Klió 2007/2.

16. évfolyam

 „Birodalom és emlékezet.” A római köztársaság reprezentációja a császárkori irodalomban és művészetben

 

 

A cambridge-i Roman Literature and Its Contexts sorozat újabb érdekes kötete látott napvilágot a Washingtoni Egyetem klasszika-filológus professzora, Alain M. Gowing tollából, amely a köztársaságkor emlékezetének továbbélését tárgyalja az Augustus és Traianus halála közötti időszakban (i. sz. 14–117).

Gowing fontos észrevétele, hogy a principatus idején a memoria központi kérdéssé vált. Nemcsak az arisztokrácia számára volt kulcs­fontosságú a múlt tartós birtokbavétele – hiszen az ezzel való kapcsolat megszakadása számukra identitásvesztéshez vezethetett –, hanem az új hatalom is meg akarta kaparintani a közeli és távolabbi múltat azáltal, hogy ún. „emlékezethelyeket” hozott létre. (A lieux de mémoire Pierre Nora által definiált és oly nagy karriert befutott fogalma fontos szerepet játszik a kötetben, ezért nem árt vele jóelőre megis­merkedni.1) Augustus a res publica restituta jelszavát i. e. 27. január 13-án kiáltotta világgá, de ugyanez a kifejezés szerepel Septimius Severus 203-ban felállított római diadalívén is. Nem kétséges, hogy a két szlogen lejegyzése között eltelt kétszáz évben a res publica jelentése gyökeresen megváltozott. Amíg Augustus kortársai a közjogi értelemben vett res publicá-ra, vagyis magára a köztársasági államformára gondoltak – más kérdés, hogy hittek vagy nem hittek benne –, Septimius Severus alatt ez a kifejezés már alig jelentett mást, mint az „állam”-ot, amelynek egyetlen legitim vezetője volt: a császár.

Az emlékezet és történelem kapcsolódását vizsgáló 1. fejezetben Gowing szembehelyezkedik azzal a modern történetfilozófiai felfogással, amely éles különbséget tesz a historia és a memoria között. Szerinte a római historia-felfogás minden, a múlt közvetítésére irányuló kísérletet ipso facto történelemnek tekintett, amelyből „sem a költészet, sem az emlékművek, sem a feliratok nincsenek kizárva” (11. old.). Szerinte a historia és a memoria körülbelül olyan viszonyban áll egymással, mint a test és a lélek. Ez azonban felettébb megkérdőjelezhető álláspont, mivel figyelmen kívül hagyja az eltérő műfaji követelményeket. Állítását az sem támasztja alá, hogy Cicero időnként az archaikus epikát (pl. Enniust) idézte történeti evidenciaként: részint mert a nagy római szónok nem volt „hivatásos” történetíró, részint pedig azért, mert itt Cicero egy görög hagyományra épített, amitől a komoly történetírók mind elhatárolódtak.2

Gowing a történelemi ismeretek megszerzését és felhasználását ahhoz hasonlította, ahogyan az ókori ember a nekropoliszokon keresztül sétálva jutott el az élők városába. Az illusztris szerző alkalmasint megint tévedett: a sírfeliratok az ókori ember szemében nemhogy a történelem, de még az életrajz szerepét sem töltötték be.3 Lehetséges persze, hogy az átlagemberek a városokat körülvevő sírkertekben botorkálva átéltek valamiféle ressentiment-t, és az is igaz, hogy a sírem­lékeket gyakran nevezték görögül mnémének vagy latinul memoriának, ám ezt bajos azonosítani a historiával! Az ókorban egyetlen komoly történetíró sem szaladgált sírfeliratok vagy emlékművek után, hogy azok szövegét másolgassa, bár alkalomadtán utalhatott egyikre-másikra.4

De térjünk vissza a „birodalom és emlékezet” témaköréhez. Octavia­nus valóban hamar kontroll alá vonta a kollektív emlékezetet. Jellemző, ahogyan i. e. 36-ban elrendelte a polgárháborúra vonatkozó adatok elégetését (App. bell. civ. V. 132), és leállította az acta senatus közzé­tételét (Suet. Aug. 36). Gowing éles szemmel veszi észre a principatus legfőbb paradoxonát: azt, hogy egyszerre hirdette a köztársaság-korral való folytonosságot, és egy új éra kezdetét (18. old.). Nyilvánvaló, hogy Augustus nem szakíthatott radikálisan a köztársasági hagyománnyal, ezért az emlékezet szelektálására törekedett: a régmúlt idők derék férfiai olyan exemplumokká váltak, akik valamennyien az egyetlen igazi hősre: Augustusra mutatnak előre. Elég, ha elolvassuk az Aeneis nevezetes pajzsleírását, Horatius Quem virum aut heroa… kezdetű Augustus-ódáját (I. 12), vagy Ovidius Római naptárának január 13-ához fűzött elogiumát (Fasti I. 587–616). Így válik a nagy köztársasági hősök galériája Liviusnál is a princeps használatára szolgáló „királytükörré”.

Augustus halálakor – Tacitus ezzel indítja az Annalest – Iulius Caesar halálának és temetésének körülményei még élénken éltek a rómaiak kollektív emlékezetében. Tiberius nem sokat törődött a „creative imagining” kialakításával (32. old.), de nem lehet véletlen, hogy a történetírás robbanásnak indult alatta: itt Cremutius Cordus, Seneca maior, Verrius Flaccus, Valerius Maximus, Fenestella, Bruttedius Niger, Aufidius Bassus, C. Iunius Silanus már nagyrészt feledésbe merült nevét említhetjük.5 Tiberius rezsimjét – aki maga is egy illusztris republikánus család sarja – Velleius Paterculus és Valerius Maximus egyaránt úgy mutatja be, mint a köztársaság-kor szerves továbbfejlődését (34. old.). Velleius nem ab urbe condita, hanem a jelenkor felől szemléli Róma történetét. Róma nem a köztársaságból jutott a principatusba, hanem a köztársaságból egy jobb köztársaságba (43. old.). Nagyjából ugyanez mondható el az anekdotagyűjtő Valerius Maximusról is, aki szintén nem látott nagy különbséget a köztársaság és a principatus között. A princeps nem változtatta meg a dolgokat, hanem megmentette a hazát (53. old.). Gowing érdekes megfigyelése szerint Valerius Maximus csak olyan történeteket válogatott bele gyűjteményébe, amelynek élő szemtanúi már nincsenek, és anekdotáit csak nagyritkán datálta (54. old.).

A köztársaság-kor alapvető leértékelése Nero időszakában kezdődött el (69. old.). Seneca volt az első, aki le merte írni, hogy a köztársaság helyreállításáról szóló augustusi program gyökeres változást eredményezett az állam kormányzásában. Seneca történeti érdeklődé­sének középpontjában nem események, hanem személyek álltak – a köztársaság legnagyobbjai –, de elutasította a liviusi kaptafára készült moralizáló „királytükröket”. Seneca azt a modern gondolatot is megpendítette, hogy az igazi tudás forrása nem a történeti emlékezet (aliud autem meminisse, aliud scire, Epist. mor. 33.8). A Nero zsarnoksága ellen tevőlegesen is fellépő Lucanus eposzában a köztársaság koráról merőben eltérő hagyományt örökített meg, mint amit a Caesarok át akartak adni az utókornak. A Pharsalia egy „ellenhagyományt” fogalmazott meg Pompeius és Caesar hatalomért vívott küzdelméről, ami azért is merész dolog volt, mert a győztes – a polgárháborúról írt kommentárjaival – már kijelölte az utókor számára a „kanonikus” értelmezés kereteit. Lucanus számára a libertas az emlékezet szabdságát jelenti, s az emlékromboló Caesar(ok) uralta világban egyértelműen nem létezhet szabadság! (95. old.) Az Orwell által oly prófétai módon felismert „destroying past, rewriting history” közül Nerónak csak az előbbit sikerült megvalósítania (99. old.). Semmi olyan nem épült alatta, ami a múlthoz való kötődését hangsúlyozná, ellenben leromboltatta Veii-t, és Róma felgyújtásának célja is az emlék(ezet)rombolás volt: arserunt … quidquid visendum atque memorabile ex antiquitate duraverat (Suet. Nero 38.2).

Augustus „emlékezeteltérítő” tevékenységét a Flaviusok folytatták tovább, és Traianus tetőzte be. Ehhez persze az is kellett, hogy a Városban 69-ben ismét pusztító tűzvészben a gloria operis libertati reservata is elpusztultak (Tac. Ann. XV. 41; cf. Hist. III. 72). Bár a Flaviusok korszaka sok mindenben hasonlított a Iulius–Claudiusok uralmához, talán kevésbé skizofrén módon viszonyultak a köztársasági hagyományhoz (104. old.). Úgy vélhették: a múlt halott és többé nem fenyeget azzal, hogy életre kel, így bátran megfeledkezhetnek róla. Traianus alatt már egészen más hangot ütöttek meg az írók és költők. Gowing szerint Tacitus Dialogusának intencióját is sokan félreértették. A „zsarnokok ostora” nem nosztalgikus vágyakozást fejez ki az egyszer s mindenkorra letűnt köztársaság-kori libertas-eszmény iránt, hanem nagyon is realista módon szemlélte helyzetét (ehhez ld. Dial. 41). Plinius – nemrégiben magyar fordításban is megjelent6 – Panegyri­cusában pedig befejezett tényként kezeli a szabadság helyreállítását (libertas reddita, 58.3). Sőt, szerinte ő és kortársai ugyanabban a res publicában élnek, mint Papirius vagy Quinctius (Paneg. 57.5). Traianus azonban felülmúlja az összes köztársasági hőst, mégpedig abban, hogy ő Optimus, akit Juppitertől csak a Maximus jelző hiánya választ el. Plinius szerint ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy megtörtént volna a köztársasági államforma restaurációja. Traianus nélkül ugyanis nem létezne állam – Gowing szellemes ötletével az SPQR-t Senatus Princepsque Romanus-nak kellene olvasnunk (125. old.). Plinius is jól tudja, hogy az optimus princeps dicsőségét nem az emlékművek őrzik, hanem például az ő panegyricusa (Paneg. 54.7, 55.9–10), bár a jövő generációk azokat a helyeket is felkereshetik, amelyek lieux de mémoire-ként továbbörökítik Traianus nagyságát (Paneg. 15.4).

Végül az utolsó fejezetben Rómát, mint az „emlékezet tárházát” tárgyalja a szerző (132. skk. old.). A „helyreállított köztársaság” politikai programjának legtökéletesebb kifejezője a forum Augusti, amelynek – mint azt már a régebbi kutatás is kimutatta – szoros kapcsolata van a kortársi irodalommal (Vergilius, Horatius, Livius). A summi viri galériájában legalább 26 szobor kapott helyet titulussal és egy elogiummal, melyek közül Mariusét elemzi a kötet (142. old.). A dicsérő szövegre elmondható az, ami éppúgy jellemzi a forum szoborcsoportjait, mint a Res gestae divi Augusti-t: történelemlátása meglehetősen „szelektív és irányzatos”. Bár az Augustus-forum valamennyi szobrát nem ismerjük, Suetonius szerint a kiválasztás döntő szempontja az volt, hogy melyik hadvezér emelte a „római nép hatalmát a legalacsonyabb fokról a legmagasabbra” (Aug. 31.5), de – a fennmaradt elogiumok tanúsága szerint – a leglényegesebb szempont mégis az lehetett, hogy a köztársasági hősök mutatnak-e bármilyen hasonlóságot Augustus karrierjével?7 Végeredményben az történt, hogy a „történelem egyik narratíváját felülírták egy másikkal” (145. old.). Traianus forumának koncepciója egészen más volt. Ő már nem bíbelődött a régmúlt köztársasági alakok megjelenítésével: számára csak a jelen történelme és a jelenben érvényes hatalom reprezentálása volt a cél. Jellemző, hogy a forum középpontjában már nem egy templom áll (mint a Mars Ultor a forum Augusti-n), hanem a daciai hódításokat megörökítő oszlop. Traianus forumán már csak a császári család tagjainak maradt hely, s a férfiak mellett az anyákat és feleségeket is ábrázolták.

 

Alain M. Gowing: Empire and Memory. The Representation of the Roman Republic in Imperial Culture (Irodalom és emlékezet. A római köztársaság ábrázolása a birodalmi kultúrában). (Roman Literature and Its Contexts.) Cambridge: Cambridge University Press, 2005. 178 p.

 

Grüll Tibor

1. Nora munkásságáról kitűnő összefoglalást nyújt magyarul: K. Horváth Zsolt: Az eltűnt emlékezet nyomában. Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe. Aetas 1999/3. 132–141.

2. Vö. Thuküdidész Homéroszról szóló megállapításával: „Mégsem fog tévedni az, aki … nem ad hitelt a költők mindent felnagyító és feldíszítő alkotásainak” (I. 21). – Arisztotelész is lényegi különbséget tesz a költészet és a történetírás között: „A történetíró és a költő … abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek”, Poétika 9. 51b (Ritoók Zsigmond fordítása).

3. Lásd Alföldy Géza: Életrajzok és feliratok a római világban. Ókortudományi Értesítő 2003/11. sz., 3–13.

4. Jó példa erre Claudius libertinus miniszterének, Pallasnak síremléke, amelyről az ifjabb Plinius (Epist. VII. 29) és Tacitus egyaránt beszámol (Ann. XII. 53). Mindkettejüket a story morális értékelése vezeti, de a feliratból szó szerint csak az epistula idéz.

5. A kulturális antropológia megfigyelése, hogy negyven év eltelte után lökéshullámszerűen törnek felszínre az emlékek. A második világháború lezárása után pontosan negyven évvel, 1985-ben indult meg Németországban az azóta „történészvitaként” (Historikerstreit) elhíresült vita, amely végleg tisztázni akarta a németek szerepét az utolsó világégésben és a holokausztban, ld. Assmann, i. m. 51–52.

6. C. Plinius Caecilius Secundus: Panegyricus, Traianus császár dicsőítése. Ford. Hoffmann Zsuzsanna. Szeged: Lectum, 2006.

7. Ezt a kérdést tisztázta: James C. Anderson: The Historical Topography of the Imperial Fora. Bruxelles: Latomus, 1984.