Klió 2007/2.

16. évfolyam

Az ordoszi mongolok áldozatai

A nagy birodalomalapító uralkodó, Dzsingisz kán kultusza máig töretlenül él Kínában, Belső-Mongólia Autonóm Tartomány szívében, ahol közel nyolcszáz éven át, ötszáz család őrzi a régi mongol hagyományt. Ez a téma sokáig feltáratlan volt a mongolisztikai szakirodalomban, de az elmúlt néhány évben egyre több mongol kutató kezdett foglalkozni a téma alapos vizsgálatával. A mongol birodalom nyolcszázadik évfordulójára Kínában mongol nyelven napvilágot látott könyv egy, a világ számára ismeretlen kultuszról és hagyományról számol be, melynek külön érdekessége, hogy helyi kutatók gyűjtötték össze a legfontosabb dokumentumokat. A két szerző, Arbilbayar és S. Narasun – ahogyan az előszóban olvashatjuk – 1981 óta végzett terepmunkát Dzsingisz kán jelképes sírjánál, és jelen könyvben összegezték az áldozati szertartásokat és néhány imaszöveget.

A két szerző nyolc fejezetben az eddigi mongol kötetek közül a legrészletesebb tájékoztatást adja a teljes Dzsingisz kán-kultuszról, amelyben szerintük az ősi mongol hitvilág legfontosabb elemei megőrződtek: elsősorban az ősök tisztelete, amely a zászló-kultuszban is megmutatkozik, ezenkívül a tűz tisztelete, valamint az Ég és a Föld kultusza. Az Égnek, vagyis a Tengrinek bemutatott áldozat nemcsak a mongolok sajátja, hanem ősi pusztai szokás, amely a forrásokban jól utolérhető. Jelenleg az áldozati szertartásnál általában mécsest gyújtanak. Fontos a tűzáldozat is, amelyről a szerzők is megállapították, hogy eredetileg a tűz ura nő volt, majd az összekapcsolódott Etügen, vagyis a Földanya kultuszával, a tűz ura pedig férfi lett. A történeti forrásokból tudjuk, hogy évente négyszer végeztek nagy áldozatot, ilyenkor állatáldozattal emlékeztek meg az ősökről, így a mongol birodalom megalapítójáról, Dzsingisz kánról is.

A szerzők nagy érdeme az, hogy összegyűjtötték a helyi legendákból, de a történeti krónikákból azt is, hogy miért ott, az Ordoszban alakult ki a birodalomalapító nagykán kultusza. A szerzők összegyűjtötték a történeti krónikai hagyományokat, amely szerint Dzsingisz kánnak nagyon megtetszett az Ordosz, és amikor a tangutok ellen hadba vonultak, akkor azon a helyen táborozott le. Amikor a nagy háború végén a kán meghalt, akkor hívei haza akarták szállítani holttestét, de szállítás közben a szekér kereke kitört, ami azt szimbolizálta, hogy a kán szelleme azon a helyen akart nyugodni. Van olyan elbeszélés, amely szerint maga Dzsingisz kán rendelkezett arról, hogy majd azon a szép helyen temessék el. A szerzők szerint Dzsingisz kán testét a Sárga-folyó mentén temették el titokban, míg a többi uralkodóét a mai Mongóliában helyezték örök nyugalomra. Mindenestre az tény, hogy Dzsingisz kán jelképes sírja lett a mongol állami áldozati szertartás központja, valamint a birodalom szimbolikus központja, tűzhelye, ahol meghatározott időben szertartásokat is végeznek.

A könyv második fejezetében szó esik a kultusz kialakulásáról is. A szerzők történeti dokumentumokra hivatkoztak akkor, amikor Dzsingisz kán kultuszának szabályozását már unokája, a Kínát meghódító Kubiláj kán 1295-ben rendeletben szabályozta, és előírta, hogy nagyapja emlékét 500 „darhat”, kiváltságos család köteles szolgálni. Azóta, több mint hétszáz éve a kijelölt helyen, nyolc fehér jurtában végezték az ősöknek kijáró szertartást, és évente négy nagy áldozattal kedveskedtek a nagykán szellemének. A szertartásokat a nagykán legjobb barátja, Boorcsu végezte el. Dzsingisz kán mellett két feleségének, Börtének és Kulánnak is őrzik ruháit, és róluk, mint hűséges feleségekről is megemlékeznek a nagy ünnepeken. A könyvben az asszonyok kultuszáról is külön szó esik, hiszen mindkét feleség nemcsak háziasszony, de Dzsingisz kán legfontosabb tanácsadója is volt.

Az ordoszi mongolok a nagykán kultusza mellett megőrizték az ősi pusztai népek zászló-kultuszát, melynek legjobb forrásait éppen ebben a könyvben találjuk meg. Az ordoszi mongolok a régi dzsingiszida állami zászlót máig szüldének is hívják, szerintük abban laknak a nagy ősök szellemei. A külföldi és a mongol kutatókat máig megosztja az a vita, hogy melyik lehetett a mongolok legrégebbi zászló típusa. A szerzőpáros szerint a fekete jakfarkas zászló lehetett a legrégebbi, és utána tették meg a kilenc jakfarkas zászlót állami jelképnek. A könyvből azt is megtudjuk, hogy a mongol zászlóknak régen külön szentélyt hoztak létre, ahol az ősök szellemének mutattak be áldozatot. A szerzők pontosan rögzítették az Ordoszban még fennmaradt szertartási ima és áldáskérő szövegeket, melyeket helyben gyűjtöttek össze, az idős darhat családoktól.

Bár a mongol birodalom bukását követően elég sokáig nem szerepel a mongol forrásokban Dzsingisz kán kultuszának ápolása, a történeti hagyományból ismert, hogy az idők során a nagy mongol kán tisztelete mellett kialakult a szűkebb család tagjainak tisztelete is. Anyja, Höelün kultuszát összefüggésbe hozták a régi Földanya tisztelettel, és őt is Esi Katunként, Ősanyaként tisztelték. Ezt követhette Dzsingisz kán legkisebb fiának, Tolujnak tisztelete, sőt a könyvben szereplő legmeglepőbb tény, hogy a Dzsingisz kánnak ellenszegülő testvért, Kaszart is tisztelni kezdték, de azt nem a nagykán kultuszának közelében, hanem attól jóval északabbra, egy külön szentélyben. A könyv megemlékezik a szerencsétlenül járt tangut asszony, Gürbeldzsin Koa esetéről, aki inkább a Sárga-folyóba ölte magát, mintsem Dzsingisz kán felesége legyen. A mongolok – a szerzők szerint – annyira meghatódtak a bátor tetten, hogy neki is mutatnak be áldozatot.

Arbilbayar–S. Narasun (szerk.): Ordos mongol tayilga akilga (Az ordoszi mongolok áldozatai). Belső-Mongol Kulturális Kiadó, Höhhot, 2005. 520 oldal

Obrusánszky Borbála