthagó-barát hangoknak alig lehet a nyomára bukkanni.

Hannibál attól fogva, hogy Itália földjére lépett, nem hagyott kétséget afelől, hogy a Róma elleni harcot nem csupán katonai konfliktusként, hanem interkulturális ütésváltásként értelmezi. A civilizatórikus különbségek ennek megfelelően mindkét fél propagandájába bekerültek. Karthago úgy lépett fel, mint a hellenisztikus világ tagja, miközben Róma, amely csupán az első pun háborúval nőtt túl Itália határain, csupán újonc a nemzetközi politika színterén. Célja nem Róma megsemmisítése, csupán visszaszorítása. Hannibál ideológiai stratégiája azon alapult, hogy Róma az Itálián belüli és kívüli szabad népek és városok elnyomója, míg ő maga felszabadítóként lép fel. Célja nem csupán a karthagói érdekszférába tartozó területek felszabadítása a római uralom alól, hanem az egész világé.  A pun hadvezér igen ügyesen próbálta elnyerni Róma szövetségeseinek szimpátiáját. A római socii (szövetségesek) közül származó hadifoglyokkal feltűnően kíméletesen bánt, többnyire váltságdíj nélkül hazaengedte őket. A római hadifoglyokat ezzel ellentétben megkötöztette és csak váltságdíj ellenében bocsátotta szabadon. Érthető, hogy miért különíttette el a fogságba esett rómaiakat és szövetségeseiket: el akarta kerülni, hogy az előbbiek nyomást gyakoroljanak az utóbbiakra, ekképpen hiúsítva meg az átcsábításukra tett kísérletet. A Róma elleni harcban Hannibál nem támaszkodhatott csupán a rómaiaktól elszakított vagy ingadozóvá tett socii-re, olyan erős szövetségesekre volt szüksége, akik természet­szerűleg nem voltak érdekeltek a további római expanzióban. Célja olyan Róma-ellenes szövetség létrehozása volt, amelyben mind az anya­országban, mind a Dél-Itáliában és Szicíliában élő görögök részt vesznek. A Magna Graecia-ban élő görögök még mindig nem tudtak megbékélni a Pyrrhos elleni háború (Kr.e. 280-275) után létrejött új hatalmi viszonyokkal, így nem csoda, hogy mind Tarentum, mind Szicília legjelentősebb városa, Syracusai Hannibál oldalára ált. Kr. e. 215-ben egy befolyásos hellenisztikus uralkodó, V. Philippos makedon király csatlakozott a karthagói szövetséghez, amely Cannae után az Appenini-fésziget további görög városaival gyarapodott.

 Milyen eszközök álltak Róma rendelkezésére, hogy gátat vessen szövetségesei elszakadási mozgalmának? Különösen hatásosnak bizonyult a félelemkeltés: horrorisztikus jelentéseket terjesztettek a punokról, akiknek kegyetlenkedései minden képzeletet felülmúlnak, így többek közt kannibalizmussal vádolták őket. A felelős mindezen szörnyűségekért a fővezér, Hannibál, aki nem is ember, hanem vadállat. A rémisztő „hírek” terjesztéséről maguk a római hadvezérek gondoskod­tak, valahányszor találkoztak szövetségeseikkel, illetve azok követeivel. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoztak, hogy valamiféle patriotizmust élesztgessenek az itáliai népekben: ha nem fognak össze a punok ellen, akkor Itália a numidák és a maurusok provinciájává lesz. Mindemellett emlékeztették a szövetségeseket arra, hogy a múltban Róma hányszor nyújtott nekik katonai segítséget különösen veszélyes helyzetekben. Tény, hogy a szövetségesek többsége hű maradt Rómához. Az persze kétséges, hogy ez milyen mértékben volt köszönhető a római propagandának, ill. mekkora szerepe volt ebben a Rómához fűződő hosszú, stabil kapcsolataiknak, amelyet nem szívesen tettek kockára. Ezen affirmatív jellegű kísérletek mellett a rómaiak büntetőakciókkal igyekeztek elrettenteni ingadozó szövetségeseiket az elpártolástól – nem kétséges, hogy mindezeknek propagandisztikus céljuk is volt. A legjobb példa erre Capua esete: Campania leghatalmasabb városa 216-ban elpártolt a rómaiaktól és Karthago oldalára állt. Amikor Kr. e. 211-ben hosszú és nehéz ostrom után ismét a rómaiak kezére került, nem volt kétséges, hogy Róma bosszújával kell szembenéznie. A politikai vezető réteg tagjait kivégezték, a városban maradt polgárokat rabszol­gának adták el. Magát a várost és környékét a rómaiak csupán jól felfogott érdekeiknek köszönhetően nem pusztították el, mindazonáltal a terület római tulajdonba került, és a várost ettől kezdve a rómaiak igazgatták: antik felfogás szerint Capua ezzel megszűnt létezni. A cinizmus határát súrolja, hogy római részről ezt az eljárást „dicséretes”-nek és „szelíd”-nek minősítették.

A római propagandához tartozott a szövetségesekkel szembeni állhatatosságuk és hűségük hangsúlyozása szembeállítva a punok magatartásával, akik bajban hagyják barátaikat és notórius szerződés­szegők – ez utóbbi vádat mindenekelőtt Saguntum casus belli-nek számító ostromára alapozták. Római álláspont szerint Karthago gátlástalan agresszor, míg ők csupán szövetségesük érdekét védel­mezték. (A jelenkor elfogulatlan szemlélőjének ezzel szemben inkább az a benyomása, hogy Róma nem ok nélkül hagyta eszkalálódni a Saguntummal kapcsolatos eseményeket, magának a városnak a paraszt­áldozat szerepét szánva azért, hogy igazolhassa az újabb Karthago elleni háborút.) Róma igyekezett az eseményekért a  felelősséget szemé­lyesen Hannibálra hárítani és meggyőzni a kortársakat arról, hogy a háború kizárólag a bosszúálló, gyűlölettől hajtott pun vezér akaratából robbant ki,  aki ilyen módon maga idézte elő hazájának későbbi pusztulását. A harc a jó és a rossz között folyik – mondták –, következésképpen a karthagóiaknak esélyük sem lehet a győzelemre: maguk az istenek is a rómaiak oldalán állnak szemben az esküszegő, hűtlen, istentelen és kegyetlen punokkal, akik antik felfogás szerint éppen ezért „törvényen kívülinek” számítottak. Maga Hannibál valóságos szörnyeteg – ezen a tényen az sem változtat, hogy katonai képességeihez kétség sem fér, ez csupán veszélyesebbé teszi őt. Összességében: a római propaganda szerint saját erkölcsi fölényük vitathatatlan, az ő oldalukon áll az isteni és az emberi jog, az ő háborújuk bellum iustum.

A rómaiak gyorsan megtanulták, mennyire fontos az ideológiai hadviselés. Kr.e. 196-ban V. Philippos legyőzése után az isthmosi játékokon ők maguk nyilvánították szabadnak az addig makedon uralom alatt álló görögöket. Később, a polgárháborúk idején ismét igen fontossá váltak a jelszavak: Octavianus valóságos propaganda­hadjáratot folytatott Marcus Antonius ellen, aki ennek fényében a keleti dekadencia és despotizmus megtestesítőjévé lett szemben a római erények perszonifikációjával, Octavianusszal.

 

Ruth Stepper: Politische Parolen und Propaganda im Hannibalkrieg (Politikai jelszavak és propaganda a Hannibál elleni háborúban). Klio 88(2006) 397–407.

 

Szekeres Csilla